Ha jobban belegondoltam a kézzel fogható tényekbe, akkor igazából arra jutottam, hogy a völgyből mindig is tűntek el emberek.

Csak a furcsa az volt, hogy az eltűnt személyek tömkelege inkább fiatalkorú volt és középiskolás.

És valljuk be: A város lakóinak körülbelül az egynegyede, ha 0 és 20 év között mozgott. Mégis ők tűntek el.

Viszont a legérdekesebbnek mégis azt találtam, hogy nem folyamatosan, csak bizonyos időközönként. Minden évszakban az adott hónap közepe után vettük észre a hiányt.

Mindig ugyanazok a hónapok voltak:
Március, Június, Szeptember, December.

Ilyenkor a rendőrök átlépték az iskola kapuját és elözönlötték a Redbrook Gimnázium folyosóit, hogy a diákokat kihallgatva járjanak utána az eltűnéseknek.

Emlékszem tizennégy voltam, amikor először hívtak be az igazgatói irodába nyolcadik tavaszán.

Aznap azt gondoltam, hogy valószínűleg az előző napi verekedés miatt hívattak. Természetesen nem én kezdtem, csak történetesen én fejeztem be és az egyik felügyelőtanár már csak azt látta, hogy kivertem annak a gyereknek a fogát, aki heccből úgy gondolta, hogy igazán vicces lenne egy döglött békát csempésznie a táskámba.

Az ujjaimat tördelve léptem be az igazgató irodájába. Már láttam magam előtt, hogy ki fognak csapni.

Anya és apa nagyon dühösek lesznek és elkobozzák az XBOX-omat! – gondoltam akkor.

Aztán megpillantottam a két rendőrt az irodában, akik azonnal felém fordultak, ahogy meghallották, hogy az igazgató titkára beengedett. Amikor az idősebb rendőr (aki férfi volt) rám nézett, szinte abban a pillanatban teljesen összezsugorodott a gyomrom és hányingerem lett.

Tisztán emlékeztem, hogy mi volt a legelső gondolatom:

Lehet az XBOX nem is fog hiányozni a börtönben, ugyanis biztos, hogy oda fognak vinni.

Bár igazából ez egy hülye gondolat volt.
Miért csuknának le, csak mert kivertem egy fiú fogait? Feljelentettek talán emiatt?
De hát ő kezdte!

A másik rendőr egy nő volt, aki kedvesen mosolygott rám, ezért kicsit megnyugodtam. Vagyis, még mindig bennem volt, hogy lehet ez egy új módszer, hogy beszédre bírják a bűnösöket.

Az igazgató megkért, hogy foglaljak helyet. Így tettem. Aztán a rendőrnő bemutatkozott; Ashley volt a neve. A férfi csendesen álldogált, összefonta maga előtt a kezeit és nem szólt egy szót sem. Nem néztem rá, csakis a nőre összpontosítottam, aki beszélgetni kezdett velem.

„Hogy hívnak" – kérdezte.

„Harry Edward Styles. De hívjon csak Harrynek, kérem!"

„Hány éves vagy?"

„14."

„Szeretsz ide járni, Harry?"

„Igen."

„Ki a legjobb barátod?"

„Liam."

„Mit szoktatok csinálni vele?"

„XBOX-ozunk."

Először rutinkérdéseknek tűntek. Átlagos felteszem-felelsz kérdések. Semmi rossz ómen, vagy kicsapásra utaló jel, hogy most azonnal letartóztatnak.

Azán feltette a kérdést, amire nem számítottam és nem értettem, hogy mégis hogyan kapcsolódna ahhoz, hogy megvertem egy évfolyamtársamat.

„Te és Liam néha szoktatok a folyónál játszani?"

Valamiért először nem is gondolkoztam el igazán a kérdésen, hanem csak annyit vágtam rá sértetten:

„Mi nem szoktunk már játszani!"

A férfi felhorkantott, de a nő továbbra is türelmesen mosolyogva intett felé, hogy hallgasson. Majd átfogalmazta a kérdést:

„Te és Liam néha szoktatok a folyónál bandázni?"

Ez már tetszett, s itt vágott belém a felismerés, hogy a folyó mégis hogyan jön ide.

„Nem."

Hazudtam. Ő is tudta, én is tudtam.
Kedvesen a szemeimbe nézett.

━ Nekem elmondhatod, Harry! – noszogatott.

━ Történt valami baj, igaz? – kérdeztem, mire összepréselte az ajkait, ugyanis tudta, hogy már sejtettem. Elkapta a tekintetét és a férfi kezdett el beszélni. A hangja mély volt és érdes, de már nem tűnt annyira barátságtalannak, mint az elején.

━ Liam a hétvégén kiment a folyóhoz és azóta sem ment haza. – nézett a pocakos rendőr a szemeimbe. – Próbáljuk kideríteni, hogy mi történhetett vele.

Meglehet az információnak sokkolnia kellett volna, vagy megijesztenie, de ehelyett csak elmerengtem a hallottakon.

Liam azt mondta nekem pénteken, hogy hétvégén leugrik a folyóhoz, hogy ússzon egyet. Én azt mondtam erre, hogy ez hülyeség. Az emberek egy folyóban nem szoktak úszni. Liam csak nézett rám és azt mondta, hogy ő úszni fog.

Elmondtam ezt a rendőröknek. Úgy éreztem, hogy fontos lehet. A rendőrnő azonnal beszólt a központba, hogy küldjenek ki minden egységet és kotorják át a folyó azon részét, ahol Liam és én bandázni szoktunk.

Akkor még nem értettem. Aztán a nő szemeiben megláttam a szomorúságot. Nem is igazán az volt, inkább... Olyan, mint amikor anya elmondta, hogy a Mama meghalt.

━ Nagyon sajnálom, Harry! Tényleg... - lépett oda hozzám.

Nem igazán fogtam fel a dolgot. Liamen sosem látszottak depresszió vagy öngyilkosság megkísérlésére utaló jelek.

Liam holttestét aznap nem találták meg a folyóban. Úgy, ahogyan az elkövetkező egy hétben sem. A rendőrfőkapitány szerint meglehet, hogy a folyó sodrása elvitte és nem is ott fulladt bele azonnal. Arrébb is megpróbálták megkeresni, ám mindhiába.

A Severn folyó Nagy-Britannia leghosszabb folyója és 354 kilométer hosszú. Liam tehát bárhol lehetett és sosem találtak rá, mivel esélytelen volt, ha tényleg a folyóba fulladt bele.

A temetésén a szülei egy üres koporsót temettek el. Emlékszem én is ott voltam. Gyűlöltem az öltönyt, amit fel kellett vennem. Szoros volt és kényelmetlen. Aztán amikor néztem, ahogy Liam szülei összeroppannak, rájöttem, hogy én tényleg képes voltam anyával otthon az öltönyön veszekedni. A temetés után szorosan magamhoz öleltem és bocsánatot kértem tőle. Egy évre rá viszont új öltönyre volt szükségem az apám temetésére... Az ő koporsója nem volt üres.

Liam esete egyébként különlegesebb volt, mint a többi. Ezt ugyanis a rendőrök megtudták magyarázni a folyóba fulladással.
Mert én azt mondtam, hogy bele akart menni, ugyanis Liam is ezt mondta nekem.
Meglehet ez valóban így volt. A sok eltűnés közül tényleg ez volt az az egy, ami szándékosan történt. De azóta sem tudtam, hogy tovább keresték volna-e, ha én nem mondtam volna semmit, és csak csöndben vártam volna a fejleményeket.

Azt hiszem, ezt már sosem tudtam meg.

✧        ✧       ✧

━ Szerinted van benne ráció? – kérdezte tőlem Niall, miközben a matek óránkra tartottunk.

━ Tom nem az a fajta volt, aki csak úgy felszívódik. – ráztam a fejemet. – Szerintem ezen a helyen valami kurva nagy gáz van.

━ Minden évben négy eltűnés és mindig a folyónál... – mondta ki csendesen a gondolatait.

Tomot szeptember vége óta nem látta senki. Véletlen lett volna?
Kötve hinném...

━ Ráadásul emlékszel, hogy két évvel ezelőtt egy egész csapat tizedikes tűnt el? Csak nem nyelhette el őket a föld! – igazította meg az orrán a szemüvegét, miközben beszélt.

Az ajtó mellett megpillantottam őt. A falnak támaszkodott, a kezeiben több könyv is volt és mosolyogva beszélgetett egy tanárral.
A férfi a harmincas éveiben járt. Ő volt az új matektanárunk. A Tomlinson fiún pedig megint az egyenruhája volt.

Nincs más ruhájuk a szurkolóknak? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, amikor végig néztem rajta. Bár, minek is neki, ha mutogathatta, hogy ő milyen fontos szerepet töltött be az iskola életében. (Legalábbis ezt nagyon szerették hangoztatni a szurkolók, a focistákkal együtt.)

Tiszta komédia volt néha mindez. Szerették átvenni az amerikai stílust, ami kicsit sem állt jól nekik. Ám senki sem volt olyan merész, hogy megmondja az igazat. Vagy csak a többség tett rá magasról.

A tanárra tévedt a tekintetem. Tipikus újgazdag ficsúrnak tűnt, aki úgy nézett az előtte szoknyában álldogáló fiúra, mintha abban a percben meg akarná dugni. Ami alapvetően szabályellenes lett volna, de már az is lehet, hogy megvolt neki a szünet elején a fiú.
Ez mondjuk akkor is elég szánalmas lett volna a férfira nézve, ugyanis a gyűrű ott virított az ujján.

A szoknya alatt ismét feltűntek a fiú kecses lábai. A bőre olyan finom tapintásúnak tűnt és a parfümje illata már messziről megcsapta az orromat, amikor közelebb értünk a teremhez.
Megérezhette, hogy figyelem, mert felém siklott a jégkék tekintete. A szájáról újra eltűnt a mosoly, amikor a szemeimbe nézett.
Rám sosem mosolygott.

A tanár is ránk nézett. Szorosabban fogtam a táskám szárát a vállamon. A fiú tekintete a kezemre tévedt eközben. Láttam, ahogyan beharapta az alsó ajkát.

━ Késtek, fiúk. – jegyezte meg a férfi. Unottan pillantottam rá, amivel egyből kiérdemeltem az ellenszenvét. – Nyomás be! – tette hozzá.

Vetettem még egy pillantást a Tomlinson fiúra, aki bocsánatot kérve a tanártól a zavarásért, elment órára. Csak pár közös órám volt vele, de egészen addig nem vettem róla túl nagy tudomást. És igazából akkor sem kellett volna.

✧        ✧       ✧

━ Ez a tanár mekkora egy... - kezdett bele Niall.

━ Faszkalap! – vágta rá Zayn mérgesen. – Kibaszott kretén! Hogy a faszba kaphattuk meg pont mi?

━ Különösen Harry-re éhezett ki nagyon valamiért. – pillantott felém a szőke hajú fiú. – Pedig minden válaszod helyes volt.

━ Valószínűleg annak idején a gimnáziumi éveiben elég sokan szekálták, ezért most ő csinálja ezt. – vontam vállat és bedobtam a számba egy sültkrumplit.

━ Nem különösebben zavar, hogy nagy eséllyel bukni fogunk nála? – értetlenkedett Niall.

━ Ha tudod a választ a kérdésre azt aligha lehet rosszul értékelni. – siklott a tekintetem a szurkolócsapat asztalához, ahol csak pár lány üldögélt.

━ Szívás, hogy Mrs. Fridgel elköltözött. – sopánkodott Niall.

━ Harry, egyébként lenne itt egy balhé holnap. – szólt közbe Zayn, és felpillantott a telefonjából.

„Balhé." – így hivatkozott az eladásra.

━ Hol és mikor? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

━ A fiúk edzése után az öltözőben. Két srácnak kell egy kis dopping. – magyarázta.

━ Az nem szabályellenes? – vágott közbe Niall.
Bár nem szerette, amikor a droggal kapcsolatban beszéltünk, mert ő sosem csinált ilyesmit és kirekesztve érezte magát.
Pedig igazán nem kellett volna. Ha tehetem én sem ebből próbáltam volna meg pénzt csinálni, de nem volt más opció.

━ Szerinted a fiúk meccseinek nagy része nincs megbundázva? – legyintett Zayn, miközben folytatta a fontos információk átadását.

Láttam, hogy Niall-t zavarta, hogy nem tudott a témához szólni. Zayn sokszor csak leteremtette, mint egy gyereket.

━ Figyelj Niall, mi lenne, ha velünk jönnél holnap? – ajánlottam fel.

━ Tessék? – kérdezték egyszerre Zaynnel.

Sokatmondóan a sötét hajú srácra néztem, hogy fogja be.

━ Te rinyálsz mindig, hogy fel kellene lendíteni az üzletet. – magyaráztam.

━ És? – kérdezett vissza még mindig értetlenül. Megforgattam a szemeimet.

━ Lehet olyanoknak is tudnánk adni, akik Niall körében mozognak.

━ Az én körömben? – horkantott fel sértetten a fiú. Niall okos volt, néha talán kicsit túl kocka. Az ő köreiben pedig aligha használtak ilyeneket.

━ És leszállnának róla. – tettem hozzá az indokot, ami már sokkal jobban tetszett neki.

━ De ha elbaszod, kinyírlak! – nézett rá Zayn.

━ Neki csak ott kell lennie, a többit mi intézzük. – keltem fel, majd lepacsizva velük elköszöntem.

Kifele menet a suliból belém jött valaki.
Ahogy a lány felnézett rám, egyből elmosolyodott.

━ Helló Harry, a díler! – üdvözölt és valamiért az én számra is egy mosoly szökött.

━ Helló Phoebe, az elsős!

━ Úgy hallottam, hogy megtetszett a húgom. – jegyezte meg felhúzva az orrát. – Furcsa ízlésed van, azt meg kell hagyni!

━ Csak azóta, hogy nem szóltál arról, hogy kettő van belőled. – tettem a számba egy cigit. – A cicababa külső viszont megzavart. – utaltam a húga stílusára, mire csak mosolyogva megrázta a fejét.

━ És képzeld el, amikor a bátyánkkal együtt rendeznek pizsamapartit! – forgatta a szemeit. A bátyja említésére figyelmes lettem.

━ A szüleitek könnyen elfogadták őt?

Úgy csúszott ki a kérdés a számon, hogy időm se volt felfogni, hogy egyáltalán miért kérdeztem rá ilyesmire. Phoebe persze egyből fürkészni kezdett a szemeivel és összefonta maga előtt a kezeit.

━ Tényleg a bátyámról akarsz beszélgetni? – kérdezte.

Összecsippentve a mutató és középsőujjam között a szálat kivettem a számból, majd kifújtam a füstöt.

━ Csak feltettem egy kérdést. – mentettem ki gyorsan magamat a helyzetből.

━ Szerintem anyánkat nem igazán lepte meg, de apa már keményebb dió volt ezen a téren. – vont vállat. – Amúgy nem nagyon foglalkozom ezzel. Idegesítő mindkettő, de a testvéreim. Legalább az idősebb bátyám tökös.

━ Hányan vagytok testvérek? – ráncoltam a homlokomat.

━ Hát, ha eljössz hozzánk vacsorázni, akkor meglátod!

Azonnal köhögni kezdtem, ahogy a füstöt sikeresen letüdőztem a szavai közben. Próbáltam nem megfulladni, miközben ő csak nevetett.

━ Nem írtál nekem, Styles!

━ Nem szokásom irkálni. – ráztam a fejemet. – Nézd, Phoebe kedves lánynak tűnsz, de...

━ Baszki, ne is folytasd! – kuncogott. – Ez a legrosszabb lekoptatós duma, amit egy lánynak mondhatsz! – lépett közelebb hozzám.

Ő is használt parfümöt, de a bátyjáéhoz képest sokkal erősebbet.
A fiúé inkább a kellemes nyári reggelekre emlékeztetett, míg Phoebé a komoly szexuális vágy ingerlésére, ami két ember között akár egy illattól is kipattanhat. Gondolom, ez is volt a lényege, amikor megvette magának.

━ Nem azt kértem, hogy vegyél el! Csak... Kellene egy kis szívesség, ennyi. – halkította le a hangját.

━ És miért pont tőlem kellene? – tettem fel az egymillió fontos kérdést.

━ Mert tudom, hogy te nem kotyogod ki az egész iskolának, ha arra kérlek, hogy játszd el a pasimat egy este erejére! – felelte csendesen, ám már nem nézett a szemeimbe. Az álla alá nyúlva finoman megemeltem a fejét, hogy én viszont a szemeibe nézhessek.

━ Nekem nem olyan lánynak tűnsz, mint akinek szüksége lenne bárkire is, hogy eljátssza ezt. – jegyeztem meg egy halvány félmosollyal az arcomon.

━ Nem ismersz engem, Styles! – lépett egyet hátra és kibújt az érintésemből. – Akkor jobban tetszik, ha azt mondom, hogy adok érte ötven fontot, ha eljössz és eljátszod, hogy járunk?

Kecsegtető ajánlat volt így a dolog, de nem voltam ennyire gerinctelen. Nem úgy, mint bárki más. De ugye Phoebe sem bárki mást kért meg ilyenre, hanem engem. Furcsamódon olyan érzésem volt, mintha már ezzel bizalmat szavazott volna nekem.

„Mert tudom, hogy te nem kotyogod ki az egész iskolának, ha arra kérlek, hogy játszd el a pasimat egy este erejére!"

Legalább ő tényleg kedves volt.

Egy rövid ideig csak néztem, aztán összetaposva a cigit, kifújtam a maradék füstöt és a kabátom zsebeibe csúsztattam a kezeimet. Láttam az arcán, hogy már mérlegeli magában, hogy többet ajánljon a „szolgálataimért", de a csendet végül én törtem meg:

━ Ki kell öltöznöm? – kérdeztem.

Felcsillanó szemekkel elmosolyodott. Körülbelül úgy, mint akit most mentettek meg az akasztástól. Ám meglehet, hogy ezáltal sokkal inkább az én nyakamba került a kötél.