While you were
sleeping, I fell in love

Ahogy beléptem a hálószobába, azonnal megcsapott a puha sötétség és a melegséggel teli csend. A lámpa tompán pislákolt az éjjeliszekrényen, éppen annyi fényt adott, hogy lássam Hyunjint, aki az ágy közepén terpeszkedett, lazán elnyúlva, mintha ő maga lenne a világ legkényelmesebb párnája. Egy szál melegítőnadrág volt rajta, ami kissé lecsúszott a csípőjén, alatta pedig egy fekete alsó, ami épp csak kikandikált. A haja szét volt túrva, a szálak kusza rendetlenségben álltak minden irányba.

Amikor közelebb léptem, félálomban hunyorított rám, a szemei álmosan csillogtak a fényben. Az egyik kezét nyújtózkodva a feje fölé emelte, míg a másikat lustán az oldalára ejtette. Halk morgás tört fel a torkából, ahogy felém fordította a fejét.

– Szivii... – szólalt meg rekedten, álmos hangon, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. Mindig így hívott, amikor már félig aludt, és mindig elérte, hogy összefacsarodjon a szívem. Nem csak a becézés miatt, hanem a hangszínében megbúvó gyengédség miatt is.

– Itt vagyok, Jinnie – válaszoltam halkan, nehogy túlságosan felébresszem, bár láttam, hogy csak rám vár.

Hyunjin megmozdult, kinyújtotta felém a kezét, miközben halkan motyogott valamit, amit alig értettem. Talán azt mondta, hogy "gyere már", talán csak egy álmos sóhaj volt. Lassú léptekkel odasétáltam hozzá, éreztem a tekintetét, ahogy végignéz rajtam. Az alsóm és a pólóm nem sokat takart, de a szemei olyan puhán, olyan lusta áhítattal követték minden mozdulatomat, hogy szinte megborzongtam.

Ahogy odaértem az ágyhoz, Hyunjin egy kicsit felemelkedett, csak annyira, hogy a keze könnyedén a derekamra csúszhasson. Az ujjaival lustán játszott a pólóm szegélyénél, miközben felnézett rám. Az arcát félig eltakarta a párna, de az ajkai fáradt mosolyra húzódtak.

– Miért tartott ilyen sokáig? – kérdezte halkan, még mindig azzal az álmos, morgós hanggal, amit egyszerre találtam nevetségesen aranyosnak és elképesztően vonzónak.

– Csak elpakoltam pár dolgot – mondtam nyugodtan, közben óvatosan félrehúztam a kezét, hogy befeküdhessek mellé. Amint a takaró alá csúsztam, Hyunjin azonnal közelebb húzódott, a melegítőnadrágja simogatóan érintette a bőrömet, ahogy a lábát átvetette az enyémen.

– Szivi... – motyogta újra, most még halkabban, miközben az arcát a nyakamhoz fúrta. Éreztem a forró leheletét a bőrömön, és egy pillanatra megállt a világ. – Annyira jó, hogy itt vagy.

Egyik kezemmel a hátára simítottam, a másikkal a hajába túrtam, ami még mindig kusza és selymes volt. Egy halk sóhaj szökött ki belőle, ahogy közelebb vont magához.

– Te is itt vagy – válaszoltam halkan, a hangomban egy apró mosoly bujkált. – És most már én sem akarok máshol lenni.

Hyunjin megmoccant, az arcát felemelte, hogy rám nézhessen. Az álmos szemei közvetlenül az enyémbe fúródtak, és valami elképesztően gyengéd szeretet csillant bennük.

– Édes vagy – motyogta, és mielőtt bármit is válaszolhattam volna, lehunyta a szemeit, és a fejét visszadöntötte a mellkasomra.

[...]

Lassan elhúzódtam Hyunjin öleléséből, csak annyira, hogy jobban lássam az arcát. A feje még mindig a párnára dőlt, félig csukott szemei lustán pislogtak felém, miközben egy halk, elégedetlen morgás tört fel a torkából. Az álom és az ébrenlét határán lebegett, és ettől valahogy még inkább meg akartam figyelni minden apró részletet rajta.

Lassan végigpásztáztam az arcát: a kissé duzzadt ajkait, az ívelt fekete puha szemöldökeit, és azt a kis hajtincset, ami az egyik szemébe lógott. A hajába túrhatott, mielőtt az ágyba dőlt volna, mert úgy meredezett minden irányba, mintha a szél játszott volna vele.

– Miért nem alszol? – motyogta halkan, a szemeit kissé kinyitva. A hangja még rekedtebb volt, mint az imént, de ez csak még vonzóbbá tette a pillanatot.

– Nem tudom – feleltem őszintén, és közben halvány mosollyal figyeltem, ahogy egy kicsit összevonja a szemöldökét, mintha bosszankodna az ébrenlétem miatt.

– Szivi... aludjunk már – motyogta tovább, a szemhéjai újra lecsukódtak, de éreztem, hogy még mindig nem igazán került vissza az álom világába.

Nem válaszoltam. Helyette csak tovább néztem, ahogy az álmos kifejezések puhán végigfutnak az arcán. Volt valami csodálatos abban, hogy ennyire ellazult, ennyire önmaga lehetett mellettem. Nem tudtam nem mosolyogni, és egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy az ujjbegyeimmel finoman végigsimítottam az arcélét.

Hyunjin lassan kinyitotta a szemét, most valamivel éberebb pillantással. Az arcán halvány kérdőjel jelent meg.

– Mi az? – kérdezte rekedten, és ahogy rám nézett, a tekintetében ott bujkált az álmos kíváncsiság.

– Csak... nézlek – feleltem egyszerűen, és a kezem még mindig az arcán pihent.

– Miért? – kérdezte, de nem mozdult el.

– Mert szép vagy – motyogtam, és éreztem, hogy egy kicsit elvörösödik a füle töve. Ritkán pirult el, de amikor megtette, mindig képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak rá még jobban.

Hyunjin azonban megforgatta a szemeit, próbálva leplezni az enyhe zavarát.

– Ne már, Felix... – morgott halkan, de a hangja még mindig puha és gyengéd volt, és egyáltalán nem hangzott hitelesen a tiltakozása.

– De tényleg – mondtam továbbra is mosolyogva, majd finoman végigsimítottam a haján, kisimítva egy kósza tincset a homlokából. – Az álmos Hyunjin a legédesebb Hyunjin.

– Ne hívj édesnek – dörmögte, de közben még inkább elpirult, és a keze lustán az enyém után nyúlt, hogy elhúzza magáról.

Nem hagytam annyiban. Lassan lehajoltam hozzá, és egy puha csókot nyomtam az arcára, aztán a homlokára. A párnába temette az arcát, mintha ezzel eltüntethette volna a zavarát, de a keze továbbra is az enyémen pihent.

– Komolyan, Felix – motyogta, miközben egy újabb szemforgatást villantott felém, de láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál az apró mosoly.

– Nem tehetek róla – suttogtam, és most már az állát simogattam meg finoman, aztán az ajkai mellé nyomtam egy újabb puszit. – Az egyik legjobb dolog a világon, hogy zavarba tudlak hozni.

Hyunjin egy mély, álmos sóhajt hallatott, és próbálta leplezni, hogy a füle még vörösebb lett, mint az előbb.

– Elképesztő vagy... – morogta, majd a keze a mellkasomra csúszott, és egy kicsit meglökött, mintha ezzel próbálta volna jelezni, hogy hagyjam abba. De nem volt benne semmi erő, és a szemei továbbra is gyengéden figyeltek.

– Tudom – válaszoltam játékosan, majd egy utolsó puszit nyomtam az orrára.

Hyunjin végül a takaró alá bújt, próbálva eltűnni előlem, de a karjai továbbra is körém fonódtak, mintha akaratlanul is azt akarta volna, hogy maradjak ott.

– Aludj már, Felix – mormolta végül, félig-meddig a párnába beszélve.

– Jó éjt, Jinnie – feleltem mosolyogva, miközben közelebb húzódtam hozzá, és éreztem, ahogy lassan ismét elernyed az álom hatására.

[...]

Hyunjin már félig álomba merült, a légzése lassú és mély volt, de amikor elkezdtem mocorogni, azonnal éreztem, hogy megfeszül a karja körülöttem. Próbáltam kényelmes pozíciót találni, de valahogy egyik se volt az igazi. Hol a hátam nem esett jól, hol a lábam, hol egyszerűen csak nem tudtam megnyugodni. A takaró túl meleg volt, de nélküle meg hideg. Félálomban kezdtem rugdosni magamról, de végül csak visszahúztam, mintha az megoldaná a problémát.

Egy mély, fáradt sóhajt hallatott.

– Szivi, mit csinálsz? – dörmögte morgósan, a hangjából szinte sütött a kínlódás.

– Semmit... – feleltem suttogva, próbáltam nem zavarni, de közben megint egy kicsit arrébb fordultam, hátha úgy kényelmesebb lesz. Nem lett.

Lassan felém fordította a fejét, félig kinyitotta az egyik szemét, és átható, álmos tekintettel méregetett.

– Hogy tudsz ennyire mocorogni? – kérdezte, és közben az arca egy fáradt fintorba torzult. – Esküszöm, rosszabb vagy, mint egy kisgyerek.

– Nem találom a helyem – motyogtam bocsánatkérően, közben próbáltam nem találkozni a pillantásával.

Egygy újabb sóhaj. Keze lustán a derekamra csúszott, hogy megállítson.

– Akkor maradj így – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Mozdulni se merj.

A szavai fenyegetésnek tűntek, de a hangja inkább csak elképesztően álmos volt. Éreztem, hogy a kezével próbál szó szerint odaszorítani az ágyhoz, mintha fizikailag akarná megakadályozni, hogy tovább fészkelődjek.

– De így kényelmetlen – panaszkodtam, és kicsit megmozdultam, hogy kiszabadítsam magam.

Hyunjin szemforgatva visszazuhant a párnájára, de nem engedett el. Az arcát ismét a nyakamba temette, és dörmögve megszólalt:

– Szivi... Ha nem hagyod abba, esküszöm, lelöklek az ágyról.

Elfojtottam egy nevetést, de a testem megremegett alatta, amit persze azonnal érzett.

– Tényleg? – kérdeztem szórakozottan, most már egyértelműen játszva a helyzettel.

– Igen – morogta, de a hangjában ott bujkált a gyengédség. – És az is lehet, hogy utánad megyek, csak hogy biztos legyek benne, nem mászol vissza.

Most már nem tudtam megállni, és halkan felnevettem, mire ő ismét sóhajtott, de ezúttal sokkal hosszabban, mint aki teljesen feladta.

– Te vagy a világ legnyugtalanabb embere – jelentette ki, miközben megpróbálta még szorosabban magához húzni a karjával.

– De mégis szeretsz – szúrtam közbe mosolyogva.

Egy pillanatig nem válaszolt, csak az arcát még jobban a nyakamhoz nyomta. Éreztem, ahogy a meleg lehelete simogatja a bőrömet.

– Sajnos – mondta végül, de a hangja puha volt, és a kezével finoman végigsimított az oldalamon.

Egy rövid pillanatig mozdulatlan maradtam, és hagytam, hogy ő is megnyugodjon, de aztán megint megmozdultam egy kicsit, hogy kényelmesebben feküdjek.

Hyunjin csak egy halk, elkeseredett morgást hallatott, és lassan felült a könyökére támaszkodva. Félhomályos tekintettel nézett rám, miközben próbálta megérteni, hogy mi bajom van.

– Felix... komolyan. Miért nem tudsz egyszerűen csak aludni? – kérdezte halkan, mintha már teljesen kifogyott volna az energiából.

– Nem tudom – ismertem be suttogva, miközben bűnbánóan néztem rá. – Talán, mert túl édes vagy ilyenkor, és nem akarok aludni.

Egy pillanatra mintha lefagyott volna, aztán halványan elpirult, amitől muszáj volt elfojtanom egy újabb mosolyt.

– Már megint kezded... – morogta, és visszahanyatlott a párnájára.

De mielőtt újra lehunyhatta volna a szemét, lassan fölé hajoltam, és egy lágy csókot nyomtam az arcára. A kezem közben gyengéden végigsimított a karján.

– Nem tehetek róla, Hyunjin. Nem tudok betelni veled – mondtam halkan, és láttam, ahogy elkapja a pillantását, mintha el akarná rejteni a zavart mosolyát.

– Hagyj aludni... – dörmögte, de közben finoman visszahúzott magához, és szorosan a mellkasához vont.

– Rendben, rendben – nevettem halkan, és ezúttal tényleg megpróbáltam mozdulatlan maradni.

Hyunjin morgott még egyet, de a karjai körülöleltek, és nem engedtek el. Lassan éreztem, hogy a légzése újra mélyül, és a teste ellazul.

Most már nem fészkelődtem tovább. Hyunjin melege, a gyengéd érintése és az álmos közelsége minden nyugtalanságomat eloszlatta. Az utolsó, amit hallottam, mielőtt én is elaludtam volna, az volt, ahogy halkan motyog egy utolsót:

– Néha nehéz veled... de azért szeretlek.

[...]

Már egy ideje feküdtünk az ágyban. Hyunjin légzése mély és egyenletes volt, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, miközben szorosan magához ölelt. Éreztem a karját a derekam körül, a lábát pedig még mindig az enyémen pihentette. Ő teljesen átadta magát az álomnak, békésen és mozdulatlanul feküdt, de én... én egyszerűen képtelen voltam elaludni.

Próbáltam nem mocorogni, hogy ne ébresszem fel, de a gondolataim cikáztak, a testem pedig egyszerűen nem találta a helyét. Végül nagyon lassan, óvatosan kicsúsztam a karjai közül. Hyunjin mormogott valamit álmában, de nem ébredt fel, csak egy kicsit oldalra fordult. Egy pillanatig figyeltem, ahogy tovább alszik, majd csendben megfogtam a telefonomat az éjjeliszekrényről, és bekapcsoltam. A képernyő fénye hirtelen túl élesnek tűnt a félhomályban, de mégis valahogy megnyugtatott.

Lassan végiggörgettem pár bejegyzést az oldalamon, megnéztem pár videót, és olvasgattam a híreket. Teljesen elmerültem benne, szinte már el is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül az ágyban. Az időérzékem elveszett, és fogalmam sem volt, mennyi ideje pötyöghettem már a képernyőn, amikor egy fáradt, morgós hang szólalt meg mellettem.

–  Felix... Mit csinálsz?

Megdermedtem, és oldalra pillantottam. Hyunjin álmosan pislogott rám, a szemei duzzadtak voltak az alvástól, és a hangja rekedten csengett.

– Csak... nem tudtam aludni – mondtam halkan, bűnbánó mosollyal.

Lassan felemelkedett, és elnyúlt a telefonomért. Mielőtt észbe kaptam volna, már ki is kapta a kezemből, és letette maga mellé.

– Nem hiszem el... – dörmögte, és az arcát a kezeibe temette egy pillanatra, mielőtt újra rám nézett volna. – Telefonozol? Komolyan?

– Nem akartalak felébreszteni – mentegetőztem, de láttam, hogy ez nem hatotta meg.

– Nem ébresztettél volna fel, ha nem mocorogsz meg világítasz itt, mint egy zseblámpa – felelte morcosan, de a hangja inkább csak álmosan bosszankodó volt, mint igazán mérges.

A hajába túrt, miközben az ölébe ejtette a telefont, majd egy fáradt sóhajjal visszahanyatlott a párnájára.

– Most már aludj, Felix. Komolyan. Késő van – dünnyögte, és a kezével lustán intett nekem, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy elaltasson.

– Nem tudok – ismertem be, és a takaró alatt közelebb csúsztam hozzá. Hyunjin félig lehunyta a szemeit, de láttam, hogy még figyel rám.

– Próbáltál már... mondjuk... nem gondolkodni? – kérdezte halkan, és az arcára egy halvány, szarkasztikus mosoly ült ki.

– Te próbáltál már ilyet? – vágtam vissza mosolyogva, mire ő csak megforgatta a szemét.

– Oké, akkor... számolj bárányokat, vagy nem tudom, képzeld el, hogy egy szép, csendes mezőn vagy. Bármi, csak ne mocorogj meg ne beszélj – dünnyögte, miközben a takaró alá bújt, mintha így ki tudna zárni engem.

– Hyunjin, te is tudod, hogy ez nem működik – válaszoltam halkan, de még mindig mosolyogva.

– Akkor aludj el erővel – morogta, és megint a feje fölé húzta a takarót.

Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg a takarón keresztül a vállát. Hyunjin egy pillanatra megfeszült, aztán visszalökte magát a matracra, és kiszabadította a fejét a takaró alól.

– Felix, komolyan... – kezdte, de a szemei félig még mindig csukva voltak. – Ha nem alszol el, esküszöm, kitoloncoltatlak a hálószobából.

Elfojtottam egy nevetést, és kicsit felé hajoltam.

– Úgysem tudnál meglenni nélkülem – mondtam halkan, mire ő egy elkeseredett, álmos nyögést hallatott.

– Túl jól ismersz... de most már tényleg próbálj meg aludni – dörmögte, és a karját lustán a derekam köré fonta.

Hyunjin az arcát a párnába nyomta, és mélyről jövő, morcos dünnyögést hallatott, mintha ezzel akarna elüldözni engem és a nyugtalanságomat, miután újra mocorogni kezdtem.

– Felix, esküszöm... – kezdte, a hangja rekedt volt, tele türelmetlen bosszankodással.

– Nem tudok elaludni, Jinnie~ – mondtam halkan, szinte bocsánatkérően, ahogy a takarót magamra húztam és megpróbáltam megnyugodni.

– És ezt szerinted nem vettem észre? – motyogta, miközben a fejét lustán oldalra fordította, hogy rám nézzen. A szemei álmosan csillogtak, de a homlokán megjelent egy mély barázda, ami az egyértelmű türelmetlenség jele volt.

Egyik karját a párnájára ejtette, a másikkal pedig próbált valahogy magához húzni, hogy talán ettől lenyugodjak, de csak még jobban ficánkolni kezdtem, mint egy nyugtalankodó kismacska.

– Felix, kérlek... csak egyszer... egyszer az életben maradj mozdulatlan – dünnyögte mély sóhajjal, mintha épp az utolsó csepp türelme hagyta volna el.

– Próbálom, de nem megy – feleltem bűnbánóan, és közben megint megfordultam az ágyban.

Hyunjin erre halkan, morogva felült, és bosszúsan dörzsölte meg az arcát. Úgy nézett rám, mintha éppen azon gondolkodna, hogy most azonnal kitessékel az ágyból.

– Mit kéne csinálnom, Felix? Elringassalak? Énekeljek altatót? Netán mesét mondjak? – kérdezte, a hangjából sütött a szarkazmus, de a fáradtsága minden szavát puhára formálta.

– Nem tudom... csak egyszerűen nem vagyok álmos – mondtam vállat vonva.

Hyunjin erre látványosan hátradőlt, és a fejét a párnába temette, miközben egy újabb mély, szenvedő sóhajt hallatott.

– Miért van az, hogy amikor én végre el tudok aludni, te nem? – dünnyögte, a hangja már szinte panaszos volt.

A takaróval próbálta befedni a fejét, mintha ezzel kizárhatná a problémát, de én továbbra is csak mocorogtam mellette. Végül ismét felült, és a takaró szélét idegesen a lábához csapta.

– Oké, Felix... Ez most komoly? Mit akarsz, mit tegyek, hogy végre aludj? – kérdezte morcosan, a hangja mély és morgós volt, de látszott rajta, hogy valahol mélyen még mindig próbál türelmes lenni.

– Nem tudom... talán csak beszélj hozzám? – javasoltam óvatosan.

Hyunjin felvonta a szemöldökét, mintha kételkedne abban, hogy valóban ezt kérem.

– Beszéljek hozzád? – kérdezte, a hangjában már több volt a szarkazmus, mint az álom. – Mit mondjak, szivi? Meséljem el, hogy milyen jól aludhatnék, ha te nem forgolódnál itt?

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam, mire ő ismét mély sóhajt hallatott, majd közelebb csúszott hozzám, és az arcát a hajamba fúrta.

– Esküszöm, Felix, lehetetlen eset vagy... – mormogta, de közben a karja gyengéden átölelt.

A hangja fáradt volt, a szemeit még mindig alig bírta nyitva tartani, de valahogy, valamilyen csodával határos módon mégis próbált megnyugtatni engem.

– Oké, hallgass ide – dörmögte. – Csukd be a szemed, képzelj el valami békés helyet, és próbálj... kérlek, próbálj meg elaludni. Ha nem megy, én esküszöm, kiteszlek a nappaliba.

Éreztem, hogy a fenyegetése mögött ott van az a puha, gyengéd szeretet, ami miatt soha nem tudtam komolyan venni. Végül mélyet sóhajtottam, és megpróbáltam lenyugodni, miközben hallgattam Hyunjin halk, morgós dörmögését. A teste melege és a gyengéd érintése talán most már tényleg elég lesz ahhoz, hogy végre megnyugodjak.

[...]

Hyunjin mélyről jövő, morcos dünnyögése szinte már zenének tűnt a félhomályban. A fejét belefúrta a párnájába, majd halkan, de érthetően morgott valami olyasmit, hogy „Felix, komolyan, aludj már." A szavai mögött azonban nem volt igazi harag – sokkal inkább egyfajta kimerült türelem, amiért még mindig próbált rám hatni, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben már rég az álmok világában lenne.

– Én próbálok, Jinnie, tényleg – motyogtam, miközben oldalra fordultam, hogy őt nézhessem. Ő azonban továbbra is a párnájába temette az arcát, csak egy halk, lemondó sóhaj hagyta el az ajkait.

– Nem, nem próbálsz eléggé – dünnyögte, a hangja tele volt bosszankodó rekedtséggel. – Ha próbálnál, akkor már aludnál, és én is aludhatnék.

– Tudom... – sóhajtottam, és megpróbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy egy kicsit arrébb húzódtam, de ez sem segített. Egyszerűen semmi sem működött.

Hyunjin lassan megfordult, hogy rám nézzen. A szemei félig csukva voltak, a haja teljes káoszban állt, az arcán pedig ott ült az a tipikus „miért csinálod ezt velem?" kifejezés, ami egyszerre volt fáradt és valahol nevetségesen aranyos is.

– Jó – mondta végül, a hangja mélyebb volt, mint általában, ahogy álmosan, de eltökélten nézett rám. – Akkor most figyelj. Nem érdekel, mi van a fejedben, nem érdekel, hogy miért nem tudsz aludni. Nekem szükségem van rá, hogy aludjak, és ahhoz, hogy aludjak, neked is aludnod kell. Szóval... megoldjuk. Együtt.

Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a határozottságán, de gyorsan visszatartottam a nevetésem, amikor megláttam, hogy milyen komolyan gondolja.

Hyunjin felkönyökölt, és a kezét lassan a homlokomra simította, mintha meg akarna vizsgálni.

– Talán lázas vagy. Azért nem tudsz aludni – morogta halkan, és éreztem, ahogy a tenyerének melege érintkezik a bőrömmel.

– Jinnie, nem vagyok lázas – feleltem nevetgélve, de ő csak egy mély sóhajt hallatott, és leengedte a kezét.

– Akkor valami más bajod van – motyogta, miközben visszahanyatlott a párnájára. – Mondjuk, túl sokat gondolkodsz. Vagy... csak direkt akarsz megőrjíteni.

– Az utóbbi lehet – ugrattam, mire ő csak felhorkantott, és a takaróval betakarta a fejét.

Pár másodpercig csend volt, csak a lélegzetvételeink hallatszottak, majd a takaró alól Hyunjin rekedt hangja törte meg az éjszakát.

– Oké, akkor csináljuk azt, hogy számolok. Ha nem alszol el a végére, feladom. – A hangjából érződött, hogy ez nem üres ígéret, de mégis ott bujkált benne a makacs kitartás.

– Számolsz? – kérdeztem vissza, miközben felé fordultam.

– Igen. Bárányokat, csillagokat, mit tudom én... csak figyelj.

A hangja mély és monoton lett, ahogy lassan elkezdett számolni.

– Egy... kettő... három... négy... öt...

Hyunjin talán a tízig sem jutott el, amikor már hallottam, hogy a szavak közé egyre hosszabb szüneteket hagy, a hangja elhalkul, és végül teljesen elnémul. Rápillantottam, és láttam, hogy a szemei ismét csukva vannak, a légzése lassú és egyenletes lett. Ő megint elaludt, de én még mindig ugyanott tartottam.

Óvatosan kinyúltam a telefonomért, hogy legalább valami elterelje a figyelmemet. De alighogy feloldottam a képernyőt, Hyunjin megmozdult. Egyetlen mozdulattal kivette a kezemből a telefont, és visszatette az éjjeliszekrényre.

– Nem – mondta egyszerűen, a hangja rekedt és morcos volt. – Nem telefonozol. Most már csak azért is aludni fogsz.

– De Jinnie, én... – kezdtem volna, de ő egyetlen szúrós pillantással elhallgattatott.

– Nem érdekel, Felix. Ha nem alszol el most azonnal, esküszöm, hogy kikötlek az ágy lábához – dünnyögte, majd visszafeküdt, és magához húzott, mintha így akarna fizikailag is megakadályozni abban, hogy bármit csináljak.

Próbáltam nem elnevetni magam a makacsságán, de éreztem, hogy egy halvány mosoly így is az arcomra kúszik. Hyunjin tényleg mindent megpróbált, és ahogy a karjaiban feküdtem, éreztem, hogy talán most már tényleg sikerülni fog.

Hyunjin mélyről jövő, morcos dünnyögéssel jelezte, hogy a türelme egyre vékonyabb, miközben továbbra is félig az oldalára fordulva feküdt, a fejét a párnájába nyomva. Éreztem, hogy a karja egy pillanatra megmozdul, mintha azt fontolgatná, hogy átölel, de végül csak megint a párnát markolta.

– Felix... – kezdte rekedten, álmos hangon, ami egyszerre volt gyengéd és végtelenül bosszús. – Miért nem vagy képes egyszerűen csak... aludni?

– Nem tehetek róla! Próbálkozom amint látod! – vágtam rá, talán kissé sértetten, és közben oldalra fordultam, hogy őt nézhessem. Az arcán ott ült az a jellegzetes „neked nem lehet igazad" kifejezés, ami mindig megjelent, amikor már kezdett igazán türelmetlenné válni.

– Nem próbálsz eléggé – morogta, és a szemeit résnyire kinyitotta, hogy rám nézhessen. – Ha próbálnál, akkor már rég aludnál, és én is végre aludhatnék.

– Hé! – vágtam vissza, most már kicsit pimaszabbul. – Te is fent vagy! Ha te nem alszol, hogy várhatod el tőlem, hogy elaludjak?

Hyunjin erre hitetlenkedve felhorkantott, és felkönyökölt, hogy teljes súlyával rám nézhessen. A haja minden irányba szétállt, az arca álmosan elgyötört volt, de a szemeiben ott csillogott az a jól ismert szikra, amitől tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni.

– Én azért vagyok fent, mert te forgolódsz, és nem tudsz aludni! – mondta, és a hangjában ott volt az a türelmetlen morgás, amitől mindig kicsit nevetségesen aranyosnak tűnt. – Ha te elaludnál, én is tudnék aludni.

– Hát, ha én csak akkor tudok aludni, ha te alszol, és te csak akkor tudsz aludni, ha én alszom... akkor patthelyzetben vagyunk – jelentettem ki komolyan, és láttam, ahogy a szeme sarkában megrándul egy izom a frusztrációtól.

– Felix, ez nem... – kezdte, de gyorsan félbeszakítottam.

– Gondolj bele, Jinnie – mondtam, most már szándékosan cukkolva. – Ha te most elaludnál, akkor talán nekem is menne. De ha itt vagy, és morogsz rám, hogy miért nem alszom, az pont, hogy hátráltat.

Hyunjin erre egy hosszú, látványos sóhajt hallatott, és a kezét az arcára tette, mintha a saját türelmét próbálná összeszedni.

– Te tényleg... tényleg képes vagy most ezzel vitázni? – kérdezte, és éreztem, hogy a bosszúságot elnyomja benne az enyhe szórakozottság.

– Miért ne? – vontam vállat, majd megint megfordultam, hogy a hátam legyen felé. – Talán igazam is lehet.

Hyunjin felült az ágyban, és most már rendesen rám nézett.

– Oké, figyelj – mondta lassan, és a hangja egyszerre volt álmos és határozott. – Ha én most elalszom, te is fogsz?

– Igen – feleltem gyorsan, magabiztosan, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

– Hazudsz – szögezte le, és a szemöldökét összevonta.

– Nem hazudok! – tiltakoztam, de láttam, hogy nem hisz nekem.

– Felix, ismerlek. Ha én most itt elalszom, te fél perc múlva felveszed a telefont, vagy forgolódni kezdesz, vagy kitalálsz valamit, amivel felébresztesz – mondta, és közben a kezeit széttárta, mintha a világ leglogikusabb dolga lenne.

– Ez nem igaz! – próbáltam védekezni, de a hangomban bujkáló mosoly miatt tudtam, hogy nem vagyok túl meggyőző.

Hyunjin szúrósan nézett rám, majd hirtelen közelebb csúszott, és a karját körém fonta, mintha fizikailag is meg akarna akadályozni abban, hogy bármit csináljak.

– Rendben, akkor most mind a ketten becsukjuk a szemünket, és aludni fogunk – mondta határozottan, de a hangjában még mindig ott bujkált az a rekedt, álmos gyengédség.

– Jó, de ha te nem alszol, akkor én sem fogok – motyogtam vissza, és éreztem, ahogy egy újabb mély sóhajt hallatott.

– Felix... – kezdte, majd megint elhallgatott, mintha mérlegelné, hogy érdemes-e folytatni a vitát. – Csak... próbáld meg, jó? Csak egyszer próbáld meg.

A hangjában ott volt az a türelmes szeretet, amitől mindig megenyhültem. Sóhajtottam, és közelebb bújtam hozzá, hallgatva a légzését, ami lassan egyenletessé vált. Aztán persze én megint csak a plafont bámultam.

Hyunjin egy idő után megmozdult mögöttem. A karja, amely eddig a derekam körül pihent, lassan megmozdult, és finoman simítani kezdte az oldalamat. A légzése puha volt, szinte éreztem a tarkómon, ahogy közelebb hajolt. Nem szólt egy szót sem, csak a szívverése volt hallható, amint lassan összeolvadt az enyémmel.

Aztán éreztem, ahogy az ajkai finoman érintik a tarkómat. Egy pillanatra szinte elakadt a lélegzetem, mert a mozdulat olyan váratlan volt, és mégis valahogy természetes. Újabb apró puszi érte a bőröm, majd még egy. Lassan, szinte ritmusosan hintette azokat az apró érintéseket a tarkómra, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megnyugtasson.

– Szívem... – suttogta halkan, a hangja rekedtes volt, de olyan gyengéd, hogy a szívem szinte összefacsarodott tőle. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, ugye?

Nem tudtam mit válaszolni. Csak feküdtem ott, és hagytam, hogy minden szó beivódjon a bőröm alá, elérjen a szívemig.

– Komolyan, Felix, néha annyira elviselhetetlen tudsz lenni – folytatta, és hallottam, hogy elmosolyodik. – De még így is... még akkor is, amikor a leszívod minden energiám, egyszerűen imádlak.

Az ujjaival közben lassan végigsimított a hajamon, majd visszatért a derekamhoz. A mozdulatai olyan puhák és természetesek voltak, hogy már csak ettől is kezdtem megnyugodni.

– Tudod, miért mondom ezt most? – kérdezte, és egy pillanatra megállt a tarkómat puszilgatni. A szavai mélyen belém hatoltak, még ha a hangja halk is volt. – Azért, mert nem akarom, hogy egy percig is kételkedj benne. Nem érdekel, hogy mennyire nem tudsz most aludni. Nem érdekel, hogy mennyire makacs vagy, és mennyire próbálsz az őrületbe kergetni. Te vagy nekem a mindenem.

Nem bírtam visszatartani a mosolyomat. Az ajkait éreztem a hajam alatt, a szavai pedig egyenesen a lelkemet simogatták.

– És ha most sem tudsz aludni, hát rendben – tette hozzá, mintha már teljesen beletörődött volna. – De akkor is tudnod kell, hogy itt vagyok neked. Mindig itt leszek.

Ahogy a szavak elhangzottak, a légzésem lassan kezdett megváltozni. Éreztem, hogy a testem kezd ellazulni, mintha a feszültség, ami eddig ott bujkált minden porcikámban, lassan feloldódott volna Hyunjin érintései és szavai alatt.

– Szeretlek, Felix – mondta még egyszer, és ezúttal a hangja olyan halk volt, hogy szinte beleveszett az éjszaka csendjébe.

A szemeim lassan lecsukódtak, miközben éreztem, ahogy a karja szorosabban ölel körül. Az utolsó gondolatom az volt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Aztán az álom hirtelen és puhán ragadott magával.

Ha bármi hibát találtok szóljatok nyugodtan, mivel ezt az egészet este dobtam össze. Mivel khm khmm nem tudok aludni. Csak annyi különbség van köztem és felix között, hogy mellettem nem felszik egy HWANG HYUNJIN.
Igen szóval véleményeket kommenteket várok, jó éjszakát mindenkinek💕[time:2:55]