A reggelünk elég sietősen indult, mivel túlaludtuk az ébresztő órámat, de Hyunjint még így is időben haza dobtam
miután adtam neki egy kis kaját meg valami italt.

Miután a szőke hajú sikeresen beért a suliba, nekem még volt egy kis szabadidőm a tanóráimig, ezért gyorsan elugrottam a boltba és bevásároltam magamnak egy két dolgot otthonra.

Ezután elugrottam még egy sport ruha boltba is, és ott meg vettem egy edző mezt szintén magamnak, mivel az előző az az egyik helyen már kilyukadt. Természetesen piros mezt vettem, mert a nadrágom is olyan színű volt hozzá.

Már éppen akartam volna a kasszához sétálni, mikor is megláttam egy kosárlabdás nyakláncot a pult előtt kirakva.

Lehunytam a szemeimet, hogy elhesegessem a hirtelen jött gondolataimat, de akaratlanul is Jimin jutott az eszembe, amint mosolyogva felveszi ezt a nyakláncot, és boldogan kezd el kosarazni a pályán.

Gyorsan meg is ráztam a fejemet, majd nagy akaraterővel ott hagytam a pult előtt azt a szép ezüst nyakláncot, ezzel is azt akarva, hogy ne gondoljak most már folyton Jiminre. Hiszen ő csak az egyik diákom, akit kedvelek barátilag.

Hamar ott is hagytam azt a boltot is, majd még volt annyi időm, hogy haza is vegyem a vett cuccokat, és utána pedig az iskolába vettem az irányt, hogy megtartsam a végzős csapatomnak az óráit.

A nagy betontömbbe beérve, egyből az irodám felé mentem, ami ugye a földszinten helyezkedett el a folyosó jobb oldalán a legvégén, mivel a folyosó végén már a hatalmas tornacsarnok volt.

Az irodám mögötti kis öltözőben pillanatok alatt átvettem az edzős szettemet, majd a pályára sétáltam, ahol már a búval baszott csapatom is ott volt.

-Történt valami, vagy még mindig ugyan az a probléma? -utaltam Jiminre, miközben eléjük sétáltam.

-Csak furcsa, hogy nincs itt velünk a kis törpe. -válaszolta Sojun lehajtott fejjel.

-Tudom, gyerekek. És higgyétek el... nekem is nagyon hiányzik, de minden rendben lesz. Jimin egy nagyon erős egyéniség, én tudom. És hiszek benne. Azzal nem oldunk meg semmit, ha minden egyes naphoz nulla életkedvvel állunk hozzá. Maradjunk erősek, mert ha Jimin felébred, akkor viszont nekünk kell majd őt helyre pofoznunk az országosig. -magyaráztam nekik.

-És mi van ha nem ébred fel addig? -kérdezte halkan Jiho, mire nekem akaratlanul is kihagyott egy ütemet a szívem és éreztem, hogy el fogok gyengülni, ha ezt tovább folytatják.

-Ebben igaza van Jihonak... Sajnos nem tudhatjuk, hogy Jimin mennyi ideig fog komában feküdni, de esetleg majd ha felébredne a közeljövőben, akkor viszont lehet, hogy az orvos nem engedi majd pályára, vagy... lehet, hogy már nem is lesz kedve ehhez az egészhez. -szólalt meg Seugmin is.

-Ez ostobaság! -csattantam fel hirtelen. -Jiminnek igen is lesz kedve még játszani és fel is fog épülni a bajnokságig. -sziszegtem idegesen, holott tudtam, hogy Seugminnak rohadtul igaza van. Csak nem bírtam elfogadni...

-De Tanár úr... Miért biztos ön ennyire ebben, ha Jimin még most sem ébredt fel? Már egy hete komában van... Azért az nem olyan kevés idő... -mondta Chan.

-Mit akartok ti most ezzel mondani? -szorultak ökölbe a kezeim.

-Csak annyit, Tanár úr, hogy... Jimin nélkül nem az igazi a csapatunk. Hiszen ő irányított minket a pályán. -folytatta Seugmin.

-Igen, és? -kérdeztem vissza ingerülten.

-Ha Jimin nem ébred fel minnél hamarabb, akkor annyi lesz az országosnak is. Hiszen látszott a csapatunkon, hogy amikor Jimin velünk volt, akkor sorra nyertük meg a versenyeket, most meg még az előző meccsen lévő legbénább csapat ellen is vesztettünk. Sajnálom, Tanár úr... -magyarázta el halkan Hyunjin, ami miatt nálam itt telt be a pohár.

-A mai órákat elhalasztjuk... Mindenki húzzon haza, és szellőztesse ki a fejét. Holnap kemény edzés vár ránk. Viszlát! -fújtattam, majd beviharoztam a saját kis irodámba, és becsaptam magam után az ajtómat is.

Lerogytam az asztalomhoz, majd a tenyereimbe temettem a fejemet, és elkezdtem dúdolászni, hogy valamivel eltereljem az előbb elhangzottakról a figyelmemet.
Mert iszonyatosan fájt az, amit a tanítványaim mondtak nekem a pályán.
És rohadtul ideges lettem, de nem rájuk... hanem erre az egész helyzetre, és magamra is.

Én vagyok a hibás Jimin balesetében...

-Kibaszottul én vagyok a hibás! -üvöltöttem, majd minden papírt lesöpörtem az asztalomról a földre, aztán újra rádőltem az asztalomra, és lehunytam a pilláimat.

Pár perc múlva a sok stressz miatt, elaludtam...

°°°°

Mikor felébredtem már jóval a tanítás után járt az idő.

Így hát álmosan gyorsan átöltöztem utcai ruhákba, majd a cuccaimat felkaptam a földről, ahol még mindig a lesöpört papírjaim hevertek, és egy vállvonás kíséretben kiléptem a folyosóra.

Majd holnap összepakolom.

Már kicsit nyugodtabb voltam, mint pár órája, de amikor eszembe jutott, hogy tegnap azt mondtam. hogy ma bemegyek Jiminhez, megint elkapott egyből a bűntudat és a szomorúság, így hát a gondolataimat kizárva ültem be az autómba, és elindultam a kórház felé.

Ám egy hirtelen jött gondolattól mégsem a kórház előtt parkoltam le, ha nem a spórt ruházat boltja előtt.
Nem törődve semmivel és senkivel, besiettem az üzletbe és egyből az ékszerek felé vettem az irányt, ahol még nagy szerencsémre ugyanott lógott az az ezüst kis nyaklánc.
Szinte azonnal levettem azt a helyéről, majd a kasszánál ki is fizettem azt, és visszaültem a kis tasakban lévő ékszerrel együtt a kocsimba.

A következő hely, ahova leparkoltam az viszont már tényleg a kórház parkolója volt.

Kicsit ideges is lettem amiatt, hogy most itt vagyok.

A nyaklánccal és a fontosabb cuccaimmal együtt megindultam a bejárat felé, majd a recepción megmondtam a hölgynek, hogy ki vagyok, és hogy kihez jöttem.

Ő szépen útba is igazított és elmondta, hogy a második emeleten fekszik a legutolsó szobában, egyedül.

Nyugtalanul szeltem a lépcsőket felfelé, és mégsem álltam Jimin szobájának az ajtajáig.

Nem akartam, hogy meggondoljam magam az ajtó előtt, ezért egyből benyitottam hozzá és rögtön be is csuktam nagam után az ajtót, majd egy nagy sóhaj kíséretében megfordultam, aztán megláttam őt...

-Istenem... -suttogtam magam elé.

Még a zacskóban lévő nyaklánc is kiesett a kezemből, amit gyorsan fel is vettem a földről, majd közelebb sétáltam az alvó törpéhez.

Az arca nagyon sápadt volt, és a barna haja csak még fehérebbé tette a bőrét. Az ajkai már ki voltak száradva és infúzióra volt kötve. Szerencse, hogy lélegeztető gép nem kellett neki.

Ott feküdt az ágyon, kisimult arccal és védtelenül, miközben fogalma sem lehetett arról, hogy a tanárja, akit annyira szeret, ott állt tőle pár centire összetört és bűnbánó lélekkel.

-Ezt neked hoztam... -suttogtam inkább magamnak, minthogy neki, majd leültem a mellette lévő székre és kivettem a kis papír tasakból azt a szép, kosárlabdás nyakláncot, majd óvatosan felcsatoltam a nyakába.

Meg kell, hogy mondjam... rohadtul illik hozzá ez az ékszer. Csak még szebbé teszi őt... vagyis... csak simán jól áll neki... igen, ezt akartam mondani.

-Látod, hogy mit tettem veled...? -emeltem a mennyezet felé a fejemet, hogy ne hagyjam, hogy utat törjenek a gondosan elzárt könnyeim.

Óvatosan megfogtam a kezét gyengéden, majd elkezdtem simogatni a kézfejét.

-Pedig te lettél volna az utolsó ember a világon, aki ezt érdemelné... -folytattam. -Azért reménykedem benne, hogy hamarosan majd minden a régi lesz. És, hogy ezekután nem fogsz haragudni rám... -remegett meg a hangom.

-Nézd meg, hogy mit tettél velem. Egész eddig egy könnycsepp sem jött ki a szememből. Most pedig te mégis elérted ezt... -törölgettem a szemeimet.

-Istenem, hogyan lehettem akkora barom. Ha aznap nem mentem volna ki abból a tetves suliból... minden máshogy alakult volna. -kezdtem el szidni magamat.

-Annyira sajnálom... úgy sajnálom, Jimin... Vajon majd megtudsz bocsátani nekem? -sétáltam az ablakhoz, majd nézegetni kezdtem Szöul gyönyörű utcáit, hogy ezzel is visszanyeljem a könnyeimet.

-És mi van, ha majd nem tudsz megbocsájtani? Dehát nem akartam semmi rosszat sem... Nincs hátsó szándékom... -suttogtam az ablak előtt.

Még pár percig maradtam, majd szedelőzködni kezdtem.

-Szóval te mindvégig szerelmes voltál belém... -simítottam pihe puha arcára. -Sosem gondoltam volna. De képzeld... valahol legbelül mégis örülök ennek, hiszen tudom, hogy legalább valaki számára fontos vagyok, ami sokat jelent nekem. Bennem megbízhatsz... Majd még találkozunk. Ébredj fel... minnél előbb. Szia, Jimin. -motyogtam, majd sietve otthagytam a kórházat, mivel már nem bírtam ott tovább.

Komótosan hazafelé vettem az irányt, majd hazaérve fáradtan dőltem le a kanapéra.

-Miért pont velünk történik ez..? -suttogtam magamnak.

Majd hirtelen beugrott valami eszméletlen hülye ötletem, ezért kezembe vettem a telefonomat, és tárcsázni kezdtem Jimin édesanyjának a számát.

-Háló, te vagy az Jungkook? -szólt bele egy kedves női hang.

-Igen, én vagyok az. Szép estét. -köszöntem bele tisztelettudóan.

-Minek köszönhetem a hívásodat? Talán valami gond van? -kérdezte aggódva.

-Nem... ennél nagyobb baj már úgysem lehetne. -sóhajtottam egy nagyot. -Csak szeretnék veled és az férjeddel egy kicsit beszélni... személyesen. Ha lehet még ma este... Remélem nem nagy baj. -motyogtam a telefonba.

-Persze, nyugodtan átjöhet hozzánk akár most is. A címet elküldöm sms-ben. -vágta rá rögtön.

-Rendben, köszönöm. 10 perc és ott leszek. -mondtam, majd bontottam a vonalat.

Jimin anyukája, Hyerin, rögtön küldte is a pontos címet, ami nagy meglepetésemre itt volt hozzám elég közel.

Szóval Jimin folyton itt volt tőlem 2 percnyi kocsikázásra...? Az kémény...

Egyébként szerintem Jimin az anyukájára ütött érzelmileg, hiszen az anyukája is pontosan annyira kedves, mint maga Jimin.

Nem időztem sokat otthon. Szinte azonnal a kocsiba ültem és menni kezdtem a megadott címre.
Útközben gyorsan beugrottam még egy virágboltba, hogy ne üres kézzel menjek oda, majd már ott is termettem egy takaros kis háznál.

A virággal a kezemben kopogtattam be at ajtón, majd nem sokkal később Hyerin ajtót is nyitott.

-Szia, Jungkook. -mosolyodott el szomorúan, mire én is csak egy bús mosolyt ejtettem felé.

Mindketten tudtuk, hogy miért is vagyunk szomorúak jelen helyzetben...

-Szép estét, Hyerin. Ezt nektek hoztam, amiért még ilyenkor is átjöhettem hozzátok. És persze, amiért ilyen vendégszeretőek vagytok velem szemben. -nyújtottam át a szép kaspós virágot.

-Ugyan, Jungkook. Ezt igazán nem kellett volna. Hiszen te rengeteget segítesz Jiminnek, amiért nekünk kellene hálásnak lenni neked. De azért nagyon szépen köszönöm. -vette el tőlem mosolyogva a virágot, majd elhelyezte egy számára ideális helyre, miután beinvitált engem a konyhába, ahol még sohasem jártam.

-Szia, Jungkook. -üdvözölt Jimin édesapja, Minhyuk is a konyhában.

-Szia.

-Gyere ülj csak le ide a konyhába. Minji most úgyis a szobájában van. Nyugodtan tudunk itt beszélgetni.

-Köszönöm. -azzal helyet foglaltam az asztalánál, mire a két szülő leült az asztalhoz elém.

Tulajdonképpen a tervem nem is a beszélgetés volt, hanem sokkal inkább más dolog...
Éppen ezért nem is tudom, hogy mit mondhattam volna nekik.

-Nos... esetleg nem tudnak valami újat Jimin állapotáról? -kezdtem bele bizonytalanul.

-Nem, sajnos. Még mindig ugyanúgy van, ahogyan eddig. Viszont már nagyon hiányzik nekünk a kis Mochi fiúnk, igaz drágám? -fogta meg Hyerin a férje kezét búsan.

-Igen, pontosan. Tudod, Kook... Jimin akármennyire is furcsa viselkedéssel van megáldva, ő akkor is csupaszív és szeretetteljes fiú. -folytatta az apja.

-Igen... tudom. -motyogtam lehajtott fejjel.

-Neki mindene a kosárlabdázás és igazából a feleségemmel mindig azt mondogatjuk, hogy nálad jobb edzőt nem is kaphatott volna. Hiszen rajtad látszik, hogy te nem csak azért vagy ott az iskolában, mert az a munkahelyed. Hanem azért vagy ott, hogy a diákokat megtanítsd jól kosarazni, és ezt mind szívesen csinálod. Kevés ilyen jó és profi tanár van a világon, mint te. -bólogatott elismerően Minhyuk.

-Igazán jól estek a szavaid. Köszönöm. -mosolyodtam el szerényen.

-Nekünk is jól esik az, hogy törődsz Jiminnel. A korrepetálásért is külön hálásak vagyunk. -mosolygott rám Hyerin is.

-Ugyan. Csak szeretek segíteni a diákjaimon. -válaszoltam halkan, majd úgy éreztem, hogy itt volt az idő elkezdeni a tervemet, ezért úgy csináltam, mintha éppen hívtak volna.

-Elnézést, ha megbocsájtanának. Ezt muszáj lesz felvennem. -álltam fel az asztaltól.

-Csak nyugodtan. A ház előtt nyugodtan tudsz telefonálni, ha olyan személyes a dolog. -ajánlotta fel Minhyuk, mire én egy kedves bólintás kíséretében kimentem a házból.

Ennyire kedves szülőkkel sem találkoztam még...

Mikor kiértem egyből hívni kezdtem Hyunjint.

-Szia, Tanár úr. -hallottam meg a szőke hajú hangját.

-Jézus, mi ez a köszönés...? -kuncogtam, aztán egyből a tárgyra tértem. -Ne kérdezz semmit... De hol van Jimin szobája? -kérdeztem tőle suttogva, hogy más ne hallja meg, csak ő.

-Miért kérdezi?

-Mondtam, hogy ne kérdezz, csak válaszolj. -vágtam rá.

-Hah, az emeleten van jobbra egy olyan ajtó, amire ki van ragasztva a 'Jimin' felirat. Az az övé. -sóhajtotta Hyunjin.

-Rendben. És hol is tartja azt a füzetet, amibe a dalszövegeit írta? -puhatolóztam.

-Ugye nem akarja megnézni azt?

-De, képzeld meg akarok nézni és már itt állok a ház előtt, szóval mondjad el, hogy hol van. -szóltam rá.

-Hát... a párnája alatt, de miért akarja megnézni, most komolyan?

-Mert kíváncsi vagyok rá. -vontam vállat.

-Remélem, hogy ezek után majd elgondolkodik azon, amit mondtam önnek.

-Hogy próbáljam meg viszonozni Jimin érzelmeit...? -vontam fel a szemöldökömet, amit ő nem láthatott.

-Igen.

-Szó sem lehet róla... -csaptam le a telefont, majd befelé indultam a házba.

-Elnézést... esetleg megtudjátok mondani nekem, hogy merre van a mosdó? -sétáltam vissza a szülőkhöz.

-Persze. Az egyik itt van a konyha mellett, a másik meg az emeleten van. Bármelyikbe bemehetsz. -igazított útba Hyerin.

-Köszönöm.

Még szép, hogy az emeletre mentem fel, majd rögtön meg is pillantottam a 'Jimin' feliratú ajtót.

Hát mosdóba ugyan nem kellett mennem, hanem Jimin szobája volt a célom, ezért amikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelben, gyorsan benyitottam a szobába, majd be is zártam azt magan után.

Oda beérve rögtön megcsapott a tömény Jimin illat, amit akkor éreztem először, amikor engem ölelt.
Akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra, amikor körbenéztem a szobájában.
A világoskék és a barna szín...

-Annyira illik hozzá... -suttogtam, majd végig simítottam a mellette elhelyezkedő fehér zongorán.

Nem is húztam tovább az időt. Odasétáltam a szépen beágyazott agyához, majd óvatosan leültem rá és felemeltem a párnáját, ami alatt tényleg ott hevert a kis ütött kopott spirál füzet...

◼▪◼▪◼▪◼

Sziasztok!
Hát eljött ez a nap is, amikor megpróbálom egy másik könyv mellett ezt is folytatni, mivel megjött a kedvem hozzá. Köszönöm, hogy olvassátok! Remélem tetszeni fog nektek.
További szép napot, mindeninek!

Imnobodyfirst

A fejezethez kapcsolódó kép: