Talán nem nagy újdonság, ha azt mondom, hogy sosem szoktam hibázni. Sokan persze vitába szállnának velem, hiszen az az elterjedt sztereotípia, hogy mindenki hibázik.

Nos, én mindig is igyekeztem bebizonyítani, hogy én ez alól kivétel voltam. Először is azért, mert már kiismertem magamat annyira, hogy tisztában legyek azzal, hogy mire vagyok képes és mire nem.

A legtöbb ember azért hibázik, mert nincs tisztában ezzel. Sokan elhiszik, hogy képesek valamire, de belül tudják, hogy ez nincs így. És ez mérgezi meg a tudatukat, amiért az adott dolog majd nem fog sikerülni. Mert aki vak, az sosem láthat. S aki süket, sosem hallhat.

Ám a véleményemet nyilvánvalóan megszoktam tartani magamnak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Amúgy sem osztaná senki, hanem csak a szokásukhoz híven egy furcsa idiótának bélyegeznének.

Bár nem mintha különösebben már megtudott volna engem ez érinteni. Az ember egy idő után megtanul a saját csendjeivel békére lelni és komfortot találni a zűrzavarnak hitt nyugalomban.

Sikításra ébredtem. Azonnal felriadtam és kiugrottam az ágyból. Anya szobájába siettem és felkapcsoltam a lámpát. A földön térdelve keresett valamit és sírt. Leguggoltam hozzá, majd megpróbáltam megnyugtatni, de nem volt velem. Olyan, mintha észre sem vette volna, hogy ott voltam. Csak tovább keresett valamit a padlón.

━ Anya! Anya ébredj fel! – simogattam a hátát. – Én vagyok az!

━ Valami bemászott az ágyamba! – mondta nekem lihegve. – Bemászott aztán leugrott. Biztos itt van!

━ Csak rosszat álmodtál, gyere feküdj vissza! – próbáltam felemelni, de nem engedte.

━ Ne érj hozzám! – kiáltott rám és kitépte a kezeit a kezeimből. Hátra hőköltem, amikor elkezdett kiabálni.

━ Anya, Harry vagyok! – néztem a szemeibe, de mintha egy ködfátyol lengte volna be, nem volt ott. Nem ismert meg.

Egy anya nem ismerte meg a saját fiát, akit kilenc hónapig egy köldökzsinór kötött össze vele.

━ Itt van valami! Meg kell találnom.... Meg kell, meg...

A zaklatott hangja kezdett csillapodni én pedig csak a padlón térdelve néztem, ahogy széthullik körülöttem az életem. Néztem, ahogyan anyám teljes idegösszeroppanást kap és nem tehettem semmit.

Amikor elhallgatott csak csendesen üldögélt a padlón és a kezeit nézte. Vettem egy mély levegőt és lenyeltem a torkomba rekedt gombócot. Finoman megfogtam és visszafektettem az ágyba. Felkapcsoltam neki az éjjeliszekrényen lévő kis lámpát és lekapcsoltam a nagyot. Visszaültem az ágya szélére és lassan simogatni kezdtem a haját. A szemeivel előre meredt és nem szólt egy árva szót sem. Nem tudom meddig ülhettünk ott, de engem is kezdett elnyomni az álom.

━ Ne aggódj kicsim, azt hiszem már elment! – szólalt meg végül csendesen. Éreztem, hogy egy kósza könnycsepp szökött ki a szemeimből.

━ Pihenj, anya! – hajoltam hozzá és csókot nyomtam a halántékára, majd jobban betakarva, visszamentem a szobámba.

Elővettem egy szál füves cigit és kiálltam az erkélyemre. A bőrömbe bele-belekapott a hideg éjszakai levegő. Meggyújtottam a szálat, majd lehunyva a szemeimet szívtam belőle. Nem volt túl erős. Amikor én vigyáztam anyára többnyire nem szívtam, de volt, amikor már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy lassan már összeroppanok.

De én sosem hibáztam. Mindig csak azt mondtam magamnak, hogy: Csak még egy nap! Csak még egy nap! Csak még egy napot bírj ki egyedül!

Már rég nem hittem abban, hogy minden jóra fog fordulni. Anya állapota menthetetlen volt. Én is tudtam, az ápoló is tudta és az orvosa is tudta. Mindenki tudta, de akkor sem akartam, hogy itt hagyjon. Nélküle nem ment volna. Nélküle nem lett volna értelme tovább küzdeni.

Az erkély korlátjának dőlve szívtam és hallgattam a távolban a folyó egyenletes csobogását. Emlékszem a dalra, amit apa énekelt nekem annak idején. Akkor, amikor megnéztük a Stir Crazy-t vele és anyával. Az egyik kedvenc filmem lett. Olyan jókat nevettünk rajta. Olyan jó volt velük filmeket nézni.

Lehunytam a szemeimet és hallgattam a folyót.

━ Down in the valley/ the valley so low/ Hang your head over/ hear the wind blow... - megtöröltem a szemeimet, a hangom pedig egy pillanatra elhalt. Éreztem, hogy egyre jobban fojtogat az érzés. – Roses love sunshine/ violets love dew/ Angels in heaven, know i love you/ If you don't love me/ love who you please...*

A könnyeim utat törtek maguknak és aznap éjjel megengedtem magamnak azt, amit már régóta nem: Hagytam, hogy összetörjek.

━ Give my heart ease love/ give my heart ease.../ Put your arms round me/ give my heart ease*

Mintha csak megérezte volna, éreztem, ahogy a hideg sugallat az arcomat cirógatta.

━ Hiányzol apa... - suttogtam rekedten.

✧ ✧ ✧

Az óra csendben telt. Mindenki dolgozatot írt, én pedig kibámulva az ablakon figyeltem a szakadó esőt. Megkértem Oliviát, hogy nagyon figyeljen oda anyára. Főleg az éjszaka történtek miatt. Nem akartam bevallani magamnak, de kezdtem sejteni, hogy hamarosan a betegsége harmadik szakaszából a negyedikbe fog átmenni.

━ Mr. Styles, miért nem írja a dolgozatot? – lépett az asztalom elé Miss. Cunningham. 

Felpillantottam a nőre és átnyújtottam neki a lapomat. Felvont szemöldökkel vette át, de az ajkain halvány mosoly bújt meg. Fiatal volt irodalom tanárnak és ezt ő is pontosan tudta.

━ Elkészültem, Miss. Cunningham. – tettem azért hozzá, majd a szemem sarkából láttam, hogy egy szempár engem figyelt. Nem néztem felé, hanem a szőke hajú tanárnőn tartottam a szemeimet, aki átfutotta a dolgozatomat.

━ Érdekes gondolatai vannak a huszadik század költészetéről. – jegyezte meg, amikor az esszém végére ért. – Kifejtené?

━ Minden költészet alappilére valamiért a szeretet vagy a szerelem köré épül fel. Bármit is ír egy költő, mindig megbújik a szavai mögött a szerelem. A műfajt is leszámítva... Ott van a mögöttes tartalom. – néztem egyenesen a tanárnő szemeibe. – Minden költő egy általa szeretett emberre vagy dologra utal a versekben. Ha szomorúak, ha nem. Mindig emlékezni akarnak arra, hogy milyen volt azelőtt, amikor nem ütött be a baj. De kérdem én, miért ennek kell lennie az élet mozgatóelemének? Ha a halálról írnak, a szerelemre gondolnak közben, hogy az elmúlás előtt milyen volt. Ha a fájdalomról írnak, az mindig a szeretet miatt van. Mindenki epekedik a szerelem után, csak senki sem vallja be.

━ Maga is ezt teszi akkor nem? – vágott közbe. – Ha Ön is beletartozik a mindenkibe.

━ Én nem hiszek tündérmesékben. – feleltem komor arccal. – Az élet előbb-utóbb úgyis rávilágít mindenkit arra, hogy bár vágynak rá, sosem kaphatják meg igazán. Mert a szerelem nem létezik, pusztán csak egy illúzió. – fontam össze magam előtt a kezeimet, amikor befejeztem a mondandómat.

A tanárnő tekintete olyannyira belemélyedt az én szemeimbe, hogy észre sem vette, hogy a mondandóm közben finoman elnyíltak a vörösre rúzsozott ajkai.

━ Óra után kérem maradjon bent a teremben, Mr. Styles!

Minden tekintet rám szegeződött, de én pusztán csak egy ember felé pillantottam. Olyan erős harag ült a szemeiben, ami már-már sértő lett volna.

Ám tisztában voltam vele, hogy a Tomlinson fiú valamilyen okból kifolyólag nem szívlel engem. Ami vicces, tekintve, hogy sosem beszéltünk egymással egy árva szót sem. Kivéve persze ő, amikor rám parancsolt, hogy ne írjak a hugának.

Viszont a zavaró nem is a harag volt a szemeiben, hanem a többi osztálytársam reakciója. A lányok konkrétan kiakadtak a szavaimon, a fiúk pedig gyilkos pillantásokkal néztek felém.

Amikor kicsengettek, mindenki beadta a dolgozatát és kiment a teremből. Én is erre készültem és reméltem, hogy megúszom, hogy kettesben keljen maradnom Miss. Cunninghammel, de nem engedett utamra.

━ Ön más, Mr. Styles! – jegyezte meg és felült az asztalára. Keresztbe vetette a lábait, hogy a szoknyája alól ne látszódjon ki semmi. Megigazította az ingjét is.

Nem voltam ostoba, sejtettem, hogy miért akarta, hogy maradjak. Annak ellenére is, hogy nem akartam kicsapatni magamat. Viszont legnagyobb meglepettségemre, mégsem az történt, amire számítottam.

━ Szeretném bevenni magát a Költőkhöz! – mosolyodott el kedvesen.

Őszinte döbbenettel néztem egy pillanatra rá, majd elnevettem magamat.

━ Nincs kedvem Holt Költők Társaságát játszani, asszonyom! – szólaltam meg végül.

A „Költők" a tanárnő által vezényelt apró létszámú kis csoport volt, akik önfeledten gyakorolhatták az írói szabadság gyönyöreit és irodalmi versenyekre jártak.

Legnagyobb bánatomra a tanárnő nem hagyta annyiban a dolgot.

━ Styles, én próbálok itt olyan kimagasló teljesítményű diákokat találni, mint amilyen Ön is. Elvesztegeti a tehetségét, ha nem vág bele! A gondolatai egyediek és ahogyan a szavakkal bánik az csodálatos. Jó tagja lenne a csoportnak! – érvelt. – És a többieknek egyébként is szükségünk lenne végre egy kortárs vezetőre.

Nem véletlenül volt irodalom tanár. Értett a szavakhoz és ahhoz, hogyan forgassa őket. Valahol elgondolkoztatott a dolog, de már így is késésben voltam.

━ Ez nem az én világom. – magyaráztam, ám én is éreztem, hogy a hangszínem valahogy megváltozott. – Nekem... Nincs kapacitásom erre.

━ Nincs, vagy csak nem akarja, hogy legyen? – nézett rám sokatmondóan, majd leszállt az asztalról. – Keressen meg, ha dűlőre jutott magával, Styles! – tette hozzá mintegy végszóként.

Ismét rengeteg gondolattal karöltve hagytam ott az órát és indultam el egyenesen a keleti szárny felé, ahol megbeszéltük a fiúkkal a találkozót. Egy másik életben talán azonnal elfogadtam volna a tanárnő ajánlatát. De voltam, aki voltam, és nem akadt sok választásom, ha elakartam tartani magamat és anyát. A Költőknek még várniuk kellett egy vezetőre. Ugyanis én sosem lettem volna alkalmas erre a feladatra...

━━━━━━━━━━━━━━━
*Amerikai népdal, Lead Belly – Down in the Valley/Birmingham Jail dalszövegrészlet