-Nem baj, ha én inkább most bent maradnék az autóban? -kérdezte mellettem Jimin, mikor már éppen este fele a vizsgálatok után, kocsikáztunk a házukhoz, hogy összepakoljam Jiminnek a szükséges holmijait

-Kiszállni úgysem tudsz. -utaltam a gipszben levő kezére és lábára.

-Ez igaz. -sóhajtott egy nagyot.

-Akkor csak ruhák kellenek, meg a tanszereid és fogkefe meg ilyenek? -kérdeztem tőle.

-Hát... tudja... van a párnám alatt egy kis füzet. Kérem ne nézzen bele, mert az személyes, de... az is kell nekem. -motyogta.

Pedig ha tudná, hogy az egészet elolvastam már...

-Mhm, oké.

-A szobám az emeleten van. Legutolsó szoba az. -mondta, én meg bólogattam, mintha nem tudtam volna eddig ezt az infót.

-Rendben. Akkor mindjárt jövök is. -pattantam ki az autóból és Jimin lakáskulcsával be is nyitottam a házba.

A kis barna hajú említette nekem, hogy a szekrényében van egy nagy sporttáska, szóval abba fogok pakolni.

Nem is húztam sokáig az időt... bedobálta, pár ruhát, fehérneműt, elraktam az asztalon lévő töltőjét, az összes tanulós cuccát, a dalszöveges füzetkéjét is, fogkefét meg az ehhez hasonló fontosabb dolgokat, majd ezután ezzel a baromi nehéz táskával indultam vissza az autóhoz.

Bezártam magam mögött az ajtót, és boldogan vettem tudomásul, hogy Jimin ugyanúgy volt, ahogy ott hagytam őt és nem is aludt el.
Gyorsan bedobtam a táskát a csomagtartóba, majd beszálltam a volán mögé és már nyargaltunk is hazafelé, azaz az én házamhoz.

-Mit kérsz vacsorára? -kérdeztem tőle az autóban.

-Hát... semmit... -motyogta zavartan.

-Valami baj van, hogy nincsen étvágyad?

-Cs..csak... kicsit izgulok. -kezdett el dobolni az ép lábával, ami miatt kénytelen voltan visszafojtanom a vigyoromat.
Hah, végre, kezd minden a régi lenni.
Jimin még mindig ugyanúgy zavarba jön tőlem.

-Miért izgulsz? Hiszen csak hozzám megyünk. -húztam az agyát, habár tudtam, hogy a komából ébredés után nem kéne őt kikészítenem már egyből.

-Pont ez az! -kapta fel ijedten a fejét. -Hány napot leszek önnél?

-Ha minden jól megy, akkor 5 napot, de szerintem 6 is lesz belőle, mert a haza érkezés után gondolom eléggé el lesz fáradva a családod és ugye rögtön bevágódnak majd aludni. -magyaráztam neki.

-Hát ez szuper... -motyogta Jimin.

-Na, most mi a baj? -kérdeztem tőle kedvesen.

-É..én... nekem... még, nem múltak el az... érzelmeim... ön... iránt. -válaszolta szakadozottan.

-Mhm, és?

-És ez így annyi rossz lesz. -sóhajtott fel a mellettem ülő.

-Már miért lenne rossz? -vontam fel a szemöldökömet.

-Mert... ezzel is csak magamnak ártok. Tuti, hogy ebben a pár napban újra közelebb kerülök önhöz és ez annyira gáz, hogy ön tudja, hogy mit érzek iránta. Iszonyatosan zavarbaejtő és legszívesebben elásnám magamat, de még az sem menne a törött végtagjaim miatt. -akadt ki teljesen.

-Hé, Jimin. Nyugodj le, jó? A szerelem az egy gyönyörű dolog. Főleg akkor, ha az viszonozva is van... khm... de azt tudnod kell, hogy én nem ítéllek el emiatt és semmi pénzért nem taszítanálak el magamtól, hiszen azt nem te irányítod, hogy kibe szeretsz bele, ezt te is jól tudod. -nyugtattam őt.

-Tudom, Tanár úr... De ez még akkor is rossz nekem. Egyszerűen nem tudok másra úgy ránézni, mint ahogyan önre és ez az, ami a legjobban kiborít. -hajtotta le a fejét.

-Oh... -nyögtem ki a válaszomat.

Hát erre már nem bírtam egy normális választ mondani, mert... most először egy kicsit én is zavarba jöttem.
Istenem, hiszen ő még csak egy gyerek... és mit tesz velem...? Hát ez őrület.

A házamhoz vezető maradék úton már nem szóltunk egymáshoz, ami egy kissé kínossá tette a köztünk lévő levegőt.

Hamar le is parkoltam az udvaromon, majd először Jimin sporttáskáját vittem be a nappaliba, utána pedig visszamentem a kis törpéhez.

-Szóval... járógipsz van rajtad, azaz tudsz elvileg járni. Hozom a botjaidat vagy miket... -nyitottam fel újra a csomagtartót.

-Azt mankónak hívják. -kuncogott.

-Akkor azokat. -vittem oda hozzá, mire ő készségesen meg is fogta őket, majd a segítségükkel befelé a házba kezdett menni.

Rohadtul fájt azt látni, hogy a kis Jimin, aki mindig annyira gyors a pályán és ügyes is, most alig tud még megtenni 10 méter sem...

A fejemet megrázva zártam be az ajtót, majd én is besétáltam a házamba, mivel már sötét is volt kint, meg hideg is.

-Várjál, segítek. -siettem oda hozzá, mivel nem tudta levenni magáról a kabátot.

-Így, hogy a francba tudok majd megfürödni? -szörnyülködött.

-Talán... a segítségemmel. A gipszeidhez nem érhet ugye víz. -vettem le róla a kabátot, majd fel is akasztottam azt a fogasra.

-Már bocsánat, de én biztosan nem fogok ön előtt levetkőzni. -tiltakozott azonnal, miközben újra vörös színbe burkolózott a kis pofija.

Elmosolyodva sétáltam a konyhába, miközben válaszoltam neki.

-Ha tiszta akarsz maradni, akkor viszont muszáj lesz. -vontam vállat. -Mit kérsz enni? -kérdeztem tőle, miután ideszenvedte magát a konyhába.

-Semmit. -válaszolta lazán.

-Jiminie... 2 hétig infúzión voltál... Most enned kell. Mit szeretnél vacsorára? -néztem mélyen a szemeibe, hátha ezzel meghatom őt.

-A..akkor csak... valami tésztát. -dadogta aranyosan.

-Rendben. -azzal felültettem őt magam mellé a pultra, majd a mankóit letámasztottam Jimin mellé, aztán főzni kezdtem, miközben a kis törpe engem bámult és méregetett, ami miatt egy idő után eléggé izzadni kezdtem.

-Hah, Jiminie... -álltam közvetlen elé, majd megtámaszkodtam a csípője mellett, ezzel közre zárva őt. -Miért nézel engem egyfolytában? -vontam fel a szemöldökömet.

-Vajon miért? -forgatta meg a szemeit. -Mert ön tökéletes. -rántott vállat.

-Az ilyen kijelentéseiddel az őrületbe kergetsz, ugye tudod? -mosolyodtam el.

-Tisztában vagyok vele.

-Jó, mindegy... Nem fáj semmid? -tértem vissza a főzéshez.

-Csak egy kicsit a törött testrészeim. De... Tanár úr... ön szerint az országosig már rendbe fogok jönni? -kérdezte halkan.

-Szerintem, persze. Én és a csapatod sem fogja hagyni, hogy feladd. Ez nem ér annyit. A doktor szerint 2 hónap múlva már ugyanolyan leszel, mint a baleset előtt. Ebben én is bízom, viszont ha bármi probléma van, akkor azonnal szólj valakinek. De örülnék, hogy ha az a valaki én lennék. Hidd el, hogy az országoson mi leszünk a legjobbak, és tudod, hogy miért? -álltam megint közvetlen elé. Válaszul csak egy nemleges fejrázást kaptam.

-Mert te is az mondtad, hogy esélyesek vagyunk, plusz... te vagy az egyes számú... -kezdtem bele kuncogva, mire neki is egy félénk mosoly ült ki at arcára.

-Jaj, ne már... Nem vagyok jobb senkinél... -takarta el az arcát.

-Már hogyne lennél jobb. Hiszen miattad szenvedtünk vereséget múltkor is. -mutattam rá.

-Az csak azért volt, mert a csapatnak rossz volt a hangulata. Én se nem osztok, se nem szorzok. -vont vállat.

-Jiminie... látom ezt még nem érted. Majd rá fogsz jönni, ne aggódj. -simítottam a fejére, mire ő csak beharapta azokat a dús, rózsaszín ajkait, ami engem szokás szerint kellőképp felhúzott.

Kevés dolog indít be engem, de ez az ajak harapdálás mondjuk pont azok közé tartozik, ami kikészít engem olyan értelemben. És nem tagadom, hogy Jiminnek ráadásul olyan ajkai vannak, ami pont az ideálom. Az a vastag, húsos, rózsaszín, nedves ajak... jól van Jungkook, szerintem ebből elég is lesz mára!

-Jimin! -szóltam rá, amire ő ijedten kapta fel a fejét. -Ezt ne csináld. -vettem vissza a hangerőmből.

-Ja, tényleg. Sajnálom. -sóhajtotta.

-Nem baj, csak ne csináld ezt mégegyszer. -kértem tőle kedvesen.

-De miért? -kíváncsiskodott.

-Mert ne és kész. -tudtam le ennyivel, aztán tálaltam az ételt mindkettőnknek.

A kis barna hajút óvatosan leemeltem a pultról, majd szépen leültettem őt egy székre, és helyet foglaltam vele szemben.

-Akkor, jó étvágyat. -kezdtem el enni.

-Köszönöm, önnek is.

Úgy láttam, hogy Jiminnek ízlett az étel, ami nagy büszkeséggel töltött el engem, mivel nem a konyhai szakértelemről vagyok híres.

Miután megettük az ételt, én gyorsan elmosogattam a piszkos edényeket, aztán leültem közvetlen Jimin mellé egy másik székre.

-Hé, figyelj ide egy kicsit... -fordítottam őt magammal szembe.

-Igen?

-Ugye még folytatni szeretnéd a kosarazást? -simítottam a gipszes kezére.

-Tanár úr... mégis hogyan kérdezhet ilyesmit? Hát persze, hogy folytatni szeretném. Hiszen ez a sport a mindenem. -értetlenkedett.

-Tudom, tudom... Csak biztosra akartam menni. -könnyebbültem meg a mai nap már sokadjára.

-Nem adom fel olyan könnyen. Ön is mondta, hogy sem maga sem pedig a csapat nem fogja hagyni, hogy feladjam. Így hát küzdeni fogok azért, hogy az országost megnyerjük. Nem csak magam miatt és a nem csak a srácok miatt. Hanem... ön miatt is. Tudom, hogy a Tanár úrnak az az egyik álma, hogy valamelyik csapata majd egyszer megnyerje a bajnokságot. És mivel nekem ön nagyon fontos személy az életemben, ezért elhatároztam már régebben, hogy el fogom érni azt, hogy mi legyünk a dobogó legtetején, hogy büszke lehessen ránk... de persze legfőképpen rám. -kuncogta el a mondandóba végét.

-Jimin, te annyira... -akadtam el a mondandóm közben, mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy valaki ennyire őszintén szeret engem. Sohasem mondott nekem senki ilyet. És itt van most Jimin, aki belém van esve, de én nem tudom viszonozni ezt a fajta szeretetét, és meg akarja valósítani a legnagyobb álmomat csakis azért, hogy boldoggá tudjon engem tenni. Jézusom... miért ilyen tiszta lelkű ez a gyerek...? Ahj... nem akarok most itt meghatódni. -Istenem, miért mondasz ilyeneket? -nevettem el magamat, majd a tenyereimbe temettem a fejemet, miközben mosolyogtam.

-Mert szeretem önt. -vont vállat.

-Én is szeretlek, Jimin. -néztem fel rá.

-De ön nem úgy szeret engem, ahogyan én magát. -rázta a fejét.

-Tudom...

-Egyébként, köszönöm a vacsorát. -váltott témát.

-Nincs mit. Megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat kihozni belőle.

-Hát sikerült is. -fogott rá a kezemre, ami a sérült karján pihent.

-Szerintem... -húztam el onnan a tenyeremet kínosan. -Menjünk fürödni. Akarom mondani, menj fürödni. Én csak segítek neked ebben. -egyenesedtem ki.

-Én nem szeretnék ön előtt fürödni. Megoldom magam. -utasította vissza a segítségemet.

-Jimin, ezt most fejezd be, oké? Nem tudod mozgatni a jobb kezedet és a lábadat, az pedig eléggé fontos lenne, hogy ne érje víz a gipszedet. Így nem tudsz egyedül fürödni, fogadd el. És elhiszem, hogy ez rohadt kényelmetlen és kínos is lesz neked, de akkor maximum majd nem veszed le az alsódat, nekem nem probléma. Viszont az fontos, hogy most lemossuk rólad a koszt, mert 2 hétig kórházban voltál és az ápolók nem nagyon tudtak veled mit kezdeni. -hadartam el neki.

-Jól van. Igaza van. De akkor az alsó az rajtam marad. És nem nézhet rám. -szögezte le.

-Rendben. Megegyeztünk. Akkor indulás. -mosolyodtam el.

-Várjon... -szólt utánam még gyorsan, miután már felálltam az asztaltól.

-Igen?

-Nem tudja véletlenül, hogy... kitől kaptam ezt a nyakláncot? -simított a kosárlabdás ékszerre. -Tudja, eddig nem volt ilyenem és amikor ma felébredtem a komából már ott volt a nyakamba akasztva. Nagyon tetszik nekem, és elképesztően gyönyörű. Meg szeretném köszönni annak az illetőnek, aki hozta nekem. -nézett rám boldogan.

Elgondolkoztam azon, hogy most mit is válaszoljak neki. Ám az agyam gyorsabban reagált, mint a szívem...

-Nem, Jiminie. Sajnos nem tudom, hogy kitől kaptad, de biztosan fontos lehetsz a számára...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: