Miután megkértem Oliviát, hogy estére is figyeljen anyára, kedvesen mosolyogva belement.

Az a büdös ribanc tudta, hogy ezért elkérheti a napi kétszeres bérét is. De nem érdekelt már. Megígértem Phoebe-nek, hogy ott leszek. Én pedig nem az a típus voltam, aki szart csinált volna a szájából, így tehát lefürödtem és megborotválkoztam, majd fújtam magamra egy kis kölnit. A frissen mosott hajamat beszárítottam.

Talán életemben nem fordítottam ennyi időt magamra, de ha már belementem, akkor jó fényt kellett vetnem Phoebe-re. Miután elmagyarázta, hogy miért is kell a segítségem... Azt hiszem megsajnáltam. Meg is akart ütni, amikor látta rajtam.

Pheobe ugyanis a család fekete báránya volt. Még attól független is, hogy a bátyja meleg volt ő számított a családban különcnek. Valahol áttudtam érezni ezt. És a szülei sokszor hangoztatták, hogy ha így fog viszonyulni az élethez, akkor soha senki nem fogja szeretni.

Be akart nekik mutatni azzal, hogy neki is kijár ez a szeretet. Még ha csak színjáték volt az egész.

Phoebe olyan lány volt, aki nem ragadt le túl sokáig egy valakinél. Ő szabad volt, de ezt a szülei nem értették meg. Nyilván az ő részükről is érhető, hogy a legjobbat akarták a lányuknak, de néha, ami nekünk a legjobb, az lehet másnak a legrosszabbat jelenti.

Felvettem apám egyik öltönyét, ugyanis az enyém már nem volt jó rám. Olyan régen volt már a temetése, hogy azóta nem vettem újat. Sosem kellett és távol állt tőlem.

Amikor már teljesen elkészültem elbúcsúztam anyától és elindultam. Kivételesen kölcsön kértem egy autót a műhelyből. Alapból is el kellett vinni egy próbakörre és pont kapóra jött. Így nem kellett szégyenkezve megjelennem a Tomlinson családnál.

Phoebe még délelőtt a kezembe nyomott egy doboz bonbont és egy üveg whiskyt.

„Ezek a szüleim kedvencei." – mondta.

Egy kicsit rosszul éreztem magamat akkor, hogy én nem is gondoltam ilyenre, de aztán rájöttem, hogy ez az egész nem igazi és nem tartozom semmivel a lánynak. Mégis... Sosem voltam még egy lány családjánál sem. Sosem volt még olyan tartós kapcsolatom, ami idáig eljutott volna. Vagyis... Azt hiszem, hogy nekem még sosem volt igazi kapcsolatom.

A gazdag negyedben éltek. Hol máshol? Leparkoltam a kétszintes, mályva színű ház előtt és igyekeztem természetesen viselkedni. Fogalmam sincs, hogy Phoebe mit adott elő a szüleinek rólam, de ha tippelnem kellett volna azt, hogy gazdag és tehetős családból származtam. Ezt még az akkori megjelenésemből el is hitték, ha a Tomlinson fiú addigra nem kavart be az igazsággal.

Gondolom nem örültek volna annyira, ha kiderül, hogy csak egy szegény díler vagyok, aki már másodszorra járja a negyediket, mert szart tanulni.

Becsöngettem a bonbonnal és a whisky-vel a kezemben. Magamra erőltettem egy feltehetőleg barátságos mosolyt és vártam.

Pechemre a fiú nyitott ajtót. Olyan gyorsan összeszaladt a szemöldöke, hogy időm sem volt reagálni. Leragadtam a részletnél, hogy egyszerű fekete nadrágban és fehér ingben van. Mint egy normális fiú.

━ Te meg mit keresel itt?!

„Egyébként tényleg nagyon kedves."

━ Én is örülök, hogy látlak. – jegyeztem meg gúnyosan elmosolyodva.

━ Ki hívott? – értetlenkedett tovább.

━ Honnan tudod, hogy nem éppen hozzád jöttem, cicus? – tréfálkoztam tovább mire lemerevedett. Mosolygásra késztetett az értetlen zavara.

━ Na végre Styles! – hallottam meg mögüle Phoebe megkönnyebbült hangját. A Tomlinson fiú esküszöm majd megpukkadt, mert nem értette, hogy mi történik.

━ Te most csak szórakozol velem, ugye? – kérdezte a húgától.

━ Még szép, bátyus! – kacsintott rá és megragadva a karomat behúzott a házba. Elsétálva a fiú mellett ránéztem. Majdnem egy fejjel magasabb voltam nála, ezért fel kellet néznie, hogy lásson.

━ Azt hiszem, hogy én vagyok a mai meglepetés. – tettem hozzá, majd követtem Phoebe-t és már nem bántam meg, hogy eljöttem.

A Tomlinson fiú arca jó kedvre derített egész estére. Főleg a tudat, hogy ismertem már a kis mocskos titkát és emiatt szekálni is tudtam volna. Igen, csak volna. Nem akartam, hogy ez a vacsora rossz irányt vegyen, ezért végig odafigyeltem Pheobe-re és úgy tettem, mintha halálosan szerelmes lennék.

A szülei egyszerre lepődtek meg és örültek nekem. Azt mondták, hogy még nem találkoztak ilyen jól nevelt fiúval, mint amilyen én vagyok és hogy az ő Pheobe-jük nagyon szerencsés lány.

Vicces nem? Ezt fordítva szokás mondani. Például úgy, hogy: Fiam, nagyon szerencsés vagy, hogy a lányunk téged választott!

Ebből is értettem meg, hogy a lánynak miért volt szüksége rám. Az pedig csak plusz móka volt, hogy a bátyja rágta a kefét. Szerethette annyira a húgát, hogy nem mártott be engem. Az ikertestvére már kevésbé. Amikor meglátott, olyan meglepettem nézett rám, mintha valami szökevény lennék. Daisy alapvetően kedves volt, csak kicsit nagyszájú. Már az étkezőasztalnál ültünk, amikor megszólalt:

━ Nem te dolgozol Robert autószerelő műhelyében? – szegezte nekem a kérdést.

━ Nem azt mondtad, hogy még iskolába jár? – kérdezte gyanakvóan az apja Pheobe-t. Láttam, hogy az a kis görény velem szemben elmosolyodott az asztalnál. Bevetettem minden színészi tudásomat, de a válaszom nem is volt igazából hazugság.

━ Alapból suliba járok, de néha besegítek a műhelyben. Nem vetem meg a kétkezi munkát. – húztam ki magunkat a csávából egy ezerwattos mosoly kíséretében.

A válasz pedig nagyon is tetszett az apjának. Sejtettem, ugyanis a férfiak többsége elismeri, ha valaki fizikálisan is végez munkát.

━ Én is mondom mindig Louisnak, hogy kezdjen végre valamit magával! – jegyezte meg, mire a fiúnak azonnal lefagyott az arcáról az az önelégült mosoly. Én sokkal elégedettebben néztem rá.

Egy-null kispajtás! – üzente a tekintetem.

━ Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. – vágott vissza.

━ Téged semmilyen férfias dolog nem érdekel! – vakkantotta oda az apja és meghűlt a levegő. Phoebe-re néztem, aki csak lesütötte a szemeit, ahogyan a húga is.

Szóval mégiscsak érzékeny téma volt ez köztük. Az apja mégsem teljesen fogadta el, hogy a fia meleg. És akkor, amikor én is visszapillantottam Louisra, láttam. Láttam a szemeiben a merő gyűlöletet, amivel az apját nézte.

Bármennyire is szerettem volna kicsit piszkálni a fiút, amiért furcsán viselkedett velem, akkor őszintén szántam és bántam, hogy felhoztam ezt a témát. Mielőtt menthettem volna a menthetőt, az anyukája érkezett meg a fogásokkal. Egy nagyobb zsúrkocsin tolta be és szinte ragyogott. Az asztalnál mintha azonnal feloldódott volna a hangulat.

Nagyon szokatlan volt egy asztalnál ülni ennyi emberrel. Általában otthon egyedül ettem, ugyanis anya már sokszor etetésre szorult, ezért nem tudtunk egyszerre étkezni. Hiányoztak azok az idők, amikor apával hármasban vacsoráztunk.

━ Mesélj nekünk Harry! Hogyan ismerkedtetek meg Phoebe-vel? – kérdezte az anyukája tőlem. Mivel a mellettem ülő lány nem válaszolt, csak remélni tudtam, hogy tőle nem kérdezték meg. Vagy ha mégis, nagyon gyorsan valami jó és egyező választ kellett adnom. Végül annál a válasznál maradtam, ami esetünkben tényleg igaz volt:

━ Az iskolában, asszonyom. – feleltem és megfogtam Phoebe kezét, ami az asztalon pihent a tányérja mellett, majd rámosolyogtam. – Úgy csöppent az életembe, akár egy angyal.

━ Ez mennyire romantikus! – mondta az anyukája boldogan.

Egy röpke pillanatig láttam Phoebe szemeiben a néma hálát. S mintha tényleg jól estek volna neki a szavaim. A bátyjának már kevésbé. Úgy vizslatott, mint aki menten átmászik az asztalon és megfojt ültömben.

━ Merre éltek a szüleiddel? – vette át a szót az apja.

Megköszörültem a torkomat. Persze valahol felkészültem ezekre a személyesebb kérdésekre, de mégis váratlanul ért. Soha senki nem kérdezett tőlem ilyesmit. A srácok elől titkoltam az életem ezen részét, más pedig nem volt, akit érdekelt volna. A szavak mégis önkéntelenül buktak ki a számon. Mintha meggyóntam volna ezzel jó pár év hallgatását:

━ Édesapám öt évvel ezelőtt meghalt, ezért édesanyámmal élek, de ő nagyon beteg és ápolásra szorul.

Aztán rájöttem, hogy nem is igazán a kérdésre válaszoltam, ezért az elhűlt arcát látva hozzátettem:

━ A folyó mellett élünk egyébként.

Még mindig éreztem magamon a fiú szemeit. Felé sandítottam és láttam a változást. Gyűlöltem látni a szemében a sajnálatot. Lesütöttem a szemeimet. Ezért nem beszéltem sosem erről... Mindig csak az a kibaszott sajnálat ült az emberek szemében!

━ Elnézést! – mondtam felállva a székről és elindultam, hogy bemenjek a mosdóba, de aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogy hol van. A folyosón állva próbáltam összeszedni magamat.

Nem eshetsz szét Styles! – szóltam rá magamra. Most nem teheted ezt...

━ A mosdó az emeleten van. – hallottam meg magam mögött egy lágy hangot. Megfordultam és szembe találtam magamat Louissal. Nem hittem volna, hogy utánam jön. – A második ajtó balra. – folytatta és ügyetlenül közelebb lépett felém. – Figyelj, én nem akartam veled bunkó lenni... - kezdet volna bele, de csak halkan felkuncogtam. Azonnal elhallgatott és értetlenül figyelt.

━ Nem kell csak azért kedvesnek lenned velem, mert el van baszódva az életem. – néztem rá sokatmondóan.

━ Én nem azért... - akart volna magyarázkodni, de nem hagytam.

Egyszerűen... Azt hiszem önvédelem volt mindez. Egy védekező mechanizmus a részemről, mert egy pillanat erejéig hagytam, hogy sebezhetőnek lásson.

━ Most már te is tudod egy titkomat, Tomlinson. Kvittek vagyunk. – böktem oda, de belül gyűlöltem magamat érte. Bármennyire is cicababa volt és úgy viselkedett velem ahogy, nem ezt érdemelte. Csak egy meleg fiú volt, aki próbált mindenkinek megfelelni, mert belül rettegett, hogy sosem fogják igazán szeretni és elfogadni.

━ Kvittek? – kérdezte és hátrébb lépett. – Mit jelentsen ez?

Ismét ránéztem és láttam a szemeiben a rémületet. Azt a fajta rémületet, amit az ember akkor él át, amikor lebukik valami olyan miatt, amibe akár az élete is kerülhet.

Miért félt ennyire tőlem? Miért én voltam mindig a szörnyeteg?

━ Tudok rólad és Campbellről. – mondtam, csak hogy forgassam benne a kést. Az ajkai megremegtek és egyből tagadni kezdett.

━ Mégis miről beszélsz? Elment az eszed?! – nevetett erőtlenül. – Én és ő? Ugyan már!

Tagadni. Tagadni. Tagadni. Tagadni mindent.

━ Ha bárkinek is beszélnél arról, amit az imént mondtam, akkor mindenki tudni fogja, hogy mit műveltek a drága kis oroszlánoddal! – léptem közelebb hozzá és fenyegetően néztem le rá.

Elbaszott vagy, Styles! Egy kibaszott csődtömeg!

━ Miért csinálod ezt? – kérdezte már a könnyeivel küzdve.

━ Miért sírsz? – néztem rá értetlenül, aztán mintha megértettem volna, hogy mitől is rettegett annyira. Nem tőlem félt, sokkal inkább... – Mivel fenyegetett meg?

Nem válaszolt, csak elfordította a tekintetét. Aztán kis idő után dühösen nézett vissza rám.

━ Ő szeret engem, Styles! – szúrta oda nekem. – Te viszont aljas vagy, ezért nem kedvel senki!

És akkor minden értelmet nyert! A megjegyzését mintha meg sem hallottam volna. Viszont, amit a drágalátos kapitányról mondott... Az a lekezelő viselkedése a Tomlinson fiúval az öltözőben, miközben megdugta... Campbell egy megátalkodott kígyó volt és sakkban tartotta a szerelem ígéretével a fiút. De esetükben minden volt, csak szerelem nem. Sokkal inkább... Egy hazugságba burkolt fenyegetés.

Csak remélni tudtam, hogy elég erős volt ez a titok ahhoz, hogy az enyémet ne fedje fel.
Mert én ilyen voltam. Egy önző játékos, aki ügyesen forgatta a lapokat. Csak néha már... Én is belefáradtam a folytonos játékba.

De mind egy dolgot játszottunk, nem igaz?
Az önzés mesteri játékát.