A teste táncolt a kezeim között, miközben folyamatosan mozgattam a csípőmet mögötte. A zuhanyból áradó vízsugár a nyakunkba folyt, ahogy a hátát a mellkasomnak döntve hagyta, hogy benne legyek. Először lassan kezdtem el mozogni, aztán egyre gyorsabban. Halkan sóhajtozott és hátra nyúlva megkapaszkodott a tarkómban. Az ajkaival az ajkaimat kereste. Nyelves csókban részesített. Tetszett neki, hogy így köszöntöttem reggel a zuhany alatt. Az egyik kezemmel a derekát fogtam, a másikat pedig végigcsúsztatva a lábán belemarkoltam a combjába. Ezzel természetesen egy újabb nyögést csalogattam ki belőle, de ez már hangosabb volt.

━ Még! – kérte lihegve. Erősebben kezdtem el mozogni, mire egy pillanatra begörbítette a testét és a farkam tövig eltűnt benne. A tenyerem a férfiasságára kulcsolódott és lassan elkezdtem azt is izgatni.

━ Bassza meg! – káromkodtam, amikor a kezembe élvezett. Ha valamit megtudtam Louisról, az az volt, hogy nagyon gyorsan elment, ha hagytam neki. Nem zavart, csak furcsa volt a tudat, hogy ilyesmit váltok ki belőle.

Miután én is elmentem és megmosdattuk egymást, nyilvánvalóan nem bírt magával. Letérdelt elém a konyhában és elkezdett leszopni. Reggelit akartam készíteni, de ezzel meghiúsította a terveimet. A kezeimmel a pultnak támaszkodtam és élveztem ahogyan a finom kis ajkai a hosszomon jártak.

Aztán a nap nagy része ugyanúgy telt, mint az elmúlt két hétben mindig: Addig dugtunk odalent, amíg már mindkettőnk teste fel nem adta a szolgálatot.

A farkamon lovagolt. Imádta ezt csinálni. Imádta, amikor engedtem, hogy irányíthasson. Vagyis nem kellett engednem. Én sosem kezeltem volna úgy, mint... Mint az a seggfej.

Amikor már sokadszorra élvezett el, lihegve mellém feküdt és átölelt. Minden éjszaka így aludtunk azóta. Hozzám bújt és el sem engedett. Amikor kimentem a mosdóba felriadt és nem tudott addig visszaaludni, amíg én vissza nem jöttem.

Elkezdett függeni tőlem, amit nem tudtam hova tenni. Vagyis nem igazán akartam belegondolni az opciókba. Ha vissza is jutunk, nem maradhatok a völgyben.

Egész életemben onnan akartam szabadulni. Nem maradhattam. Még talán érte sem... De ezt nem akartam még tudatni vele. Fogalmam sem volt hogyan reagálna rá. Valószínűleg nem túl jól és nem akartam hamis reményekkel áltatni.

Ám mégis megváltoztatott bennem valamit, amit nem tudtam megmagyarázni...

━ El kell mondanom valamit. – szólalt meg csendesen. A hangszínéből már akkor nem tetszett ez az egész. A kezem megdermedt a hajában. – Már rég elkellett volna mondanom...

Felkönyököltem és lenéztem rá. Teljesen kizökkentett a gondolataimból ezzel a két mondattal. Kérdőn néztem rá. A legrosszabbra számítottam és természetesen valahol azt is kaptam:

━ Brian apja vezette a kocsit, ami aznap este nekiütközött az apukád autójának.

A szám kiszáradt és a szívem pedig egyre hevesebben kezdett el verni. Hirtelen hányingerem lett. Akkor én nem kaptam levegőt. Apa balesetét cserbenhagyásos gázolásnak könyvelték el, ugyanis a tettes otthagyta apámat az út szélén az összetört kocsiban. A sajátját még eltudta vinni, ezért nem volt semmi nyom.

━ Mióta tudod? – kérdeztem rekedten, de nem néztem rá.

━ Úgy sajnálom, Harry! Elakartam már mondani...

━ Ne gyere már te is nekem a kibaszott sajnálatoddal! – üvöltöttem rá hirtelen, mire azonnal elhúzódott. – Mióta tudod ezt, Tomlinson?! – mélyült el a hangom idegességemben.

━ Mielőtt idekerültünk tudtam meg. Náluk voltam. Becsempészett a szobájába, de az apja reggel veszekedett az anyjával. Valaki meghalt és ekkor szobakerült apukád... – magyarázta lesütött szemmel. – Valószínűleg akkor anyukád volt az, aki meghalt.

Idegesen beletúrtam a hajamba, aztán azonnal öltözni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént mindaz, amitől tartottam. Tomlinson elárult engem. Újra. Ő sosem akart tőlem mást szexnél. Sosem vonzódott hozzám, sosem volt ez több... Egyszerű színjátéknál.

━ Harry, kérlek! – jött volna utánam, de leintettem.

━ Ha most utánam jössz, esküszöm agyonverlek! – fenyegettem meg és ökölbe szorult a kezem.

━ Sosem bántanál. – mondta csendesen, de mintha inkább magát próbálta volna ezzel meggyőzni. Ekkor ránéztem a lépcsőről. Nem tudom mit is láthatott rajtam pontosan, viszont megijedt. Láttam a szemeiben a rémületet.

━ Nem? – kérdeztem vissza halkan, majd újra elindultam, de ekkor már nem követett.

Muszáj volt valahogy kiszellőztetnem a fejemet, különben lehet tényleg valami hatalmas őrültséget csináltam volna. Kimentem és elszívtam egy szál cigarettát, de nem segített. Annyira ideges voltam, hogy a kezeim is remegtek. Ám sírni nem tudtam. Nem voltam szomorú... Egyszerűen csak csalódtam.

De az én életem igazából mindig is erről szólt, nem igaz?
Vagy én csalódtam másokban, vagy mások csalódtak bennem.
Nem volt harmadik opció.

━ Desmond! – hallottam meg ekkor egy boldog hangot. Időm sem volt elmenekülni. A lány odajött hozzám és nemes egyszerűséggel megcsókolt.

Na ez is csak bekövetkezett...

━ Mi a baj? – kérdezte elengedve engem, amikor rájött, hogy nem csókoltam vissza.

Ne csinálj hülyeséget! – emlékeztettem magamat.

━ Minden a legnagyobb rendben. – erőltettem magamra egy mosolyt. – Hogy vagy?

━ Ki vagy te és mit csináltál Desmonddal? – kérdezte ugratva. – Mindegy is, nincs időnk most erre! Mennünk kell.

━ Mégis hová? – kérdeztem értetlenül és körbenéztem, amikor a karomnál fogva húzni kezdett maga után. Lehet mégiscsak engednem kellett volna, hogy Louis utánam jöjjön... Még akkor is, ha nagyon haragudtam rá.

━ Hát ruhát nézni a tavaszi bálra, te is butus! Pénteken lesz. – magyarázta.

Rémlett valami, mintha a suliba kiplakátolták volna... A bál napja pedig mikor is lesz?
Március 20-án. A Nap-éj egyenlőségkor.

Megtorpantam.

━ Emlékszel még egy fiúra a suliból? – kérdeztem megtörve a csendet, amíg az autójához cipelt.

━ Kire? – kérdezte érdeklődve.

━ Liam Payne-nek hívták azt hiszem. – magyaráztam. – A 80-81-es évfolyam egyik focistája volt. April Turnerrel voltak egy álompár.

Anya egy kis ideig gondolkodott, aztán csak így felelt:

━ Igen már emlékszem! Szegény lány... Az a baleset tragikus volt. Liam utána sokáig gyászolt.

Megdermedtem erre a válaszra.

━ Ezt hogy érted? – kérdeztem megrökönyödve.

━ Mondd Desmond, jól vagy? – kérdezte értetlenül. Az arcán aggodalom ült. Megfogtam a vállait és a szemeibe néztem.

━ Liam életben volt még 84-ben?

━ Desmond...

━ Válaszolj az Isten szerelmére! – ripakodtam rá.

━ Igen. – mondta. – Tavaly pedig elment. Azt hiszem elköltözött. Nem is emlékszel?

Vagy valahogyan sikerült hazajutnia, ha nem tűnt el 81-ben. – nyugtáztam magamban.

━ El kell vinned Aprilékhez! – mondtam végül.

━ Desmond, nem értelek. Megijesztesz. – nézett rám félve.

Bassza meg, hogy minden mindig az én nyakamba szakad! Végre akkor, amikor már talán megtaláltam a megoldást!

Végül csak bocsánatot kértem tőle és adtam egy puszit az arcára, aztán – bár nem akartam, de muszáj volt – elkísértem ruhát nézni. Ám tudtam, hogy hova fog vezetni az utam aznap este: Vissza a Turner házba, hogy kiszedjem a valódi igazságot a boszorkány ivadék Nancyből.