Ez biztosan valami rohadt nagy átverés show! – fordult meg a fejemben egyből ez a gondolat.

A kezemben szorongatott újság kicsúszott az ujjaim közül, amikor a Tomlinson fiú elvette azt. Miután ő is áttanulmányozta, láttam az arcán a pillanatnyi értetlenséget.

━ Ez lehetetlen! – mondta végül a homlokát ráncolva és felnézett rám. – Harry, mi ez?

Bárcsak tudtam volna a választ!

━ Vagy Vissza a jövőbent játszunk, vagy valaki kurvára egy Truman showba varázsolt minket... – böktem ki még mindig sokkosan beletúrva a hajamba. Az agytekervényeim olyan sebesen jártak, hogy nem tudtam reális választ adni. – Vagy beadtak nekünk valamit és az Eredet egy elbaszottabb változatát éljük át. – mondtam ki továbbra is a hülye ötleteimet. Talán azért, hogy oldjam a gyomromban keletkezett bombát, ami bármikor felrobbanhatott.

━ Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte értetlenül mire csak megráztam a fejemet.

━ Több filmet kellene nézned! – jegyeztem meg, majd nemes egyszerűséggel elindultam a park mellett sorakozó üzletsorok felé, amik a lakások aljában voltak. Louis persze sebtében követett.

━ Állj már meg! Mégis hova mész? Mi történt a várossal? – bombázott meg kérdéseivel, de igazából én sem tudtam több magyarázattal szolgálni, mint ami a szemünk elé tárult.

1986. Lehetetlen!
Ha nem néztem volna annyi filmet, amennyit, vagy nem olvastam volna mind erről most valószínűleg ugyanolyan tudatlanul állnék ehhez az egészhez, mint a fiú.

A cégérek mind ugyanazt a hangulatot adták. Éljen a nyolcvanas évek!
Színek káprázata, jó vastag dőlt betűk. Az emberek stílusa szinte üvöltött arról, mintha most jöttek volna egy Queen koncertről vagy éppen egy konszolidáltabb munkába tartottak volna. A kölykökön McFly-os mellények voltak.
Mikor is jött ki a film? 1985-ben, hát persze!

━ Harry! – kapta el a kezemet Louis. Felé fordulva már éppen szóltam volna neki, hogy engedjen el, de aztán megláttam a szemében az őszinte félelmet és kétségbeesést. – Mi folyik itt? – kérdezte rekedten.

Hogyan is tálalhattam volna finoman a dolgot?

━ Nem tudom hogyan, de azt hiszem valahogy visszakerültünk a múltba. – feleltem egyszerűen. Rövid ideig csak nézett rám, aztán zavartan elnevette magát.

━ Oké... Abbahagyhatod bármilyen szívatás is ez!

Pontosan úgy néztem rá, hogy egyből ráébredt: Nem, én rohadtul nem szívattam őt.

━ Várj! Tényleg azt mondod, hogy... harminchat évet jöttünk vissza? Mégis hogyan?! Ez lehetetlen!

Egészen eddig én is így hittem. – gondoltam magamban. Ám más nem adott magyarázatot. Hányszor is képzeltem már el, hogy valahogyan rájövök az időutazás csínjára és visszamegyek az időben, hogy én is ezekben az években élhessek! Én nem a 21. századba való voltam, nekem jóval előbb kellett volna születnem.

Bár volt előnye mindannak, hogy szerettem minden ilyen filmet és történetet. Legalább engem nem vágott hátba, hogy ilyesmikre gondoljak teljes komolysággal.

━ Fogalmam sincs hogyan vagy miért, de nem tudok más magyarázatot adni. Az összes dolog kérdőjeleket hagy maga után... De látod ezt itt! – mutattam magunk köré. – Minek neveznéd ezt, ha nem időutazásnak?

Elhallgatott és csak lesütötte a szemeit. Valószínűleg bolondnak nézett és nem hitt nekem. De ez aligha segített a helyzetünkön.

━ Miért csinálod ezt velem? – kérdezte csendesen. Megforgattam a szemeimet. – Beadtál nekem valami drogot? – pillantott fel rám. – Én esküszöm nem akartam neked soha rosszat... Brian erőszakolta rám a dolgot! És tényleg igaz volt minden, amit mondtam...

━ Ó, édes jó egek, hallgass már el! – prüszköltem megragadva a karját, majd behúztam az egyik mellékutcába két bolt között. – Most jól figyelj rám, Tomlinson! – néztem a szemeibe, miközben finoman a téglafalnak nyomtam. – Nem haragszom, rendben? Van égetőbb problémánk is jelenleg a hülye kis dolgaidnál Campbellel. – túrtam bele a hajamba. – Ez az egész megmagyarázza, hogy az aszfaltos út helyett miért volt földút, hogy miért változott meg a város táblája és miért így néz ki ez az egész hely! Nem tudom hogyan vagy miért, de a tények azok tények. Nem a mi idősíkunkban vagyunk. Valahogy átkeveredtünk ide! – magyaráztam lázasan, hogy végre megértse. – Sosem néztél időutazós filmet?

━ A... A Terminátort láttam. – felelte szaggatottan. A szemeiben enyhe rémület ült. Hogy miattam vagy a helyzet miatt, nos arról halvány lila gőzös sem volt.

━ John Connor fiatalként elég dögös volt, mi? – kérdeztem ugratva, mire csak halványan elmosolyodott. – Na jó, figyelj! – masszíroztam meg a homlokomat. – 1986... Akkor a szüleink körülbelül annyi idősek lehettek, mint most mi.

━ Micsoda? – hüledezett. – Basszus, ugye nem akarod...

━ Véletlenül sem kellene találkoznunk velük, mindketten eléggé hasonlítunk rájuk... Bár, ha mégis összefutnánk valamelyikkel, hazudd azt, hogy egy távoli rokona vagy!

━ El sem hiszem, hogy ez a sok badarság igaz lehet, amit mondasz! – felelte gyorsan véve a levegőt és elkezdett reszketni.

Bassza meg, ugye nem most fog pánikrohamot kapni nekem?

━ Louis, nyugodj meg! Nincs semmi...

━ DE KURVÁRA BAJ VAN, STYLES! – fakadt ki mielőtt akár befejezhettem volna a mondatot. – KIBASZOTTUL VISSZAKERÜLTÜNK VALAHOGY HARMINCHAT ÉVVEL AZ IDŐBEN ÉS NEM TUDJUK, HOGY MI A FASZT CSINÁL... - lefogtam a száját, amikor már túl hangosan kiabált és pár járókelő megnézett minket magának. Mérgesen néztem rá.

━ Higgadj le az isten szerelmére! – szóltam rá és amikor lehunyta a szemét próbálta megnyugtatni a légzését. – Biztos van racionális magyarázat erre... - gondolkoztam tovább, de ekkor két rendőr kezdett el közelíteni felénk az utca másik végéből. Egy idősebb nő mutogatott ránk. Valószínűleg a hangoskodás miatt. – Futás! – szólaltam meg.

━ Mi? – nézett rám Louis, mire csak megragadva a karját elkezdtem szedni a lábaimat az ellenkező irányba.

━ Nem csukhatnak le itt és most! – válaszoltam.

Úgy szettük a lábainkat ahogyan csak bírtuk. Mire leráztuk a rendőröket már teljesen elkeveredtünk a város másik végébe. Lihegve ültem le egy buszmegálló padjára és próbáltam megnyugtatni a gyorsan dobogó szívemet. Louis leült mellém és ő is hasonlóképpen cselekedett. Ám a csendet végül mégis ő törte meg:

━ Tehát, akkor hogyan tovább?

Kellett pár perc, hogy elgondolkozzak a válaszon. Ha tényleg igazam volt – márpedig másik opció nem nagyon lehetett valós -, akkor ki kellett derítenünk, hogy hogyan kerültünk ide és hogyan mehetnénk vissza a mi jelenükbe.

━ Együnk valamit. – keltem fel. Amikor lenéztem rá hitetlenkedve figyelt. – Most mi van? Az időutazás nem mentesít az éhség alól! – nyújtottam felé a kezemet.

Nem tudom miért nem éreztem iránta haragot. Talán a helyzetünk miatt, de tudtam, hogy ő nélkülem a múltban teljesen elveszne. Nem is gondolt ő sem mást, ugyanis elfogadta a kezemet és felállt.

━ És utána? – érdeklődött. – Ha tényleg igazad van... Mit fogunk tenni?

━ Azt hiszem ma már túl sok mindent nem tehetünk. Először is kellene egy szállás... - jegyeztem meg és befordultam egy kisebb büfébe. Görkoris büfé... Ó drága jó nyolcvanas évek!

━ Sziasztok fiúk! Fiona vagyok. – gurult oda hozzánk egy szőke copfos lány, miután helyet foglaltunk az egyik vörös színnel bélelt bokszban hátul. – Mit hozhatok nektek?

━ Két hamburger lesz és két kóla! – feleltem mielőtt Louis bármit is mondhatott volna.

━ Oki-doki! – kacsintott rám a lány, aztán tovább is gurult. A ruhája egy feszülős fehér pólóból és egy rövidebb nadrágból állt. Iszonyú jó segge volt, az már egyszer biztos!

━ Ez mi volt? – érdeklődte tőlem a fiú.

━ Első szabály, Tomlinson: Semmi esetre se borulj ki! – néztem vissza rá.

━ ÉN MOST NEM IS BORULTAM KI! – emelte fel a hangját, aztán csak halványan elmosolyodva figyeltem, ahogy elvörösödik. Oldalra döntve a fejemet figyeltem őt. – Csak... Nem éppen voltam felkészülve, hogy ilyen szituba keveredek.

━ Erre aligha lehet felkészülni.

━ Te mégis úgy viselkedsz, mintha tök átlagos lenne! – tette hozzá.

━ Tudod... - sóhajtottam fel. – Én titkon talán mindig is erre vágytam. – néztem körbe. – Nekem a völgy sosem adott semmi jót, sem a mi generációnk.

━ Ha néha nyitottabb lennél mások felé, talán nem így gondolnád. – jegyezte meg komoran.

Jobban szemügyre vettem a pólóját. Rózsaszín volt. Nos, nyilvánvalóan...

━ Figyelj, tudom, hogy 2022-ben már teljesen elfogadottak a melegek, de a nyolcvanas években... - kezdtem bele finoman, mire csak rám villant a szeme.

━ Mit akarsz most ezzel mondani?! – förmedt rám.

━ Kicsit visszafoghatnád... ezt. – mutattam rá a kezemmel.

━ Hogy merészelsz?! – húzta fel a szemöldökeit sértetten. - Komolyan a nemi identitásom a legfontosabb kérdés most számodra?

━ Csak nem akarom, hogy megverjenek az utcán! – bukott ki belőlem csendesen a dolog. – Ennyi. – tettem hozzá elfordítva a tekintetemet.

━ Egyébként te most... - köszörülte meg a torkát. – Biszex vagy? – kérdezte halkabban.

Nem feleltem a kérdésére. Igazából magam sem gondolkoztam el azon, hogy „mi vagyok". Nem volt időm rá. Anyára gondoltam és arra, hogy vajon ő mit szólt volna ahhoz, hogy megcsókoltam egy fiút. Valószínűleg nem zavarta volna, hanem csak ösztönzően meghívatta volna magunkhoz azt a fiút. Már persze, ha ennek lett volna bármi jövője. De magam is tudtam, hogy semmilyen szempontból nem lehettet már ezt kivitelezni. Meg úgy alapból sem a fiú miatt...

Fiona persze éppen időben gördült hozzánk az ebédünkkel. Alacsony volt, de vékony testalkatú. A szalvétámon rajta hagyta a számát. Hat számjegy. Vezetékes telefon. Megmosolyogtam a dolgot, majd enni kezdtem.

Még mindig sok kérdőjel volt körülöttünk. Louis hallgataggá vált és kedvetlenül ette a hamburgerét. Tudtam, hogy neki mindez egy átok volt, de én valahol mintha kicsit örültem is volna mindennek. Ott, a nyolcvanas években olyan volt, mintha haza érkeztem volna. Ami persze lehetetlen, tekintve, hogy... Meg sem születtem. A francba! Hát tudtam, hogy valami bakit elfelejtettem.

Louisra nézve megállt a számban a falat. Miközben ő is felpillantott rám, valószínűleg még nem értette, hogy min járt az agyam. Pedig a gyomrom akkor kezdett igazán liftezni.

Hiszen, ha nem jutunk minél előbb haza... Elfogunk tűnni.