ANNIHILATION – KILENCEDIK FEJEZET

K'MESDA TABI

milkiestways

· · ─────── ·•· ─────── · ·

A sötétség puha lepelként vette körül. Szabadjára engedte érzékeit. Megforgatta kezében a jéghideg lándzsát, jelezve ellenfelének, hogy támadjon. Az első csapást éles csattanás kíséretében hárította. A fegyver ötödik végtagjaként pörgött-tekeredett a teste körül, hol kivédve az ütéseket, hol pedig okozva őket. Lassan, de biztosan nyomult előrébb és előrébb. Szúrást szúrás után vitt be, majd hirtelen kikapta társa alól a lábait. Minden mozdulata gyors, kimért, elegáns, akár egy nagymacska. A magasabb, sarokba szorított fiatal nő jelezte, hogy engedje el. Lefejtette a színes kendőt a szeméről, és ismét megpörgette a fegyvert. Eltartott pár másodpercig, amíg hozzászokott az éles fényhez, de kirajzolódott előtte legjobb barátnője büszkén ragyogó arca.

Ezúttal sikerrel járt. Végre megcsinálta vakon is. Már csak a kora választotta el a parancsnokságtól. Pár éve még ugyanezen a szőnyegen feküdt, a fájdalomtól magzatpózba gömbölyödve. Pár éve még sírt. De pár év alatt Dora Milaje lett. Ez a pár éve aznap lett kereken kilenc. Kilenc éve nem hagyta el az Arany Várost. Kilenc éve nem látta a családját. Ahogy lassú, kecses lépteivel az öltöző felé haladt, majdnem ejtett egy könnycseppet, de megacélozta magát. Jövőre eltávot kap. Akkor majd újra gondolhat rájuk. Addig viszont visszazárta őket elméje egy sötét sarkába.

– Szép munka volt, Tabi! – veregette vállon Zola. A rövid mozdulatsor ugyan egyszerűnek tűnt, és a legtöbb harcosnak nem okozott gondot, de K'Mesda túlságosan is a szemére hagyatkozott, így nem volt kifejezetten az ínyére a feladat, amit kiképzője kiagyalt.

– Köszönöm, Zola! De legközelebb jobban megy majd – vont vállat, majd miután átöltözött díszes, hivatalos egyenruhájába, elhagyta a Dora Milaje kiképzőépületét.

Ajkait ideges sóhaj hagyta el, miközben a királyi palota felé kormányozta magát. Bár imádta az életét a fővárosban, minden nap el tudott volna valami hasznosabb munkát képzelni, mint amit a palotában rásóznak. Emeka parancsnok már egy ideje az utódjának nevelte, így elkerülhetetlen volt, hogy közeli kapcsolatot ápoljon a wakandai királyi családdal, főként Mirembe hercegnővel. A Biobaku családot a Megmentő Thanos ültette trónra, aki felszabadította a Földet. Hogy előtte mi történt? Arról a wakandai oktatási rendszer tanmenetében nem esik szó. Ám K'Mesda nem tudott nem eltöprengeni a nagy titán előtti évezredekről.

Amikor Emeka először vitte a palotába munkaügyben, azt mondta, csak egy kis papírmunkáról lesz, hogy ízelítőt kapjon, milyen is egy országot kormányozni. Azt mondta könnyű lesz. Tévedett. A „kis" papírmunka mellé Mirembe hercegnő egy halomnyi „apró" szívességet is kicsikart az akkor alig tizennégy éves, tapasztalatlan tanoncból, aki mára egy tizenkilenc éves, fáradt harcossá nőtte ki magát. A rendeletek és a szívességek nem csökkentek. Míg barátai különböző ünnepségeken szórakoztak, ő ki sem látszott a feladatokból.

A királyi palota teljes metálos pompájával magasodott az alacsony lány fölé, ám ő alig vetett rá egy gyönyörködő pillantást, már hihetetlenül elege volt a napjából. Vörös ruhájának ezüst díszei minden lépésénél csörögtek, és K'Mesda Tabi minden egyes lépénél érezte, hogy egyre ingerültebb lesz. Ökölbe szorította a kezeit, és megpróbálta lesimítani indulatait, ahogy Emekától tanulta. Azt képzelte kint vágtat testvéreivel a határon. Hideg szél tépázza a ruháit. És nincs oka semmi negativitásra. Ahogy a folyosón csukott szemmel ezeket mantrázta, egy kemény dologba ütközött. Szemei kipattantak, és mire az előtte álló férfi észbe kapott volna, torkának egy lándzsa szegeződött. Ám amikor a különös szemű alak mögött a semmiből egy szikrázó kör tűnt fel, a körből pedig egy csuklyás fiatal nő ugrott ki, K'Mesda meglepetésében elejtette a lándzsáját, és egy óriási váza mögött keresett menedéket.

– Segítsék! Boszorkány! Valaki, hé! – kiáltott rémülten.

– Nyugi, nem harap – legyintett a férfi, fel sem nézve a kezében tartott aktából. – Előjöhetsz. K'Mesda Tabi, ha nem csal a szemem?

– K-kik maguk? És... és honnan jöttek? Ez varázslat volt? Maga tud varázsolni? Mit akarnak tőlem? N-nekem most dolgom van és-

– Lassíts kicsit, én Jordyn Newman vagyok, a S.H.I.E.L.D-től. Ő meg Eleanor, bájos teremtés. Majd ő elmagyaráz mindent. Csak ne sikíts, légyszi! Nagyon irritáló.

K'Mesda tétován bólintott. Fegyvertelen, és teljesen egyedül van az épület egyik legkihaltabb részén, két fehér idegennel, akik lehet, hogy azért vannak itt, hogy merényletet kövessenek el a királyi család ellen, ráadásul az egyik egy boszorkány. Semmi ok a pánikra, ugye? Belső béke. Belső béke. Belső béke.

– Tényleg nem akarunk rosszat – erősítette meg a boszorkány. – Épp ellenkezőleg. Az én nevem Eleanor McHenry, és a New York-i szentély őrzője, valamint Agamoto szemének birtokosa vagyok. Amint most mondani fogunk önnek, az fenekestül felforgatja majd az egész életét, megkérdőjelez mindent, amiben eddig hittünk, és jóval nehezebben megemészthető lesz, mint egy kis mágia.

– Ez esetben... ezt nem a folyosón kéne megvitatnunk – válaszolta K'Mesda, akit egyértelműen felcsigáztak Eleanor szavai. Bevezette a két idegent egy üres tárgyalóterembe, és ügyelt rá, hogy bezárja az ajtót. Üzent Emeka parancsnoknak, hogy sajnos rosszul lett, és nem tud Mirembe hercegnő szolgálatába állni. Kissé remegő végtagokkal foglalt helyet a hosszú asztal legvégén, Jordyn és Eleanor pedig szemben egymással a két oldalán telepedtek le.

– Ígérem gyorsak leszünk. Az ön segítségére lenne szükségünk – kezdett bele Jordyn. K'Mesda alig bírta kibogozni az először hallott, erős amerikai akcentust.

– Miről lenne szó?

– Világmegmentés, meg egyéb extrém sportok...

– Hogy micsoda?!

– Gondolom tisztában van vele, hogy kicsoda Thanos? – Eleanor átvette a szót társától, megérezvén, hogy a lány nem igazán tudja követni. K'Mesda bólintott.

– Áldott legyen a neve, meg ilyenek. Csak nem bajban van?

– Nem éppen. Az igazság az, hogy ő teremtett minket. Átvert minket. Nem ő mentette meg a Földet, hanem tőle kellett volna megmenteni, kiradírozta az emberiséget, mint valami korai vázlatot, és újraépítette.

– Ez őrültség! Maguk valami fanatikusok?

– Nem! Ez az igazság, tényleg. Még, ha őrültségnek is hangzik. Ön sosem kételkedett? Sosem gondolt bele, hogy vajon mi volt a Földön előtte?

– Ami azt illeti...

– Ami azt illeti, bla bla bla! Kérsz egy kis ízelítőt Thanos papából, vagy indulhatunk is? – nézett rá unottan Jordyn.

– Hol van a modora, Newman? – korholta szemforgatva Eleanor, majd K'Mesdához fordult. – Szóval?

– Öhm, igen. Igen, szeretnék bizonyítékot erre a légből kapott agymenésre!

– Rendben van. De figyelmeztetlek, nem lesz vidám.

Eleanor felállt, és intett a lánynak, hogy ő is tegyen így. Szeme sarkából látta, hogy Jordyn ásítozik, és egy ősi törzsi maszkot piszál. Mielőtt még rákiálthatott volna, a torkára forrott a hang. Eleanor két kezét a mellkasára helyezte, ő pedig egy ütést érzett, majd zuhanni kezdett. Egy éles villanást követően egy csatamezőn találta magát. A New York-i szentély mágusa közvetlenül mellette állt. Tekintete, mint az acél.

– Ez már megtörtént – szólt fátyolosan. – Amit most látni fogsz, az Wakanda egy és igaz királyának a bukása.

Mire K'Mesda visszafordult, eltűnt.

A tágas, fakózöld mezőn, ameddig csak ellátott, wakandai harcosok sorakoztak büszkén. Felismerte a Dora Milajét. A Határ törzset. A Folyami törzset. Az Arany törzset. A Bányász törzset. A Kereskedő törzset. És a Jabarikat. Meg néhány furcsa szerzetet? Átszellemülten hadi indulókat kántáltak. K'Mesda szíve majd megszakadt. A halálra készültek. Érezte, hogy egy könnycsepp gyűlik a szeme sarkában, de életében először nem állította meg. A wakandai harcosok élére egy fekete ruhás alak állt. Ő lenne hát Wakanda királya? Egy kicsit közelebb ment, hogy szemügyre vehesse. Tudta, hogy illetlenség, de még soha nem látott ennyire jóképű férfit. Szemében az az elán ült, ami a sajátjában. Ő vezette a kántálást. Majd kiadta a vezényszót, hogy nyissák ki a pajzsot.

– Wakanda légy áldott!

K'Mesda szomorúan figyelte, ahogy az egész légió átzúdul szellemalakján, a csata hevébe. Nem vesztette szem elől a Fekete Párducot. Bátran küzdött, és képzett volt, és ezzel máris elkezdte kivívni K'Mesda tiszteletét. Valami különös oknál fogva kapcsolatot érzett közte és az idősebb férfi között. Egy pillanatra elemelte róla a tekintetét, és a piros ruhás nőkre fókuszált. Az egyikük elesett, az ellenük harcoló furcsa lények egyikre leterítette. Épp úgy nézett ki, mint a kishúga, a pajkos, félelmet nem ismerő Quaquamba. Korban is megegyeztek. Ez letaglózta. Mindez a sok szörnyűség Thanos műve lenne? A Megmentő Thanosé? A Védelmező Thanosé? Még egy utolsó pillantást vetett a királyra és az emlék elsötétült. Egy erdő vette át a helyét. Ismerte ezt a helyet. Ez is Wakandában volt. Emeka parancsnokkal, Zolával, meg többi lánnyal egyszer egy egész hónapot töltöttek a környéken, hogy a vadonban gyakorlatozzanak. A földön egy nő feküdt, vörös Dora Milaje ruháját arany ékszerek díszítették. Parancsnok volt. Arcán szívbe markoló rémület táncolt. A fák mögül a Fekete Párduc lépett elő, legalábbis K'Mesda ezt a becenevet aggatta rá az elméjében. Jól hangzott. Kinyújtotta a karját a parancsnokának.

– Nem halhatunk meg itt – szólt, majd K'Mesda és a parancsnok szemei előtt elporladt. Így, egyszerűen.

Kirántották a képből. Ismét a konferenciateremben találta magát. Nekiesett egy oszlopnak. Arca könnyfoltos, szemei vörösek, szíve pedig darabokban.

– Hogy hívták? – Arckifejezése érzelemmentes volt, hangja majdnem megbicsaklott.

– T'Challa Udaku – felelte Eleanor együttérzéssel a hangjában. Jordyn elfordult. Nem szerette a síró embereket.

– És a parancsnokot?

– Okoye.

– Láttam... láttam egy kislányt. Alig lehetett tizenegy. Megölte egy ilyen... izé. Ez tényleg mind annak a lila rohadéknak a munkája?

– Igen.

– Ez esetben, hozzuk vissza a Fekete Párducot.

K'Mesda már tudta. Érezte. Addig nem nyugszik, amíg meg nem találja. Vagy belehal a próbálkozásba. Lecsúszott az oszlopon, aminek nekitámaszkodott, és zokogni kezdett.