Rosalind Blake

Magányosan léptem ki az iskola épületéből. A fülhallgatóm nyújtotta számomra az egyetlen társaságot, mint mindig. Még a suli előtt szobroztam, teljesen a gondolataimba merülve. A többi diák kikerült. Siettek. Mindannyian siettek valahová. Haza, buliba, vagy csak lógni a barátaikkal. És, hogy én miért nem teszem ugyanezt? Hogy én miért nem sietek valami buliba lerészegedni? Nos részben azért, mert van eszem... Másrészt pedig... Nincsenek barátaim. Sosem voltak, és valószínűleg soha nem is lesznek. Mindenki beképzelt libának hisz, hála a szüleimnek. Jennette Blake és Bobby Blake. A szüleim, akiket mindenki ismer. Jól fizető állásuk van, amivel a legtöbb embernek fel is vágnak. A szüleim miatt pedig mindenki azt hiszi, hogy én is pontosan ilyen vagyok. Ellentétben velük én kurvára leszarom azt, hogy mennyi pénzünk van. Boldogságra vágyom és normális életre. Csakhogy ez mellettük sosem fog beteljesülni. Ameddig el nem költözöm innen, Sydney-ből, vagy ameddig nevet nem váltok biztos, hogy befogják árnyékolni a jövőmet. Elég durván. Mellesleg... Ők tökételes gyereket szerettek volna. Hamar rájöttek arra, hogy én közel sem vagyok tökéletes, sokkal inkább elcseszett. De komolyan... Mindenki hibázik. Még ők is. A hibáinkból tanulunk. Helyette őket nem is érdeklem. Szerintem, ha elrabolnának azt sem vennék észre...

Az elmélkedésemből Nick zökkentett ki. Az osztálytársam, aki kilencedik óta egyfolytában csesztett. Nick a „nagymenő" focisták közé tartozik, azt hiszi, hogy ettől különlegesebb lesz, mint bárki más. Téved. Ugyanaz az ember marad, annyi különbséggel, hogy az igazgató szemet huny minden egyes tette felett, erre mondjuk az is rá segít, hogy az igazgató Nick apja. Így azon sem lepődtem meg, hogy miután beszámoltam az apjának arról, hogy mit művel a fia, annyi volt a válasza, hogy „majd elbeszélget vele". Azóta sem történt semmi. Három éve nem történt semmi, és valószínűleg nem is fog.
- Lúzer - lökte oda nekem, miközben elhaladt mellettem. Direkt neki ütközött a vállamnak.
- Bazdmeg - motyogtam az orrom alatt. Ahamm, csak ez kissé hangosra sikeredett.
- Mit mondtál, stréberkém? - lépett vissza hozzám. Nem néztem rá. Féltem. Féltem, hogy az fog történni, mint tavaly és azelőtt. Féltem attól, hogy ismét kezet emel rám. Féltem attól, hogy ismét megver.
- Attól még, hogy ötöseim vannak nem vagyok stréber... - suttogtam elhalóan.
- Hallottátok? - nézett a haverjaira. - A lúzernek van nyelve - röhögte el magát. A focista haverjai vele röhögtek. Erőt vettem magamon és felnéztem rá.
- Békén hagynál végre?
- Mivan? Beijedtél? - röhögött továbbra is. Ám mielőtt bármit is mondhattam volna Nick neki lökött a korlátnak, majd elkapta a pólóm nyakát és közelebb húzott magához. Remegtem. Úgy féltem, mint még soha.
- Ide figyelj - nézett végig rajtam undorral. Nyeltem egy nagyot. - Ha mégegyszer szólsz apámnak arról, hogy mit csinálok...
- Ne-Nem fogok! - szóltam közbe azonnal.
- Ajánlom is. - biccentett elégedetten.
- Mire vársz? Adj neki! - szólt oda az egyik idióta haverja.
- Kérlek, ne tedd! - néztem rá könyörgően. Nick nem is törődött ezzel. Felpozott. Nem is egyszer. A bőröm egy pillanaton belül vörössé vált. Tenyér lenyomata ott éktelenkedett az arcomon. Éreztem, ahogy az első könnycsepp kibuggyan a szemem sarkából, amelyet szépen lassan követett a többi is.
- Sír! - mutogatott valamelyik.
- Azért, mert egy kis ribanc - engedte el Nick a pólóm a nyakát, én pedig voltam olyan béna, hogy elestem. - Vigyázz magadra, lúzer! - lépett el tőlem.

Igyekeztem vissza nyelni a könnyeimet. Nehezen ment. Homlokomat a tenyerembe tettem.
- Jézusom! - sikított fel valaki. Remek... Valaki észrevett. Szuper..
- Mi a franc történt veled? - lépett elém az illető. Felnéztem rá. Egy lány volt. Frusztráltan túrt bele hosszú, sötét, szinte fekete hajába. A kezét nyújtotta. Elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Végig vezettem rajta a tekintetem. Egy fekete pólót viselt, amelyet sötétkék farmerrel és fekete sportcipővel párosított.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Teljesen. - suttogtam.
- Azt látom - forgatta meg a szemeit az illető. - Elizabeth Black vagyok, de szólíts Liz-nek. Te pedig...? - kíváncsiskodott. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy miért mutatkozott be nekem, mint kiderült, Liz. Ugyanakkor... A lehető legjobb pillanatban érkezett. Megmentett.
- Rosalind Blake. - böktem ki végül.
- Szóval Roz, értem. - bólogatott. - Ide jársz? - nézett fel az épületre.
- Sajnos. - feleltem halkan.
- Szóval... Lehet, hogy hiba volt átiratkoznom? - nevetett fel kínosan.
- Nem lehet, hanem biztos. - biccentettem, majd hátat fordítottam neki.
- Várj! - szólt utánam.
- Igen? - kérdeztem. Vissza fordultam egy pillanatra.
- Mond, hogy tizennegy a-s vagy - motyogta kétségbeesetten.
- Az vagyok. - vontam meg a vállamat.
- Legalább holnap lesz egy ismerős arc. - mosolygott rám. - Jegeld le az arcod - tanácsolta.
- Kösz, de megoldom. - mosolyodtam el erőltetten, majd ismét hátat fordítottam neki. Fülembe bedugtam a fülhallgatómat, elindítottam egy random lejátszási listát és útnak indultam. Természetesen eszem ágában sem volt haza menni. Nem akartam látni a szüleimet, a prédikálásukat pedig pláne nem akartam hallani. Szóval... A közeli és egyben az egyik kedvenc kávézóm felé vettem az irányt. Az odáig vezető úttal egyedül annyi volt a baj, hogy rám telepedtek a kínzó gondolatok. A zenét még hangosabbra tekertem, de nem. A nyomasztó gondolatok ott maradtak a fejemben. Mérgesen húztam ki a fülhallgatót a fülemből, és gyömöszöltem idegesen a táskámba. Mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam több-kevesebb sikerrel.

A kávézóhoz érve vettem egy mély levegőt. Biztos voltam abban, hogy a legtöbb ember a suliból itt tartózkodik. Igyekeztem lélekben felkészülni arra, hogy látnom kell őket. Bizonytalanul indultam el a bejárat felé. Egy srác utánam kiáltott, egy másik pedig füttyentett egyet. Inkább nem szóltam semmit. Egyrészt azért, mert hozzá szoktam, másrészt pedig azért, mert nem lett volna jó vége a dolognak.

Szerencsémre a kávézó nem volt tele tömve, holott februárhoz képest elég jó idő volt. A másik szerencsém pedig az volt, hogy a sor sem tolongott, így nyugodtan le tudtam ülni az egyik bárszékre. Az oldaltáskámat leraktam a mellettem lévő székbe, jobb kezemmel pedig megtámasztottam az arcomat, így valamennyire eltakartam Nick kéz lenyomatát.
- Szia - lépett hozzám Josh mosolyogva. Josh-t régóta ismerem, ahogyan ő is engem. Talán mind a kettőnknek ugyanolyan elcseszett az élete. Tavaly nyáron, amikor diákmunkát kerestem felajánlotta, hogy besegíthetek a kávézóban, azóta pedig mindennap ide járok. Ide menekülök el a gondjaim elől, de van egy olyan érzésem, hogy ezt Josh is nagyon jól tudja.
- Szia - mosolyodtam el halványan.
- Nick? - pillantott az arcomra, amelyet továbbra is igyekeztem a kezemmel eltakarni.
- Ja... - bólintottam kelletlenül.
- Roz - sóhajtott fel Josh. - Nem gondolod, hogy ideje lenne rendőrségre menni? - kérdezte. Sokadjára tette fel nekem ezt a kérdést, nekem pedig szinte mindig ugyanaz a válaszom.
- Nem. - feleltem egyszerűen. - Nincs sok hátra. - nyugtattam leginkább magam.
- Hajh. - ingatta a fejét. - A szokásosat?
- A szokásosat. - biccentettem.
- Tedd az arcodra - nyújtott felém egy konyharuhába bugyolált jégakkut, majd hátat fordított nekem és eltűnt a szemem elől. Az arcomra helyeztem a jeget, és csak remélni mertem, hogy enyhül a Nick álltal szerezett vöröses lenyomat. Miután nagyjából lefagyasztottam az arcomat vissza adtam Josh-nak a jégakkut, aki időközben készen lett a kávémmal. Beszélgetni sajnos nem tudtunk, ugyanis még tartott a munkaideje.

Egyedül ültem a pult előtti bárszéken. Az emberek kezdtek haza szállingózni. Én viszont ott maradtam. Továbbra is ott ültem. A kínzó gondolataimmal együtt. Az rántott vissza a valóságba, hogy valaki felül mellém. Kért egy kávét, majd felém fordult. A szemem sarkából figyeltem őt. Kerültem a közvetlen szemkontatkust.
- Szia - szólított meg végül.
- Szia - motyogtam magam elé.
- Rosalind? - olvasta le a karkötőmről a nevemet, mire én automatikusan odakaptam a kezemet, és letakartam a betűket, hátha így eltudom feledtetni vele azt, hogy ki vagyok. Nem válaszoltam. Jobbnak láttam, ha nem nyitom ki a számat.
- Michael vagyok. Michael Clifford. - nyújtotta a kezét, ám miután rájött, hogy biztos nem fogok vele kezet vissza húzta a karját. - Bocs - vakarta meg zavartan a tarkóját. - Rosalind...?
- Rosalind Blake. - feleltem halkan, miközben óvatosan ránéztem. Az első dolog, amit kiszúrtam az a haja volt. Haja fehér volt, középen egy fekete csíkkal. A másik dolog, amit kiszúrtam azok a gyönyörű zöld szemei voltak, amelyek szinte azonnal elvarázsoltak. Biztos voltam abban, hogy ez volt a célja vele, így inkább elkaptam róla tekintetem, és a csuklómon lévő karkötőket kezdtem el piszkálni.
- Rosa - hallottam meg hangját.
- Hogy hívtál? - néztem rá értetlenül.
- Rosa - ismételte el. Jóleső borzongás futott végig a hátamon. Eddig még soha senki nem hívott így. Mindenki Roz-nak, vagy Rosalind-nek szólít. Senki sem hívott még Rosa-nak. Meglepődtem. Ugyanakkor kellemes hangzása volt. Tetszett, ahogy kimondta a nevemet.
- Öhm... - köhintett egy aprót. - Én egy bandában játszom - kezdett bele.
- Ahamm. - bólintottam egy aprót. Fenébe! Elhittem, hogy valaki tényleg beszélgetni akar velem... Ezért ne éld bele magad soha semmibe Roz! Nem lesz jó vége...
- És... Egy videóklippet szeretnénk felvenni. A kérdésem az lenne, hogy felvehetünk-e téged is?
- Nem. - feleltem egyszerűen, miközben magamra kaptam a táskámat, és leszálltam a bárszékről. Michael, vagy ki a franc, nem éppen a legjobb időpontot választotta arra, hogy felidegesítsen.
- Várj! - sietett utánam. Elkapta a csuklómat és vissza húzott magához.
- Engedj el! - szóltam rá élesen, mire többen felénk kapták a fejüket. - Foglalkozzanak a maguk dolgával - csúszott ki a számon, mire a legtöbben felmordultak, illetve egy idős néni leszólt.
- Sajnálom, ha valami rosszat mondtam - vette halkabbra a figurát. Arcáról vissza tükröződtek érzelmei. Úgy tűnt, hogy tényleg bűntudata van. Vagy... Van a másik opció. Mégpedig az, hogy igazán jól színészkedik. Inkább a második opció, mint az első. Jó színész, nem tagadom.
- Ha tényleg sajnálod, elengedsz. - néztem a szemébe. Csak pár másodpercre terveztem, de ez kicsivel több lett. Megbabonáztak gyönyörű zöld szemei. Michael elengedte a csuklómat én pedig végre eltűnhettem a kávézóból, és a környékről is. Ám azt még hallottam, hogy valamelyik barátja odaszól neki egy „jól lerázott a csaj!" mondattal. Kezeimet a farmerom zsebébe rejtettem. Mélyeket lélegezve lépkedtem hazafelé. Igyekeztem lenyugodni, ami valljuk be, hogy nem ment olyan könnyen, mint azt szerettem volna. A gondolataim csak azon a bizonyos srácon, Michael Clifford-on jártak. A srácon, akivel nagyjából fél órája találkoztam. A srácon, aki a jelenlétével az őrületbe kergetett, pedig épphogy kinyitotta a száját. A srácon, aki ugyanakkor képes volt megbabonázni azokkal a szép szemeivel, és, aki képes volt elvinni egy teljesen másik dimenzióba.

Hazaérve megváltoztak a dolgok. Épphogy beléptem a lakásba meghallottam a szüleimet, vagyis hiába reménykedtem abban, hogy egyedül leszek otthon.
- Helló - szóltam oda nekik kedvetlenül.
- Hol voltál eddig? - nézett rám anya egy pillanatra. Említettem már, hogy a szüleim utálatosak? Nem? Akkor most mondom. Semmi más nem érdekli őket csak a tanulás és a tanulás. Az érzéseim persze senkit nem érdekelnek. Ugyan miért érdekelné őket, hogy mi van a saját lányukkal?
- Könyvtárban - feleltem kisebb fázis késés után, és csak remélni mertem, hogy hihető a hazugságom.
- Oh, szóval könyvtárban jártál. - bólogatott. - Akkor már biztosan vissza vitted azokat a könyveket, amelyek legalább egy éve a polcon porosodnak, ugye? - mondta gúnyosan.
- Ami azt illeti - kezdtem, de anya közbe szólt.
- Indíts a szobádba! Hozd be a lemaradást! - utasított.
- Persze, megyek már. - forgattam meg a szemeimet.
- Rosalind Blake, indulj tanulni! - szólt rám apa is.
- Mit tennétek akkor, hogy ha nem ugranék kedvetekre, mint egy bábu? - tettem fel a kérdést unottan.
- Eddig sem ugrottál semmire, kisasszony! Menj a szobádba, most! - nézett rám anya bosszúsan. Inkább nem szóltam vissza semmit. A mai napra már elegem volt, így érthető, hogy nem szerettem volna még egy prédikációt hallani a szüleimtől, akiket nem is biztos, hogy szeretnék így nevezni. Normális szülőket szeretnék, ez minden vágyam. Ugyanakkor... Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni... Utálnak engem, én pedig őket. Legalább kvittek vagyunk egymással.

A szobámba felérve lehuppantam az ágyamra, kikutattam a táskám mélyéről a telefonomat és a fülhallgatómat. A fülhallgatót rácsatlakoztattam a telefonra, és elindítottam egy lejátszási listát, majd hátra dőltem az ágyon. A telefont leraktam a hasamra, ám a jobb kezemet a telefonon pihentettem, miközben ujjaimat újra és újra végig húztam a fekete színű tokon. A plafont bámultam, a sötétség pedig újra és újra elnyelt, és nem engedett el. Magánál tartott. Fogalmam sincs, hogy hogyan szabadultam. Talán az akarat erőm miatt. Az is lehet, hogy nem akartam a szabadulni, a sötétség pedig inkább hagyott a fenébe, ahogy azt mindenki más is teszi. Miután lejárt a lejátszási lista kihúztam a fülhallgatót a fülemből, és a telefonomból is, majd a fejem fölé emeltem a készüléket.
Azon már meg sem lepődtem, hogy egyetlen egy értesítés sem fogadott. Feloldottam a készüléket, és felmentem Instára. Rámentem az „edit profile" opcióra és megváltoztattam a felhasználó nevemet. rosablakeisdead. Ez lett. Rosa... Egyszerűen tetszett, így történhetett az is, hogy erre állítottam át a felhasználó nevemet.

Lezártam a telefonomat, majd kezembe vettem a laptopomat, és felnyitottam azt. Miután bekapcsoltam megnyitottam a keresőt és bepötyögtem Michael nevét.
- Michael Clifford, a 5 Seconds of Summer gitárosa - suttogtam magam elé. Nem akartam nagyon kutakodni utána, csak hát... Fordult a kíváncsiság. Érdekelt, hogy ki is ő, érdekelt, hogy miért állt velem szóba. A francba is! Érdekelt minden, ami hozzá köthető. Rengeteg cikket elolvastam, és egyre több információ költözött be az agyamba. Michael nem hazudott, tényleg egy bandában játszik, nem is sokkal idősebb, mint én. Tizenkilenc. Amin mégis csak meglepődtem az az, hogy ugyan arra a helyre járt, ahová jelenleg én járok.
- Azta - suttogtam magam elé. Egyébként... Megtaláltam az Instáját. Szóval miután ki éltem az FBI énemet lezártam a laptopomat, és leraktam az ágy sarkába. Kezembe vettem a telefonomat, és felálltam az ágyamról. Halkan léptem az ajtóhoz, és rátapasztottam a fülemet. Semmilyen hangot nem hallottam, így kimerészkedtem a szobámból. A nappaliban nem égett a villany, ahogy a konyhában sem. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a szüleim a szokottnál is hamarabb elmentek aludni. Hangtalanul siettem le a lépcsőn. Megálltam a lépcső alján, majd hátra néztem. Olyan érzésem volt, mintha figyelnének, de mivel sehol sem láttam senkit megráztam a fejemet, amolyan „biztos csak fáradt vagyok" alapon. A konyhába sétáltam és úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy szendvicset. Miután megcsináltam a szendvicset, levettem egy tányért az egyik konyhaszekrényből, ráraktam a szendvicset, kezembe vettem a telefonomat, majd elindultam felfelé. A szobámba érve leültem az ágyamra és bekapcsoltam a tévét. Valamiféle sorozat után kutattam. Végül nem néztem semmit, a műsor unalmas volt, így nem is törődtem vele. Evés közben a telefonomat babráltam. A téve leginkább fényt adott a sötét szobában.

Felmentem Instára. Unatkozva görgettem a posztokat. A legtöbb poszt az osztálytársaimhoz tartozott. Kilencedikben minden olyan normálisnak tűnt. Voltak olyan emberek az életemben, akiket nevezhettem ismerősömnek. Hála Nick-nek pedig mindenki rájött arra, hogy kik is a szüleim. Egyik napról a másikra maradtam egyedül. Egyik napról a másikra maradtam olyan emberek nélkül, akik egy nap lehet, hogy a barátaim lettek volna. Senkit nem érdekelt, hogy egy hihetetlenül mély gödörbe taszítanak. Senkit nem érdekelt, hogy mi lesz velem ezek után. Legfőképpen a szüleimet nem érdekelte, hogy mi van velem. Azóta tudom, hogy a problémáimat soha senki nem fogja megoldani helyettem. Azóta tudom, hogy soha senkire nem számíthatok, csakis magamra... Igyekeztem visszatérni az emlékeim közü a valóságba. Bevallom, hogy ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna. Fogalmam sincs, hogy miért, de... Rákerestem Michael Instájára. Az első dolog, amit kiszúrtam az volt, hogy megváltoztatta a felhasznaló nevét. Csendben figyeltem a feed-jét. Végül végig görgettem a képeit, tudva, hogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. Bunkó voltam vele. Jobban belegondolva meg is érdemlem azt, hogy ne találkozzunk többet...

---------------------------

Michael Clifford

A fiúkat hallgattam, akik szokásosan hülyültek. Nem is igazán törődtem velük. Jobban lefoglaltak a gondolataim, leginkább az a lány, akivel ma találkoztam. Attól félek, hogy megismert. Félek attól, hogy rájött arra, hogy ki is vagyok, és, hogy megítélt a sok hülyeségből. Félek attól, hogy ezért lépett le olyan hamar. Az is aggaszt, hogy lehet, hogy valami olyat mondtam, amivel megbántottam, pedig eszem ágában sem volt megbántani! Ahogyan ott ült, teljesen egyedül. Magányosnak tűnt, ám a belső hangom azt súgta, hogy menjek oda hozzá. Lehet, hogy többé nem kéne erre a hangra hallgatnom...
- Vajon van Instája? - gondolkodtam hangosan, egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül.
- Kinek? - kapta felém fejét Luke. Kék szemeivel érdeklődve figyelt. Válaszra várt.
- Mi? - néztem fel rá. Értetlen arcot vágtam, remélve, hogy így ejthetjük a témát. Nem szerettem volna beszélni róla. Ők a legjobb barátaim, de... Úgy éreztem, hogy nem kéne. Én viszont mégis megtettem. Nem bírtam befogni a számat.
- Ne nézz már ilyen szerencsétlenül! - sóhajtott fel unottan Ashton.
- Nem jó az elterelésed - ingatta a fejét Calum. - Szóval? - kérdezte kíváncsian.
- Ma a kávézóban... - kezdtem halkan. - Találkoztam egy lánnyal.
- Ja, az, aki lekoptatott - bólogattak egyszerre.
- Ahamm. - biccentettem.
- Szerelmes vagy? - vigyorgott Luke.
- Mi? Dehogyis! - tagadtam azonnal, bár a szívem legmélyén tudtam, hogy hazudok. Nem tudom, hogy mit érzek... Az is lehet, hogy most láttam életemben először és utoljára.
- Na persze - forgatta meg a szemeit Ash.
- Látszik rajtad, hogy mennyire nem érdekel. - kuncogott fel Luke. - Legalább a nevét tudod? - érdeklődött, miközben leült velem szembe.
- Hát... Azt hiszem. - feleltem hosszas gondolkodás után.
- Add a telefonod - nyújtotta a kezét Cal, miközben lehuppant Luke mellé.
- Mi? Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert csak. - válaszolt egyszerűen. Szemforgatva nyomtam kezébe a készüléket, Calum pedig egy rutinos mozdulattal oldotta fel azt.
- Mi a neve? - kérdezte.
- Rosalind Blake. - válaszoltam. - De hagyd! Ne kutakodj utána! - mondtam azonnal.
- Pedig már megvan az Instája - nézett Luke a telefonomra, amely továbbra is Calum kezében pihent.
- Hogy mi? - tátottam el a számat.
- Tessék - mutatta felém a telefont Calum. Ott volt előttem az Instája. Amin viszont megakadt a szemem az a felhasználó neve volt. rosablakeisdead. Utoljára én hívtam Rosa-nak... Vajon megtetszett neki a név? Vagy valaki már előttem is hívta így? Nem, nem azt nem hiszem, hisz amikor így hívtam meglepődött.
- Szerencsétlen vagy - röhögött ki Ash.
- Mégis miért? - néztem rá unottan.
- Ezért - felelte, majd rányomott a követés gombra.
- Mégis a francot csináltál?! - tátottam el a számat.
- Segítek. - felelte egyszerűen. - Így legalább lesz esélyed nála. - tette hozzá.
- És mi van, ha azt hiszi, hogy túl tapadós vagyok? - kérdeztem félve.
- Dehogy fogja azt hinni! - nyugtatott Ash. - Sőt, szerintem is örülni fog. - magyarázta, majd megerősítést várva nézett Luke-ra és Calum-ra, akik azonnal bólogatni kezdtek.
- Kétlem, hogy örülne nekem... - húztam el a számat.
- Fogadunk? - kérdezte Ashton.
- Nem, nem kell. - ráztam meg a fejemet. - Valószínűleg soha többé nem fogom látni. - motyogtam az orrom alatt.
- Tényleg szerencsétlen vagy. - sóhajtott fel fáradtan a szőke.

---------------------------

Rosalind Blake

Félre nyeltem a falatot. Olyan értesítésem jött, amitől kishíján megfulladtam. Miután kiköhögtem magam ismét kezembe vettem a telefonomat. Újra és újra elolvastam az értesítést, alig akartam hinni a szememnek. michaelclifford követni kezdett. A másik dolog, amitől majdnem megfulladtam az az volt, hogy belájkolta az egyik fényképemet. Félve nyitottam meg az értesítést. Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Az Insta újabb értesítést dobott be.
- Éppen ír... - suttogtam magam elé. Mély levegőt véve böktem rá az első chatre.

michaelclifford
Szia! Nagyon remélem, hogy jó emberre írtam rá... Figyelj, én... Nagyon sajnálom, hogy ha a kávézóban valami olyat mondtam, amivel megbántottalak. Nem akartam. Te... Csodálatos lány vagy, nem érdemled meg, hogy rosszul bánjanak veled, szóval... Tényleg sajnálom, ha megbántottalak. Tudom, hogy ez így üzenetben semmit sem ér, de... Félek, hogy soha többé nem látlak majd, és akkor majd soha nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom... Remélem, hogy azért nem tartod ezt túl rámenősnek, csak mióta leléptél azóta gyötör a bűntudat... Szóval... Mégegyszer elnézést szeretnék kérni!

Mosolyogva olvastam el az üzenetét, újra és újra. Megmelengette a szívemet. Csak aztán rájöttem arra, hogy válaszolnom is kéne, így már gyorsan pötyögtem is a választ.

rosablakeisdead
Szia!:)
Igen, jó emberre írtál rá. Nincsen semmi gond. Lehet, hogy inkább nekem kéne elnézést kérnem :D. Szokásosan felhúztam magam a semmin, szóval... Bocsánat. Rosszkor voltál rossz helyen, nem érdemelted volna meg, hogy így beszéljek veled... Te... Sokkal inkább tűnsz kedvesnek, és őszintének, mint ahogyan azt állítják rólad. Én is gondolkodtam azon, hogy találkozunk-e még valaha, bár nem hiszem, szóval én is szeretnék elnézést kérni tőled! És örülök, hogy írtál!:)

michaelclifford
Huhh, akkor megnyugodtam. Mondjuk én még szívesen találkoznék veled, valamikor. De akkor... Nem haragszol?

rosablakeisdead
Nem, egyáltalán nem.

michaelclifford
Lehetne egy kérdésem?

rosablakeisdead
Öhm... Persze.

michaelclifford
Történt veled valami olyan, ami miatt nem bírod, ha hozzád érnek?

michaelclifford
Nem akarok túl tolakodó lenni, ha nem akarsz nem is kell válaszolnod a kérdésre, sőt inkább vedd úgy, hogy nem is kérdeztem semmit...

rosablakeisdead
Michael! Nincsen semmi baj. Nem tolakodó a kérdés, egyáltalán nem. Igazából semmi olyasmi nem történt velem. Csak hát... Van egy osztálytársam, akinek szokása kezet emelni rám, és hát... Elég nagy traumát okozott nekem ezzel. Ennyi lenne a történet.

michaelclifford
Jézusom! Én... Sajnálom.

rosablakeisdead
Kezdek hozzá szokni, szóval...

michaelclifford
Na nem, nem, nem és nem! Ehhez nem szabad hozzá szoknod! Nem érdemled meg, hogy így bánjon veled az a hülyegyerek...

rosablakeisdead
És mi van, ha mégis ezt érdemlem? Mindenki utál, hála a szüleimnek. Veled is bunkó voltam, pedig nem érdemelted volna meg. Szerintem megérdemlem...

michaelclifford
Hé! Ez egyáltalán nem igaz! Nem haragszom rád, Rosa! Ezt most azonnal verd ki a fejedből, oké?

rosablakeisdead
Oké...

michaelclifford
Mellesleg... Nem tudom, hogy hogyan hívják a tagot, de ne is törődj vele! Idióta. Azt hiszi, hogy jobb, mint bárki más, de ez nem igaz. Azt hiszi, hogy ez menő. Ő lesz az a barom, aki elfog menni az osztálytalálkozókra, mert semmi másra nem viszi majd az életben. Neki egyedül ez marad. Gondolom focista. Általában ők az ilyen hülyék...

rosablakeisdead
Beletrafáltál. Focista. Egyébként... Rettenetesen igazad van.

michaelclifford
Valaki tudja, hogy mit tesz veled?

rosablakeisdead
Nem, nem igazán... Szóltam az igazgatónak, de mivel az apja nem tett valami sokat. Ma például azért pofozott fel, mert szóltam az apjának...

michaelclifford
Nem tudom, hogy ki a tag, de már most utálom...

michaelclifford
És... A szüleid?

rosablakeisdead
...

michaelclifford
ennyire rossz lenne a kapcsolatatok?

rosablakeisdead
Pontosan. Tökéletes gyereket akartak, olyat, aki ugrik minden egyes szavukra. Ugyanakkor hamar rájöttek arra, hogy én nem ilyen vagyok. Nem érdeklem őket, soha nem is érdekelte őket, hogy mi van velem... Utálom őket. Mindenki az alapján ítél meg, hogy kik a szüleim. Azt hiszik, hogy én is olyan vagyok, mint ők. Ezért nincs egy barátom sem. Ameddig az ő nevüket viselem addig beárnyékolják a jövőmet...

michaelclifford
Engem nem érdekel, hogy kik a szüleid.

rosablakeisdead
Te vagy az egyetlen : /.

michaelclifford
Figyelj... Tizenkilenc vagyok. Ha gondolod...

rosablakeisdead
Nem, nem kell, de köszönöm. Ezt még kibírom. Nincs sok hátra.

michaelclifford
Biztos vagy benne?

rosablakeisdead
Teljesen.

michaelclifford
Szólj, ha el kell verni a tagot. Szívesen válalom ;).

rosablakeisdead
Majd mindenképpen szólok.

michaelclifford
Mi a neve?

rosablakeisdead
Miért érdekel?

michaelclifford
Írnék neki pár kedves sort.

rosablakeisdead
Ne! Ne tedd!

michaelclifford
Mi? Mégis miért ne?

rosablakeisdead
Mert... Mert, ha ráírsz akár ma, vagy akár holnap biztos, hogy az utána következő napon megint kapnék tőle... Nem szeretném, ha belekeverednél ebbe.

michaelclifford
Jó, megértem : //.

michaelclifford
Nem szívesen hagylak egyedül, de mennem kell...

rosablakeisdead
Menj csak nyugodtan. Én megleszek, azt hiszem.

michaelclifford
Biztos? Lerázom valahogy a barátaimat.

rosablakeisdead
Nem, nem kell. Legyél csak velük! Szerencsések :).

michaelclifford
Vigyázz magadra, rendben?

rosablakeisdead
Igyekszem.

michaelclifford
Jó éjszakát!<3

rosablakeisdead
Jó éjszakát!<3

Mosolyogva figyeltem a beszélgetésünket. Újra és újra elolvastam az egymásnak írt sorokat. A szívem ezerrel kalapált. Boldog voltam. Olyan boldog, mint még soha.

---------------------------

Michael Clifford

- Uuu, kivel beszélgethet ennyire? - kuncogott fel Luke, akik abbahagyták az elmélkedést a dalokon, amikor is meglátták, hogy egyfolytában pötyögök.
- És még, hogy nem szerelmes. - jött a válasz Calum szájából. Unottan néztem fel rájuk.
- Szia - integetett vigyorogva Ashton. - Barátnőd van? - vigyorgott továbbra is.
- Idióták vagytok. - feleltem egyszerűen.
- Jót beszélgettél a lánnyal? - kérdezte Luke. Arcáról levakarhatatlan volt a vigyora.
- Rosa-nak hívják. - forgattam meg a szemeimet.
- Mutasd! - kapott Ashton a telefonom után.
- Nem! - szorítottam magamhoz a készüléket. - Ez rám tartozik.
- De ne már! - biggyesztette le a száját. - De ajj! - nyafogott tovább. - Kíváncsi vagyoook, légysziii - kérlelt.
- Nem. - feleltem egyszerűen.
- Ilyen titkos? - kuncogott Luke.
- Miért érdekel titeket ennyire? - kérdeztem meg végül.
- Mert már most látszik rajtad, hogy fontos neked. - felelte egyszerűen Calum. Tartottam attól, hogy igazuk van. Valahol a szívem legmélyén én magam is tudtam, hogy fontos nekem. Fontosnak tartottam azt, hogy jól legyen. Azt akartam, hogy jól legyen, hogy ne legyen semmi baja, de legfőképpen azt szerettem volna, ha újra találkozhatnék vele. Szörnyen örülnék neki...
- Gondolkozik - súgta Luke a többieknek.
- Van egy tippem arra, hogy kin - mondta Ashton, mire én felé dobtam a mellettem heverő párnát.
- Hagyjatok már! - nevettem el magam kínosan.
- De olyan jó szívatniii! - kuncogott Luke.
- Michael szerelmeees! - kezdett bele Calum és Ashton is.
- Halkabban már! - szóltam rájuk azonnal.
- Tehát szerelmes vagy - vigyorgott Ash.
- Nem! - vágtam rá gyorsan. Túlságosan is gyorsan. Féltem, hogy igazuk van. Soha életemben nem voltam még szerelmes. Nem tudtam, hogy milyen érzés, még most sem tudom, feltéve, ha szerelmes vagyok. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy baja essen Rosa-nak. Kisebb bűntudatom keletkezett, amiatt amiért elköszöntem tőle, amiatt, hogy nem beszéltem vele tovább. Bűntudatom támadt. Nem is kicsi.

---------------------------

Rosalind Blake

Fáradtan ébredtem. Talán azért, mert fent voltam legalább hajnali egyig. A gondolataim nem hagytak elaludni. Csak Michael-ön járt az eszem, és azon, hogy mi lenne, ha újra találkoznánk? Egyáltalán akar találkozni velem? Vagy tegnap csak úgy mondta? Nem tudom... És ismerem magamat annyira, hogy vagyok olyan béna, hogy ne hívjam el. Biztosan nemet mondana... Vannak nálam sokkal szebb és sokkal jobb emberek is. Akiknek nincsenek családi gondjai, vagy akiket nem bánt senki sem. Sőt... Az is lehet, hogy van valakije. Biztos, hogy valakije. Tuti...

Az volt a szerencsém, hogy a szüleim ma hamar elmentek otthonról. Legalább nem kellett egy levegőt szívnom velük. Előkerestem a fülhallgatómat, rá csatlakoztattam a telefonomra, majd bedugtam a fülembe és elindítottam az egyik lejátszási listámat, miközben teljesen elmerültem a gondolataimban. Nem akartam suliba menni. Nem akartam ott szenvedni, de legfőképpen nem akartam látni Nick-et, sem senki mást. Reménykedtem abban hogy nem lesz ott. Reménykedtem abban hogy nem fog a suli előtt állni, mint minden egyes reggel. Ahamm, cak sajnos nem jött be. Nick ugyanott állt, mint minden egyes reggel. És várt. Nagy valószínűséggel rám. Valószínűleg várt arra, hogy megjelenjek, és, hogy újra megalázhasson mindenki előtt. Már lélekben felkészültem a megaláztatásra, amikor is egy ismerős ember lépett elém. Liz volt az, akit a tegnapi nap folyamán ismertem meg. Megint csak úgy tűnt mintha a megmentésemre sietett volna, akárcsak tegnap.
- Sziaaa - köszöntött boldogan.
- Szia - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Huh, olyan jó hogy ismerek itt valakit - magyarázta. Hangjából csak úgy áradt a boldogság és a pozitív energia. Liz gyönyörűen nézett ki. Haja gyönyörűbb volt, mint tegnap. Esküdni mernék arra, hogy csillogott a napfényben.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Persze. - biccentettem.
- Ki az a srác? - pillantott Nick-re. Ekkor vettem észre hogy a focista fiú elindult felénk. Megborzongtam. Féltem. Féltem tőle. Féltem attól hogy esetleg Michael ráírt, és most meg akar leckézteti érte. Reménykedtem azért hogy ez ne így legyen. Nem szerettem volna hogy ha Michael belekeveredik ebbe az egészbe. Időközben Nick megérkezett. Undorodva vezette végig rajtam a tekintetét, majd Liz-re nézett. Felvette legszélesebb vigyorát, és így szólt:
- Üdvözöllek az iskolánkban! - vigyorgott rá. - Nicholas Martin, focista és egyben az igazgató fia. - nyújtotta kezét. Liz amolyan „arra várhatsz"pillantást vetett rá.
- És téged hogy hívnak, drága? - lépett közelebb hozzá.
- Liz - felelte a mellettem álló lány.
- Említettem már, hogy szingli vagyok? - vigyorgott Nick. Azt hittem, hogy ott helyben elhányom magam.
- Soha nem lesz barátnőd, ugye tudod? - sóhajtotta unottan Liz, majd megfogta a kezemet és maga után kezdett húzni.
- Találtál magadnak magadnak egy védőszentet? - röhögött ki Nick.
- Mi bajod van Roz-zal? - torpant meg Liz. Elengedte a kezemet, majd vissza sétált Nick-hez. Idegesnek tűnt.
- Egy kis ribanc - felelte egyszerűen. - Minek barátkozol vele? Fogja magát és elhagy. Szerinted miért nincs egyetlen barátja sem? Mindennap másnál vigasztalódik - röhögte el magát kínosan. Láttam, hogy Liz keze ökölbe szorul.
- Te pedig egy fasz vagy - felelte egyszerűen. Ezután gyorsultak fel az események. Liz fogta magát és behúzott egyet az előtte álló fiúnak. Nick orrából persze azonnal eleredt a vér.
- Szerencséd, hogy nem ütök lányt - morogta.
- Ne hazudj! - vágta rá Liz azonnal. - Ütöttél már lányt, nem is egyszer - biccentett felém.
- Szóval elpletykáltad - nézett rám Nick. Letörölte az orrából csöpögő vért, majd hozzám lépett. - Megmondtam, hogy ne szólj róla senkinek! Szeretnéd megtapasztalni a következményeket?
- Ne-Nem - feleltem dadogva. - Esküszöm, hogy nem mondtam el senkinek! - kaptam el róla a tekintetem. A sírás határán álltam. Éreztem magamon Liz aggódó tekintetét.
- Hagyd őt békén! - szólalt meg végül. - Ha valakit elakarsz verni akkor arra itt vagyok én - lépett közénk.
- Kár lenne a csinos arcodért - mosolygott rá. - Ezt vedd egy figyelmeztetésnek - nézett rám Nick. Nagyot nyelve bólintottam. Szótlanul figyeltem, ahogyan a haverjaival együtt besétál a suliba.
- Jól vagy? - kérdezte Liz aggódva.
- Jól - feleltem halkan, majd hátat fordítottam neki, és elindultam befelé. Liz utánam sietett.
- Hé! - kiáltott utánam.
- Egyedül szeretnék lenni - néztem rá egy pillanatra.
- Az ilyenkor nem jó - húzta el a száját Liz.
- Sajnálom... - suttogta. - Nem akartam, hogy valami bajod legyen. - magyarázta.
- Lehet, de miattad Nick még jobban pikkel rám, mint azelőtt. - feleltem egyszerűen, majd gyorsítottam a lépteimen, és lehagytam Liz-t. Kedves volt tőle, hogy megpróbált kiállni értem, még akkor is, hogy ha nem sikerült neki. Ugyanakkor nem szerettem volna, ha belekeveri magát. Most érkezett a suliba, nem kell, hogy verekedés miatt az igazgatónál kezdje az első napját...

Elsétáltam a szekrényemig. Mély levegőt véve nyitottam ki azt. Végig húztam az ujjaimat a képek, és színek nélküli ajtó belsején. Utoljára kilencedikben ragasztottam rá valamit, azt is leszedtem két nap után. Azt mondják, hogy a szekrényed vissza tükrözi a személyiséged. Az én szekrényem üres. Olyan üres, mint én. Mondjuk illik hozzám. Bennem is csak üresség van. Tizenhét éves vagyok, de még nem igazán sikerült kiismernem magam. Az is lehet, hogy nem is akarom megismerni az igazi énemet. Úgyis elkéne nyomnom a körülöttem lévő emberek miatt.
- Hé - szólított meg valaki. Hangja ismerős volt.
- Hé - biccentettem, miközben bezártam a szekrényem. Liz halványan elmosolyodott.
- Mondjak egy jó hírt? - kérdezte halkan.
- Mi a jó híred? - érdeklődtem.
- Igazából kettő van - gondolkodott el. - Az egyik - kezdte. -, hogy a tiéd mellett van az én szekrényem. - mosolygott.
- Mi a másik? - érdeklődtem, miközben azt figyeltem, ahogyan bepakolja a tankönyveit a szekrényébe.
-Eltörtem Nick orrát - vigyorodott el büszkén.
- Micsoda? - tátottam el a számat.
- Pontosan. - bólintott mosolyogva. - A hétén biztos, hogy nem lesz suliban. - magyarázta.
- És ezt te honnan tudod? - kérdeztem, miközben elindultunk a terem felé.
- Nicholas olyan, mint egy kisgyerek. - vonta meg a vállát.
- A kisgyerekek legalább cukik - kuncogtam.
- A lényeg, hogy egyből szaladt apucihoz elmondani, hogy mi történt. - fejezte be a történetet.
- És... Mit kaptál ezért? - kíváncsiskodtam.
- Semmi komolyat, nyugi - mosolygott. - Csak egy figyelmeztetést, meg, hogy többet ilyet ne csináljak - mesélte.
- Azta - tátottam el a számat. - Izé... Megkéne köszönnöm? - nevettem el magam kínosan. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem.
- Nem, nem hiszem. - nevetett Liz. - Szívesen tettem. Már az első pillanattól kezdve irritált - magyarázta. Egy-két percig tartó néma csend következett, majd egymásra néztünk és egyszerre nevettünk fel. Többen is felénk kapták a fejüket, de most először... Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a körülöttem lévő emberek. Jól éreztem magam Liz-zel.
- Hiszel neki? - kérdeztem hirtelen.
- Kinek? - nézett rám értetlenül.
- Nick-nek... - feleltem halkan.
- Nem érdekel, hogy mit mond rólad, meg az sem érdekel, hogy kik a szüleid, vagy mit mondott. - vonta meg a vállát a mellettem sétaló Liz. - A pletykák sosem igazak, csak vannak olyan emberek, akik vakon követik őt, mert ő a „nagymenő" Nicholas Martin. - rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Azta, te vagy a második, akit ez nem érdekel... - suttogtam magam elé.
- A második? - vonta fel a szemöldökét.
- A többiek vakon követik Nick-ket. - magyaráztam, remélve, hogy ejthetjük a témát.
- Ki az első? - kíváncsiskodott. Szerencsémre (vagy nem) beléptünk a terembe, pontosan akkor, amikor becsengettek. Kissé megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet.
- Üljetek le! - lépett be a matematika tanárnő a terembe.
- Mrs. Black üljön le Mrs. Blake mellé - utasította a tanár. Így történt az, hogy Liz a padtársam lett. Liz már tette volna fel a kezét, de a tanárnő közbe szólt:
- Igen, Mrs. Black, tudom, hogy gyenge matematikából. - biccentett.
- Oh - mondta Liz, majd letette a kezét.
- A padtársa, majd korrepetálja. - pillantott rám. - Ma kezdhetik is.
- Suli után? - nézett rám érdeklődve.
- Suli után - bólintottam, Mrs. Montgomery pedig belekezdett az anyagba.

Ha úgy tekintjük a napom gyorsan eltelt. Egész nap Liz-zel voltam, aki próbálta kiszedni belőlem, hogy ki a másik, akit nem érdekel, hogy ki vagyok. Na, ez az a dolog, ami nem igazán sikerült neki. A nap végeztével kettesben sétáltunk ki a suliból.
- Erre kell menni - indultam el balra.
- Reméltem, hogy nem egyedül kell oda találnom. - nevetett fel halkan. Az út nagyrészt csendben telt. Legalább el lehettem a gondolataimmal, amelyek természetesen nem a sulin jártak, a matekon pedig pláne nem. A gondolataim Michael-re terelődtek és arra, hogy vajon mi lehet vele? Fogalmam sem volt róla. A valóságba pedig az rántott vissza, hogy megérkeztünk a házunk elé. A szüleim szürke autója nem állt bent az udvarban, ami kisebb megnyugvást adott nekem.
- Erre - mondtam, amikor is beléptem a házba, és ledobtam magamról a cipőmet.
- Ez a házatok? - forgatta a fejét Liz.
- Ahamm, miért? - kérdeztem vissza.
- Két házzal arrébb lakunk - mosolygott.
- Hogy hogy eddig nem láttalak a környéken? - érdeklődtem.
- Ahogy átiratkoztam, úgy költöztünk is. - felelte.
- Oh, értem. - bólintottam egy aprót. - Erre lesz a szobám - mondtam, miközben elindultam felfelé.
- Hát... Megérkeztünk. - léptem be a helyiségbe.
- De menő! - nézett körbe.
- Köszi - mosolyodtam el halványan. Kivettem a táskámból a telefonomat, illetve a matek cuccomat, és lehuppantam a földre, Liz pedig leült mellém.
- Mit nem értessz? - kérdeztem meg.
- Semmit sem. - nevette el magát kínosan, majd magyarázni kezdte, hogy miket nem ért. Bármennyire is szerettem volna egyszerűen nem tudtam figyelni rá. Nem ment. Hamarosan pedig Liz is észrevette, hogy rohadtul nem a matekra koncentrálok.
- Mi van veled? - rakta félre a cuccait.
- Semmi - feleltem azonnal. - Hol is tartottunk? - bújtam el a matek füzetem mögé. Liz mosolyogva vette el tőlem, így kénytelen voltam a szemébe nézni.
- Hol jársz? - mosolygott rám.
- Itt, valahol - motyogtam az orrom alatt.
- Ahamm, azt észrevettem. - kuncogott. - Szóval... Mi nyomja a szívedet? - érdeklődött.
- Szerinted... Létezik első látásra szerelem? - kérdeztem meg bizonytalanul.
- Határozottan. - felelte. - Várjunk csak... - méregetett furán. - Szerelmes vagy? - tátotta el a száját. - Tudtam, hogy szerelmes vagy! Én úgy tudtam! - vigyorgott idiótán. - Ki az? Mond el, légyszii! - nézett rám könyörgően.
- Ne-Nem tudom, hogy az vagyok-e... Valószínűleg soha többé nem látom már. - vontam meg a vállamat lemondóan.
- Na nem! Ez a rossz hozzáállás! - mondta azonnal. - Ki a srác? Milyen? - bombázott kérdésekkel.
- Jó fej, kedves és őszinte, ahogy észrevettem - gondolkodtam el.
- Hogy néz ki? Mond, hogy jól néz ki - kuncogott. Szemei csillogtak. Volt egy olyan érzésem, hogy felpörgött az információtól. Nem tudtam, hogy miért nyílok meg neki ilyen hirtelen, illetve azt sem tudtam, hogy miért mondok el neki minden egyes dolgot. Talán azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy megbízhatok benne.
- Jól néz ki - kuncogtam. - Amikor utoljára láttam fehér haja volt, közepén pedig egy fekete csík futott benne. Sötétkék színű farmert viselt, ujjatlan inggel, de az ing ilyen kockás volt, vagy valami nagyon ahhoz hasonló - magyaráztam, miközben magam előtt láttam Michael-t. - És a szemei... Jézusom! Olyan gyönyörű zöld szemei vannak - néztem Liz-re elvörösödve.
- Te határozottan szerelmes vagy. - mosolygott. - Hogy hívják?
- Michael Clifford. - feleltem.
- Találkoztál Michael Clifford-dal? - tátotta el a száját.
- Öhm... Igen. - biccentettem. - Miért? Ismered? - kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki ismeri! Ő a 5 Seconds of Summer gitárosa! - magyarázta csillogó szemekkel. - De akkor láttad Luke Hemmings-szet is, nem??? - kérdezte azonnal.
- Az ki? - pislogtam értetlenül.
- Nem tudod, hogy ki? - hülledezett, majd felpattant mellőlem, elvette az íróasztalomról a laptopomat, majd vissza ült mellém. Megnyitotta a keresőt.
- Ő Luke - mutatta felém a laptopot.
- Ahamm - bólogattam. - Honnan tudtad, hogy pontosan róla beszélek? - böktem egy másik képre, ahol Michael szerepelt a többi bandataggal együtt.
- Imádom a zenéjüket - vonta meg a vállát mellékesen. - Téged gondolom Mike érdekel a legjobban. - kuncogott, ugyanis továbbra sem vettem le a tekintetem a képen szereplő Michael-ről.
- Dehogyis! - feleltem azonnal.
- Persze, persze - forgatta meg a szemeit Liz mosolyogva. A mellettem ülő lány úgy döntött, hogy tart nekem egy egész 5sos tanórát. Érdeklődve hallgattam. Liz, mintha olvasott volna a gondolataimban, hiszen Michael-ről mesélt a legtöbbet. A gond az volt, hogy nem sokkal később mennie kellett. Mosolyogva néztem utána.

---------------------------

Michael Clifford

Szinte az egész napomat a fiúkkal töltöttem, annak ellenére, hogy bármennyire is szerettem volna végig rájuk figyelni a gondolataim néha-néha elcsábítottak máshová. Néha-néha Rosa-ra gondoltam. Jó, most hazudtam... Rengetegszer gondoltam rá, de ismerem már magamat annyira, hogy nem fogok ráírni. Mi van, ha nem is akarja, hogy keressem? Megannyi kérdés, de egyetlen egy válasz sincs rá. Egyáltalán valaha fogok rá kapni választ? Nem tudom, és ez aggaszt... Azt viszont tudtam, hogy rákéne írnom Rosa-ra. Úgy döntöttem, hogy előbb megírom saját magamnak a mondandómat és csak utána írom meg neki. Ez a dolog egészen addig tűnt jó ötletnek, ameddig bele nem kezdtem. Leblokkoltam, és fogalmam sem volt arról, hogy mégis hogyan kezdjem el a beszélgetést. Ötletem sem volt. A fiúkat meg inkább nem akartam zavarni a hülyeségeimmel. Megnyitottam a jegyzeteimet és tovább próbálkoztam, de az összes borzasztó lett. Egyik sem lett olyan, mint, amilyet szerettem.
- Nem megy ez nekem - motyogtam magam elé, miközben ledobtam magam mellé a telefonomat. Sóhajtva dőltem hátra az ágyamon. És, ha valami béna kifogás miatt írnék neki? Nem, nem. Rosa okos, hamar rájönne és lehet, hogy azt hinné, hogy nem is akarok beszélgetni vele. Végül nem valósítottam meg egyik ötletem sem. Egyik rosszabb volt a másiknál... Órákkal később döntöttem úgy, hogy felhívom.

---------------------------

Rosalind Blake

Miután Liz elment a szobámban maradtam, bár furcsának tartottam, hogy a szüleim még nem érkeztek meg. A telefonommal a kezemben merészkedtem le a konyhába. A falra felakasztott naptárhoz léptem, remélve, hogy megtudok belőle valamit.
- Két napos konferencia - suttogtam magam elé. Már meg sem lepődtem azon, hogy nem szóltak arról, hogy elmennek. Az évek alatt már hozzá szoktam. Kezdem elveszíteni a reményemet, miszerint egyszer normális család lehetünk. Egyre kevesebb esélyt látok erre. Sóhajtva raktam le a telefonomat a konyhapultra, ami percenként villant fel. Az undorító üzenetek csak rám vártak, és arra, hogy elolvassam őket. Kinyitottam a a hütőt, valamifelé kaja után kutattam. Végül maradtam a szokásos szendvics készítésnél. Miután elfogyasztottam a szendvicsemet felmentem a szobámba, majd az ablakomhoz sétáltam és kinyitottam azt. Kihajoltam rajta, és lenéztem az előttem elterülő utcára, ahol senkit sem láttam. Az utca kihalt volt. Olyan volt mintha senki nem lakta volna. A velem szemben lévő házaknak pedig színei is alig voltak, így tényleg úgy éreztem, mintha egy szellem városba keveredtem volna.

Végül fejrázva zártam vissza az ablakomat. Kezemben a telefonommal huppantam le az ágyamra felkészülve a sértő üzenetekre. Az év minden hónapjának elején és végén vár egy-egy „kedves" üzenet, hála Nick-nek, aki kiderítette a Messengerem, és elmondta mindenkinek. Nagyjából kilencedik óta folyik ez. A legtöbb üzenet felett csak átsiklok, de a mai napig is van olyan, amely felett elsírom magam. Ez ma sem volt másképp. Nagyjából a századik ugyanolyan üzenetnél járhattam, mivel az idiótákat általában letiltom, amikor is beugrott egy újabb chat-fej. Nick-é. Általában az ő üzenetei olyan durvák, hogy sose tudom visszatartani a könnyeimet. Lélekben igyekeztem felkészülni, kevés sikerrel. Nick üzeneteivel mindig ugyanaz a helyzet. Elolvasom és letiltom, akárcsak mindenki mást, ám egyből ugrik be a következő chat-fej, ami szintén Nick-hez tartozik. Kismillió kamu profilja van, amelyeket valószínűleg ilyen alkalmakra tartogat... Azóta pedig nem tiltom le. Megvárom még leír minden egyes szarságot, megvárom még minden egyes dolgot a fejemhez vág, aztán törlöm a beszélgetést. Most is ugyanezt a sorrendet terveztem el. Miközben elolvastam a sorokat, igyekeztem vissza nyelni a könnyeimet, ami nem ment a legkönnyebben. A könnyes tekintetemen át láttam, ahogy folyamatosan ír. Megállás nélkül. A kezemben lévő telefon hirtelen megcsörrent. Michael hívott, Instán keresztül. Mielőtt rányomtom volna a zöld gombra letöröltem a könnyeimet, végül pedig fogadtam a hívást. Ezt a dolgot ugyanakkor nem teljesen gondoltam át, erre akkor jöttem rá, amikor is Michael nem köszönt. Értetlenül figyelt.
- Te sírtál? - hajolt közelebb a kamerához.
- Mi? Nem, dehogy! - legyintettem, majd inkább elkaptam róla a tekintetem. Nem mertem a szemébe nézni.
- Mi történt? - kérdezte azonnal. Hangja idegesnek tűnt. Reméltem, hogy nem én húztam fel. - Nem jó így látni - suttogta.
- Nem történt semmi, teljesen jól vagyok - motyogtam az orrom alatt.
- Hol laksz? - kérdezte hirtelen.
- Miért? - kérdeztem vissza miután elmondtam neki a címemet.
- Mert átmegyek. - felelte egyszerűen, majd bontotta a hívást.
- Biztosan csak viccelt - gondolkodtam hangosan. Ahamm, hamar kiderült, hogy Michael nem viccelt.

Nem sokkal később csengettek, lesiettem a lépcsőn, majd ajtót nyitottam. Ott állt előttem ő, Michael Clifford. Az a srác, aki képes volt elérni azt, hogy pár nap alatt beleszeressek.
- Te hülye vagy - csúszott ki a számon.
- Csak figyelmes - kacsintott rám, miközben belépett a házba. Kitárta a karjait, én pedig hagytam, hogy karjaiba zárjon. Fejemet a mellkasába fúrtam, és magamba szívtam az illatát. Michael közelsége megnyugtatott, ám a sírásomat így sem sikerült visszafognom.
- Sss, nincsen semmi baj - csitított, miközben a hajamat simogatta. - Minden rendben lesz. - suttogta a fülembe. - Honnan tudod ezt? - motyogtam a mellkasába.
- Tudom, hogy erős vagy, és biztos vagyok abban, hogy kimászol onnan ahová belöktek azok az idióták. - felelte halkan, majd óvatosan eltolt magától. Letörölte a könnyeimet. Percekig figyelt engem. Zavartan kaptam el róla a tekintetem.
- Nem hittem, hogy tényleg eljössz - szólaltam meg végül, miközben elléptem tőle.
- Pedig itt vagyok - mosolygott. - Elmeséled, hogy mi történt? - kérdezte.
- Hosszú - húztam el a számat. - Nem akarom rabolni az idődet, biztosan van jobb dolgod is, mint velem lenni... - hadartam.
-

Rosa - mosolygott rám. - Időm annyi van, mint a tenger, nincs semmi dolgom. Mellesleg... Szívesen vagyok veled. - magyarázta. Éreztem, ahogy elvörösödöm. Basszus... Liz-nek teljesen igaza volt. Szerelmes vagyok. Kibaszottul szerelmes vagyok... Édes Istenem!
- Szóval? - érdeklődött kedvesen.
- Csak kaptam egy-két üzenetet - vontam meg a vállamat, amolyan „nem is érdekes" alapon.
- Megnézhetem? - kérdezte.
- Öhm... Igen. - válaszoltam végül, majd felé nyújtottam a telefonomat.
- Felodod? - mutatta felém a készüléket.
- Oh, bocsi, persze - motyogtam kínosan, majd beírtam a jelszavam, és vissza adtam Michael-nek a készüléket. Előtte állva figyeltem azt, hogy mit csinál. Ahogy láttam elolvasta azt, amit Nick írt. A mosolygós hangulata egyből megváltozott. Láttam, hogy nagyon azon van, hogy ne mondjon semmi csúnyát. Végül pötyögni kezdett.
- Mit csinálsz? - nyeltem egy nagyot.
- Semmit, semmit - legyintett, majd tovább pötyögött a telefonomon. - Nah, kész is - adta vissza a telefonomat. - Megfogalmaztam néhány „kedves" üzenetet - magyarázta.
- Köszönöm - ugrottam a nyakába.
- Semmiség - motyogta a hajamba. - Ne is törődj velük! Mindegyik hülye.
- Igyekszem - mondtam. Talán egy kicsit szorosabban öleltem, mint azt kellett volna. Féltem, hogy ha elmegy soha többé nem látom. Féltem, hogy ha elengedem, elvesztem.
- Minden rendben? - kérdezte, miközben óvatosan eltolt magától.
- Minden rendben - erősítettem meg.
- Nem megyünk el valahová? - kérdezte percekkel később. - Van egy park a közelben, ott szoktam dalokat írni - magyarázta. - Kevés emberrel - tette hozzá kuncogva.
- Benne vagyok. - bólintottam mosolyogva. Michael a kezemért nyúlt.
- Szabad? - nézett rám egy pillanatra. Emlékezett arra, hogy mit mondtam neki. Emlékezett arra, hogy nem bírom, ha hozzám érnek. Örültem annak, hogy megkérdezte.
- Szabad - feleltem. Tudtam, hogy Michael nem bántana. Apró tenyeremet az övébe csúsztattam. Kezeim szinte azonnal eltudtak volna veszni az övéiben.

Kézenfogva léptünk ki a házból, és indultunk el a közelben lévő park felé, amelyet Michael említett.
- Gyönyörű - néztem körbe, amikor is megérkeztünk.
- Igen, az - mosolygott rám. - Ott szokott megszállni az ihlet - mutatott egy fa árnyékában lévő padra. - Leülünk?
- Ahamm. - biccentettem. Hagytam, hogy Michael vezessen. Michael leült a padra, én pedig leültem mellé.
- Olyan közel van hozzánk - néztem körbe a parkban ismét. - Ugyanakkor még sosem jártam itt. - tettem hozzá.
- Tényleg? - csodálkozott. - Én mindig ide járok, ha egyedül akarok lenni. Sosincs sok ember. - magyarázta. - Ha van is akkor csak egy-egy idősebb ember. - biccentett két néni felé.
- Nyugodt hely, tetszik. - mosolyodtam el. Őszinte leszek. Michael teljesen elvette az eszemet, na meg az időérzékemet is. Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra lehet, de nem igazán érdekelt. Michael-lel voltam, de ami a legfontosabb az az, hogy biztonságban éreztem magam mellette. Soha életemben nem éreztem még akkora biztonságot, mint Michael mellett.
- Basszus - nézett az órájára.
- Mi az? - kérdeztem kíváncsian.
- Nyolc óra múlt - húzta el a száját. - Fél hétre volt megbeszélve próba a fiúkkal. - magyarázta, miközben a füléhez emelte a telefonját. - Felhívom Luke-ot, hogy hol vannak - hadarta.
- MICHAEL GORDON CLIFFORD! - kiáltotta valószínűleg Luke. - Hol vagy már?
- Ti hol vagytok? - kérdezett vissza Mike.
- Nálunk, ahogy megbeszéltük - jött a válasz. Nem akartam hallgatózni, de Luke olyan hangosan beszélt, hogy akaratom ellenére is hallhattam, hogy mit mond.
- Bocsi - tátogta Michael.
- Semmi - legyintettem.
- Figyelj - szólt közbe a mellettem ülő srác, aki valószínűleg megunta, hogy Luke csak beszél, beszél és beszél. - Húsz perc és ott leszek. - mondta, majd bontotta a hívást. - Haza kísérhetlek? - mosolygott.
- Örülnék neki - bólintottam egy aprót. Kettesben indultunk el vissza felé. Az út csendben telt, de nem bántam, mivel Michael mellettem volt, plusz elvoltam én a gondolataimmal.
- Köszönöm a délutánt - néztem fel Michael-re, amikor is megálltunk a házunk előtt. Michael mosolyogva vonta meg a vállat. Nyitottam a számat, amikor is megcsörrent a telefonja, így inkább nem mondtam semmit sem.
- Luke az, majd vissza hívom - legyintett.
- Jó éjt! - nézett mélyen a szemembe.
- Neked is! - mosolyodtam el halványan. Percekig figyeltük egymást. Szótlanul. Közeledni kezdtünk egymáshoz, és... Megcsörrent Michael telefonja.
- Mennem kell - sóhajtott fel halkan.
- Menj csak - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Akkor... Szia! - intett egyet.
- Szia! - szóltam utána, bár nem vagyok biztos abban, hogy meghallotta.

Egy szerelmes sóhaj kíséretében léptem be a házba. Levettem a cipőmet, majd felmentem a szobámba. Ledobtam a telefonomat az ágyamra, fogtam a pizsamámat, majd beléptem a fürdőbe. Beálltam a zuhany alá, hagytam, hogy a forró víz végig follyon a testemen. Homlokomat a hideg csempének döntöttem, miközben azon gondolkodtam, hogy mi történt volna, ha nem szólal meg Michael telefonja? Csókolóztunk volna? Fogalmam sincs...

---------------------------

Rosalind Blake

Két hét telt el azóta, mióta utoljára hallottam Michael-ről bármit is. Nem beszéltünk, és nem is találkoztunk. Magamat persze azzal nyugtattam, hogy biztosan dolga van, és nincs sok szabadideje. Azt az érzést pedig igyekeztem elnyomni magamban, hogy talán nem is érdeklem...

Korán fent voltam, és a plafont bámultam. A telefonomat a kezemben szorongattam. Vártam arra, hogy felvillanjon és megjelenlen egy olyan értesítés, amelyre már hetek óta várok. Ez természetesen nem történt meg. Végül erőt vettem magamon és kikeltem az ágyból, majd a szekrényemhez léptem és kerestem magamnak egy ruhát. A szokásos póló-farmer összeállításnál maradtam. Nem volt kedvem variálni a ruhadarabokkal, abban pedig szinte biztos voltam, hogy ha találnék is egy jó outfit-et nem merném felvenni az iskolába. A többi idióta sokat elvett az önbizalmamból. Igyekszem követni azt, amit Michael mondott, és nem törődni velük, de nehezen megy. Mindennap látom őket, ők pedig mindennap kedvükre cikizhetnek... Fejrázva léptem el a szekrényemtől. Végül felvettem egy egyszerű fehér pólót és egy fekete farmert. Kifésültem viszonylag rövid hajamat, felvettem a sportcipőmet, magamhoz vettem a táskámat, majd lesiettem a lépcsőn. Szótlanul haladtam el a szüleim mellett, akik amúgy is a munkájukba voltak merülve. Szerintem észre sem vették azt, hogy elmentem otthonról...

Félútón találkoztam Liz-zel, akivel nagyon jóban lettem rövid idő alatt. Van egy barátom. Egy olyan ember, aki nem csak érdekből van velem. Egy olyan ember, aki nem ítél meg a szüleim alapján. Egy olyan ember, akire tényleg számíthatok, ha bajban vagyok.
- Szijja! - köszönt boldogan. Liz, mint mindig most is csak úgy sugározta a boldogságot. Muszáj volt elmosolyodnom.
- Szia! - köszöntöttem.
- Hétvégén lesz egy buli Britney-nél - kezdte a mai reggelt is egy pletykával. Liz olyan, mint egy FBI ügynök. Egy másodpercen belül kiderít akármit.
- És? Meghívtak? - kérdeztem kíváncsian.
- Miután tudomást szereztem róla - biccentett. - Egyébként nemet mondtam, a hétvégén nem leszek otthon, tudod.
- Oh, tényleg - jutott eszembe. Szóval... Liz nem lesz otthon egész hétvégén. Elutaznak valahová, vagyis egyedül leszek az utálatos szüleimmel. Remek...
- Ne aggódj! Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen - nevetett fel halkan. - Majd felhívlak. Nem hagyom, hogy a pirannyákkal legyél - tette hozzá mosolyogva.
- Köszönöm - néztem rá hálásan.
- Semmiség - vonta meg a vállát Liz.

Hamarosan pedig megérkeztünk az iskola elé. Mély levegőt véve léptem át az iskola küszöbét. Szerencsémre Nick nem talált meg. Felüdülten sétáltam Liz mellett. A szekrényeknél álltunk meg.
- Oh, tényleg - jutott eszébe egy újabb dolog. Érdeklődve néztem rá.
- „M" jelentkezett? - kérdezte kíváncsian.
- Dehogy - legyintettem. Igyekeztem elrejteni a szomorúságomat, ami nagyon remélem, hogy sikerült. - Biztosan dolga van - mondogattam, ahogy az elmúlt napokban is. Úgy éreztem, mintha egy papagáj lennék, aki folyamatosan ezt az egy mondatot ismételgeti a nap huszonnégy órájában.
- Állítólag új dalt vesznek fel - mondta Liz.
- Vagyis tényleg dolga van - suttogtam magam elé megkönnyebbülten.
- Megnyugodtál, ugye? - kuncogott.
- Meg. - biccentettem. Liz csak elmosolyodott, majd bezárta a szekrényét.
- Mehetünk? - érdeklődött.
- Mehetünk. - erősítettem meg, miközben én is bezártam a szekrényemet. Liz-zel az oldalamon sétáltam be a terembe.

Kémiával kezdtünk, ami nem is a legjobb, de nem is a legrosszabb óránk. A tanár úr szeret az élet mindennapjairól beszélni, így a legtöbb óra ezzel telik el. A mai is hasonló volt. Amíg a tanár úr csak beszélt és beszélt én el lehettem a gondolataimmal, amelyek Michael körül forogtak, és azon, hogy vajon milyen dalt vesznek fel.
- Gyerekek! - lépett be be az osztályfönők pontban akkor, amikor kicsengettek. - Bocsánat, végeztetek már? - nézett a vele szemben álló kémia tanárra.
- Éppen most - bólintott.
- Gyerekek! - kért egy kis figyelmet az ofő. A legtöbben felé kapták a fejüket, a maradék pedig a telefonját nyomkodta a pad alatt. - Elmarad az utolsó két órátok. - mondta ki, majd a kémia tanárral együtt lépett ki a teremből.
- Jól van emberek! - tapsolt kettőt Britney. - Akkor délután háromkor - mosolygott körbe. Valószínűleg megváltoztatt a buli időpontját.
- Nem úgy volt, hogy hétvégén tartja? - súgtam oda Liz-nek.
- Nekik már a péntek is hétvége - felelte. - Gondolom tart egyet ma is, és holnap is. - magyarázta.
- Ahamm, értem. - bólintottam.

A nap ezután gyorsan eltelt. A legtöbben Britney közelgő bulijáról beszéltek, arról pedig, ha nem baj, akkor inkább nem tennék említést... Liz-zel egy gyors öleléssel köszöntünk el egymástól. Egy ideig figyeltem a távolodó alakját, majd elindultam a közeli kávézó felé, mivel nem akartam haza menni. Eszemben sem volt.
Egyébként Liz-nek igaza volt. A fiúk új dalon dolgoztak. Ebben akkor lettem biztos, amikor is megláttam őket a kávézó előtt. Sietve haladtam el mellettük, és reméltem, hogy egyikük sem vett észre. Pechemre a kávézóban rengetegen voltak. Szinte mindegyik box foglalt volt, és a bárszékeken sem volt hely, sőt még a sor is tolongott. Sóhajtva állt be a sorba. Éveknek tünő percekkel később végre sorra kerültem.
- Szia - köszöntött Josh mosolyogva. - Szokásos? - kuncogott fel halkan.
- Szokásos - biccentettem, majd felé nyújtottam a pénzemet.
- Milyen volt a suli? - kérdezte, miközben hátat fordított nekem, és belekezdett a rendelt italom elkészítésébe.
- Mindenki az egyik népszerű lány, Britney bulijáról beszélt - vontam meg a vállamat. - Mellesleg Liz nem lesz otthon a hétvégén. Lehetek egyedül a szüleimmel... - motyogtam.
- Ha gondolod bejöhetsz segíteni - ajánlotta fel, miközben felém fordult, majd felém nyújtotta az elkészült kávémat.
- Nem akarok teher lenni - húztam el a számat.
- Akkor legalább nézz be - mosolygott.
- Midenképpen - mosolyodtam el én is, majd kiáltam a sorból, hogy tudjon rendelni a következő ember. A kávémmal a kezemben sétáltam a kijárat felé, ugyanakkor a gondolataim szokásosan jobban lefoglaltak, mint a körülöttem lévő emberek, illetve történések. Az oda nem figyelésnek is meg lett a következménye. Beleütköztem valamibe, pontosabban valakibe. A kávém pedig az illető pólóján landolt.
- Jézusom, úgy sajnálom! - motyogtam az orrom alatt. Kezembe vettem a mellettünk lévő asztalon heverő szalvétákat. Félve néztem fel az előttem álló személyre. Zöld haja volt, ám az arcát megismertem. Michael volt az.
- Szi-Szia - dadogtam.
- Szia - mosolyodott el halványan.
- Hadd segítsek - utaltam a pólójára és a kezemben lévő szalvétákra.
- Megoldom, de kösz - mondta, miközben kivette a kezemből a szalvétákat, és letörölte a kávét a pólójáról, miközben leintett egy pincért a földön folyó kávé miatt.
- Sajnálom - motyogtam az orrom alatt.
- Ez csak kávé - vonta meg a vállát. - Meghívhatlak egy másikra? - kérdezte.
- P-Persze - feleltem dadogva.
- Gyere - fogta meg a kezemet, majd elkezdett maga után húzni. Michael-lel az oldalamon álltam be ismét a sorba.
- Hogy hogy itt vagy? - érdeklődött.
- Nem akartam haza menni - vontam vállát. - Liz, aki nem rég érkezett a suliba, nem lesz otthon egész hétvégén. A szüleimet pedig szeretném elkerülni - magyaráztam. - És te? Mit csinálsz itt? - néztem fel rá, miközben magamra erőltettem egy mosolyt.
- Az egyik új dalunkhoz veszünk fel videóklippet. - felelte. - Amnesia a címe.
- Amnézia? - kuncogtam. - Az bőven rám férne - húztam el a számat.
- Naa! - szólt rám Michael azonnal. Válaszolni ugyanakkor nem tudtam, mivel sorra kerültünk. Josh vigyorogva figyelt minket, én pedig egy „meg ne szólalj!" pillantással jutalmaztam őt.
- Mit adhatok? - mosolygott Josh.
- Mit kérsz? - nézett rám egy pillanatra a mellettem álló Michael.
- Egy habos cappuccino-t - feleltem mosolyogva.
- Én is azt kérek - nézett Josh-ra. - És én fizetek - tette hozzá azonnal.
- A sajátomat én akarom fizetni! - mondtam azonnal.
- Nem, nem - ellenkezett Michael, és a pultban álló Josh felé nyújtotta a pénzét. Josh egy-két perccel később felénk nyújtotta a két rendelt italt.
- Köszönjük - mosolyogtam Josh-ra.
- Leülünk valahová? - nézett rám Michael.
- Ott van egy szabad box, gyere! - mondtam, miközben megfogtam a kezét, majd magam után kezdtem el húzni őt. Lehuppantam az ablak melletti helyre, Michael pedig leült velem szemben.
- Még legalább egy órán át a fiúkkal kell lennem, hogy tudjunk felvenni pillanat képeket - magyarázta. - Megvársz?
- Meg. - bólintottam mosolyogva. - Amúgy hogy hogy szünetet tartottatok? - kíváncsiskodtam.
- Luke látott egy lányt, le akarja nyomozni. - mosolyodott el halványan a Michael.
- Luke a...?
- Luke a szőke. - felelte. - Legalább tíz kilónyi zselé van a haján, de nem tőlem tudod. - kuncogott.
- Neem, én semmit sem tudok - nevettem fel halkan.
- Édes a nevetésed - mosolygott tovább.
- Köszönöm, azt hiszem... - motyogtam.
- Sietek vissza - mondta, miközben felállt a boxból.
- Itt várlak. - néztem utána mosolyogva.

Elővettem a telefonomat, majd megnyitottam az üzeneteimet. Liz írt. Azt írta, hogy látta Luke Hemmings-szet. Nevetve megforgattam a szemeimet, majd vissza írtam neki, hogy én meg találkoztam Michael-lel. Nagyjából egy órán át beszélgethettünk. Az rántott vissza a valósagba, hogy Michael leül elém, így hát gyorsan elköszöntem Liz-től.
- Kész a videóklipp? - kérdeztem, miközben elraktam a telefonomat.
- Kész. - bólintott mosolyogva. - Luke viszont még azután a lány után nyomoz.
- Lehet, hogy Liz-t látta - vontam meg a vállamat. - Nem rég írta, hogy látta Luke-ot. - tettem hozzá, amikor is megláttam Michael értetlen arcát.
- Van Instája? - kíváncsiskodott.
- lizblack - feleltem egyszerűen.
- Megadom Luke-nak - magyarázta, miközben pötyögött a telefonján. - Hátha.
- Jajj - nézett át a vállam felett.
- Mi az? - kérdeztem aggódva.
- Luke. - mondta halkan, miközben lejjebb csúszott a székén. - Észrevett, pedig kettesben akartam lenni veled...
- Helló, helló - intett a szőke srác, ő lehetett Luke.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Luke vagyok - nyújtotta a kezét.
- Rosalind - ráztam vele kezet.
- Áh, szóval te vagy Rosa, akiről már annyit hallottam - vigyorgott Luke, miközben leült mellém.
- Fogd be - sziszegte Michael kissé elvörösödve.
- Szerinted a barátnődet láttam? - kíváncsiskodott.
- Ahamm, szerintem igen. - biccentettem.
- Szerinted... Eljönne velem egy randira?
- Biztosan - feleltem.
- Akkor leszervezek magamnak egy randit - gondolkodott hangosan, majd elővette a telefonját, és megnyitotta az Instáját. Michael pislogás nélkül meredt rá.
- Bocs, zavarok? - nézett fel Luke egy pillanatra.
- Dehogy - forgatta meg a szemeit Mike.
- Oh, már ennyi az idő? - tátotta el a száját Luke. Rosszul színészkedett.
- Mennem kell - magyarázta, miközben felállt mellőlem, és kifelé vette az irányt.
- Rosszul színészkedik - néztem utána.
- Szeretem őket, ők meg szeretnek belefolyni a magánéletembe - magyarázta.
- Nem megyünk el sétálni valahová?
- De, persze, mehetünk. - bólintottam. Kettesben indultunk el kifelé a kávézóból. Szerencsétlenségemre a kávézó előtt állt egy nem személy is. Nicholas Martin, életem megkeserítője. Persze azonnal kiszúrt engem.
- Szia lúzerkém - vigyorodott el. - Na és ki ez a hippi melletted? - röhögte ki a mellettem álló Michael-t.
- Ő az az idióta? - nézett rám egy pillanatra.
- Figyelmeztettelek arra, hogy ne szólj róla senkinek! - nézett rám bosszúsan.
- É-Én - kezdtem dadogva. Nick nem válaszolt, keze az arcomon csattant. Michael-nek akkor pattant el az agya.
- Hagyd őt békén! - kiáltott rá, majd behúzott neki egyet, és mégegyet.
- Mikey! - kiáltottam kétségbeesetten. Michael felém sem kapta a fejét, tovább ütötte Nick-ket ott ahol tudta.
- Mikey, kérlek fejezd be! - motyogtam a könnyeimmel küzködve. Michael csak egy pillanat erejéig nézett rám, Nick pedig, mintha csak erre várt volna. Fordított a helyzetükön, így ő ütötte Michael-t, aki elég gyorsan kapcsolt, és már vissza is ütött, majd ismét ő került felülre. Tovább ütötte Nick-ket, úgy láttam, hogy teljesen eldurrant az agya. Ebben a pillanatban jelent meg Nick egyik haverja, aki azonnal lelökte róla Michael-t. Michael letörölte vérző orrát, majd vetett egy pillantást a földön fekvő Nick-re.
-Ha megtudom, hogy hozzá érsz, akárcsak egy ujjal is, kinyírlak - közölte viszonylag higgadtan. - Gyere, menjünk - lépett hozzám Michael, majd megfogta a kezemet és maga után kezdett el húzni.

Szótlanul sétáltam Michael mellett. Szörnyen éreztem magam azért, amiért hagytam, hogy verekedjen azzal az idiótával.
- Vérzik az orrod - néztem fel rá egy pillanatra, mire Michael elengedte a kezemet és megtörölte az orrát.
- Elmúlik - vonta meg a vállát. - Te jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Jól, azt hiszem - biccentettem.
- Biztos? - kérdezte ismét.
- Biztos. - feleltem határozottan.
- Izé... - motyogta. - Sajnálom. - bökte ki végül a mellettem sétáló fiú. - Nem kellett volna szétvernem, de... Felhúzott.
- Igazából... Jó volt látni a szétvert arcát - kuncogtam. - Csak most lehet, hogy még jobban pikkelni fog rám - motyogtam.
- Ha hozzád ér megverem, megint. - vonta meg a vállát egyszerűen.
- Tényleg? - kérdeztem bizonytalanul.
- Tényleg - bólintott egy aprót. - Nem hagyom, hogy bántson - nézett rám egy pillanatra.
- Köszönöm - suttogtam magam elé. Eddig még senki sem tett ilyet értem, soha senki. Jólesett, hogy Michael törődik velem. Jólesett, hogy Michael kiállt értem.
- Beugrunk hozzánk? - kérdezte hirtelen. - Megnézem az orromat - tette hozzá magyarázat képpen.
- Persze, menjünk. - bólintottam. Szótlanul követtem Michael-t.

Nem sokkal később megálltunk egy ház előtt. A nagysága mellett hihetetlenül szépnek tűnt.
- Itt laksz? - tátottam el a számat.
- Itt - bólintott egy aprót. - A fiúkkal a garázsban szoktunk próbálni. - magyarázta. - Gyere - mosolygott. Bólintottam egy aprót, majd Michael után én is beléptem a házba.
- Mindjárt jövök - mondta, majd eltűnt az emeleten, így volt alkalmam körbe nézni a házban. Akárcsak kívülről, belülről is gyönyörű volt. Elsétáltam a lépcső mellett, majd megpillantottam a nappaliba vezető kisebb lépcsőt. Mosolyogva léptem be a helyiségbe. A szoba közepén egy bőr kanapé volt, előtte pedig egy tévé. A tévé felett pedig volt egy polc, amely tele volt képekkel. A legtöbb képen Michael szerepelt, bár láttam olyanokat is, amelyeken a fiúkkal van.
- Látom eligazodtál - hallottam meg a hátam mögül Michael hangját. Ijedtemben ugrottam egyet, majd megfordultam. Michael a kisebb lépcső fokon állt, és mosolyogva figyelt engem.
- Bocs, én csak... - motyogtam az orrom alatt.
- Semmi - vonta meg a vállát, miközben mellém sétált.
- Ő Luke? - böktem az egyik képre.
- Ahamm, jobb oldalán Ashton, a dobos, Ash mellett pedig Calum, a basszusgitáros. - magyarázta. - Luke-kal eredetileg nem bírtuk egymást. - emlékezett vissza.
- Mi? - tátottam el a számat.
- Pontosan. - kuncogott. - Ma már olyanok vagyunk, mint a testvérek.
- Meg nem mondanám, hogy utáltátok egymást... - suttogtam ledöbbenve.
- Calum hozott össze minket, majd Ashton is csatlakozott hozzánk - mesélte. - A banda alakítás mondjuk az én ötletem volt.
- Jó ötlet volt - néztem rá mosolyogva.
- Ők a szüleim - bökött egy másik fotóra. - Náluk jobbakat nem is kívánhatnék. - mosolygott magában.
- Gondolom támogattak - mondtam, miközben végig húztam az ujjaimat a polcon.
- Támogattak - bólintott. - A te szüleid... - kezdte, de közbe szóltam.
- Nem szeretnék róluk beszélni. - mondtam azonnal. - Most egyáltalán nem is akarok rájuk gondolni. - hadartam el.
- Persze, megértem. - felelte. - Szeretnéd, ha elmennénk valahová?
- Elmehetünk - vontam meg a vállamat.
- Hozom a gitárom - mondta, miközben felkapta a kanapén heverő akusztikus gitárt.
- Játszol is nekem valamit? - mosolyodtam el halványan.
- Szeretnéd, mi? - kuncogott.
- Lehetséges - feleltem elgondolkodva.
- Tudod nem mindenki láthatja Michael Clifford-ot gitározni. - magyarázta. - Nehogy elájulj majd a látványtól - kuncogott, miközben kivezetett a házból.
- Oh, nyugi, nem lesz semmi bajom - nevettem el magam.
- Huh, akkor jó - mosolygott, majd megfogta a kezemet és a közelben lévő park felé kezdett el húzni.

A parkba érve leültünk az egyik padra, amely az egyik fa árnyékába volt helyezve. Michael törökülésbe ült, és megpengette a gitárját. Mosolyogva fordultam felé.
- Mit játszak? - nézett rám, miközben tovább pengette a gitárját.
- Akármit - vontam meg a vállamat.
- Hmmm, rendben - gondolkodott el, majd megpengette a gitárját és énekelni kezdett. - You call me up. It's like a broken record. Saying that your heart hurts. - énekelte én pedig mosolyogva hallgattam.
- Uu, ez mi volt? - kérdeztem, amikor is vége lett a dalnak.
- Heartbreak Girl a címe. - felelte. - Calum-nak nem tetszik, holott a nagyrészét ő írta. - kuncogott. - Énekeljek még valamit? - kérdezte kíváncsian.
- Igeen! - feleltem azonnal.
- Everything I Didn't Say - énekelte halkan. Érdeklődve hallgattam őt. - Wait, don't tell me. Heaven is a place on earth - pengette tovább a gitárját. Mikor Michael a dal végére ért rám emelte a tekintetét.
- Minden rendben? - kérdezte azonnal.
- Csak... Tetszett a dal - vontam meg a vállamat, miközben elkaptam róla tekintetem. A fülemben ott csengett Michael énekhangja, és az, hogy milyen beleéléssel énekelte el nekem a dalt.
Michael félre rakta a gitárját, tekintetével engem vizslatott.
- Hogy hogy Mikey-nak hívtál a kávézó előtt? - kérdezte hirtelen.
- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Csak kicsúszott. - motyogtam.
- Hé - szólított meg Michael. - Tetszik a hangzása - mosolygott.
- A „Rosa" is tetszik - néztem rá félve. Nem tudtam, hogy hogyan reagál, majd ezután. Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog majd ezután történni. Reméltem, hogy valami jó.
- Egyébként... Történt veled ma valami érdekes? - kérdezte kíváncsian.
- Olyan unalmas volt a napom, mint a többi - válaszoltam. - Az egyik osztálytársam, Britney bulit szervezett mára. Mindenki csak erről beszélt - magyaráztam.
- Én végig a fiúkkal voltam. - vont vállat, ám mielőtt bármit is mondhattam volna megcsörrent a telefonja.
- Mi van már Luke? - sóhajtott fel unottam, miközben füléhez emelte a készüléket.
- LIZ RANDIZNI FOG VELEM!! - üvöltötte.
- Jólvan, nyugodj le - motyogta Michael, aki valószínűleg megsüketült Luke kiabálásától.
- De túlpörögteeem!
- Akkor ugráld ki magad - tanácsolta Mike. - Most mennem kell, dolgom van. - magyarázta, miközben rám nézett és halványan elmosolyodott. - Szia - köszönt el tőle, majd bontotta a vonalat.
- Bocs Luke miatt - húzta el a száját.
- Semmi gond - vontam vállát. - Van egy olyan érzésem, hogy engem Liz fog felhívni. - nevettem el magam. Alig két percen belül pedig zenélni kezdett a táskám mélyén bújkáló telefonom.
- Megmondtam - kuncogtam, miközben rányomtam a zöld színű fogadás gombra.
- Roz, ezt nem fogod elhinni! - kezdte izgatottan. Hangja azt sugallta, hogy szörnyen örül valaminek.
- Micsodát? - kérdeztem mosolyogva.
- Luke Kicseszstt Hemmings rám írt Instán és randira hívott! - mesélte izgatottan.
- Igent mondtál?
- Persze, azonnal - válaszolta. Tisztán láttam magam előtt, ahogyan bólogat. - El sem hiszed, hogy most mennyire örülök!
- De, eltudom képzelni. - feleltem.
- Az jó, mert én még mindig alig hiszem el - hadarta Liz.
- Figyelj - kezdtem halkan. - Mennem kell, de majd később beszélünk. Rendben?
- Öhm, persze. Pirannyák?
- Ahamm - biccentettem egy aprót. Jó igen... Hazudtam a legjobb barátnőmnek, de azt nem mondhattam, hogy még mindig Michael-lel vagyok, ugye?
- Akkor hétfőn találkozunk - mondta, majd letette a telefont.
- Liz is izgatott - néztem Michael-re, miközben a táskám mélyére süllyesztettem a készüléket.
- Ahogyan Luke is - mutatta felém a telefonját, amely másodpercenként villant fel. Luke nem hagyta őt békén, spamelte.
- Egyszer csak abbahagyja, nem? - nevettem el magam kínosan.
- Egyszer biztosan - nevetett fel halkan. - Legalább Liz nem spamel - biccentett a táskám felé.
- Majd fog - legyintettem, amolyan „ismerem már őt" stílusban. - Azt hiszi, hogy a szüleimmel vagyok. - böktem ki.
- Luke azt hiszi, hogy dolgom van. - vonta meg a vállat Michael. - Mondjuk van egy fontos dolgom - nézett rám. Elvörösödve kaptam el róla a tekintetem.
- Lassan elindulunk hazafelé? - kérdezte.
- Lassan. - bólintottam egy aprót, miközben felálltam a padról és nyújtókodtam egy sort. Kezdett sötétedni.
- Elkísérhetlek? - kérdezte Michael mellém lépve.
- Nem lenne ellenemre. - mosolyodtam el halványan. Mikey összekulcsolta az ujjainkat. Így indultunk el felénk.
- A szüleim nincsenek otthon - tátottam el a számat, amikor is észrevettem, hogy nem áll az udvarban a kocsijuk.
- Bejössz? - pillantottam Mikey-ra.
- Miért is ne? - mosolygott édesen.
- Gyere - húztam be a házba. Ösztönösen indultam el a konyha felé, Michael pedig követett engem.
- Konferencia és after party - böktem a hütő mellé felaggatott naptárra. - Valamikor hajnalban jönnek majd. - gondolkodtam el.
- Addig egyedül leszel? - nézett rám aggódva.
- Hát... Gondolom. - vontam vállat. - Mondjuk egyelőre még nem vagyok egyedül. - utaltam arra, hogy velem van.
- Nem maradsz még egy kicsit? - kérdeztem halkan.
- Nem sietek sehová - jött a válasz. Mosolyogva figyeltem Michael arcát és a gyönyörű szép zöld szemeit, amelyek szokásosan megbabonázták és elrángattak egy teljesen másik dimenzióba.
- Felmegyünk az erkélyre? - kérdeztem hirtelen, ezzel megszakítva a köztünk kialakult kissé kínos csendet. - Szerintem szép a kilátás nyílik a városra - magyaráztam.
- Ha te mondod, akkor biztos úgy is van - mosolygott rám Michael. - Menjünk.
- Erre - mondtam, miközben kiléptem a konyhából és elindultam felfelé. Elsétáltam a folyosó végére, majd kinyitottam az erkélyre vezető ajtót.
- Tényleg szép kilátás - mondta a mellettem álló Mikey, miközben megtámaszkodott a korláton.
- Az - léptem mellé mosolyogva. Michael vett egy mély levegőt, majd felém fordult, és közelebb lépett hozzám. Érdeklődve fordultam felé. Mikey nem szólt semmit, szótlanul nézett a szemembe.
- Minden rendben? - kérdeztem halkan.
- Mondjak egy totális őrültséget? - nevette el magát, miközben tett felém még egy lépést.
- Mondj. - feleltem hosszas gondolkodás után.
- Szeretlek - nézett mélyen a szemembe. A szám is tátva maradt.
- Mondjak én is egy totális őrültséget? - nevettem fel halkan.
- Mondj. - biccentett.
- Szeretlek - böktem ki. Michael nem válaszolt. Kezeit a derekamra helyezte, közelebb húzott magához, és az ajkaimra tapadt. Ajkai tökéletesen illettek az enyémekhez. Belemosolyogtam a csókba. Karjaimat a nyaka köré fontam, beletúrtam a hajába, majd vissza csókoltam. Miután sikerült elválnunk egymástól Michael homlokát az enyémnek támasztotta.
- Elvetted az eszemet - suttogta az ajkaimra.
- Te pedig az enyémet - feleltem egyszerűen.
- Lennél a barátnőm, Rosa? - suttogta.
- Semminek sem örülnék jobban. - feleltem mosolyogva, mire Michaek ismét az ajkaimra tapadt. Újra és újra megcsókolt. Boldog voltam, oly' annyira, mint még soha. Michael tett boldoggá, a fiú, akibe cirka négy hét alatt beleszerettem.

- The End -

---------------------------

sziasztok! azta... megírtam életem első (viszonylag normális) oneshot-ját! Úristen! Nagyon remélem, hogy tetszett nektek! Illetve remélem, hogy nem lett túlságosan összecsapott...

A oneshot-on lassan három napja dolgoztam, szóval... tényleg remélem, hogy nem lett olyan rossz...

Írjátok le kommentbe, hogy nektek, hogy tetszett! Szeretlek titeket!<3

Michael Clifford oneshot
2021.06.23.