A napokból nagyon gyorsan hetek lettek. Mi pedig nem bukkantunk semmilyen nyomra Louis-sal. Az igazság az, hogy valahol kezdtünk belenyugodni a dolgokba. Valamiért visszakerültünk a múltba.

Nem történhetett ok nélkül. Biztos, hogy volt valami magyarázat, csak még nem jöttünk rá. Én minden nap próbáltam nyomot keresni a kérdőjelek rengetegében. Ám az sem segített sokat, hogy a szüleink fel-alá járkáltak a gimnáziumban. Sosem gondoltam volna, hogy apa kiköpött mása leszek. A Mama valószínűleg ezért hitte mindig már a betegsége vége fele, hogy én ő vagyok. Ez egyszerre melengette meg a szívemet és szomorított is el egyaránt.

Louis szüleibe a második napon botlottunk bele. Az anyukája alacsony teremtés volt, pirospozsgás arccal és pár plusz kilóval. Az apja pedig a focicsapat kapitánya.

Ironikus. – gondoltam magamban.

A focicsapat kapitánya összejött a suli legnagyobb stréberével.

Ez milyen nagy klisé már, nem igaz?

Bár ahogy elnéztem Louist... Ő sem tudott erről. Sőt, mintha még jobban meg is lepte volna mindez, mint a tudat, hogy valószínűleg soha nem láthatja őket viszont a felnőtt valójukban.

Nem sokat időztünk a gimnáziumban. Próbáltuk meghúzni magunkat és úgy viselkedni, mintha mi nem éppen csak visszapottyantunk volna ide. Ami valljuk be, néha elég frusztráló volt. Főleg, amikor kiderült, hogy Louis asztmás és pánikrohamai voltak.

Egyik éjjel arra riadtam fel, hogy mellettem fuldoklott. Először leginkább azért aggódtam, hogy ha nagyobb zajt csap, teljesen biztosan megtalálnak minket és nekünk akkor végünk. Aztán láttam, hogy megfog fulladni, ha nem segítek neki. Lehet hülyeség volt, de mivel inhalátor nem igen akadt a közelben szájból szájba lélegeztettem. Ami persze nem ért semmit, de annyira meglepődött, hogy megnyugodott. Nyilván ez az alapvető problémán nem sokat segített, ám időt adott arra, hogy kimászva az ablakon elrohanjak az ügyeletes patikába egy inhalátorért. Ahol természetesen a patikus felismert és arról kezdett el faggatni, hogy mikor lesz a következő meccsünk.

Apám sosem említette, hogy focizott volna, azt pedig főleg nem, hogy Tomlinsonnal egy csapatban játszott. Nem meglepően rühellték egymást a férfival. Valahol megtudtam érteni apám ellenszenvét, viszont Louis és én... Köztünk lényegesen bonyolultabbak voltak a dolgok.

━ Harry. – szólalt meg hirtelen mellettem Louis, amivel kirántott a gondolataim közül. Követtem a pillantását az iskolában lévő kupákkal telepakolt vitrin felé. A suli focistáinak, úszóinak és táncosainak képei és nyertes érmei meg kupái voltak kiállítva. Ám én is egyből megpillantottam az egyik képen az ismerős alakot. - Hogy lehetséges ez? – kérdezte szinte suttogva mellettem a fiú, pedig nem is kellett volna, hiszen rajtunk kívül senki sem tartózkodott a folyosón, ugyanis még tartottak az órák.

Jobban megfigyeltem a képet. Hihetetlen volt viszont látni rajta a fiút, akit utoljára tizennégy éves koromban láttam. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, ezért csak csendesen figyeltem a képet.

━ Szerinted... még életben lehet? – nézett felém a fiú.

━ Nem. – mondtam olyan komor hangon, hogy Louis egy kis ideig nem szólalt meg csak újra a képet nézte.

━ Hallottam róla annak idején... Jóban voltatok, igaz?

━ Igen.

Bár tudtam, hogy ezek az egyszavas válaszok nem voltak elegek, mégsem voltam képes mást kipréselni magamból. Liam tehát nem fulladt bele a folyóba. Valahol megnyugtatott a tudat, hogy nem halt meg. Legalábbis... Nem ott és akkor.

És ekkor ugrott be:

━ Szerintem a folyónak köze lehet az eltünésekhez.

━ Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül Louis.

━ Akik eltűntek, mind a folyónál tűntek el. – magyaráztam. – Mind ide kerülhettek vissza.

━ Mégis hogyan lehetséges ez?

Sejtettem, hogy ez költői kérdés volt, ugyanis már hetek óta próbáltunk rájönni. Egyelőre egyikünk sem mutatta rosszullét jelét. Igyekeztem felidézni, hogy a filmekben vajon mennyi idejük is lehetett az embereknek, ám nehéz ilyesmire hagyatkozni, amikor mi igaziból átéltük mindezt. Mindenesetre nem késlekedhettünk. Meglehet elég volt egy rossz lépés és vége.

Ki tudja, hogyan tűntek el innen is a többiek?

━ Keresnünk kellene valakit, aki ismerte. – ajánlotta fel Louis. – Talán valaki tudja, hogy mikor érkezett és mikor... ment el. – fogalmazott óvatosan. És valljuk be, nem is mondott nagy hülyeséget.

━ Kell egy évkönyv. – feleltem és felé nézve láttam, hogy halványan mosolygott rám. Összeráncoltam a szemöldökömet. – Mi van?

━ Semmi csak... Te tényleg egyetértesz velem valamiben? – kérdezte mire megforgattam a szemeimet és körbe pillantva a pulcsim szárát a kezem köré húztam, majd betörtem a vitrin ajtaját, hogy kiszedjek onnan egy évkönyvet. Louis hátrébb ugrott meglepettségében.

━ Ugye tudod, hogy nyitva volt az ajtaja?

━ Így sokkal hatásosabbnak tűnt. – mondtam lesöpörve a pulcsimról és az évkönyvről a rajta maradt üvegszilánkokat.

✧        ✧       ✧

Liamnek egy hatalmas szerencséje volt rajtunk és a völgyi gyerekeken kívül: Az ő szülei nem itt születtek, csak azután költöztek ide, miután ő már elmúlt öt éves. Így teljes nyugodtsággal használta a saját nevét.

És ezen kívül volt egy barátnője is. Az 1980-81-es évfolyam álompárjaként ismerték őket. Ami valljuk be, elég fura volt. Legalábbis így látni őt. Fiatal tinédzserként a nyolcvanas években. Mennyi lehetett akkor 15?

Mostanra annyi lenne, mint én. – fúrta be magát a fejembe ez a gondolat.

━ April Turner. – olvasta fel a lány nevét Louis. – Talán még a városban van! – lelkendezett csendesen, ám a könyvtárosnő ránk szólt, hogy maradjunk csendben. Louis kuncogva bocsánatot kért a hölgytől.

Felfigyeltem rá, hogy apró pír fedte az arcát, amikor mosolygott. A szemeivel szinte falta a sorokat, amiket az évkönyvben leírtak. A bőrének kókusz illata volt nagyapa tusfürdője jóvoltából. A haja puha volt, mert éppen aznap reggel mosta meg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy olyan közel ült hozzám, hogy a válla a vállamnak simult. Nyelnem kellett egyet, mert kiszáradt a szám.

Egy másik életben talán minden más lett volna. Akkor lehet nem tartottam volna ennyire attól, hogy közelebb engedjem őt magamhoz. És lehet nem hazudott volna nekem végig. Talán minden máshogy alakult volna.

Egy idő után észrevette, hogy figyelem ezért ő is csendesen kémlelni kezdett. Az arca közel volt az arcomhoz, szinte éreztem a rágója mentolos illatát, amit a sarki boltban vett magának egyik reggel. Valahol rosszul érintette, hogy a nagyszüleimtől loptunk, de végtére is a nagyszüleim voltak, így nem számított lopásnak, csak ők még nem tudtak róla, hogy az unokájuk létezik... És igazából soha nem is fogják megtudni, hiszen a jelenünkben sem ismertek soha.

━ Harry! – szólalt meg halkan Louis, amivel ismét kizökkentett a gondolataimból. Lassan megfogta az asztalon pihenő kezemet, amire az egész testemben mintha tűz gyulladt volna. Belülről égetett és felfalt. A lángok elindultak az ágyékom felé, amikor Louis közelebb hajolt hozzám. – Mondd, mikor akarsz indulni? – kérdezte, mire azonnal eltűnt a köd és olyan volt, mintha hidegzuhannyal oltották volna el bennem a tüzet. Kirántottam a kezemet a kezéből, ám láttam az arcán a halvány sunyi mosolyt.

━ Hülye picsa... – mordultam fel, amikor felálltam, de Louis gyorsan követett és mielőtt újra megszólalhattam volna behúzott az egyik polcsor mögé, hogy senki se láthasson minket, még az a szemét könyvtárosnő sem, és nemes egyszerűséggel letérdelt elém. – Mit csinálsz?! – ripakodtam rá suttogva. – Fejezd be, bárki megláthat!

━ Milyen hatalmas szenzáció lenne, nem? – kérdezte vigyorogva a fejét rázva, miközben kicsatolta az övemet és a bokszeremből elővette a farkamat. Nem tudtam megálljt parancsolni neki. Ahogy az ujjai a férfiasságomhoz értek, azt hiszem elvesztem. Soha senki sem érintett még így. Ilyen vággyal és szenvedéllyel. Aztán felpillantva rám megnyalta az ajkait és idegőrlő lassúsággal a szájába vette a farkamat. Próbáltam elfojtani a nyögéseimet, de olyan puhák voltak az ajkai, a nyelve pedig forró... Szép lassan kezdett el szopni, miközben folyamatosan fel-felpillantgatott rám. Ártatlanság ült a szemeiben, amitől kedvem lett volna menten elélvezni. Vagy legalábbis felrántani magamhoz és addig dugni, amíg fel nem borul az egyik tetves polc.

━ Harry! – szólalt meg hirtelen mellettem egy hang és akkor ébredtem fel, hogy mindezt az előbb csak képzeltem. Louis még mindig mellettem ülve az asztalnál engem figyelt az évkönyv felett. Összecsuktam a számat, mert észrevettem, hogy nyitva felejtettem és követtem Louis pillantását, ami a nadrágomra siklott. Olyan kőkemény merevedésem volt, hogy csodálom, hogy a nadrág cipzárja nem pattant szét.

━ Bassza meg! – káromkodtam el magamat és kicsit nagy hévvel keltem fel, ugyanis levertem az asztalról az évkönyvet. Mire észbe kaptam lehajoltam azért és ekkor láttam meg a könyv mellett lévő kis sárga cetlit, amit a hátuljába rakott bele valaki. Egyetlen rövid üzenet állt rajta, ám sejtettem, hogy ki tehette a könyvbe:

„Keresd meg April Turnert, ha ugyanaz történt veled, mint ami velem is!"