Can I get a kiss?
And can you make it last
forever?

A nap finoman sütött ránk, mintha csak megérezte volna, hogy ma végre van egy kis időnk egymásra. Egy széles tölgyfa árnyékában terítettük le a pokrócot a park közepén, ahol a világ zajai alig értek el hozzánk. Az egyetem és a távolság okozta állandó rohanás után már régóta vágytam egy ilyen nyugodt délutánra Hyunjinnal.

Egy könyvet tartottam a kezemben, amit nemrég kezdtem el, és bár próbáltam koncentrálni, az állandó mocorgás Hyunjin felől nem könnyítette meg a dolgom. Fejét a combomra hajtotta, kezeivel a pokrócot piszkálta, mintha keresne valamit, amivel elfoglalhatja magát.

– Hyune – szólaltam meg, anélkül, hogy levettem volna a szemem a könyvről. – Nem tudnál nyugton maradni egy kicsit?

Felnézett rám, ajkai széles mosolyra húzódtak. Az a fajta mosoly volt ez, amitől mindig meglágyulok, de most nem akartam beadni a derekam.

– Unatkozom – mondta, miközben egyik kezével a könyvem borítóját kezdte piszkálni.

– Akkor aludj. Vagy nézd a felhőket – vetettem oda, és visszatértem a könyvhöz, bár tudtam, hogy úgysem hagyja ennyiben.

– Minek olvasol, amikor én itt vagyok? – kérdezte szinte sértődött hangon, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, az ujját lassan végighúzta a térdemen, tudva, hogy csiklandós vagyok.

– Hyune! – nevettem fel, és próbáltam eltolni a kezét, de ő még szorosabban kapaszkodott belém.

– Mit olvasol ennyire? – hajolt felém, de közben a könyvemhez nyúlt, hogy elvegye tőlem. Gyorsan elhúztam előle.

– Titok. És ha tovább piszkálsz, az is marad – vágtam vissza játékosan, mire ő felkönyökölt, és közvetlenül az arcomhoz hajolt.

– Tudod, mit gondolok? – kérdezte, ajkai alig pár centire voltak az enyéimtől. – Szerintem sokkal érdekesebb vagyok, mint az a könyv.

Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Letettem a könyvet a pokrócra, majd finoman megsimogattam az arcát.

– Ebben igazad van – mondtam halkan. – Te vagy a kedvenc történetem.

Hyunjin szemei egy pillanatra meglepve csillogtak, majd elégedett mosollyal simult vissza a combomra.

– Na látod, ezt akartam hallani – dörmögte. – Most már olvashatsz tovább.

– Komolyan? Most már békén hagysz? – kérdeztem kételkedve. Hyunjin nem az a fajta volt, aki ilyen könnyen feladta.

– Talán – vigyorgott, majd behunyta a szemét, de egyik keze továbbra is a térdemet piszkálta, mintha még mindig próbára akarna tenni.

Sóhajtottam, de ez a fajta piszkálódás sosem zavart igazán. Végül is, nem számított, mit csinál. Csak az számított, hogy itt volt velem.

Ahogy Hyunjin szemei lassan lecsukódtak, és az arca teljesen ellazult az ölemben, egy pillanatra elfelejtettem a könyvemet. Ujjaimat finoman végighúztam a haján, játszva a puha éjfekete tincseivel. Ő mozdulatlanul feküdt, csak néha vett egy mélyebb lélegzetet.

– Tudtad, hogy a hajad olyan, mint a selyem? – szólaltam meg halkan, szinte csak magamnak. – És az arcod... olyan békés most.

Hyunjin nem válaszolt, de az ajkain megjelent egy halvány mosoly, amitől egy pillanatra elakadt a szavam. Tovább simogattam a haját, mintha a mozdulatok megnyugtatnának minket egyformán.

– Komolyan, Hyunjin... néha nem is hiszem el, hogy ennyire gyönyörű vagy – folytattam csendesen, szinte az árnyékban rejtőző fákra bízva egy-egy különleges titkot.

Egy ideig semmi reakció nem érkezett tőle, de amikor már azt hittem, elaludt, egy mély, elégedett hümmögést hallatott. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy tovább játszadozzak a hajával. Végül visszafordultam a könyvemhez, de alig tudtam néhány sort olvasni, mert az elmém továbbra is a velem pihenő fiú körül forgott.

Pár perc múlva megéreztem, hogy Hyunjin megmozdul. Felkönyökölt mellettem, a szemei csillogva figyeltek engem.

– Mi az?

– Szeretnék valamit – motyogta halkan.

Oldalra néztem, és csak ekkor vettem észre, hogy mennyire közel van. A tekintete az enyémet kutatta, az ajkai apró mosolyra húzódtak, de mégis volt benne valami kihívó.

– És mi lenne az? – vontam fel a szemöldököm.

– Ezt – válaszolta egyszerűen, és mielőtt válaszolhattam volna, már hajolt is felém.

Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, de az érzés, ahogy az ajkai az enyémekhez értek, azonnal megnyugtatott. Viszonoztam, de csak egy rövid csókot szántam neki, épp csak egy érintést, hogy megnyugodjon, de éreztem, hogy Hyunjinnek más tervei vannak.

Amikor épp elhúzódtam volna, Hyunjin egyik keze finoman a tarkómra siklott, és magához húzott. A csók elmélyült, olyan volt, mintha egy pillanatra minden más megszűnt volna létezni körülöttünk. Az ajkaink tökéletes harmóniában mozogtak, a szívem egyre hevesebben vert.

– Hyunjin... – suttogtam, amikor végül elszakadtunk egymástól, de az arca még mindig közel volt az enyémhez.

– Mondtam, hogy unalmas csak feküdni – mosolygott elégedetten, miközben finoman végighúzta az ujjait az arcomon.

– Nem vagy normális – nevettem el magam, de közben éreztem, hogy az arcom szinte ég a boldogságtól.

– És mégis szeretsz – vágott vissza, majd újra elnyúlt az ölemben, mintha mi sem történt volna.

– Túlságosan is – válaszoltam csendesen, visszafordulva a könyvhöz. Bár tudtam, hogy most már végképp nem fogok olvasni.

[...]

Hyunjin hirtelen felült az ölemből, miközben én még mindig próbáltam megnyugtatni a szívemet az előbbi csókunk után. Egy pillanatra azt hittem, talán végre tényleg lenyugszik, de ahogy a kosárhoz lépett, és elővett egy doboz epret, tudtam, hogy tévedtem.

Visszaült mellém a pokrócra, és egy epret vett a kezébe. Lassan a szájához emelte. Az ajkai körülölelték a gyümölcsöt, és minden mozdulata olyan gondosan megtervezettnek tűnt, hogy szinte biztos voltam benne, csak engem akar vele kínozni.

A szemem akaratlanul is az ajkaira szegeződött. A babarózsaszín ajkai, amik pár perccel ezelőtt még az enyéimen időztek, most az epret ízlelgették. Szinte éreztem az édes ízt, ahogy Hyunjin lassan, szinte már provokatívan elfogyasztotta.

Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Hyunjin mindig pontosan tudta, hogyan tartson a hatása alatt. Még így, minden különösebb erőfeszítés nélkül is gyönyörű volt.

– Mi az? – kérdezte végül, miközben a szeme sarkából rám pillantott.

– Semmi – ráztam meg a fejem, de nem bírtam levenni a tekintetem róla. – Csak... jól nézel ki, amikor eszel.

– Tudom – vigyorgott rám, és újabb epret vett elő.

Ahogy újra az ajkai közé vette a gyümölcsöt, már nem tudtam elfojtani a gondolatot. Nem az epret akartam. Hanem őt. A csókját, azt az édes, bódító érzést, amit csak ő tudott megadni nekem.

Mielőtt azonban léptem volna, Hyunjin megelőzött. Egy gyors mozdulattal elkapta a tarkómat, és az arcomat magához húzta. Az ajkai az enyémekre tapadtak, és éreztem az eper édességét, ahogy az íze keveredett Hyunjinéval.

A csók nyálas volt, és kissé vad, de minden benne volt, amit Hyunjin iránt éreztem. Az ujjaim ösztönösen a tarkójára csúsztak, és közelebb húztam őt magamhoz, mintha attól féltem volna, hogy elszakad tőlem.

– Te vagy a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam – suttogta, amikor végül elváltunk egymástól, a homlokát az enyémnek döntve.

– Azt hiszem, most már én is akarok abból az eperből – válaszoltam nevetve, de Hyunjin csak megcsóválta a fejét.

[...]

Felálltam a pokrócról, és a kis tó felé sétáltam, amit eddig csak fél szemmel figyeltem. Ahogy közelebb értem, megláttam egy apró békát a víz szélén. Letérdeltem mellé, és halkan kuncogtam, miközben nézegettem. Olyan kicsi és törékeny volt, ahogy a lábait lassan mozgatta a fűben.

– Te is csak élvezed a napot, mi? – suttogtam, mintha válaszolni tudna.

A béka egy kicsit odébb ugrált, én pedig hagytam, hadd tegye a dolgát. Felálltam, és visszaindultam a pokróc felé, amikor megpillantottam Hyunjint. Most már a fának dőlve ült, törökülésben, a szemei egy pillanatra sem vándoroltak el rólam. Ahogy találkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és kitárta felém a karjait, mintha csak hívna.

A szívem azonnal megtelt melegséggel. Ez a gesztus annyira Hyunjin volt: csendes, de mindent elmondó. Én is elmosolyodtam, és visszasétáltam hozzá, majd leültem az ölébe, a mellkasának dőlve, háttal neki.

Hyunjin karjai azonnal körém fonódtak Az állát finoman a vállamra helyezte, és hallottam, ahogy mélyet sóhajt, mintha most végre teljesen megnyugodhatna.

– Lixie... – suttogta halkan, a hangjában ott bujkált az a különleges gyengédség, amit csak nekem tartogatott. – Tudod, mennyire szeretlek?

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és élveztem a közelségét, az illatát, a hangját.

– Tudom – válaszoltam végül, miközben az ujjaimmal finoman végigsimítottam a karjain, amik még mindig szorosan körülöleltek. – És én is szeretlek. Nagyon.

– Nagyon? – kérdezte játékosan, és a hangjában ott volt az a mosoly, amit annyira imádtam.

– Nagyon – ismételtem meg, de most már nevetve. – Nem tudnám jobban mondani.

Hyunjin apró csókot nyomott a nyakamra, amitől egy pillanatra beleborzongtam.

– Néha azon gondolkodom, hogy hogyan lehettem ilyen szerencsés – mondta halkan. – Hogy pont te vagy az enyém.

– Én is így érzek – suttogtam vissza, és hátradöntöttem a fejem, hogy ránézhessek. A szemeiben ott volt minden: a szerelem, az öröm, és az a csendes nyugalom, amit csak egymás mellett érezhettünk.

A percek lassan peregtek, de egyikünk sem akart megszólalni. Csak élveztük egymás közelségét, a természet hangjait, és azt az érzést, hogy végre tényleg kettesben lehetünk. Ez volt a mi világunk, ahol minden tökéletesnek tűnt. Mert ha mi ketten együtt voltunk, az is volt.

Ahogy Hyunjin karjai továbbra is körém fonódtak, és a csend megnyugtatóan körülölelt minket, elkalandoztak a gondolataim. Az ajkamba haraptam, ahogy azon töprengtem, hogyan is írhatnám le, amit iránta érzek. Nem egyszerű. Soha nem is volt az. Hisz magáról Hwang Hyunjinról van szó.

Hyunjin számomra olyan, mint a naplemente utolsó pillanatai. Egy pillanatra eláll tőle a lélegzeted, megáll az idő, és csak arra tudsz gondolni, hogy mennyire gyönyörű az egész. De ő még ezen túl is több. Ő az otthonom. A hely, ahová mindig visszatérhetek, akármi is történik.

A kapcsolatunk? Mintha két külön világ találkozott volna, és valami varázslatosat hozott létre. Ő a szenvedély, az energia, a szikra, aki újra és újra életre kelti a mindennapjaimat. Én pedig a nyugalmat hozom az életébe, azt a biztonságot, amire mindig is vágyott. Olyanok vagyunk, mint az ég és a föld – különbözőek, de valahogy mégis tökéletesen kiegészítjük egymást.

Hyunjin mellett nem csak szeretve érzem magam. Mellette úgy érzem, hogy teljes vagyok. Mintha minden egyes részlet az életemben, amit korábban hiányosnak éreztem, végre a helyére került volna. Egy kirakós vagyunk.

De van valami más is. Valami, amit nehéz szavakba önteni. Ő az a személy, aki megmutatta nekem, hogy a szerelem nem csak a rózsaszín álmokról szól. Néha nehéz, néha fájdalmas, de mindez csak erősebbé tesz minket. Mert minden vitánk, minden külön töltött nap csak még jobban rávilágít arra, mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Hyunjin az én szívverésem. Az életem legfényesebb része. Mert ő az én mindenem. Az egyetlen, aki igazán ismer, és az egyetlen, akit igazán ismerni akarok.

Ahogy ezek a gondolatok átjárták az elmémet, egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Hyunjin észrevette, és lepillantott rám, azokkal a csillogó szemeivel.

– Min gondolkozol? – kérdezte halkan, miközben az ujjai finoman végigsimították a karomat.

– Az élet nagy dolgain – kuncogtam. – És arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.

Hyunjin mosolya kiszélesedett, majd közelebb hajolt, hogy egy puha csókot nyomjon az arcomra.

– Mind a ketten azok vagyunk – suttogta. És tudtam, hogy ezt mindketten ugyanúgy érezzük.

5. rész. Ez az egész amúgy onnan indult, hogy visszaolvastam ez előző oneshotokat és a másodikban
-nem tudom ki emlékszik még rá- van egy rész amiben felix egy pikniken gondolkodik, hogy akkor minden milyen tökeles volt meg bla bla bla. Ja és igen abból a pár mondatból született ez, amit most olvastatok. Véleményeket várom, voteokért pedig puszit osztok💋❤️