Angel of the night
Drown between your thights
I'm still here, ain't no excuse baby
I see you in my sleep
I'm scared beyond belief
Ain't nothing you can't
make me do, baby

A zuhany melege lágyan ölelte körbe testemet, mint egy régi, ismerős érintés. A víz nem volt forró, inkább kellemesen langyos — éppen olyan, ami még épphogy borzongat, miközben fokozatosan átjárja a tagjaimat. Lassan lehunytam a szemem, hagytam, hogy a vékony sugár végigcsurogjon a homlokomon, orromon, államon, végig a mellkasomon, majd le a hasam vonalán. Mintha csak a tenger hullámai nyaldosták volna bőrömet, csak épp gyengédebben, szelídebben. A hajam már rég elnehezült a víztől, tincseim sötéten tapadtak a nyakamra és vállamra. Egy apró mozdulattal tusfürdőt nyomtam a tenyerembe, ahogy mindig — talán kicsit többet is, mint kellett volna. Az édes, vaníliás illat azonnal belengte a levegőt, és hirtelen otthon éreztem magam. A habosodó krémet először a vállaimon oszlattam el, ujjaim körkörösen dolgoztak végig a karjaimon, aztán a mellkasomon, bordáimon, minden apró részleten, mintha minden egyes mozdulattal le tudnám mosni magamról a világ zaját. A hasamon, majd a csípőmön haladtam végig, míg a víz csendesen lesodorta rólam a habot, és vele együtt az egész nap fáradtságát.

A fürdőszoba olyan volt, mint egy elegáns menedék — szinte irreálisan gyönyörű. A falakat fehér márvány borította, benne halvány szürke erezetek futottak, mint vékony, kanyargós folyók. Minden tiszta volt, letisztult, mint valami modern, mégis időtlen tér. A zuhanyzó maga is tágas volt, szinte olyan, mint egy kis szoba a szobában — a padlót csúszásmentes, de ugyanolyan márványlapok fedték, a falakat apró, ablak formájú üveglapok díszítették, fekete fémkeretbe foglalva, amik beengedték a külső fényt, de megőrizték a belső intimitást. Mintha egy galériában álltam volna, ahol minden egyes részletet gondosan megterveztek. A zuhanyzóval szemben, kissé féloldalasan, egy széles csap állt, beépítve egy masszív, hófehér márvány pultba. A felette elhelyezett tükör hatalmas volt — annyira, hogy szinte egész testemet láthattam benne. Ott álltam, vizes hajjal, a bőröm még mindig fényes a vízcseppektől, a meztelenségem egy kissé zavarba ejtően hatott rám. Figyeltem magam, néztem a mellkasom lassú emelkedését, ahogy egy mély levegőt vettem, majd egy apró, alig hallható sóhajjal kifújtam — ezzel mintegy lezárva a nap tengerillatú nyomait.

Kiléptem a zuhanyzóból, mezítláb a hűvös márványlapokra. Egy puha, szürke törölközőt kaptam fel, és néhány gyors mozdulattal áttöröltem a testem, csak nagyjából, éppen annyira, hogy ne csöpögjek mindenhol. A levegő hűvöse most élesen érintette a még nedves bőrömet, de valahogy jólesett — élőnek éreztem magam tőle. A fürdőszobából a hálószobába sétáltam át, lassú, kimért léptekkel, mint aki nem siet sehová. A padló sötét tölgyből készült, meleg és sima, minden lépésemet puhán fogadta. Az ablakokon vastag, bézs függönyök lógtak, enyhén megmozdultak a légmozgásra, és valahol kint, a távolban még hallani lehetett a város neszeit — tompa zúgás, valami halk zenefoszlány, egy-egy autó távoli dudálása.

A szekrényhez léptem, az egyik oldalon finom fa polcok sorakoztak, rajtuk rendezetten hajtogatott ruhákkal, a másikon vállfák lógtak katonás rendben. A kezem végigcsúsztattam az anyagokon, majd kiválasztottam egy lenge, vékony anyagú fehér nadrágot. A szövet hűvös volt az ujjaim alatt, könnyed, légies — tökéletes választás estére. Mellé egy bő szabású, bézs színű felsőt vettem ki, amely épp csak sejtette a formáimat, anélkül hogy túlságosan rámtapadt volna. Szerettem az ilyen darabokat — kényelmesek voltak, de mégis elegánsak, és ha esetleg ő úgy döntene, hogy vacsora után még kisétálnánk a városba, akkor is éppen megfelelt volna. Már előre láttam magunkat: együtt sétálunk, csendben vagy nevetve, a macskaköves utcákon, egy apró kávézó mellett haladva el, az illatok keveredésében, és az esti fények melegében. De előtte még... csak én vagyok. A testem, a ruháim, az este ígérete.

A ház csendje bensőséges melegséggel ölelt körül, ahogy a lépcsőfokokon lépkedtem lefelé, mezítláb, hangtalanul. A fából készült lépcső enyhén roppant a súlyom alatt, de nem zavaróan — inkább olyan volt, mint egy régi barát halk köszönése. Egy apró, büszke kis mosoly bújt a szám sarkába, ahogy kezem a korláton pihent, tekintetem végigsiklott az otthonunk részletein. A reggeli fény lágyan áradt be az ablakokon, tompítva a sarkokat, a bútorok szélét aranyosan fénylő peremmel vonta be. A fal mentén sorakozó festmények, a gondosan elhelyezett könyvek és az apró emlékek minden egyes darabja arról mesélt, hogy ez itt a mi helyünk. A nappaliból balra nyílt a konyha, és ahogy közelebb értem, megéreztem a levegőben kavargó, ismerős illatokat — az otthon ízét.

A konyha egy igazi kis műalkotás volt: a falakat kék és fehér színekből összeállított, kézzel festett csempék borították. Minden egyes darabon apró motívumok — hullámzó víz, stilizált virágok, kecsesen hajló madarak — bújtak meg, mintha valaki egy egész történetet mesélt volna el a falakon. A nagy, faasztal világos színűre volt pácolva, rajta egy hímzett terítő nyugodott, amit régen a nagymamám küldött. A szoba közepén álló pult körül régi, kovácsoltvas székek sorakoztak, a pult maga sötét márványból készült, ellentétben a falak és padló világos tónusaival. A hatalmas ablak kitárva állt, a kora esti szél halkan zizegtette a függöny csücskét, beengedve a kert friss illatát, a reggeli harmattól nehéz levegőt, és valahonnan a távolból madarak halk csicsergését. Az egész tér élőnek hatott, mint egy lélegző, meleg szív, ami nap mint nap újraindul, amikor mi benépesítjük.

A pult és a tűzhely körül valóságos illatkavalkád keringett: a levegőt áthatotta a frissen főtt rizs puha gőze, keveredve a kimchi csípős, savanykás aromájával. Egy serpenyőben dús, aranybarnára sült bulgogi illatozott, míg egy másikban lágy, gőzölgő tojásos ramyeon gyöngyözött csendesen. A gochujang fűszeres illata megcsapta az orromat, amitől azonnal megéheztem — a vörös szószban pácolt tteokbokki sűrű, ragacsos szószban rotyogott, közvetlenül mellette pedig egy tál japchae pihent, üvegtésztája fényesen, hívogatóan csillogott. A színek, az illatok, a melegség mind körülöleltek, és úgy éreztem, mintha egy festménybe csöppentem volna, amit ő festett pusztán szeretetből.

Ott állt. A konyha közepén, teljesen elmerülve a főzésben. Az én angyali kis szőkeségem, aki úgy tűnt, mintha nem is a földről való lenne. A haja laza hullámokban omlott vállára, aranyló fényben ragyogott, ahogy a nap megérintette. Egyik bő, vékony anyagú, fehér pólómat viselte — amit reggel még a szék karfáján hagytam. Az anyag finoman ölelte körbe törékeny testét, épp csak leért a combja tetejéig, sejtetve a formákat alatta, mégis visszafogott eleganciával. A póló vége épphogy eltakarta kerekded, feszes kis fenekét, ami minden apró mozdulatra finoman megfeszült. Alatta egy fehér boxer feszült bőrére, az anyag vékony volt, szinte áttetsző, mintha csupán egy leheletnyi fátyol választotta volna el a külvilágtól. Combjai hosszúak, karcsúak, és minden mozdulatukban volt valami bámulatos könnyedség — mintha a föld alig tartotta volna vissza, hogy el ne lebegjen. Lábujjhegyen állt, épp egy fűszeres üveg után nyúlt, haja kissé előrebillent, és a fény úgy világította meg bőrét, hogy szinte ragyogott.

Lassan, hangtalan léptekkel közelítettem, mint egy árnyék a reggelben. Minden lépésem óvatos volt, halk, mégis céltudatos. Amikor mögé értem, nem szóltam, csak kezeimet puhán a keskeny csípőjére csúsztattam, ujjaim körbezárták, mintha csak én tartanám össze őt. Arcomat gyengéden nyakához dörzsöltem, ahol a hajvonal véget ért, bőrét éreztem, még meleg volt a konyha forró levegőjétől. Elmerültem az illatában — friss, édes, enyhén fűszeres, az én illatom keveredve az övével. Karjaimmal lassan köré fontam magam, a testem szorosan simult az övéhez. A póló anyaga alig volt valami köztünk, alatta éreztem hátának minden apró mozdulatát, a légzése ritmusát, ahogy mellkasommal együtt emelkedett és süllyedt.

Nem lepődött meg. Nem rezzent össze, nem kapta hátra a fejét. Csak egy lágy, szinte alig észrevehető mosoly terült el az arcán, amit én a tükörként fénylő lábos oldalán pillantottam meg. Apró kezeivel gyengéden megfogta az enyémet, ujjait óvatosan fonta közéjük, mint egy macska, aki tudja, hogy szeretve van. Finom volt, csendes és mégis végtelenül őszinte. Azt a pillanatot nem zavarta meg semmi — csak mi voltunk, a meleg, az illatok, és az érintés, amit úgy őriztem, mintha egy emlék lenne, amit sosem akarok elengedni.

A levegő sűrű volt az illatoktól és a hő meleg ölelésétől, mégis volt valami megfoghatatlan könnyedség abban a pillanatban, ahogy Felixet a karjaimban tartottam. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak, hogy ne próbáljam szavakba önteni mindazt, ami bennem kavargott — még ha tudtam is, lehetetlen. A hangom halkan, mélyen csendült fel a csendes háttérzajban, mintha attól tartanék, elrontom a varázst: — Ez... a pillanat szürreálisan tökéletes, tudod? — mondtam, homlokomat puhán a nyaka aljához simítva, orrommal belélegezve az illatát, azt az otthonos, édes, kicsit sós-fűszeres illatot, amit csak ő árasztott. — Mintha minden egyes döntésem, minden apró választásom végül ide hozott volna, hozzád, ebbe a konyhába, ebbe a melegbe... veled. — Kezeim szorosabban fonódtak csípőjére, de gyengéden, nem birtoklón, inkább úgy, mint aki fél elengedni valamit, ami túl tökéletes ahhoz, hogy valós legyen. — Annyira szerencsés vagyok... hogy lélegzel. Hogy mosolyogsz. Hogy rám nézel, mintha érdemes lennék rá. És hogy... ennyire, ennyire imádhatlak. — A szavak alig voltak többek egy sóhajnyi vallomásnál, mégis mindegyik súlyosan, igazán csendült.

Felix erre oldalra fordította kicsi fejét, hajának egy tincse lágyan végigsiklott arcomon. A tekintete tiszta volt, áttetsző, mint egy frissen mosott ablakon átsejlő égbolt. Szempillái árnyékot vetettek arcának puha íveire, miközben ajkai résnyire nyíltak — de nem szólt. Csak előrehajolt, közelebb, mintha a világ minden gravitációja hirtelen közénk koncentrálódott volna. És akkor megéreztem ajkainak finom, lágy érintését az enyéimen. Egyetlen csók volt csupán, mégis olyan volt, mint egy áldás. Mintha egy földre szállt, hatalommal teli angyal nyúlt volna le az égből, s azt mondta volna: ez itt a te mennyországod, Hyunjin, ez itt a te otthonod. Mintha minden sebem, amit valaha a világ ejtett rajtam, egyetlen érintés alatt gyógyulni kezdett volna. Olyan melegség öntött el, amit nem tudtam, hogy létezik. Behunytam a szemem, nem is gondolkoztam — csak átadtam magam annak, amit ő adott nekem: önmagát.

Később, amikor minden étel elkészült, és az egész ház megtelt a gőzölgő vacsora illatával, leültünk a nagy faasztal két oldalára. A masszív asztal sötét, mély tónusai kontrasztban álltak a porcelán tányérok finomságával, és a kezemmel, amit Felix apró mancsai tartottak a falapon. Nem volt sietség. Nem volt más, csak mi. Néha egymás kezét simítottuk, néha finoman egymás szájához emeltük az ételt, kacagva, mint gyerekek egy rejtett, titkos játékban. A nevetésünk halk volt, puha, de őszinte — épp csak egy kis vibrálás a levegőben, mégis mindennél valósabb. A poharak oldala bepárásodott, a fény gyertyaszerűen táncolt a márvány munkalapon túl. A világ mintha kívül rekedt volna, messze a ház falain túl.

Egy idő után, miközben egy puha falat japchae-t toltam Felix ajkai közé, nem bírtam tovább. Csak néztem őt, a haját, ahogy a vállára omlott, a szemeit, amik félig lehunyva, boldogan pihentek az enyéimen, a száját, mely még rágott — és lágy, halk hangon megkérdeztem. — Mit szólnál... ha vacsora után kimennénk kicsit? Csak te meg én... a városban... kézen fogva.

Felix rám nézett, és abban a pillanatban láttam megint azt a mosolyt, amit mindig is imádtam: a finoman megbillenő ajkakat, a tekintetében megbúvó fényt, azt a különös derűt, ami csak az övé volt. A falat még ott pihent a szája sarkában, rózsás ajkai alatt, és ő óvatosan megrágta, mintha ez volna a világ legfontosabb falata. Aztán, ahogy lenyelte, csak aprón bólintott, lassan, és közben ujjai végigsimítottak a kézfejemen, mintha csak újra megerősítené: igen. Igen mindenre. Igen hozzád. Igen az estére, az utcákra, a nevetésekre, az égre és a léptek ritmusára. Nem kellett több. A mosolya elmondott mindent. És én ott ültem vele szemben, a tenyerét a tenyeremben tartva, és tudtam, hogy minden, amit valaha kerestem, itt ül most előttem, csupán egy asztalnyi távolságra.

[...]

Az éjszaka leple lassan borult a tengerparti városra, de a sötétség sosem tudta teljesen elnyelni azt a helyet, ahol az élet éjjel is úgy pulzált, mint nappal. Az utcákon forróságként lüktetett a mozgás — az emberek hol hangosan nevettek, hol suttogva járkáltak karöltve, a boltok ajtajai tárva-nyitva álltak, a neonfények sejtelmes kékje és rózsaszíne betöltötte a házak falait, mintha a város maga is álmodni készült volna, egy édes, vibráló álmot. Az éttermek teraszain pezsgés volt: gőzölgő ételek érkeztek az asztalokhoz, csilingeltek a poharak, borostás arcú pincérek suhantak az asztalok között. Az illatok összefonódtak — grillezett tintahal, fűszeres ramen, édeskés gochujang, mind a tengeri levegő sós párájával keveredve. A bárok ajtajából zene szűrődött ki, dobok, basszusok és szaxofon hangjai fonódtak össze a kacagással és a hullámok távoli morajával. A klubok előtt fiatalok sorakoztak, ragyogó sminkekkel, csillogó ruhákban, várva, hogy a város egy újabb éjszakára elnyelje őket. A kikötőben elindultak az esti hajójáratok: mindenhol fények csillantak, hajók orrára rögzített díszek villogtak, és a tenger nyugodtan ringatta őket, mintha csak a világ egyetlen nyugodt szívdobbanása lenne. Az utcákat lámpák világították be, meleg arany fényük gyengéden ölelte körül az esti járókelőket, a város minden sarka úgy élt, mint egy nagy, lüktető test, ami mindenkit befogadott, aki élni akart benne.

Ahogy Felix mellettem lépkedett, a homokkal kevert járdán, minden egyes kis mozdulata mesébe illő volt. A szőke haja aranyló glóriaként keretezte apró arcát, ahogy időnként felnézett rám, majd vissza a fényekre. Egy bő, halvány színű inget viselt, amit a derekán kissé megkötött, alatta fehér vászonnadrág lengedezett a szellőben — olyan volt, mint egy tengerparti festmény eleven alakja. Finoman, ösztönösen csúsztattam kezem a derekára, és ahogy az érintésem nyomán odébb mozdult a vékony anyag, éreztem bőre melegét az ujjaim alatt. Erre ő, mintha csak várta volna ezt a pillanatot, édesen oldalra dőlt, fejét puhán a vállamhoz hajtotta, mintha ott lenne az otthona. Mancsait lassan felcsúsztatta hátamra, mintha biztosítaná magát, hogy valóban ott vagyok, valóban én vezetem ebben az álomszerű éjszakában. Léptei aprók voltak, hangtalanok, mintha nem is érintené igazán a földet, csak lebegne mellettem, könnyedén, ahogy a fények tükröződtek a szeme sarkában, s tekintete egyszerre volt csodálkozó és boldogan biztonságban nyugodó. Ahogy így sétáltunk, egymásba kapaszkodva, az idő megállt. Nem volt múlt, nem volt jövő — csak az a most, és benne mi ketten, mozdulatlanul a világ forgásában.

A város zaja lassan halkult el mögöttünk, ahogy egy kisebb hídhoz értünk, ami keresztülívelt egy csatornán, mely a tengert és a belső öblöt kötötte össze. A híd korlátja kovácsoltvasból készült, díszes ívein párásan csillant meg a közeli lámpák fénye. A víz alattunk fekete tükörként csillogott, a lámpák és csillagok sziporkázó lenyomatai lebegtek benne, mint valami másik világ városképe. Ott, abban a pillanatban, már nem bírtam tovább csak figyelni. Meg kellett érintenem újra, újra és újra. Finoman húztam magamhoz Felixet, egyik karommal a derekát fonva át, a másikkal tarkóját simítva. Teste puhán simult az enyémhez, mintha máris belesimult volna a mozdulatomba, s úgy préseltem őt a hídnak, hogy érezze, nincs távolság kettőnk között. A szívem olyan hevesen vert, hogy úgy éreztem, mintha át akarna szökni az ő testébe, mintha már nem lenne elég, hogy csak egy bőr választ el minket.

Ajkaim finoman simultak ajkaihoz, először alig érintve, csak mint egy leheletnyi kívánság. Aztán újra, és újra. Nem volt két egyforma puszi — mindegyik egy-egy vallomás volt. A felső ajkát, majd az alsót csókoltam meg, aztán a szájzugát, aztán a közepét. Milliónyi apró csókban öntöttem ki mindazt, amit szavakkal sosem tudnék: a hálát, hogy létezik, a vágyat, hogy örökké maradjon, a szerelmet, ami túlcsordult bennem. Kezeim közben a hátát simogatták, ujjbegyeim alatt éreztem a reszketést, a megborzongást. Nem akartam több lenni abban a pillanatban, csak ajka az ő ajkán, bőre az én kezeim között, szíve a mellkasom alatt. A világ színes lüktetése körülöttünk szinte megszűnt — csak a víz moraja, a fénypontok vibrálása, és a mi halk lélegzetünk töltötte meg az éjszakát. A híd, a tenger, az egész város — csak díszlet volt, hogy ez a csók végre megszülessen.

Ahogy a híd korlátjának dőlve tartottam őt karjaimban, mellkasomhoz simulva, teste egészen megremegett az ölelésben. Ajkai egy pillanatra elváltak egymástól, és szinte hangtalanul, de annál érzékenyebben ejtette ki a nevemet — olyan volt, mint egy sóhaj, mint egy fohász, mely túl törékeny ahhoz, hogy bárki más meghallja, csak én. A hangjában ott rezgett valami mélyről jövő, valami ösztönös, amit talán még ő sem tudott teljesen szavakba önteni. Egy árva pillanatra szemeit lehunyta, mintha bátorságot gyűjtene, majd lehalkult, mégis olyan tisztán szólalt meg, mintha minden egyes szóval egyre közelebb akarna kerülni hozzám. — Hiányoztál, Hyunjin... — motyogta, szinte csak nekem, olyan halkan, hogy talán a világ sem hallotta volna meg, csak az a rész bennem, ami teljesen az övé volt. — Akarlak... baszki, annyira, de annyira akarlak. Csinálj valamit, mielőtt itt az utcán esek neked — A szavai súlyosak voltak, bennük volt kérés, a követelés. Az őszinte, tiszta vágy, amit a hangjában ott remegő törékenység tett még valóságosabbá. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezek a mondatok abból a puha, cseresznyepírban játszó, rózsás ajkakból törtek elő, melyeket pillanatokkal korábban még csókokkal borítottam. Olyan volt, mintha a szíve beszélt volna, áttörve minden gátat, s én csak álltam ott, enyhe meglepetéssel, de szívem mélyén gyengéd, büszke örömmel. Elmosolyodtam — az a fajta mosoly volt ez, ami belülről fakadt, lassan, melegséggel teli. Nem szóltam semmit, csak finoman újra megcsókoltam őt, most rövidebben, lágyabban, de annál biztosabban, mintha ezzel válaszolnék minden rezdülésére. Aztán, egy pillanat habozás nélkül, egyik karommal lába alá nyúltam, a másikkal derekát ölelve, és menyasszony pózban emeltem fel. Nevetve szisszent fel, kezei a nyakam köré fonódtak, arca pírban úszott, de nem tiltakozott. Könnyedén, biztos léptekkel indultam el vele hazafelé, az éjszaka lüktető fényei között. Nem volt már messze az otthon — egy kicsit sietve, talán tíz perc, ha annyi sem. A gondolat, hogy odabent, a márványos fürdő, a puha ágynemű, a nyitott ablakok és az egymásra szőtt testek közelsége vár, új lendületet adott lépteimnek. Felix a karomban pihent, mégis éreztem, ahogy vágyai éberen lüktettek a bőre alatt, a tekintete minden mozdulatomat figyelte, és tudtam, hogy amint elérjük azt az ajtót, amint becsukódik mögöttünk a külvilág, végre minden kívánság, minden sóhaj és minden ki nem mondott érzés otthonra találhat bennünk, egymásban.

Úgy gondolom azért megérdemeltek egy ilyen, kis nyugisabb, aranyosabb részt, miután mindenkit lesokkoltam, vagy akár egy kicsit traumatizáltam is az előző résszel😌💕