Would you do it like that? (Aye)
Could you do it like that? (Aye)
Will you tell me like that? (Aye)
Tell me like you've never told a lie
Would you do it like that? (Aye)
Would you do me like that? (Aye)
Can you tell me like that?(How)
Tell me like you've known me
your whole life
Tell me like you know me
Do whatever does you right,
them show me

A szobám félhomályában feküdtem, kimerülten, de végtelenül elégedetten. Az ágyamon terpeszkedtem, a párnáim rendezetlen kupacokként hevertek körülöttem, a paplanom pedig valahol a földön végezte, de nem igazán érdekelt. Az elmúlt hetekben alig volt időm pihenni, alig volt időm rá. Külön gimibe jártunk, a rengeteg tanulás és a folyamatos hajtás mellett csak lopott pillanatok jutottak nekünk. Néhány üzenet, egy-egy gyors telefonhívás, néha egy véletlen találkozás az utcán, amikor épp mindketten rohantunk valahova. Most viszont... most végre itt volt. Egész nap együtt voltunk, és még most sem bírt elszakadni tőlem. Nem mintha akartam volna.

Felix egész súlyával rám feküdt, a mellkasomra, az apró teste szorosan az enyémhez simult. Az arca a nyakamhoz bújt, forró lélegzete csiklandozta a bőrömet, és éreztem, ahogy mosolyog. Tudtam, hogy mosolyog. Mindig tudtam. A kezei a derekam köré fonódtak, a combjai az enyéimen pihentek, mintha attól félne, hogy eltűnök alóla, ha nem kapaszkodik belém elég erősen.

Elmosolyodtam, ahogy végigsimítottam a hátán, ujjaimat lassan levezettem a gerince mentén, egészen a vékony derekáig, majd lejjebb, a fenekére. Halk kis sóhaj hagyta el az ajkát, miközben megmozdult rajtam, lustán, kényelmesen, mintha teljesen otthon lenne ott, ahol van. És tényleg az volt. Ő volt az egyetlen, akit így magamhoz engedtem, aki ennyire természetesen simult bele a világomba.

Felnevettem, amikor az orrát a nyakamba fúrta, és egy pillanatra megcsiklandozott a mozdulat. Éreztem a mellkasán keresztül, ahogy nevetett, és a hangja halk vibrálása úgy terjedt szét bennem, mintha az én nevetésem is lenne.

– Annyira hiányoztál – dünnyögte halkan, és egy puszit nyomott a bőrömre.

– Tudom – válaszoltam, mert tényleg tudtam. Nekem is hiányzott.

Felix felemelte a fejét, és a szemei csillogtak a félhomályban, mélybarnák, tele érzésekkel, amiket nem kellett kimondania. Még mindig mosolygott, de most valahogy lágyabban, álmosabban. Az ujjai finoman játszottak a pólóm anyagával, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg itt vagyok, hogy tényleg a kezei között tart.

– Maradjak éjszakára? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy nemet mondok.

Elnevettem magam, és még szorosabban húztam magamhoz. – Ha elmész, visszarángatlak.

Elégedett kis hümmögést hallatott, aztán visszadőlt rám, a fejét a mellkasomra fektette, és tudtam, hogy már nem is kell több szót váltanunk. A szívverésem ott dobolt az arcánál, a testem melege körülvette, és az egész napos együttlét után is úgy tapadt rám, mintha még mindig nem lett volna elég. De nekem sem volt. Soha nem lett volna elég belőle.

A karomat a derekán pihentettem, a kezem lassan fel-le mozgott, nyugtató, ismerős ritmusban. Lélegzete egyre egyenletesebbé vált, a teste elnehezült rajtam, ahogy az álom lassan magával ragadta. Én még ébren maradtam egy ideig, figyeltem, ahogy lassan elalszik, ahogy az arca teljesen ellazul, ahogy a haja finoman hullik a homlokába. Egy pillanatra az ajkamba haraptam, hogy elűzzem azt a túláradó érzést, ami a mellkasomat szorította.

Aztán csak lehunytam a szemem, és elengedtem magam, hagytam, hogy a csend és az ő jelenléte együtt ringassanak álomba.

[...]

Felix súlya kellemes melegséggel nyomta a mellkasomat, a légzése egyenletes volt, mégis éreztem, hogy nem aludt el teljesen. A karjai ernyedten simultak körém, de néha-néha megmozdult, mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy még mindig ott vagyok alatta. Egy pillanatig csak figyeltem őt – a finoman hullámzó haja a homlokába hullott, az arca békés volt, az ajkai enyhén elnyíltak a nyugodt légzéstől. Túl szép volt. Túl tökéletes.

Nem bírtam ki. Lassan lehajtottam a fejem, és az ajkaimat a nyakához érintettem. Egy apró, alig érezhető csók volt, egy könnyed érintés, de szinte azonnal összerezzent. Egy halk, álmos kis hümmögés hagyta el a torkát, és ahogy még egy csókot nyomtam a bőrére, éreztem, hogy mosolyogni kezd.

Nem álltam meg. Lassú, türelmes mozdulatokkal kezdtem behinteni csókokkal a nyakát, a kulcscsontját, az érzékeny bőrt, amit már jól ismertem. Néha kicsit hosszabban időztem egy-egy ponton, néha játékosan bele is szívtam, élvezve, ahogy a teste megremegett alattam. Halk kuncogása puhán csengett a csendes szobában, a kezei lustán megmozdultak a hátamon, mintha csak biztatni akarna, hogy folytassam.

– Hyunjin – suttogta nevetve, és egy kicsit elfordította a fejét, hogy még több helyet adjon nekem.

– Hm? – kérdeztem, miközben egy újabb csókot hintettem a bőrére.

Nem válaszolt rögtön, csak tovább nevetett, és éreztem, ahogy a mellkasa ritmusosan rázkódik rajtam. Az egyik kezével belekapaszkodott a pólómba, a másikkal pedig végigsimított a hajamon, mintha legalább annyira élvezné az érintést, mint én.

– Nem hagysz aludni – mondta végül álmosan, de a hangjából egyértelmű volt, hogy egyáltalán nem bánja.

– Nem – értettem egyet, mielőtt egy lágy csókot nyomtam volna az állkapcsára. – Nem hagylak.

Elnevette magát, aztán kicsit felemelte a fejét, hogy rám nézhessen. A szemei csillogtak a félhomályban, a hajába bele-belekapott az ablakon beszűrődő lágy éjszakai fény. Egy pillanatig csak néztük egymást, és az a csendes megértés, ami mindig is köztünk volt, most is ott vibrált a levegőben.

Aztán én voltam az, aki először mozdult. Lassan feljebb hajoltam, és ezúttal az ajkait csókoltam meg. Felix azonnal viszonozta, puha és lusta csók volt, tele ki nem mondott szavakkal, érzésekkel, amiket egyikünk sem akart most megbeszélni. A kezei a tarkómra siklottak, ujjai finoman beletúrtak a hajamba, és ahogy egy kicsit mélyebben csókoltam, egy elégedett kis sóhaj hagyta el az ajkait.

Egy idő után elhúzódtam, de csak annyira, hogy a homlokom az övének támaszthassam. A szobában csak a légzésünk hallatszott, az én mellkasom egy kicsit gyorsabban emelkedett és süllyedt, mint az övé. Felix az alsó ajkába harapott, mintha próbálná visszafogni a mosolyát, de nem sikerült neki.

– Egész nap együtt voltunk, mégis úgy viselkedsz, mintha most látnál először – jegyezte meg játékosan.

– Mert úgy is érzem – feleltem, és megcirógattam az arcát. – Túl sokat voltunk külön.

Aprót bólintott, és egy pillanatra elgondolkodott. – Lehet, hogy el kellene szöknünk valahova – mondta végül, a hangjában ott bujkált az izgatottság. – Csak mi ketten. Egy helyre, ahol senki sem talál ránk.

Elmosolyodtam. – És hova mennénk?

– Nem tudom. Egy tengerpartra. Egy kis kunyhóba az erdő közepére. Egy másik bolygóra. Bárhová, ahol nincs iskola, nincs tanulás, nincs semmi, csak mi.

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal. Láttam magam előtt, ahogy a homokban sétálunk egy elhagyatott partszakaszon, a hullámok a bokánknál csapódnak szét, Felix ujjai pedig az enyémbe fonódnak. Láttam, ahogy egy kis faház teraszán ülünk, pokrócba burkolózva, miközben a nap lassan lebukik a fák mögött. Láttam, ahogy egy másik világban létezünk, távol mindentől, ami elválaszthatna minket.

– Jól hangzik – dünnyögtem végül, és egy újabb apró csókot nyomtam az ajkaira. – De egyelőre itt kell maradnunk.

Felix elhúzta a száját, mintha duzzogna, de a szemeiben ott bujkált a mosoly. – Akkor legalább maradj így.

– Így?

– Igen – mondta, és még szorosabban ölelt magához. – Így, ahogy most vagy. Ne mozdulj.

Elnevettem magam, és végül csak bólintottam. Ismét a mellkasomra hajtotta a fejét, a légzése lassan visszaállt egy nyugodt ritmusba, én pedig ott maradtam, ahogy kérte. Nem mozdultam. Csak tartottam őt, mintha az egész világ ott, abban a pillanatban tökéletes lenne. És talán az is volt.

Melege puhán ölelt körbe, a karjai lazán fonták körém magukat, de minden mozdulatából érződött, hogy még mindig ébren van. Halk, elégedett kis sóhajok és kuncogások hagyták el az ajkát, ahogy újra és újra puszit nyomtam az arcára, a homlokára, az orrára. Egyszerűen nem bírtam vele. Olyan volt, mint egy kis plüssfigura, akit nem tudtam elengedni. Minden apró rezdülése egyre csak arra késztetett, hogy közelebb húzzam, hogy még többet érintsem, hogy érezzem, ahogy mosolyog a bőrömön.

Halkan kuncogott, miközben az egyik keze lustán végigsiklott a hátamon, mintha csak próbálná viszonozni a törődésemet, még ha ő maga túl álmos is volt hozzá, hogy ennyire aktív legyen. Egyik puha kis kezével az arcomat cirógatta, a másikkal a hajamba túrt, az ujjai játékosan babráltak a tincseimmel, és ahogy elnéztem az álmos, de csillogó tekintetét, tudtam, hogy éppen valamin gondolkodik.

– Tudod... – szólalt meg végül, és az ujjai gyengéden végigsimítottak egy rózsaszín tincsen. – Imádom ezt a hajszínt rajtad.

Felnevettem, és közben újabb apró csókot nyomtam az arca legpuhább pontjára, ott, ahol a bőre szinte porcelánszerűnek tűnt. – Tényleg? Már kicsit kifakult.

– Éppen ezért – vágta rá lelkesen, miközben egy tincset az ujja köré csavart. – Olyan puha és édes így... illik hozzád.

A szemei csillogtak a félhomályban, az arca kicsit kipirult az álmosságtól és a melegtől, és egyszerűen olyan aranyos volt, hogy újra és újra el kellett halmoznom csókokkal. Vigyorogva hajoltam le hozzá, és az állkapcsától egészen a halántékáig végigpuszilgattam az arcát, néha-néha játékosan bele is dörgöltem az orromat a bőrébe, csak hogy halljam, ahogy újra kuncog.

– Akkor milyen legyen a következő? – kérdeztem végül, miközben az egyik kezemet lustán a derekán pihentettem, a másikkal pedig végigsimítottam a hajamon.

Felix elgondolkodva rágcsálta az alsó ajkát, és egy pillanatra el is felejtette, hogy még mindig a tincseimmel játszadozik. A kis ujjai finoman siklottak végig a hajamon, néha elidőztek egy-egy részen, mintha próbálná elképzelni, milyen lenne más színnel. Aztán hirtelen az egész keze beletúrt, és a tincseket finoman meghúzva borzolta össze, ahogy egyre mélyebbre süllyesztette az ujjait a hajamban.

– Hm... – dünnyögte álmosan, miközben újra az arcomat fürkészte. – Szerintem valami pasztellszín jól állna.

– Pasztellszín? – ismételtem vigyorogva, élvezve, ahogy továbbra is a hajammal babrált.

Bólintott, és az arcán megjelent az a kis ábrándos mosoly, amit mindig akkor hordott, amikor valamit elképzelt. – Valami nagyon lágy. Lehetne... pasztellkék? Vagy egy nagyon halvány lila? Vagy... Egy kicsit hamvasabb rózsaszín is jó lenne.

Elnevettem magam, és az egyik pusziból egy gyors harapás lett az arcán, mire meglepetten felnevetett, és játékosan megütögette a mellkasomat.

– Mindig csak rólam beszélünk – mondtam, miközben egy újabb apró puszit nyomtam az orrára. – Te mikor fogsz változtatni a hajadon?

Felix elhúzta a száját, mintha valami nagyon bonyolult kérdést tettem volna fel neki, és újra elmerült a gondolataiban. A keze továbbra is a hajamat cirógatta, és a mozdulatai egyre lassabbak lettek, mintha bármelyik pillanatban elaludhatna.

– Nem tudom... – mondta végül, de a hangja már álmatagon csengett. – Szeretem így... de ha te segítesz választani, talán...

Elmosolyodtam, és az ajkaimat puhán az arca legédesebb pontjára nyomtam, ott, ahol a bőre a legmelegebb volt. – Akkor majd együtt választunk.

Elégedetten hümmögött, majd a feje visszasimult a mellkasomra, és éreztem, ahogy az egész teste ellazul. Az ujjai még mindig a hajamban pihentek, a szoba csendjét pedig csak a lassan szinkronba kerülő légzésünk töltötte meg. Egy pillanatig még figyeltem, ahogy a mellkasa ritmusosan emelkedik és süllyed, aztán végül én is lehunytam a szemem.

[...]

Meglepő módon Felix még mindig az ölelésemben volt, a kezei még mindig rajtam pihentek, és ahogy az álom egyre közelebb húzott magához, csak egyetlen gondolat járt a fejemben: ha rajtam múlik, soha nem engedem el.

Már majdnem teljesen elcsendesedett, az álom határán lebegett, amikor hirtelen újra megszólalt. A hangja még mindig álmos volt, de egy kis lelkesedés is átszőtte, ami azt jelentette, hogy valami megint eszébe jutott.

– Hyunjin... – motyogta, miközben az egyik ujjával lassan, apró köröket rajzolt a mellkasomra.

– Hm? – hümmögtem válaszképpen, még mindig elmerülve abban a kellemes érzésben, hogy a bőre az enyémhez simult.

– A következő hétvégén eljössz velem vásárolni? – kérdezte, és ahogy kimondta, máris jobban felélénkült.

Egy pillanatig csak hümmögtem, szándékosan húzva az időt, mert tudtam, hogy ettől felbosszantja magát, és csak még aranyosabb lesz. Ahogy vártam, azonnal megmozdult rajtam, egy kicsit megemelte a fejét, és méltatlankodva nézett rám.

– Hyunjin! – méltatlankodott, és az alsó ajkát durcásan előre tolta.

Elnevettem magam, és egy csókot nyomtam az arcára, mielőtt végül beadtam a derekam. – Jó, elmegyek veled.

Felix azonnal elégedetten felsóhajtott, mintha éppen most érte volna el élete legnagyobb győzelmét. Visszahajtotta a fejét a mellkasomra, és a keze ismét elindult a pólóm anyagán, játszadozva a szegélyével, miközben tovább beszélt.

– Kell pár új pulcsi – jelentette ki magabiztosan, mintha egy létfontosságú bejelentést tett volna. – Tudod, olyan oversized, puha, nagy kapucnis... olyan, amiben teljesen elveszhetek.

– Mintha nem lenne már egy rakás belőle – jegyeztem meg vigyorogva, de hagytam, hogy folytassa.

– Meg kell pár új farmer is – folytatta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. – Tudod, az egyik már kicsit megkopott, a másik túl bő, és kellene egy-két fekete póló is... olyasmi, ami mindenhez megy.

Ahogy beszélt, nem bírtam megállni, hogy ne kezdjem el újra puszilgatni. Az arca annyira puha volt, a bőre meleg és selymes, és egyszerűen túl aranyos volt ahhoz, hogy ne csináljak vele valamit. Vigyorogva dörgöltem az ajkaimat az arcához, majd egyik kezemmel is nyomorgatni kezdtem, finoman összenyomtam a pofiját, mintha egy kis plüssfigura lenne.

– Hyunjin! – tiltakozott nevetve, próbálva kiszabadulni a kezeim közül, de esélye sem volt.

A puszijaim egyre játékosabbá váltak, végül néhány apró harapás is becsúszott. Az arca legpuhább részeibe kaptam bele finoman, mintha csak meg akarnám kóstolni, mire újabb nevetéshullám rázta meg a testét.

– Túl aranyos vagy – dünnyögtem az arcába, miközben tovább nyomorgattam. – Nem tudok veled mit kezdeni.

Felix nevetése végül elhalt, és csak pihegve feküdt rajtam, miközben próbálta összeszedni magát az újabb támadásomtól.

– Szóval, fekete pólók? – kérdeztem, ahogy végül elengedtem az arcát, de az ujjaim továbbra is a bőrén pihentek.

Bólintott, és egy fáradt, de boldog mosollyal nézett rám.

– És ugye tudod, hogy nekem is vannak fekete pólóim? – folytattam, egy kicsit közelebb hajolva hozzá.

Nagy szemei egy pillanatra összeszűkültek, mintha már sejtené, hogy hova akarok kilyukadni.

– Rengeteg pulcsim is van – folytattam tovább, az orromat az övének érintve. – És farmereim is. Bármilyen méretben, bármilyen fazonban. És bármikor hordhatsz közülük bármit.

Megforgatta a szemeit, de a vigyora elárulta, hogy élvezi a helyzetet. – Tudom.

– Tudod? – kérdeztem játékosan, majd újra egy puszit nyomtam az arcára. – És mégis újakat akarsz?

– Hyunjin~ – sóhajtott méltatlankodva, miközben az egyik kezével a mellkasomon dobolt. – Szeretem a ruháidat, és imádok bennük lenni, de néha kell pár saját is, oké?

Elnevettem magam, és végül egy nagy, hosszan tartó puszit nyomtam a homlokára, mielőtt végül engedtem neki.

– Jó, jó – adtam be a derekam. – De azért tudod, hogy ha úgy döntesz, hogy inkább az én cuccaimat hordod, én nem fogok panaszkodni.

Elmosolyodott, és egy kicsit feljebb kúszott rajtam, hogy a karjai szorosabban fonódjanak a nyakam köré.

– Tudom – suttogta, és az arca egészen közel került az enyémhez. – És lehet, hogy ki is használom ezt az ajánlatot.

Vigyorogva néztem rá, majd újra belepusziltam az arcába, szándékosan hosszasan és túlzóan, mire újabb kuncogás hagyta el az ajkát.

Azt hiszem, ha rajtam múlik, egész életemben így fogom őt nyomorgatni.

Felix halkan kuncogva nyúlt az éjjeliszekrényen pihenő távirányítóért, és egy laza mozdulattal bekapcsolta a LED-fényeket. A szoba pillanatok alatt halvány vörös fénybe borult, a piros árnyalat puhán simult végig a falakon és a bőrünkön. Elégedetten sóhajtott egyet, majd visszadőlt a mellkasomra, mintha csak most tette volna meg élete legnagyobb teljesítményét.

Már éppen rámosolyogtam volna, amikor a szemem sarkából megpillantottam valamit a nyakán. Egy vöröses folt. Éles kontrasztban állt a világos bőrével, és azonnal belém vágott az érzés, hogy valami nincs rendben.

Egy pillanat alatt felemeltem a kezem, és hirtelen mozdulattal elkaptam a nyakát. Felix egy kicsit megugrott a hirtelenségtől, de még mielőtt reagálhatott volna, már finoman, de határozottan emeltem feljebb a fejét, hogy jobban lássam a foltot. Az állkapcsánál fogva fordítgattam az arcát, a szemeim idegesen pásztázták a nyakát, mintha csak valami bizonyítékot keresnék.

Ő közben értetlenül pislogott rám, de én meg sem szólaltam. Az elmém lázasan kattogott, próbáltam visszaidézni minden egyes pillanatot az elmúlt hetekről. Az igazság az volt, hogy mostanában alig volt időnk együtt lenni. A külön gimnáziumok, a tanulás, a különböző elfoglaltságok miatt szinte csak lopott perceink voltak egymásra. Ma végre egész nap együtt lehettünk, viszont... nem történt köztünk semmi olyan. Csókolgattam, igen. Puszilgattam a nyakát, igen. Talán egy-egy csókot is hagytam rajta, de biztosan nem szívtam ki.

A gyomrom összeszorult.

– Mi a fasz ez? – mordultam fel, a hangom keményebben csengett, mint terveztem.

Felix összevonta a szemöldökét. – Micsoda?

Az ujjaimat szorosabban fontam az állkapcsa köré, és újra a vörös foltra szegeztem a tekintetem.

– Ne játszd a hülyét, Felix – morogtam, miközben megint egy kicsit elfordítottam a fejét, hogy jobban lássam a nyomot. – Ez egy szívásnyom, nem?

Felix még mindig értetlenül pislogott rám, mintha nem értené, miért vagyok ennyire ideges.

– Ki csinálta? – folytattam, és éreztem, hogy a gyomrom egyre szorosabban gombóccá zsugorodik. – Mert az biztos, hogy nem én.

Halkan sóhajtott, majd látványosan megforgatta a szemeit. Egy gyors mozdulattal kimászott a kezeim közül, és egy kicsit arrébb húzódott az ágyon, hogy rendesen rám nézhessen.

– Hyunjin, istenem... – kezdte, a hangja tele volt egyfajta fáradt türelemmel, mintha már pontosan tudta volna, hogy így fogok reagálni. – Tény és való, hogy nem a tiéd. De másé sem.

Összehúzott szemekkel néztem rá, ahogy egyre kényelmesebben elhelyezkedett, mintha az egész helyzet nem is lenne komoly.

– Akkor mégis mi a franc ez? – kérdeztem, a hangomból még mindig nem tűnt el az éles él.

Felix egy pillanatig csak nézett, aztán végül nagyot sóhajtott, és a kezét végigsimította a nyakán, pont ott, ahol a vörös folt éktelenkedett.

– Megégettem – mondta végül, mintha ez a világ legnyilvánvalóbb dolga lenne.

Egy pillanatig nem reagáltam, csak szótlanul méregettem az arcát, próbáltam leolvasni róla, hogy igazat mond-e.

– Megégetted? – ismételtem lassan, még mindig nem teljesen bízva a válaszában.

– Igen – bólogatott, majd újra végighúzta az ujjait a bőrén, mintha bizonyítani akarná az állítását. – Pár napja vasaltam ki a hajam, és véletlenül hozzáért a vasaló a nyakamhoz. Aznap még találkoztunk is te buta a boltban, és megdicsérted a hajam. Nem nagy ügy.

Éreztem, ahogy az agyam lassan feldolgozza az információt. Az idegességem még nem múlt el teljesen, de a magyarázat... logikus volt. Végülis egy ügyetlen kis lélek volt, könnyen el tudtam képzelni, hogy sikerült megégetnie magát valahogy.

Még mindig szűk tekintettel néztem végig rajta. A testtartása laza volt, a szemei tisztán, ártatlanul csillogtak, és az arcán ott ült az a kis fáradt mosoly, amit mindig akkor hordott, amikor tudta, hogy feleslegesen aggódom valamin.

Végül nagyot sóhajtottam, és elengedtem a dolgot.

– Legközelebb vigyázz magadra – morogtam, még mindig egy kicsit bizalmatlanul.

Halkan felnevetett, majd visszakúszott mellém, a kezei újra a mellkasomra simultak, és az arcát elégedetten a nyakamba fúrta.

– Te meg legközelebb ne legyél ennyire paranoiás – motyogta álmosan.

Nem válaszoltam, csak egy mély sóhajjal átkaroltam, és hagytam, hogy újra elnyomjon az álom.

Felix halkan kuncogott, és mielőtt még teljesen megnyugodtam volna, hirtelen mozdulattal a mellkasomnak lökte magát. Egy pillanat alatt fölém kerekedett, a kezeimet az ágyra szorította, és vidáman vigyorogva nézett le rám. A combjai két oldalamon pihentek, a súlya könnyedén nehezedett rám, mintha pontosan oda tartozna.

– Megérdemled, hogy egy kicsit megbüntesselek – jelentette ki játékos szigorral, az alsó ajkát beharapva.

Szemei huncutul csillogtak a halvány vörös fényben, a rózsaszínes árnyalat meleg tónust adott a bőrének, és még édesebbé tette azt a már amúgy is szinte bosszantóan aranyos arcát. Még mielőtt válaszolhattam volna, hirtelen lehajolt, és az ajkait az enyémekre tapasztotta.

A csókunk azonnal szenvedélyes volt, nedves és puhán olvadó. Szájából édes kis cuppanó hangok törtek elő, ahogy ajkait mohón tapasztotta az enyémekre, mintha éheztünk volna egymásra. Az ujjaimat végül kiszabadítottam, és azonnal végigsimítottam a derekán, a kezeimet a puha anyagon pihentetve, amit viselt.

– Nyálas vagy – motyogtam két csók között, a hangom kissé elmosódott, ahogy az ajkaim alig váltak el az övétől.

Felix halkan nevetett, és egy pillanatra elhúzódott, hogy rám nézzen. Az ajkai pirosak voltak, csillogtak a nyáltól, és egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást.

– Te meg finnyás vagy – csipkelődött, majd újra lehajolt, és egy gyors, cuppanós csókot nyomott az alsó ajkamra, szándékosan eltúlozva a hangját.

Elnevettük magunkat, de még mielőtt teljesen elvesztettük volna a komolyságunkat, újra rám hajolt, és mélyebben csókolt meg. Az egyik kezem automatikusan a tarkójára siklott, az ujjaim végigszántottak a haján, ahogy közelebb húztam magamhoz. Az ajkaink puhán egymásba olvadtak, az apró, nedves hangok kitöltötték a csendet körülöttünk.

– Hiányoztál – suttogta halkan, a száját alig mozdítva el az enyémtől.

Egy pillanatra összeszorult a mellkasom.

– Tudom – feleltem, és végigsimítottam az arcán. – Te is nekem.

Bele mosolygott a csókunkba, majd puhán megharapta az alsó ajkam, mintha csak játszana velem. A mozdulat után egy apró, cuppanós csókot nyomott a szájzugomba, mielőtt újra beszélni kezdett.

– Tényleg buta vagy, tudod? – suttogta halkan, az ajkai a szám sarkát súrolták.

– Miért? – kérdeztem, és az ujjaimmal finoman megnyomtam az oldalát, mire egy kicsit megugrott, nevetve.

– Mert azt hitted, hogy bárki más megérinthetne rajtad kívül – felelte könnyedén

Egy nagyot sóhajtottam, majd mielőtt még bármi mást mondhatott volna, egyszerűen elhallgattattam – a számat az övére tapasztva, birtoklóan, határozottan. Egy pillanatra meglepődött, éreztem, ahogy a teste finoman megfeszül fölöttem, majd egy halk, elégedett kis nyögés hagyta el az ajkait, ahogy visszacsókolt.

A csókunk nyálas volt, puha és nedves, az ajkaink puhán csúsztak egymáson, és minden egyes mozdulatunk halk cuppanó hangokat hagyott maga után. Felix kezei a mellkasomra simultak, apró ujjai finoman a pólóm anyagába kapaszkodtak, miközben éreztem, hogy teljes súlyával rám nehezedik. Nem is bántam. Sőt.

A nyelve lassan, lágyan cirógatta az alsó ajkamat, mintha csak ízlelgetni akarna, játszani velem. Egyik kezemmel a derekát szorítottam, míg a másikkal az arcát simítottam végig, ujjaim óvatosan simultak az arccsontjára.

– Mmm... Igazából... – morogta halkan a csókunkba, és az apró hang azonnal libabőrt varázsolt a bőrömre.

– Nem tudod befogni, igaz? – motyogtam két csók között, a szavaim alig voltak többek, mint egy halkan kiszökő lehelet.

Halkan felkuncogott, az ajkait épp csak egy leheletnyire távolította el az enyémtől.

– Szeretek veled beszélgetni – felelte, miközben egy apró, puha csókot nyomott az alsó ajkamra.

– Szerintem csak szeretsz bosszantani – dünnyögtem, és finoman beleharaptam az alsó ajkába, mire édesen felszisszent, de nem húzódott el.

– Az is lehet – nevetett halkan, majd újra mohón a számra tapadt.

Felix csókja egyszerre volt szenvedélyes és gyengéd, játékos és édes. Az egyik pillanatban még puhán kóstolgatott, a következőben pedig már szinte éhesen falta az ajkaimat. Nem tudtam betelni vele, és úgy tűnt, ő sem velem.

– Egyszerűen nem bírok veled – morogtam halkan, ahogy az egyik kezem a tarkójára siklott, ujjaimat a selymes tincsei közé fúrva.

Ellmosolyodott, de ahelyett, hogy válaszolt volna, csak egy újabb csókot lopott tőlem, ezúttal kicsit lassabban, mélyebben. Az ajkaink puhán elváltak, majd újra és újra összetapadtak, a nyálas, halk cuppanások megtöltötték a szobát.

– Azt hiszem, szeretem, amikor nem bírsz velem – motyogta végül, és az ajkai újra a számra simultak.

Nem válaszoltam. Csak magamhoz szorítottam, és hagytam, hogy elvesszünk egymásban.

Ajkai továbbra is puhán csúsztak az enyémen, mintha csak ízlelgetne, kóstolgatna, miközben a testünk tökéletes összhangban mozdult egymás felé. Minden apró cuppanás, minden nyálas kis csók egyre inkább elmélyítette közöttünk az érzést, mintha a világon semmi más nem számítana, csak az, hogy itt vagyunk egymásnak.

A kezeim reflexszerűen vándoroltak végig rajta, az ujjaim a derekán pihentek meg, majd lassan felfelé siklottak, egészen a lapockájáig. Finoman megborzongott az érintésem alatt, és egy elégedett kis nyögés hagyta el az ajkait, ami azonnal elégedettséggel töltött el.

– Mmm... – nyöszörögte a csókunkba, az egyik kezével a hajamba túrt, másikkal pedig az arcomat simította végig. – Annyira jó illatod van...

Elmosolyodtam a szavai hallatán, de nem szakítottam meg a csókot. Csak egy pillanatra hagytam, hogy az ajkaim elváljanak az övétől, épp annyira, hogy a szavaim elérjék.

– Milyen illatom van? – kérdeztem, a hangom mély és kissé rekedt volt a csókoktól.

Egy kicsit elhúzódott, épp csak annyira, hogy az orrát az enyémhez dörgölhesse, majd mélyen beszippantotta az illatomat. A szemei csillogtak a félhomályban, a LED-lámpa vörös fénye pedig még inkább kiemelte az arcának puha vonásait.

– Meleg – mondta végül, és egy újabb apró puszit nyomott az ajkamra. – Édes. Mintha... vanília és fahéj keveréke lenne.

Felkuncogtam, és finoman végigsimítottam a hátán.

– Csak nem éhes vagy? – kérdeztem játékosan, mire Felix megforgatta a szemeit, majd újra az ajkaimra tapadt.

A csókunk most lassabb volt, nyugodtabb, de még mindig ugyanolyan mély és intenzív. Puhán mozdult fölöttem, az apró kezei az arcomon pihentek meg, a hüvelykujja lágyan cirógatta az arccsontomat, mintha csak meg akarna jegyezni minden egyes vonást rajtam.

– Nem vagyok éhes – suttogta két csók között. – Vagyis... lehet, hogy mégis.

– Mmm? – dünnyögtem, miközben az ujjaim finoman megszorították a derekát.

Ajkait a fülemhez közelítette, és halkan, játékosan belesuttogott.

– Csak nem kajára gondoltál?

Halkan felnevettem, és megráztam a fejem. – Ha nem kajára, akkor mire?

Nem válaszolt azonnal. Csak egy apró harapást nyomott az állkapcsomra, majd visszatért az ajkaimhoz, és egy újabb, nyálas csókban olvasztottuk össze minden gondolatunkat.

Ajkai mohón tapadtak az enyémre, a csókunk egyre mélyebb és nedvesebb lett, mintha egyikünk sem akarta volna, hogy véget érjen. Az apró cuppanó hangok betöltötték a csendet, a levegő forróvá vált közöttünk, és minden egyes érintése újabb kis borzongást küldött végig a gerincemen.

Kis kezei az arcomon pihentek, az ujjaival finoman végigsimított az állkapcsomon, majd a nyakamra csúsztatta őket, óvatosan cirógatva a bőrömet. Még mindig fölöttem ült, a combjai az oldalamhoz simultak, és éreztem, ahogy a teste szorosan az enyémhez nyomódik minden egyes mozdulatnál.

Egy pillanatra elhúzódott, hogy levegőt vegyen, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, a szemei csillogtak a félhomályban. Az ajkai pirosak és enyhén duzzadtak a sok csóktól, és még mindig ott játszott rajtuk az a kis mosoly, amitől mindig elvesztettem a fejem.

– Nem bírok leállni – vallotta be halkan, a hangja kissé rekedten csengett.

Elmosolyodtam, és az egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, az ujjaimat puhán a hajába fúrva.

– Nem is kell – suttogtam vissza, és magamhoz húztam egy újabb csókra.

Felix elégedetten hümmögött, és azonnal folytatta, mintha csak erre a válaszra várt volna. Az ajkai puhán falták az enyémeket, a nyelve óvatosan cirógatta az alsó ajkamat, és minden egyes mozdulatában ott volt az a megszokott játékosság és szenvedély, amit annyira szerettem benne.

A kezei közben a mellkasomon siklottak végig, az ujjai óvatosan simították végig a pólóm anyagát, majd egészen a vállaimig vándoroltak, mintha csak ki akarna térképezni minden egyes pontot rajtam.

– Annyira puha a bőröd – motyogta két csók között, az ajkait egy pillanatra a nyakamhoz érintve, mielőtt újra visszatért volna a számhoz.

Felnevettem halkan, és játékosan megcirógattam az oldalát.

Az ujjaim végigsiklottak a hátán, finoman belekapaszkodtam a pólójába, és magamhoz húztam, hogy még közelebb legyen hozzám. Engedelmesen simult hozzám, az arcát az enyémhez dörgölte, és egy halk, elégedett kis sóhajt hallatott.

– Szeretlek – suttogta halkan, szinte alig hallhatóan.

A mellkasom összeszorult a szavaitól, és azonnal viszonoztam az ölelést, az ujjaimat finoman végigfuttattam a hátán.

– Én is téged – válaszoltam őszintén, és egy puha csókot nyomtam a homlokára.

Felix halkan felsóhajtott, és még szorosabban bújt hozzám, mintha soha többé nem akarna elengedni. Én pedig pontosan így akartam maradni vele – örökké.

Most erről az egy hónap kihagyásról ne beszéljünk, csak annyi a kérésem, hogy ha túl nyálas kérlek szóljatok, mert fogalmam sincs, hogy nem vittem-e túlzásba esetleg