Libben a függöny, nyikorog az ajtó
Bepréselődik a kinti zajból egy
rozétól ázott szerelmes szó
Meghalni nyáron csak veled lesz jó

A nap épp csak a horizont alá készült lebukni, ahogy kéz a kézben Hyunjinnel kiléptünk a parkoló betonjára. A délutáni meleg lassan hűvössé szelídült, de a napfény utolsó, mézszínű sugarai még végigsimították az aréna ívelt tetejét, aranyba öltöztetve a fémes struktúrát. A parkolóból néhány méterre már elkezdődtek a tömegek — fiatalok, idősebbek, mindenféle stílusban és hangulatban érkező emberek, akik mind ugyanazt a közös célt hajtva gyűltek egybe: hogy részesei legyenek annak a zenei élménynek, ami pár óra múlva az aréna belsejében kiteljesedett majd. Az emberek tömege, akár egy lassan mozgó, színes kígyó, tekergőzött a bejárat előtt, és a levegő vibrált az izgatottságtól, nevetéstől, halk beszélgetések morajától és az apró telefonhangok csilingelésétől. Tinédzserek kisebb csoportjai ölelkezve, nevetve beszélgettek, néhányan már tánclépésekben gyakorolták a koncertre készült koreográfiákat. Párok álltak szorosan egymáshoz simulva, ajkaik egymásén, mintha el akarnák raktározni a pillanatot, mintha ezzel is a koncert részeivé válhatnának még azelőtt, hogy bármilyen hang megszólalna.

Hyunjin meleg keze szorosan simult az enyémhez, ujjaink tökéletesen illeszkedtek egymás közé, mintha mindig is így kellett volna lenniük. Halk sóhajjal húzott közelebb magához, vállam az övéhez simult, és lépteink egyszerre koppantak az aszfalton, ahogy a kígyózó sor végére igyekeztünk. A tömeg lüktetése, a naplemente lassú haldoklása és Hyunjin jelenléte valami megmagyarázhatatlan nyugalmat adott — mintha az idő egyetlen hosszú, selymes szálra nyúlt volna ki körülöttünk. Vezetett, én pedig követtem, engedve a tenyeréből áradó finom melegnek, és néhány perc múlva már mi is a sor részei voltunk. Alig telt el egy szempillantásnyi idő, és mögöttünk is elkezdtek gyűlni az emberek; a tömeg egyre növekedett, mint valami óriási, lélegző organizmus.

Amíg a sor lassan araszolt előre, leültem az elválasztó korlátra, egyik lábamat lóbálva a levegőben. A fém kellemesen hűvös volt a farmeremen keresztül, a nap sugarai épp csak megcsillantak a fekete anyagon. Hyunjin felé fordultam, és egy mosolyt küldtem felé — azt a fajtát, amit csak neki tartogattam, amitől mindig kissé lehajtja a fejét, de a szeme sarkában máris megjelenik az a kis fény, amitől tudtam, hogy elértem őt. És valóban, ahogy rám nézett, egy alig észrevehető mosoly játszott az ajkai sarkában, majd közelebb lépett, és finoman átkarolta a derekamat. Teste az enyémhez simult, mintha minden lélegzetvétele az enyémből fakadt volna, mintha a bőrünk közötti milliméterek is túl sokak lettek volna.

Nevetve csimpaszkodtam a nyakába, egyik karom puhán fontam köré, miközben felemelkedtem kissé, lábujjhegyre állva, ajkaimat előretolva csücsörítettem felé. – Egy puszi jár – suttogtam halkan, játékosan. Hyunjin egy halk sóhajjal, talán egy leheletnyi szemforgatással hajolt közelebb, de láttam rajta, hogy elgyengül tőlem, még ha próbálja is leplezni. Kezével finoman takarta el arcunkat a körülöttünk álldogálók elől, majd ajkai puhán simultak az enyémekhez. Csókja rövid volt, de benne volt minden fáradt szeretet, minden vágyakozás és minden olyan érzés, amit szavak nélkül csak mi ketten értettünk. Édes volt. Olyan édes, hogy még utána is ott maradt az íze a számban.

Egy apró, cuppanó hang kísérte, amikor elvált tőlem, majd két kezét a combjaimra ejtette, finoman cirógatva a farmer anyagán keresztül. A mozdulatai puhák voltak, szinte álomszerűek, ujjai mintha csak táncot jártak volna a nadrág anyagán. Beleborzongtam az érintésébe, nem a hidegtől, hanem a gyengédségtől, amit közvetített. Fejemet a vállára hajtottam, lehunyt szemmel, miközben a háttérben már érezni lehetett a zene első lüktetéseit, mintha az aréna is ébredezni kezdene. De számomra az igazi koncert már elkezdődött — ott, abban a pillanatban, amikor a világ megszűnt létezni, és csak mi voltunk, egymás bőrébe simulva, egy kéz, egy érintés, egy csók.

Lábaimat csendesen lóbáltam a korlátról, a mozdulat ritmusában néha megzizzent a nadrágom szára, ahogy a levegőt hasította. A nap már teljesen a horizont mögé bukott, a narancs és bíbor színekből lassan mélylila árnyalatok váltak, és az aréna fényei, akár mesterséges csillagok, kezdtek pislákolni a homályban. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, ahogy a tömeg halk zsongása közepette csak úgy, céltalanul nézelődni kezdtem. A tekintetem végigsiklott az embereken, a sokféle arcon, ruhán, mozdulaton – de végül, mintha ösztönösen vonzaná valami ismerős gravitáció, Hyunjin alakján állapodott meg. A szívem egy kicsit mindig gyorsabban vert, amikor ránéztem. Nem számított, hányszor láttam már őt, valahogy minden alkalom olyan volt, mint egy új felfedezés. A fekete trikó szorosan simult feszes felsőtestére, éppen csak sejtetve az izmok ívét, ahogy mozdult, és az ismerős bőrdzseki ott volt rajta – az a kissé kopott, mégis örökké menő darab, amit először azon az estén viselt, amikor motorral gördült le a ház elé, egy hatalmas csokor vörös rózsával a kezében. Akkor még remegett a kezem, miközben kinyitottam az ajtót neki, ő pedig ott állt, kissé zavarban, de mégis magabiztos mosollyal. A dzseki azóta is a kedvencem volt – nem csak azért, mert dögösen állt rajta, hanem mert benne volt az egész történetünk kezdete.

A nadrág, amit viselt, tökéletesen passzolt az összképhez – egy laza szabású, világosszürke farmer, amely szinte lepergett róla, mégis valahogy úgy simult rá, hogy kiemelte hosszú, karcsú lábait, melyekben mindig volt valami könnyed elegancia. Minden mozdulata egy tánc volt, még akkor is, ha csak a sorban állt, a lábán ringatózott, vagy elfordult, hogy valami érdekeset nézzen a tömegben. Mellette állva mindig egy kicsit átlagosabbnak éreztem magam – de szerettem ezt az érzést. Szerettem azt, ahogyan ő kitöltötte a teret, és ahogy engem is magával emelt.

Rám egy hasonló szett került aznap estére. Egy fekete trikó, amit már sokszor viseltem, és amit mindig dicsért, hogy milyen jól áll a vállamon, mellé pedig egy fekete, áttetsző hálós felsőt vettem, amitől alig-alig maradt valami titok a bőrömön. De nem bántam. Hyunjin is mindig azt mondta, ne rejtegessem magam, mert szép vagyok – és valahol mélyen el is kezdtem elhinni neki. A háló anyagán átszűrődött a testem melege, a finom szellő is könnyedén átjárta, de valahogy nem zavart. A szürke farmer, amit felvettem, kicsit bő volt a combjaimon, épp csak annyira, hogy kényelmes legyen, de mégis kiemeljen valamit abból, ami én vagyok. Szerettem, hogy passzolt a Hyunjin szettjéhez – mintha öntudatlanul is összhangban lettünk volna, mint egy közös dallam két szólamú refrénje.

Ahogy ott ültem és figyeltem őt, keze hirtelen a karomra simult – gyengéden, alig érintve, mégis az érintésében ott volt az egész világa. Ujjai végigcirógatták a bőrömet a hálós anyagon keresztül, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy tényleg ott vagyok. Aztán lehajolt hozzám, hangja alig hallhatóan simította végig a levegőt. – Nem fázol? – kérdezte, miközben a dzsekijére bökött. – Csak szólj, és már rajtad is van. Egy szavadba kerül – tette hozzá, és mosolya finom volt, gyengéd, tele gondoskodással. Úgy nézett rám, mint valami kincsre, amit meg kell őrizni, mint valakit, akinek a komfortja többet jelent számára a sajátjánál.

Felnéztem rá, majd elmosolyodva felálltam a korlátról, hogy közelebb bújhassak hozzá. Karjaimat a háta köré fontam, ujjaimat átfűzve a dzsekije redőinél, és mellkasának döntöttem az arcom. – Egy kicsit talán – mormoltam a pólójába, élvezve a testéből áradó melegséget. – De még jó. Ha majd nagyon fázom, szólok, rendben? Ne aggódj – suttogtam, és éreztem, ahogy a hangom beleremeg a mellkasába. Hyunjin szorosan tartott, egy pillanatra sem engedett el, mintha ő is érezte volna, hogy most, ebben a közelségben rejlik valami sokkal mélyebb, mint amit a világ megérthet.

Egy csókot nyomott a hajamba, pontosan oda, ahol a szőke tincseim mindig kicsit kuszábban álltak. Éreztem, ahogy az ajkai puhán érintik a fejbőröm, és az a mozdulat, az a csók nem volt több egy másodpercnél – de mégis, mintha egy egész életnyi szeretet sűrűsödött volna bele. Karjai körém fonódtak, még szorosabban, még védelmezőbben. Abban az ölelésben nem volt helye a világnak. Csak ő volt, és én. A háttérben a tömeg élte a maga életét, hangok, fények, mozdulatok keveredtek, de számomra mindez csak halk díszlet volt egy sokkal fontosabb pillanathoz – ahhoz, hogy ott, Hyunjin ölelésében, teljesen otthon legyek.

Ahogy a sor lassan előre araszolt, Hyunjin karjai még mindig körém fonódtak, én pedig szorosan simultam hozzá, arcomat mellkasának döntve, hallgatva a szíve megnyugtató, egyenletes dobbanását. De aztán éreztem, hogy finoman, szinte már bocsánatkérő gyengédséggel kezd elmozdulni tőlem. Ujjai óvatosan bontották le a karomat a hátáról, mintha minden egyes mozdulattal arról biztosítana, hogy nem hagy el, csak a pillanat hívja őt máshová. Mikor már teljesen elváltunk, keze még mindig nem engedett el teljesen – lecsúszott a derekamra, és ahogy egy újabb lépést tett előre a jegypénztár felé, magával húzott. Oldalánál jártam, testem szorosan az övéhez simult, mint egy második árnyék, ujjai pedig ott pihentek csípőmön, néha finoman megszorítva, mintha csak ellenőrizné, hogy még ott vagyok.

A jegypénztárhoz érve egy gyors, rutinos mozdulattal előhúzta a telefonját, hüvelykujja végigsimított a kijelzőn, és megmutatta a jegyeket a fiatal lánynak, aki egy halk "köszönöm"-mel tovább is engedett minket. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de Hyunjin mégis talált benne helyet arra, hogy felém forduljon, lehajoljon, és egy röpke csókot nyomjon az arcom bal oldalára. És valóban. Éreztem, ahogy a hő felfut az arcomra, bőröm bizseregni kezdett az érintés nyomán, és mintha a világ minden színe egyszerre lett volna élénkebb, csak attól az apró gesztustól. Elmosolyodva, enyhén zavartan, mégis boldogan simultam újra mellé, vállammal nekiütközve az övének, miközben kuncogva nyúltam a keze után, amit addig a derekamon pihentetett.

Hyunjin ujjai azonnal rá kulcsolódtak az enyéimre, ám szinte észrevétlenül, játékos lágysággal kezdtek visszacsúszni a derekamra. Aztán lejjebb. Egyik pillanatban még az oldalamat érintette, a másikban már éreztem, ahogy a tenyere fenekem ívén pihen meg – semmi tolakodó nem volt benne, inkább csak az a fajta birtokló gyengédség, amitől az embernek még a szíve is megolvad. Egy játékos kuncogás hagyta el az ajkaimat, majd nevetve húztam vissza a kezét a derekamra. – Ne most – suttogtam neki cinkosan, mire ő rám nézett azzal az ártatlan, már-már szent mosolyával, amitől mindig tudtam, hogy pontosan tudja, mit csinál. Arcán az a fajta huncut nyugalom ült, amitől egyszerre éreztem magam megdorgált gyermeknek és a világ legszerencsésebb emberének.

Ahogy tovább sétáltunk az aréna bejáratához vezető széles sétányon, megérkeztünk a kis mobil bárokhoz, ahol apró világító fények alatt kínálták az italokat – alkoholosakat és alkoholmenteseket egyaránt. A környéken mindenfelé illatok keveredtek: a friss lime-os sör, a vaníliás koktél, a citrusos limonádé, és valahol távolabb még a pattogatott kukorica és grill szendvicsek illata is megcsapott. Hyunjin lelassított, majd oldalra billentett fejjel, halkan, puha hangon kérdezett. – Szeretnél valamit inni? Ha úgy van, nyugodtan. Tudod, hogy úgyis én vezetek haza – tette hozzá, és a hangjában nem volt semmi nyomás, csak az a végtelenül kedves gondoskodás, amitől mindig úgy éreztem, hogy valaki vigyáz rám. Kicsit lehajolt hozzám, mintha még közelebb akarna húzódni a válaszhoz, mintha az arcom rezdüléséből is ki tudná olvasni, mire vágyom igazán.

Egy pillanatra megtorpantam. A lábaim egyhelyben maradtak, míg a tekintetem végigfutott a standokon, a kis fényfűzérek alatt sorakozó palackokon, üvegeken, díszes poharakon. Volt valami varázslatos ezekben a fényekben, ahogy megcsillantak a különböző italok színes folyadékain. Kerestem valamit, egy pillanatot, egy indokot talán – de semmi nem akadt meg bennem igazán. Sem az ízek, sem a poharak, sem a lehetőség, hogy most valami új élményt próbáljak ki. Mert az élmény, amire vágytam, már ott volt mellettem.

Végül felé fordultam, a fejemet lassan, határozottan megráztam. – Nem – mondtam, majd kicsit halkabban hozzátettem. – Nem szeretnék. Tudod... nem szeretek egyedül inni. Főleg nélküled nem – magyaráztam, és ahogy kimondtam, már láttam is a tekintetén azt az ismerős melegséget. Nem nevetett ki, nem is faggatott tovább – csak értette. És ez volt benne a legszebb. Nem kellett semmit túlmagyarázni. A szavaim önmagukban elegendők voltak számára.

Hyunjin kuncogott egyet, halkan, mélyről jövően, amitől a mellkasa megrezdült a mozgástól. Lépett egyet előre, én pedig vele, mint mindig. A keze újra visszatalált a derekamra, mintha ez lett volna a világ rendje. Ott tartott, szilárdan, gyengéden – és én ebben az egyetlen mozdulatban megtaláltam az egész este értelmét. Nem volt szükség sem italra, sem másra. Csak rá.

[...]

A koncert már a csúcspontjához közeledett. A zene édesen, mégis vadul dübörgött körülöttünk, mintha az egész világ csak dobokból, basszusból és elnyújtott énekhangokból állna. A fények cikáztak felettünk – hol kékbe, hol vörösbe, hol aranyba festették a tömeget, a színpadot, egymást, engem, Hyunjint. Az emberek körülöttünk táncoltak, kiabáltak, ugráltak – mindenütt kacajok, izzadt tenyerek, lüktető szívek. Mi ketten mégsem voltunk egészen részei ennek a hatalmas, lüktető organizmusnak. A tömeg szélén álltunk, éppen ott, ahol a fal kezdődött, mintha tudatosan választottuk volna ki azt a szegletet, ahol a világ nem tud teljesen bekebelezni minket. Ott volt egy kis tér, egy apró menedék – elég ahhoz, hogy megmaradjunk egymásnak. Semmiképp sem akartunk a közepére kerülni. Tudtuk, milyen az, mikor elsodor a zene és az emberek árja, és bármennyire is szerettük a zenét, a látványt, egymás társasága volt az, ami valóban számított. Hyunjin már a koncert elején kijelentette, hogy innen, ha bármi baj lenne, könnyen el tudnánk tűnni. Csak egy mozdulat, egy kézszorítás, egy gyors kilépés, és már kint is lennénk a szabad ég alatt, távol mindentől. Tudtam, hogy ezzel is rám vigyázott.

A hátam a hideg tégláknak feszült, éreztem, ahogy a testemhez tapadó pólón keresztül az épület nyers hidege átszivárgott a bőröm alá, de nem bántam. Az érzés, a kontraszt épp annyira volt élő és izgalmas, mint a zenében elmerült lelkem. Hangosan kiabáltam a dalszöveget, torkom már rég elfáradt, de nem tudtam nem énekelni – vagyis inkább kiáltani, ordítani, ahogy az ütemek és szavak újra és újra átszelték a levegőt. Az arcomon hatalmas, felszabadult mosoly ült, sós izzadságcseppekkel a homlokomon, és a mellkasomban szétáradó, pezsgő örömmel. Előttem Hyunjin tornyosult, testével teljesen az enyémhez simulva. Kezei a derekamra simultak, ujjaival szorosan fogva, mintha egyszerűen csak ott akarna tartani, biztonságban. Tekintete rám szegeződött, mély és ragyogó volt a szeme, benne az egész világom.

Ahogy elfáradtam, a hangom elhalkult. Szaporán, mégis boldogan lihegve néztem fel rá, ajkaim közül még ki-kicsúszott egy-egy szó, egy sor a dalból, de már inkább csak leheletként. Ujjaimat felvezettem a mellkasán keresztül egészen a nyakáig, és puhán fontam köré karjaimat. Átöleltem őt, magamhoz húztam, csak hogy érezzem: ott van, valóban ott van, nem csak a fények és hangok játéka. És ekkor megszólalt az a dal. A mi dalunk. A kedvencünk, amit együtt hallgattunk először a kis stúdiólakásban, ahol minden túl kicsi volt, csak a szívünk volt túl nagy. Egyszerre kaptuk fel a fejünket. A tekintetünk összefonódott, és mintha a világ is megtorpant volna egy pillanatra. Egy hatalmas, önfeledt vigyor jelent meg mindkettőnk arcán – nem kellett kimondani semmit, a szívünk már beszélt helyettünk.

Hyunjin hirtelen mozdulattal hajolt le, és ajkai azonnal az enyémekre tapadtak. Nem volt előzmény, nem volt figyelmeztetés – csak egy pillanatnyi csend, aztán a forróság, ami elárasztott, belém fojtva minden szót, minden hangot. Ajkai puhán, mégis birtoklóan olvadtak össze az enyémmel. Szinte éreztem, ahogy az egész testem megremeg. Kezei lejjebb csúsztak, és a csontos ujjaival végigkarmolta a derekamat – nem erőszakosan, de éppen eléggé, hogy a bőröm alatt bizseregjen az érintés emléke. Belenyögtem a csókba, belesimulva a mozdulatba, s hagytam, hogy a valóság szétessen körülöttem.

Ajkai vadul mozdultak, fájdalmasan harapdálva az alsó ajkamat, újra és újra, míg éreztem, hogy ez bizony nyomot hagy majd. Egy apró seb, egy emlék, amit még napokig őrizhetek, s ha a tükörbe nézek, tudni fogom, hogy az az este nem volt álom. Mégsem bántam. Egyetlen pillanatig sem. Mert a fájdalomban ott volt az őszinteség, a vágy, az élet – mindaz, amit Hyunjin jelentett számomra. Kezeim a tarkójára simultak, ujjaim a hajába csúsztak, húztam magamhoz, még közelebb, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Kívántam őt – nem a testét, hanem az érintését, a közelségét, az illatát, a jelenlétét.

Elmerültünk. Nem a koncertben. Nem a zenében. Hanem egymásban. Az egész világ mintha rózsaszín ködbe borult volna, tompa fények, elmosódott hangok, csupán a másik lélegzetének ritmusa, az ajkaink vad, mégis szeretetteljes mozdulata létezett. A valóság megszűnt. Csak mi maradtunk – én, ő, és a végtelen pillanat, amiben örökre ott akartam maradni.

[...]

A mobilbárnál álltunk, ahol a koncert lüktető zaja már csak tompa háttérmorajként volt jelen. Az apró bár egy régi, átalakított kis furgon volt, oldalán kinyitható pulttal, amely előtt néhány kissé kopottas, mégis hívogató fémszék sorakozott. Az egész helynek volt valami nyugodt, majdnem otthonos hangulata. A pult felett színes ledfüzér kanyargott végig, apró meleg fényeket szórva az éjszakába, a poharakban tükröződő villódzással. A bár körül néhányan álldogáltak vagy ültek, halk beszélgetések, nevetések szűrődtek felénk. Felix a székek egyikén ült, törékeny kis teste a háttámlának dőlt, arca kipirult, homloka gyöngyözött, szőke tincsei már nedvesen tapadtak a halántékához. A vállán végigfutó sötét hálós felső rátapadt a bőrére, a nyaka mentén izzadságcsíkok kanyarodtak lefelé. A parfümje – az édes, bódító illat, amit mindig is annyira szerettem – most is ott lebegett körülötte, összekeveredve a meleg testének, az éjszakának és az italoknak az illatával. Az ujjai remegtek, amikor az újabb pohárért nyúlt – már nem is tudtam, hányadik volt az, de biztosan túl sok. Az átlátszó ital apró hullámokat vetett, ahogy a keze megrebbent, ajkai pedig már nyíltak is, hogy újabb kortyot húzzon le.

Sóhajtottam. Hatalmasat, mélyről jövőt, olyat, amiben ott volt a fáradtság, a nevetés és az aggodalom is. Felálltam a falnak támasztott székről, s odaléptem hozzá. Egy mozdulattal vettem ki a poharat a kezéből, még mielőtt a szájához érhetett volna. – Na jó, ennyi épp elég volt – mondtam halkan, türelmesen, lehajolva hozzá, hogy a hangomat hallja, mert már rég nem volt teljesen jelen ebben a világban. – Túl sokat ittál, ideje mennünk. – A hangom lágy volt, inkább suttogás, de határozott. Felix azonban csak bámult rám – azokkal a gyönyörű, kitágult pupilláival, amikben a fények csillogtak. Szemei ragyogtak, de nem az éberségtől, hanem az alkohol meleg mámorától, az arca vörösbe hajlott, s azon a kis kaján mosolyon ott táncolt minden ittas kiszámíthatatlanság. Láthatóan egyetlen szót sem értett abból, amit mondtam, vagy ha igen, hát semmit sem vett komolyan.

Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, ezúttal türelmesebb. Odahajoltam hozzá, egyik kezem a hóna alá csúsztattam, másikkal a derekát fogtam meg, és óvatosan elkezdtem felsegíteni a székről. Egy pillanatig azt hittem, eldől, de aztán megkapaszkodott bennem, és így sikerült megtartanom. Teste meleg volt és lágy, mintha minden izma ellazult volna. – Gyerünk, kiscsillag – motyogtam, miközben próbáltam vele egyensúlyozni. Ekkor hallottam meg a szinte gyermeki motyogását. A feje lehajtva, a szemei csukva, ahogy az arca a vállamhoz simult. – Vigyél... vigyél a hátadon, Jinnie... nem tudok menni... vigyél... – Szavai elcsuklóak voltak, ittas motyogás, amitől egyszerre olvadtam el, és sóhajtottam fel újra, kissé talán túl is ismerősen.

– Komolyan...? – morogtam az orrom alatt, de már guggoltam is le előtte. Mi mást tehettem volna? Nem hagyhattam ott, nem is akartam. Éreztem, ahogy nevetve huppan a hátamra, apró lábait a derekam köré kulcsolva, kezeit pedig a mellkasom alatt fűzte össze. – Jó erősen kapaszkodj, rendben? – szóltam hátra, miközben kezeimet biztosan aláfűztem a combjai alá, s óvatosan, de határozottan emelkedtem fel vele. A hátamon lógott, mint egy lusta kis majom, de minden mozdulata ismerős volt. Ahogy a feje a nyakamba simult, ahogy a lábaival ölelt át, ahogy motyogott valamit halkan – ezerszer éreztem már ezt az intimitást. A testem automatikusan tartotta őt, nem kellett gondolkodnom rajta. Lépkedni kezdtem a parkoló irányába, lassan, meg-megállva, hogy biztosan egyensúlyban maradjunk. Az egyik keze a mellkasomon pihent, míg a másik időnként gyengéden végigsimított a nyakamon, akár tudatosan, akár reflexből. Körülöttünk az éjszaka már lehűlt, de az ő teste még mindig égett a forróságtól.

Minden lépésnél éreztem, hogy ott van. Hogy bármennyire is fáradt, bármennyire is elázott, még mindig ugyanaz a Felix volt, aki miatt bármikor cipeltem volna haza a világ végéről is – akár a hátamon, akár a szívemben.