Tell me you trust me and
kiss me and hug me yeah
Well I would do anything for ya
you just gotta love me

Az autó halk zúgása töltötte be a teret, ahogy a nap lassan eltűnt a horizonton, narancs és rózsaszín árnyalatokat hagyva maga után. Hyunjin vezetett, szemét az útra szegezte, arcát pedig lágy fények világították meg, ahogy a fák közül előbukkanó utcai lámpák fénycsóvái végigsiklottak tökéletes lényén. Az állkapcsa feszült volt, ahogy koncentrált, de az ajkai, ahogy mindig, kissé megnyíltak, mintha szavakra készülnének, melyeket végül nem mond ki.

Oldalról figyeltem őt, és azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Minden egyes apró mozdulata – ahogy ujjai a kormányon pihentek, vagy ahogy néha az ajkához emelte a nyelvét, hogy megnedvesítse – lenyűgözött. Egyszerűen tökéletes volt. Nem is kellett próbálkoznia, hogy elérje ezt a hatást, és talán épp ezért volt annyira különleges.

Ahogy tovább bámultam őt, lassan egy mosoly jelent meg az arcán. Nem nézett rám, de éreztem, hogy pontosan tudja, mit csinálok.

– Mi az? – kérdezte lágy, játékos hangon, még mindig az utat figyelve.

Elkaptam a tekintetem, és zavartan a combomra tereltem minden figyelmemet.

– Semmi – válaszoltam gyorsan, de éreztem, ahogy az arcom kezdett elpirulni.

Hyunjin halk nevetése megtöltötte a teret, akárcsak egy dallam, amit mindig szívesen hallottam. Egyik kezét lassan leemelte a kormányról, és a combomra helyezte. Az érintése gyengéd volt, mégis határozott, mintha jelezni akarta volna, hogy teljesen az övé vagyok. Ujjai lassan kezdtek mozogni a melegítőm anyagán, körkörös mozdulatokat írva le a bőröm felett.

– Mindig így bámulsz engem, amikor vezetek... – motyogott halkan, mintha csak meg akarná valamivel törni a csendet.

– Nem bámultalak – próbáltam tagadni, de a hangom megremegett, és ez csak még inkább elárult.

Hyunjin mosolya kiszélesedett, és végre rám nézett egy pillanatra, mielőtt tekintete visszatért volna az útra. A szemében ott csillogott az a fény, amitől mindig elgyengültem.

– Most is bámulsz – mondta, és egy pillanatra megszorította a combomat, mielőtt tovább simogatta volna.

Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy tényleg bámultam őt, mert egyszerűen képtelen voltam nem észrevenni minden apró részletet. A haját, ami kicsit zilált volt az egész napos programok után, az arccsontját, ami mindig annyira markáns volt, és a telt, dús ajkait, mik most enyhén ívelték a legédesebb mosolyt.

Egy mély sóhaj hagyta el az ajkamat, ahogy megpróbáltam összeszedni magam. Hyunjin felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Csak tovább simogatta a combomat, egyre közelebb kerülve a térdemhez, majd újra visszatérve a felsőbb részekhez. Éreztem, hogy a bőröm minden apró érintésére reagál, mintha tüzet gyújtott volna bennem.

– Hyunjin – szólaltam meg végül, próbálva elrejteni a hangom remegését.
– Figyelned kéne az útra.

– Figyelek – mondta egyszerűen, és a szeme sarkából rám nézett. – De rád is. Téged sokkal jobban szeretlek figyelni.

Ez csak valahogy még közelebb hozott hozzá, még ha fizikailag már alig volt közöttünk távolság. Az autó halk zajai és az ő jelenléte olyan biztonságos buborékká váltak körülöttem, amit soha nem akartam elhagyni. Ahogy továbbra is simogatta a combomat, a szívem egyre hevesebben vert. Mintha minden apró érintésével újabb emléket égetett volna belém.

Hyunjin ujjaival hirtelen megszorította a combomat, ezzel visszarántva a gondolataimból, mikor megálltunk egy piros lámpánál.

– Hé, nézz rám – kérte halkan, és egy pillanatra rám emelte azokat a gyönyörű mogyoró barna szempárokat, amikbe olyan halálosan szerelmes voltam.

Felé fordultam, és ő mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mintha minden gondolatomat és érzésemet olvasná, anélkül, hogy egy szót is mondanék.
– Csak annyit kérek tőled, hogy ne gondolj túl mindent. Élvezd a pillanatot. Rendben? – mondta, és a kezével végigsimított az arcomon.

Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd bólintottam.

– Rendben – válaszoltam halkan, és mosolyogva néztem rá.

Egy utolsó pillantást vetett rám, majd tovább haladtunk az úton. A combomon nyugvó keze és az az apró mosoly az arcán viszont végig ott maradt, mintha ezzel akarta volna emlékeztetni magát – és engem is –, hogy minden pillanatot meg kell élni, különösen azokat, amelyeket együtt tölthetünk.

[...]

Ahogy az autó továbbgurult az úton, a csend egyre feszültebbé vált körülöttem. Hyunjin ujjai még mindig a combomon pihentek, finoman mozogtak, mintha érezné, hogy gondolatok gyötörnek. Minden apró érintése nyugtató lehetett volna, de mégsem volt az. A fejemben kavargó érzések túl erősek voltak ahhoz, hogy elengedjem őket.

Nem akartam erre gondolni. Nem akartam elképzelni, milyen lenne nélküle. De az agyam nem hagyott nyugodni. Mintha csak azért is túlgondoltam volna a dolgokat, mert Hyunjin megkért, hogy ne tegyem.

Mi lenne, ha soha nem találkoztunk volna? Mi lett volna, ha nem ugyanabba a gimnáziumba járunk, ha soha nem kezd el flörtölni velem, ha soha nem látom azt a szemtelen mosolyt, amitől a világom fenekestül felfordult? Talán egy másik életem lenne, más emberekkel körülvéve. De boldog lennék? Egyáltalán lehetnék boldog, ha nem ő van mellettem?

És mi lenne, ha valamiért szétválnának az útjaink? Ha a távolság, a mindennapok nehézségei vagy egy buta vita egyszer csak elég lenne ahhoz, hogy eltávolodjunk egymástól? A gondolat olyan erővel sújtott le rám, hogy összeszorult a torkom.

A legrosszabb azonban az a gondolat volt, amitől még a gyomrom is összerándult. Mi lenne, ha ő találna mást? Egy olyan világban, ahol Hyunjin mindenki számára vonzó, hogyan is gondolhatnám, hogy elég vagyok neki? Egy modell, egy cégvezető, akinek a neve már önmagában elég ahhoz, hogy bárki ráfigyeljen. A világ tele van emberekkel, akik könnyedén az ölébe hullhatnak, és én? Én csak én vagyok. Egy srác, akinek nincs különösebb tehetsége, aki néha még saját magát is alig tudja elviselni. Ez lennék én.

Nem kellett volna gondolnom rá, de a kép a fejemben túlságosan valóságos volt. Valaki más az oldalán, valaki, aki talán jobban megfelel neki, aki többet tud nyújtani. Éreztem, ahogy a szemeim kezdtek megtelni könnyekkel, de minden erőmmel próbáltam visszatartani őket. Nem akartam, hogy Hyunjin lássa. Nem akartam, hogy tudja, milyen bizonytalan vagyok. Persze nem benne, vagy a kapcsolatunkban, inkább magamban, és abban, hogy eleget tettem-e le az asztalra, hogy megérdemeljek egyáltalán egy ilyen csodás férfit magam mellett.

– Felix – szólalt meg hirtelen, ahogy az ujjai megálltak a combomon. A hangja halk volt, de határozott. Éreztem, hogy a tekintete rám szegeződik, még akkor is, ha nem néztem rá. – Kis csillag, mi a baj?

Megráztam a fejem, és gyorsan elfordultam, mintha az ablakon túli táj hirtelen rendkívül érdekes lett volna.
– Semmi – válaszoltam gyorsan, de a hangom remegése újabban elárult.

Hyunjin azonban nem hagyta annyiban. Az autó lassított, majd megállt az út szélén. A motor zúgása is elhalt, és hirtelen csak a lélegzetem és a heves szipogásom hangját hallottam a csendben. Hyunjin felém fordult, és éreztem, ahogy a tekintete szinte átéget.

– Csillagom... – mondta újra, most már komolyabban. – Tudom, hogy valami bánt. Mondd el. Kérlek... had segítsek.

Próbáltam elrejteni az érzéseimet, de Hyunjin kitartó volt. A kezét felemelte, és gyengéden az állam alá tette, hogy magához fordítson. A szemei mélyen az enyémbe fúródtak, és abban a pillanatban minden fal, amit magam köré emeltem, darabokra hullott.

– Csak... néha azon gondolkodom, hogy miért vagy velem – mondtam halkan, szinte suttogva. A szavak nehezen hagyták el az ajkaimat, de végül mégis kimondtam őket. – Olyan sok lehetőséged lenne. Mindenki akar téged, Hyunjin. Mindenki. Én pedig... én csak én vagyok.

Hyunjin arckifejezése egy pillanatra megváltozott. Mintha fájdalmat érezett volna, mintha az én bizonytalanságom őt is bántotta volna. A keze az arcomra simult, és hüvelykujjával végigsimított a bőrömön.

– Lixie – szólalt meg végül, a hangja tele volt gyengédséggel. – Te tényleg nem érted, ugye?

Nem válaszoltam, csak néztem rá, várva, hogy folytassa.

– Lehet, hogy sok ember akar engem és bárkit választhatnék, de én csak egyetlen embert akarok – mondta, miközben közelebb hajolt. – És az te vagy. Te, és senki más.

A szívem összeszorult, ahogy ezeket a szavakat kimondta. Éreztem, hogy a könnyek, amiket eddig visszatartottam, most végigfolynak az arcomon. Hyunjin ujjai gyengéden letörölték őket, miközben tovább beszélt.

– Nem érdekel, hogy ki vagy mi van körülöttem. Nem érdekel, hogy hány lehetőségem lenne. Te vagy az, aki mellettem van, amikor szükségem van rád. Te vagy az, aki megnevettet, aki miatt otthon érzem magam, bárhol is legyek. És ha valaha is kételkedsz abban, hogy elég vagy-e nekem, kérlek, ne tedd. Mert te vagy az egyetlen, aki valaha is elég lesz.

A szavai úgy találtak célt a szívemben, mint még soha semmi más. Ahogy rám nézett, minden kétségem szertefoszlott. Az a mély szeretet és elköteleződés, amit a tekintetében láttam, minden kétséget eloszlatott.

– Szeretlek – suttogta, és ajkai puhán az enyémekhez értek.

Ebben a csókban benne volt minden – minden bizonytalanság, minden szeretet, minden, amit nem tudtam szavakba önteni. És abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem kell kételkednem benne.

Hyunjin ajkai nem szakadtak el az enyéimtől, mintha szavak helyett most így próbálna meggyőzni arról, amit már elmondott. Az érintései gyengédek voltak, mégis tele szenvedéllyel, mintha minden egyes csókban újra és újra biztosítani akarna róla, hogy szeret.

– Lixie – suttogta, amikor egy pillanatra elváltunk egymástól, de csak annyi időre, hogy levegőt vegyünk. A hangja mély volt és reszketett az érzelmektől. – Annyira szeretlek. Nem is értem, hogyan gondolhatod, hogy nem vagy elég nekem.

Mielőtt bármit mondhattam volna, újra megcsókolt. Az ajkai szinte ittak engem, mintha soha nem akarna elszakadni. Éreztem, ahogy az egyik keze az arcomat simogatja, a másik pedig a derekamra csúszik, közelebb húzva magához, már amennyire az autó szűk tere engedte.

– Te vagy a legédesebb, legaranyosabb ember, akit valaha ismertem – mormolta a szünetekben, miközben apró csókokkal hintette az ajkaimat, az államat, és még az arcomat is. – Olyan tökéletes vagy, Lix. Tudod te ezt egyáltalán?

Megráztam a fejem, mert tényleg nem tudtam. De Hyunjin nem hagyta annyiban.

– Nem érdekel, ha te ezt nem látod – mondta határozottan, miközben a szemeimbe nézett. – Én látom. Minden nap látom. És ez az, ami számít.

A szavai, a hangja, az érintése mind olyan erővel ért el hozzám, hogy a könnyeim megint előtörtek. Hyunjin azonban nem zavartatta magát, sőt, mintha még inkább bátorították volna az érzéseim. Hüvelykujjával újra letörölte a könnyeimet, majd az orrom hegyére adott egy lehelletnyi puszit, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.

– Látod? – mondta halkan, gyengéd mosollyal. – Pont erről beszélek. Annyira gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz.

Nem tudtam megszólalni. A szívem szinte kiugrott a helyéről, miközben ő tovább folytatta.

– Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – folytatta, a hangjában most már némi komolysággal. – És nem érdekel semmi más. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, vagy mit mond. Csak te számítasz. Csak te, Lix. Baszki... hogy tekerted el ennyire a fejem?

Újra megcsókolt, de most lassabban, gyengédebben. Olyan érzés volt, mintha minden egyes érintésével elmondaná, mennyire fontos vagyok neki, és mennyire igaz minden szava.

Ahogy elváltunk, lágyan a homlokomat az övéhez érintette, és mélyen a szemeimbe nézett.

– Soha nem foglak elhagyni. Ne is gondolj ilyenekre – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mert nekem te vagy az otthonom, Lix.

A könnyeim most már megállíthatatlanul folytak, de ezek a könnyek már nem a kétségből fakadtak. Inkább a megkönnyebbülés, a boldogság könnyei voltak.

– Szeretlek, Jinnie... – suttogtam, és éreztem, hogy a hangom megremeg.

Hyunjin elmosolyodott, majd gyengéden megcsókolta a homlokomat, mintha ezzel akarná lezárni a beszélgetést. Végül visszaült a helyére, de mielőtt újra elindította volna az autót, egy utolsó pillantást vetett rám, az a bizonyos mosoly ott játszott az ajkain.

– Most már hiszel nekem? – kérdezte, de a hangjából hallatszott, hogy pontosan tudja a választ.

Bólintottam, és halványan elmosolyodtam.

– Hiszek – feleltem halkan.

Hyunjin elindította az autót, de a keze ismét a combomra siklott, mintha ezzel akarná biztosítani, hogy végig velem marad. Az úton hazafelé már nem szóltunk semmit, de nem is kellett. Minden érintése, minden pillantása emlékeztetett arra, hogy igazat mondott. Hogy én tényleg elég vagyok neki. És ezzel az én lelkem is megnyugodott.

Okkkke. Igazából ez nem volt betervezett, csak tegnap este nem tudtam aludni ezért elkezdtem írni, aztán bealudtam, és ma gondoltam, hogy akkor már nem megy a kukába, így átírtam egy kicsit, és hát ez lett belőle. Nem azt mondom, hogy nem tetszik, de valahogy nem a legjobb. DE ez nem az a oneshot amiről beszéltem, (iykyk) a hosszú. Rájöttem, hogy arra valószínűleg még pár napot várnotok kell, cserébe amíg azon ülök, írtam egy ilyen kis rövidkét. (ahelyett, hogy azt csinálnám:>)

Amúgy azt akartam megkérdezni, hogy az eddigiek közül, kinek, melyik oneshot a kedvence, és miért pont az, ami? Nagyon érdekel, és ha van ötletetek a továbbiakhoz, írjátok meg. Million kisses💌❤️