Lent a völgyben... Lent nagyon mélyen volt egy város. A lakói megosztottságban éltek, mégis mindenki kedves, odaadó és barátságos volt. Az emberek biztonságban érezték magukat.

Lent a völgyben, messze a világ zajától.

Persze, azért fontos megemlítenem, hogy nálunk is akadt internet és térerő.
Ám valahogy... Sosem volt rá igazán szükségünk. Máshogy nőttünk fel, máshogy éltünk.

A völgy lakói a Severn folyó mentén telepedtek le, Shrewsbury bájos és a történelmi eseményekben hosszan visszanyúló városában.

Az emberek ismerték egymást, bár ez egy kisvárostól aligha meglepő. A pletykák erdőtűzként terjedtek, a termények fogytak és helyettük újak termettek, a folyó töretlenül folyt, a történelem állandóan bővült, a stílus minden évben új árnyalatokkal gazdagodott, de az emberek sosem változtak. Talán az egyedüli állandó dolog a völgy éltelében a lakói voltak. A családok generációkig és nemzedékekig nyúltak vissza, s természetesen mindig gyarapodtak.

Azt hiszem, hogy nem létezett olyan ember Shrewsburyben, aki ne szeretett volna ott élni. Kivéve engem.

Sosem szerettem a völgyben élni. Számomra nem megújulást és békét hozott, hanem pusztulást és tébolyt.

Anyám szerint mindig is csak túl élénk volt a fantáziám, amivel a sors olyan bőkezűen megáldott születésemkor. A Mama hitt a sorsban és Istenben.

Én pedig gyerekként szerettem más lenni, mint a többiek. Amíg ők odakint játszottak és barátkoztak én egyedül voltam. Miután megtanultam olvasni, a könyvek örökös megszállottja lettem. Utána már zenéket is írtam. A gitár jó barátommá vált, akárcsak Niall Horan és Zayn Malik.

A gimnázium első évében ismertem meg őket. Niall-el osztálytársak voltunk, Zayn pedig már akkor is harmadszor bukott vissza másodikba. Nem igazán kötötte le az iskola vagy a tanulás. Talán engem sem annyira, s így esett meg, hogy helyette inkább könnyűszerrel vezetett be a drogok világába.

Igaz, csak füvet szívtam, amikor kedvem tartotta, de sokszor írói válságot okozott, így inkább csak árultam. Jó plusz bevételt jelentett és kellet a pénz a Mama gyógyszereire.

Tizenhat voltam, amikor beteg lett. Tizennyolc éves koromra annyira legyengült, hogy már nem tudott dolgozni sem. Nem engedte, hogy otthagyjam a sulit és teljes állásban munkát vállaljak. A tinédzser éveimben nem igazán fektettem hangsúlyt a sulira, ezért én is buktam. Kétszer is, amit természetesen sosem hangoztattam. Nem voltam rá büszke.
Ugyan, ilyesmire ki lett volna?
De egészen addig, amíg a Mama már menthetetlen állapotba nem került, mindezt nem fogtam fel így. S csak azután határoztam el, hogy leérettségizem és olyan állást keresek, amivel elláthatom őt. Nekem már csak ő maradt, miután apám meghalt egy autóbalesetben tizenöt éves koromban.

Részmunkaidőben ettől független vállaltam munkát itt-ott, de az nem volt elég, így a drogok is segítettek. A Mama nem kapott túl sok betegsegélyt, így sosem hisztizhettem neki a legújabb dolgokért, amiket a korombeliek természetesen előszeretettel, kérdés nélkül megkaptak.

A suliban mindenki tartott tőlem. Nem kellett túl okosnak lenni, hogy ezt én magam is észre vegyem. Na meg... Tettem róla, hogy így is legyen.

Azt pedig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a legjobb anyagot Zayn és én árultuk. Zayn apja tengerészgyalogos volt, ezért a fia sok kollégájával tartotta a kapcsolatot. Vagyis a kollégák gyerekeivel. Nem volt nehéz ezek után a völgybe is beszivárogtatni a drogokat.

Sok bűnös élvezet keringett a diákok körében, amiről a felnőttek ténylegesen nem tudtak. Meglehet az életkori sajátosság, vagy a sok titok... mindez felénk is normális volt a mi köreinkben.

De térjünk vissza a mindennapokhoz:

Éltünk és tengődtünk. Igyekeztünk a világ részesei lenni és valamit alkotni.

Elhittétek az iménti szavaimat, nem igaz?

Pedig most bevallom: Hazudtam.

A völgy bármennyire is nyugodtnak és barátságosnak tűnt, volt egy sötét oldala, amiről valamiért senki sem akart tudomást venni és soha senki nem is beszélt róla. Meglehet, hogy nem véletlenül.

A rendőrök mindent tagadtak és mindenről mélyen hallgattak. Az eltűnéseket eltusolták, mintha meg sem történtek volna. A gyászoló szülők előbb-utóbb belenyugodtak a tudatba, hogy a gyerekeik elmentek. Bár azt sosem tudták meg, hogy hová.

Sosem értettem, hogy hogyan csinálták, de mintha egy idő után mindenki megfeledkezett volna az eltűntekről. És mindig jöttek újabb áldozatok, akiket gyászolni lehetett.

━ Hé! - kiáltott felém egy ismerős, kedves hang az egyik hétfő reggelen. A hang irányába fordítottam a fejemet, miközben kivettem a cigarettát a számból és oldalra fújtam a füstöt.

A lány fekete haja szokás szerint egy szoros copfba volt kötve. Barna szemei ragyogtak és csak sugárzott belőle az élet.

Emma Peterson volt az. Zayn húga, vagyis a féltestvére.

━ Miért lógtad el megint az első órát? - ült fel mellém a padra. A sulis egyenruháját viselte. Fehér inget és kék szoknyát, világos térdzoknival és fekete lakkcipővel. A combján enyhe libabőr futott végig, ahogy a kreol bőrébe belekapott az őszi, hideg szellő.

━ Nem volt kedvem Mrs. Fridgelhez. - vontam vállat egyszerűen.

━ Niall keresett. - folytatta - Dolgozatot írtak.

━ Majd megírom máskor. - szívtam bele ismét a cigarettámba.

Emma mindig is imádott beszélgetni, ellenben velem... Szerettem a csendet és egyedül lenni a gondolataimmal. Sokszor úgy éreztem, hogy többet várt tőlem, de aligha tudtam volna neki megadni, amit akart. Nem voltam az a minta pasi, akire a lányok annyira vágytak Isten se tudja miért!

Szerencsére a fiúk mindig időben érkeztek. Zayn sokszor undok volt a húgával, de legbelül csak védeni akarta őt. Egy bátytól végül is ez érthető.

Niall alakját pillantottam meg az udvar végében, miközben kilépett a hatalmas kőépület ajtaján. Fehér inget és sötétkék nadrágot viselt. Éppen a zafír színű nyakkendőjét lazította meg, amelybe egy oroszlánt hímeztek, ami a címerállatunk is volt. Gyűlöltem ezt az egész egyenruhás dolgot. Nem voltunk elit iskola. Nem is értettem minek kellett hordani. Én legalábbis sosem vettem fel... Azt sem tudtam, hogy egyáltalán nekem van-e ilyenem.

Amikor Niall megpillantott, egyből elkomorodott az arca. Tudtam, hogy ismét egy fejmosás fog következni. Akkor vágott általában ilyen arcot. Szerintem ilyenkor inkább úgy nézett ki, mint egy mérges kölyökkutya. Meg kellett zabálni.

━ Hol voltál?! - szegezte nekem a kérdést köszönésképpen, csípőre vágott kezekkel.

━ Miért érdekel mindenkit ennyire? - horkantottam fel, mire kikapta a kezemből a félig elszívott cigarettát és a nedves fűbe dobva mérgesen eltaposta. Ez volt Niall személyes bosszúja, amiért nem tudtam lesúgni neki az algebra dolgozat megoldásait, mert nem mentem be reggel az órára. Megnyaltam a számat és felsóhajtottam.

━ Nyugi már, haver! - néztem kéken izzó szemeibe.

━ Hogy mondhatod, hogy nyugodjak meg?!  - fakadt ki. - Ha most ez egyes lesz, a szüleim kifognak nyírni!

Megmosolyogtam a szavait. Igen, lehet, hogy buktam, de nem azért, mert nem lett volna elég eszem, hogy elsőre elvégezzem a sulit. Pusztán csak kedvem nem volt bejárni oda a sok flúgos és sznob közé. Ők sem voltak különbek. Amíg apa élt, mi is jól éltünk. De miután elment... Minden megváltozott.

Éppen válaszolni akartam, amikor a távolból ismét egy hangot hallottam meg, amely felém közeledett:

━ Styles! - rikkantotta a fiú. Megforgattam a szemeimet. Csak ő hiányzott a napomból. Brian Campbell és az idióta sleppje. A redbrooki gimnázium nagymenői.

Niallt egy könnyed mozdulattal arrébb lökték, amikor megálltak előttünk. Éreztem, hogy Emma óvatosan megfogta a karomat. Brian szokásosan a szájában egy fogpiszkálóval vigyorgott rá a mellettem ülő lányra, akit képes lett volna a szemeivel levetkőztetni.

━ Campbell. - üdvözöltem unottan a szőke hajú végzőst.

━ Szép napunk van, nem igaz? Ó, neked ugyebár nem... Hiszen ez a jegy kellene, hogy félévkor tovább engedjenek, nem? - horkantott fel, majd kacarászni kezdett a haverjaival együtt.

Úgy forgatta a szájában azt a szerencsétlen fogpiszkálót, mintha éppen kinyalt volna valakit mindenki kicseszett szeme láttára...

━ Szebb volt a napom, amíg nem láttalak! - vigyorodtam el gúnyosan. Egyből elkomorult az arca.

━ Nagy szavak ezek egy kis patkánytól!

━ Ó, Campbell! - utánoztam a stílusát. - Egyazon völgyből származunk, ezt ne feledd! - gúnyolódtam tovább. Niall persze befeszült. Ő sosem állt bele Brianbe és a bandájába.

Ez a gyerek mindig belekötött valakibe. Egyszerűen lételeme volt világi seggfejként viselkedni. Bár azt hiszem ez átlagos dolognak számított. A családjának volt pénze, egyke volt és sosem kapott igazán szeretetet. Még attól a kis szurkolólány barátnőjétől sem...

Egy rövid ideig farkasszemet néztünk, aztán végül csak elmosolyodott.

━ Vigyázz magadra, szörnyszülött! - lépett el mellettünk és majdnem felborították Niallt.

Nem néztem rájuk, de tudtam, hogy mindketten engem néztek.

━ Harry, ne is hallgass... - akart volna belekezdeni Emma.

━ Később! - szúrtam oda miközben kitéptem a karomat az érintéséből és leszálltam a padról. A fejemre dobtam a kapucnimat és a farmerkabátom zsebébe csúsztattam a kezeimet. Otthon felejtettem a Walkmanemet, ezért elég mérges voltam magamra.

Mivel nem volt sok pénzünk, ezért nyomógombos telefonnal jártam és apám régi cuccait és dolgait hordtam. Bár nem bántam. Így közelebb éreztem magamat hozzá.

Beültem és ott voltam az órákon, de néha nem tudtam figyelni arra, amiről a tanárok beszéltek. Nem kötött le, nem is érdekelt különösebben. De a Mama számított rám. Segítenem kellett neki.

Olykor megírtam a diákok beadandóját vagy házi feladatát. Egész szép összeg jött össze belőle. 10 font oldalanként. Feláras, ha le is szoptak mellé.

Na jó, igazából ilyet sosem kértem.

De azért fejben elég mókás volt elképzelni, hányan is vállalták volna be.

Éppen a férfi mosdóba nyitottam be, amikor igencsak érdekes hangokba botlottam. Nem igazán érdekelt, hogy ki mit és kivel művelt, de nem kerülték el a fülemet a hallottak. Akaratlanul is belekeveredtem egy szextelefonhívásba. Persze az én formám már csak ilyen volt!

━ Ez az bébi! - nyögött fel a srác az egyik zárt fülkében. - Gyorsabban!

Hallottam a telefonon keresztül átszűrődő recsegősebb hangot, ami elég kéjes hangokat hallatott a vonal másik végéről. Elvigyorodva megráztam a fejemet és lehúzva a sliccemet a piszoárhoz álltam.

━ Jó, nagyon jó vagy! - lihegte a srác és hallottam, miközben kiveri. Nem is valami gyengéden, ami azt illeti...

Miért kell nekem ezt hallanom? - kérdeztem akkor magamtól. Átkoztam magamat, amiért nem a második emeleti férfi mosdóba mentem. Az ipse nem igazán zavartatta ettől független magát.

━ Gyerünk, mutasd a farkadat! - nyögött fel hangosabban.

Azért ez már az én fülemet is eléggé megcsapta. Összevont szemöldökkel fordultam meg, bár nyilván csak a zárt ajtót és a padlón pihenő lábakat láttam. De elfogott a kíváncsiság. Felhúztam a sliccemet és mielőtt lehúztam volna a piszoárt halkan a fülke mellé léptem. Voltam olyan magas ahhoz, hogy elég legyen lábujjhegyre állnom, hogy meglessem ki van odabent.

Meglehet kukkolásnak számított részemről, de hé! Ő meg úgy elégítette ki magát, hogy igazából bárki, aki betért a harmadik emeleti férfi mosdóba hallhatta! Szóval akkor ki is a perverzebb?

Éppen csak, hogy benéztem, de egyből elkapott a röhögés.

━ A barátnőd biztos örülne, ha ezt most látná, Harrow! - nyerítettem fel hangosan, mire a srác majdnem kiejtette a kezéből a telefont, aminek a képernyőjén egy igen mutatós fiatalember volt. Elég enyhe öltözetben. Vagyis, öltözet nélkül. Hát ez... kellemetlen.

Olyan öblösen nevettem, hogy visszhangzott tőlem az egész mosdó. Adam Harrow miután nagy nehezen magára húzta a nadrágját, kirontott a fülkéből. A fiú Brian legjobb barátja volt, és mindenki tudomása szerint: hetero. Ezek szerint mégsem. Nyilván nem is lett volna gond mindezzel, ha... Ha nem lett volna egy istenverte barátnője!

Nagy nehezen elhallgattam, miután csitítani kezdett. Már csorogtak a könnyeim és fájt a gyomrom.

Ó, mennyire sokba fog neked fájni a hallgatásom, Harrow! - gondoltam magamban.

━ Kérlek... - vettem mély levegőt még mindig nevetve. - Most ne gyere nekem az "Ez nem az, aminek látszik" dumával!

Idegesen összepréselte az ajkait és kis ideig csendben maradt, amíg már én is normálisan kaptam levegőt és nem vettem félvárról a dolgot.

━ Csak egy jó tanács, Harrow! - léptem a piszoárhoz és lehúztam, majd a csaphoz állva elkezdtem kezet mosni. - Ha titkon meleg szexvideohívást folytatsz valakivel, azt ne egy nyilvános helyen tedd, ahová bárki benyithat! - néztem rá a csap feletti tükrön keresztül.

Burkolt fenyegetés volt.

Ezt még ő is tudta. Attól független, hogy egyébként láthatóan tényleg nem volt sok esze, hogy ilyesmit képes volt a gimiben megtenni. Gondolom otthon ha rajtakapták volna sokkal rosszabbul jár.

Éppen elléptem volna mellette, hogy távozzak, amikor elkapta a karomat. Kirántottam a kezéből. Legalább nem azzal fogott meg, amivel kiverte, de ettől független nem szerettem, ha hozzám értek.

━ Mit akarsz a hallgatásért? - nézett komolyan a szemeimbe.

Azt hiszem, hogy megértettük egymást.

━ Szálljatok le Niallről és Emmáról! - mondtam végül. - És jól jönne nekem is egy ilyen szuper telefon! Persze melegpornó nélkül. - vigyorogtam rá, majd ismét elindultam.

━ Ennyi? - kérdezte fojtott hangon.

Az egyik oroszlánt éppen ketrecbe zárták. - nyugtáztam magamban elégedetten.

━ Egyelőre. - mondtam már neki háttal, továbbra is mosolyogva.