Utánanéztem, hogy pontosan hány órakor kopogtat be a végzet az ajtónkon: 1986. március 20-án, 22:04-kor.

Milyen ironikus, hogy már több hónapja is a múltban tartózkodtunk, de még semmi sem változott! Vagyis meglehet már teljesen felbolygattuk a jelenünket, ám nekünk ez már aligha számított.

A fa előtt álltunk 21:50-kor. Louis keze remegett, de én a kezembe fogtam a kicsi tenyerét és csókot leheltem rá.

━ Tehát Liam túlélte. – nyugtázta az iménti szavaimat, amikor elmagyaráztam neki az igazságot.

━ Igen. – válaszoltam. – Az átok úgy szólt, hogy minden völgyben született gyermeket súlytson. Viszont Liam nem itt született, ezért szabadon távozhatott. Az, hogy hogyan került ide... Puszta véletlen volt.

━ De hát miért maradt akkor itt? – kérdezte felém pillantva. A szemeiben apró reménysugár csillant. Megcirógattam az ujjaimmal az arcát.

━ Szerelmes lett Aprilbe. – magyaráztam.

━ És a jelen hogy-hogy nem változott meg?

━ Megváltozott. – feleltem. – Hisz az eltűnt gyerekek egy idő után feledésbe merültek a szüleik számára. Mindig különösnek tartottam, hogy vajon miért...

━ Mert nem is élnek, ha meg sem születnek. – suttogta a boszorkány szavait. – De akkor mi miért nem feledtük el őket?

━ Mert mi is részesei voltunk az átoknak. Valószínűleg miután mindenki idekerül, már úgyis mindegy, hogy mire emlékszünk. Minket elfelejtenek otthon. Mintha soha nem is léteztünk volna, ami igaz. Aki pedig szerencsés, és sikeresen elszabadul a völgyből, szerintem az azért teszi, hogy soha többé ne is kelljen emlékeznie rá.

━ Ez túl zavaros... - rázta a fejét. Tartottam tőle, hogy bepánikol, de nem tette. Csak figyelte a fát.

━ Nem feltétlen kell minden részletét értenünk bizonyos dolgoknak. – néztem le rá.
Láttam magam előtt a fiút. A fiút az étkezőasztalnál. A szurkoló ruhában, a csatokkal a hajában, az édes kipirult arcával, amin egy boldog mosoly ült.

━ Félek. – szólalt meg ismét rám nézve.

━ Tudom. – válaszoltam. – De hamarosan otthon leszel.

Elszakította a kezét tőlem és elnyílt szemekkel nézett rám.
Tudtam, hogy megértette. Okos fiú volt. Nagyon okos. Az én okos kis szurkolóm.

━ Leszek? – kérdezett vissza. – Nem! – emelte fel a hangját. – Leszünk!

Elmosolyodtam és valamilyen istenverte okból a szemeimben könnyek gyűltek, de az arcomon csak egy lágy mosoly ült.

━ Minden rendben lesz. – ismételtem a szavakat, amiket már hónapok óta mondtam neki. Annyira sok mindenre megtanított meg a vele töltött idő. Elkezdtem megbecsülni az olyan napokat, amikor nem veszekedtünk, csak szerettük egymást. Egyik ideig távolról, némán. Aztán már hangosan, boldogan, testközelből.

━ Harry... - lépett hozzám már ő is sírva.

━ Ez az egyetlen esély. – feleltem rekedten, amikor átölelt. – Neked élned kell, nélkülem.

━ Gyere haza velem! – kérlelt könnyektől rekedt hangon. – Gyere haza, kérlek, ne hagyj újra magamra!

━ Itt kell maradnom, hogy egyszer és mindenkorra véget vethessek az átoknak. Az átjárót megnyitom neked, de utána be is zárom.

Nancyből nem volt nehéz kiszedni az igazságot, miután kést szorítottam a torkához. Sosem voltam jó ember. Mindig túl sok harag lakozott a szívemben, ám akkor képes lettem volna ízekre szedni a világot.

A hölgy tartva a boszorkány rokona hagyományát, tétlenül hagyta, hogy az a sok fiatal tudatlan völgybéli itt ragadjon. Egyetlen ostoba ember hibája miatt, aki már több évszázaddal ezelőtt feledésbe merült. A boszorkánynak végig az volt a célja, hogy az itt lakók sose leljenek békére. Szenvedjenek a kapzsiságuk és gőgjük árnyékában.

Alapesetben lehet egyetértettem volna vele. Amikor már nem volt vesztenivalóm. Hagytam volna, hogy ugyanúgy végezzék még több száz évig, mint mások. De azóta túl sok minden változott... Azóta újra volt miért küzdenem. Vagyis inkább Kiért.

━ Hát akkor én is maradok!– szólalt meg felnézve rám ezzel megtörve a csendet.

━ Tudod, hogy azt nem fogom hagyni. – válaszoltam és a karórámra pillantottam.

22:00

Már csak négy percünk volt. Négy perc, amely egy örökkévalóság is lehetett, ha az ember jól használta ki az idejét. Nekem pedig nem volt vesztegetni valóm.

━ Amikor hazajutsz, kérlek emlékezz arra, hogy mit mondtam neked! – fogtam a kezeim közé a könnyáztatta arcát. – Soha senkinek ne hagyd, hogy kevesebbre tartson annál, mint ami benned lakozik! Egy csoda vagy, Louis Tomlinson. – mosolyodtam el szomorúan és az én könnyeim is utat törtek maguknak. – Hiszen képes voltál engem is megváltoztatni.

━ Harry... - suttogta rekedten, de nem hagytam, hogy ellenkezzen.
Megcsókoltam őt. Úgy, hogy egy örökkévalóságig ebben a pillanatban ragadhassunk ezáltal. Sosem szerettem még senkit úgy, mint őt. Sosem hittem volna, hogy valaha megtapasztalhatom, hogy milyen érzés lesz majd ennyire kötődni valakihez.

Ha bárki azt mondja nekem egy évvel ezelőtt, hogy így ér véget az életem, nem hittem volna neki. Sosem hittem a végzetben. Nem tartottam igazságosnak, hogy mások válasszák meg a pillanatunkat. Ám azt hiszem azon az éjszakán végre életemben először én döntöttem.

Megfogom menteni a völgybélieket, akkor is, ha ennek ez az ára. Mert senki sem érdemli meg ezt a sorsot. Még akkor sem, ha a völgyben született.

22:02

━ Lent a völgyben találkoztunk újra. Amikor az ég és a föld egymásba olvad. És megnyílik az átjáró. Ott fogok várni rád, ígérem. – suttogtam az ajkaimra és elővettem a nadrágomból az otthonról lopott kést. Megvágtam a tenyeremet, majd a fához érintettem, pontosan a pecsétre. A fa törzse magába itta a véremet.

„Véráldozatot kell hoznod, hogy enyhítsd a lány dühét." – mondta az idős hölgy. „Egy völgyi gyermek önkéntes áldozata megtöri az átkot. Aki önszántából képes életét adni a többi gyermekért, az örökre feloldozza ezt a helyet."

Mire feleszméletem Louis tenyere pihent a kezemen. Az övéből is vér csordogált és akkor vettem észre, hogy kikapta a kezemből a kést. A vérünk eggyé vált, ahogy a nedves ujjaink összefonódtak.
Rettegve néztem rá, hiszen már tudta, hogy mit jelentett mindez. Ám az ő szemeiben nem ült félelem, sokkal inkább elszántság.

━ Együtt. – felelte szelíden és a kezünkre nézett. – Tudod, nem mondtam igazat.

Értetlenül néztem rá és le az órámra.

22:03

━ Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle. Ekkor rám emelte nagy, kék szemeit és az arcára egy halvány, őszinte mosoly ült.

━ Mindig is gyűlöltem azt a rohadt szoknyát! – felelte kuncogva, mire elnyíltak az ajkaim. Annyira ledöbbentettek a szavai. Ő volt az egyetlen, aki még ilyenkor is képes volt mosolyogni. Megcsókoltam őt. Mindig is gyűlöltem búcsúzkodni, de azt hiszem ez nem az volt... Sokkal inkább egy ígéret. A szabadságunk ígérete, amelyért bár hatalmas árat fizettünk, de a miénk volt. A mi döntésünk.

━ Annyira szeretlek! –húztam magamhoz és beszívtam a haja finom kókuszos illatát. – A halálon túl is... Örökké.

━ Szerinted mi vár ránk odaát? – kérdezte csendesen, az arcát pedig a mellkasomon pihentette.

22:03 – 55 másodperc

━ Fogalmam sincs. – vallottam be. – De remélem valami újabb elképesztő kaland!

A mosolya volt az utolsó emlékem. Az a gyönyörű szép, ártatlan mosoly, amivel csak engem tudott megajándékozni... Az, amelyik csakis az enyém volt.

A völgyben hűvös volt az idő 2023 tavaszán. A madarak hangosan csiviteltek a fákon és gallyakat kerestek a fészekrakáshoz. A nő az erkélyen állva nézve a gyors sodrású folyót. Ajkaira egy mosoly kúszott, amikor megérezte maga mögött a férje ölelő karjait.

━ Megfogsz fázni! – mondta a férfi, de a nő csak belesimult a kezeibe.

━ Rajtad sincs valami sok ruha. – jegyezte meg kuncogva a nő, mire a férje csak egyetértően morgott egyet. - Szerinted ma fog esni?

━ Tényleg az időjárásról akarsz beszélgetni?

━ Te hoztad fel, Desmond! – válaszolta pajkos mosollyal a nő, majd a férfi felé fordulva a nagy smaragd szemekbe nézett. Mindig is szeretett volna egy kisfiút tőle, aki ugyanilyen hatalmas zöld szemekkel nézett volna vissza rá. Bizonyára egy kis rosszcsont vált volna belőle, de ez a nőt nem érdekelte volna.

━ Arra gondoltam, hogy ma lemehetnénk a folyóhoz! – mondta a férfi. – Tomlinsonék mondták, hogy ilyenkor jó arra kirándulni.

━ Csak nem megint közös kirándulást akarsz szervezni velük? – vonta fel a szemöldökét a nő.

━ Szerintem egész jól kijövünk. A gyerekeik pedig nagyon kedvesek.

━ Az a két lány! – rázta a fejét a nő mosolyogva. – Egyik hisztisebb, mint a másik.

━ Malikék is jönnek. – tette hozzá a férfi.

━ Jól hangzik. – adta be végül a derekát a nő.

A folyó sodrása mintha kissé lankadt volna, amikor a három család megérkezett a partjára. Tomlinsonék négyen voltak. Mr. és Mrs. Tomlinson. És két lányuk: Phoebe és Daisy. Malik tengerészgyalogos és a két gyereke: Zayn és Emma már szinte felnőttek voltak.

Mr. és Mrs. Stylesnak sosem született gyermekük bármennyire is vágytak rá. Mrs. Styles egy idő után beletörődött a dologba és amikor felvették óvónőnek nem is hiányzott már számára annyira az érzés. Mégis mintha valahol benne élt volna egy emlék, hogy egy másik életben akár lehetett volna egy fia is. Mrs. Tomlinson is hasonlóan érzett. Azt mondta Mrs. Stylesnak, hogy egyszer megálmodta, hogy majd lesz két fia. Ehelyett viszont kapott két csalafinta lányt, akiket mindennél jobban szerettek.

Mrs. Styles a folyó mellett álldogáló hatalmas örökzöldre pillantott, amikor halk madárhangokat hallott. A fenyőfa egyik alacsonyabb ágán két hófehér galamb ült. A nő megmert volna esküdni rá, hogy mintha őket figyelték volna. A fenyőfa egyik ágába belekapott a szél és ahogy a tűlevelek a madarakhoz értek, megcirógatták gömbölyű testüket. A két galamb egyszerre szállt fel a fa ágáról és a nő követte őket a tekintetével. A magasba repültek, egymás mellett szálltak, mint egy szerelmespár.
Ekkor a szél halk kacajjal röpítette tovább őket az égen. Mintha egy lágy női hang suttogott volna a levegőbe alig érthető szavakat. Ám a madarak nagyon jól értették őket. Jobban, mint bármi mást ezen a világon.

"A völgy hű gyermekei mindig megtalálják egymást. Még a halálon túl is."