I know we're better than friends

A szoba csendjét egy éles, idegtépő hang hasította ketté. Az ébresztőm. A nyugodt, puha álomból egy pillanat alatt rántott vissza a valóságba, és egy mély, rekedt morgás kíséretében nyúltam ki, hogy lecsapjam a készüléket. Az ujjaim vakon tapogatóztak a telefon után, míg végül megtalálták, és egy mozdulattal elnémítottam a zajforrást. Azonban ezzel még nem ért véget a szenvedésem.

Ahogy visszahuppantam a matracra, az egész testem rángatózni kezdett az ingerültségtől. Egy mélyről jövő, elkeseredett nyöszörgés hagyta el a számat, miközben a kezemmel a takarót a fejemre húztam. Utáltam ezt az érzést. A reggeli kelés borzalma minden egyes alkalommal mintha újra és újra átrángatott volna a pokol kapuján. A testem fáradt volt, az elmúlt napokban folyamatosan sajgó hasam pedig most is éreztette magát – nem volt vészes, de ott volt, egy állandó kellemetlen nyomás, ami emlékeztetett rá, hogy valami nincs rendben.

Oldalamra fordultam, arcom a fal hűvös felületéhez préselődött, miközben a takarómba burkolóztam, elhatározva, hogy nem mozdulok innen. Lassan visszacsúsztam az álom és az ébrenlét közti furcsa lebegésbe, amikor hirtelen egy ismerős, túlzottan is energikus hang törte meg a csendet.

– Yongbok, kelj fel!

A gyomrom összerándult, ahogy édesanyám hangja megtöltötte a szobát. Hallottam, ahogy határozott léptekkel odasétál az ablakhoz, majd egyetlen mozdulattal felrántja a redőnyt. A korábban sötét, biztonságos barlangomat azonnal elárasztotta a reggeli fény.

– Nem maradhatsz egész nap az ágyban! – folytatta, hangjában az a tipikus, türelmetlen él csengett, amit minden egyes reggelen hallottam.

Egy fájdalmas sóhaj kíséretében még mélyebbre fúrtam magam a takarómba, próbálva kizárni a világot.

– Kelj már fel, Yongbok! – tette hozzá, majd különösebb ceremónia nélkül távozott, a küszöbről még egyszer visszanézve rám.

Mikor végre újra csend lett, hisztérikusan dörmögve ültem fel az ágy szélén. Kezeimmel az arcomba temetkeztem, miközben próbáltam összeszedni magam. Egyáltalán nem akartam iskolába menni. Egyetlen dolgot akartam: visszaaludni. De az már lehetetlen volt.

A kezembe vettem a telefonomat, és a képernyőt bámulva görgetni kezdtem az értesítéseket. Egyetlen dolgot kellett elintéznem, hogy a reggelem elviselhetőbb legyen. Elhúztam a híváslistát, majd megkerestem Jisung nevét. A csengés hosszúnak tűnt, de végül egy ismerős, élénk hang töltötte meg a vonalat.

– Hyung! Mi az?

– Elvinnél suliba? – motyogtam, még mindig rekedten az álomtól. – Nem akarok buszozni...

– Persze, nem gond – felelte könnyedén. – Negyed óra múlva ott vagyok!

– Oké – motyogtam, majd kinyomtam a hívást.

Egy újabb fáradt sóhaj hagyta el a számat, mielőtt lassan feltámaszkodtam volna, és nagyot nyújtóztam. A vállaim ropogtak, ahogy a karjaimat az ég felé emeltem, a hátam megfeszült, mielőtt újra visszaernyedtem volna az ágyba. A tekintetem a szoba sarkában álló tükörre tévedt.

Lassan, kelletlenül másztam ki az ágyból, és odaléptem hozzá. Végigmértem magam a tükörben – a hajam kócos volt, a szőke tincseim tövében a lenövés már határozottan látszódott. Az arcom kissé nyúzottnak tűnt, a szemeim alatti halvány árnyékok is árulkodtak arról, hogy nem aludtam eleget.

Felcsúsztattam a pólómat, és lenéztem a hasamra. Lapos volt, a bőr sima, a derekam karcsúnak tűnt. A pizsama rövidnadrágomban a combjaim is vékonynak hatottak – nem voltam izmos, soha nem is voltam, de nem zavart különösebben. Valahogy ez volt az én testem, és elfogadtam ilyennek.

A pólóm anyaga lassan visszahullott, de a kezem nem állt meg. Felcsúsztattam a nyakamhoz, az ujjaim megfogták a nyakvonalat, és kicsit lejjebb húzták az anyagot. A tükörben láttam, ahogy a kulcscsontjaim előbukkannak a fehér bőröm alól – éles vonalak voltak, szinte árnyékot vetettek a bőrömre. Egy pillanatig csak bámultam őket, az ujjaim bizonytalanul érintették a bőrömet. Nem volt olyan testalkatom, mint a többi srácnak – nem voltam széles vállú, nem voltam izmos. De nem is akartam az lenni.

Egy utolsó, mély lélegzetet vettem, majd elléptem a tükörtől. Ideje volt elkészülni.

A lépcsőfokok tompán recsegtek a talpam alatt, ahogy gyors léptekkel siettem lefelé. A ház még csendes volt, az álmos reggel szinte tapinthatóan terjengett a levegőben, de engem csak egyetlen dolog érdekelt: az energiaital. Ahogy a konyhába értem, egyetlen mozdulattal kinyitottam a hűtő ajtaját, és elégedetten pásztáztam végig a belsejét. A hideg fény megvilágította a tökéletes választékot – ott sorakoztak a dobozok egymás mellett, mintha csak rám vártak volna.

Egy széles vigyor kúszott az arcomra, amikor megpillantottam a kedvencemet. Gondolkodás nélkül nyúltam érte, ám még mielőtt becsukhattam volna a hűtőt, egy ismerős, határozott hang ütötte meg a fülemet.

– Felix Yongbok Lee!

A mosolyom egy pillanatra sem hervadt le, ahogy anyám a hátam mögé lépett, karba tett kézzel, azzal a jellegzetes, nem túl boldog arckifejezéssel, amit már túl jól ismertem.

– Most komolyan, megint ezt iszod reggelire? – kérdezte, a hangjában az a fáradt, de mégis kioktató él csengett, amit minden alkalommal előhúzott, ha valami „egészségtelen dolgot" csináltam. – Nem tudnál legalább valami normálisat enni? Egy pirítóst? Egy joghurtot? Bármit, ami nem szemét?

A dobozt a pultra tettem, és kinyitottam a hűtő ajtaját, úgy csinálva, mintha keresnék valamit, miközben csak hagytam, hogy tovább beszéljen.

– Annyira vékony vagy, Yongbok. Tényleg azt akarod, hogy csak ilyen szarságokon élj? Nem csoda, hogy állandóan fáj a hasad!

Vigyorogva fordultam felé, és az arcomra öltöttem azt az ártatlan kifejezést, amiről mindketten tudtuk, hogy semmi jóra nem utal.

– Persze, anya – bólogattam túlzott lelkesedéssel. – Majd eszek valamit, ígérem.

A szemöldökét felvonta, mintha egy pillanatra elhinné, hogy komolyan gondolom, de aztán csak megcsóválta a fejét. Mindketten tudtuk, hogy hazudok. Még csak nem is próbáltam palástolni.

– Persze, persze – sóhajtott, majd egy gyors mozdulattal előrehajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Vigyázz magadra, rendben?

– Mindig – vigyorogtam, majd figyeltem, ahogy kilép a konyhából és elindul dolgozni.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, felkaptam az innit, és egy laza mozdulattal kibontottam. A halk szisszenés valahogy mindig elégedettséggel töltött el, ahogy a hideg fémdoboz a kezemben volt. Belekortyoltam, és közben visszaindultam a szobámba, miközben fejben már az aznapi outfitet próbáltam összerakni.

Ahogy beléptem a szobába, a tekintetem végigfutott a szekrényen. Mindig is szerettem a ruháimat – nem volt belőlük sok, de megvolt a saját stílusom, és tudtam, mi áll jól. Letettem az innit az íróasztalomra, majd a szekrényhez léptem, és elkezdtem válogatni.

Először egy fehér pólót dobtam az ágyra, majd egy rövidebb, szürke pulóvert – épp csak annyira volt bő, hogy kényelmes legyen, de ne tűnjek benne elveszettnek. Aztán a farmerek felé fordultam. Átnéztem néhány szűkebb darabot, de végül egy bővebb, kissé oversized fazont választottam. A dereka kicsit nagyobb volt, mint kellett volna, de ezt szerettem benne – könnyedén lejjebb tudtam húzni a csípőmre.

Ahogy mindent az ágyra hajítottam, elégedetten léptem a tükör elé, és vettem még egy kortyot az italomból. A hajam még mindig kócosan állt, a szőke tincseim a lenövésnél sötétebben árnyékolták a fejemet. Egy ideje gondolkodtam rajta, hogy újrafestem, de valahogy így is tetszett.

Lassan felöltöztem – a fehér póló kellemesen simult rám, a pulóver lazán esett a vállamra. A farmert szándékosan kicsit lejjebb húztam a csípőmön, majd a tükörben végigmértem magam. Valahogy így volt tökéletes.

Végül az íróasztalomhoz léptem, és felkaptam egy piros hajgumit. A hajam túl hosszú volt már ahhoz, hogy mindig csak lógjon, így összefogtam egy laza fél copfba. A tükörben megigazítottam, majd egy pillanatra még egyszer végigmértem magam.

Elégedetten bólintottam, majd felkaptam az innit, és egy újabb korty után elindultam a fürdőszobába.

A fogkrém hűvös, mentolos íze kellemesen csípte a nyelvem, miközben gyors, rutinos mozdulatokkal sikáltam végig a fogaimon. A fürdőszoba tükre homályosan verte vissza az arcomat, ahogy az ébredés utolsó fázisaként leöblítettem a számat, és a törölközőért nyúltam. A fogmosás után azonnal a kis neszesszerem felé nyúltam a mosdókagyló szélén, és az ujjammal kezdtem el végigtapogatni a benne rejtőző apró eszközöket.

Végül ujjaim egy ismerős, hengeres tárgyra fonódtak. Kihúztam a fekete szemceruzát, és egy apró mosollyal a szám sarkában letekertem a kupakját. A ceruza hegye tökéletes volt, épp annyira tompa, hogy lágyabb, füstös vonalakat húzhassak vele. Egyik kezemmel óvatosan megfeszítettem a szemhéjamat, míg a másikkal finoman végighúztam a ceruzát a szempilláim tövében. A fekete vonal kiemelte a szemem formáját, mélyebb árnyékot adott a tekintetemnek. Kicsit eldolgoztam az ujjaimmal, hogy ne legyen túl éles, majd elégedetten biccentettem a tükörképemre.

Mikor végeztem, a neszesszerbe nyúltam egy újabb ismerős kis tubusért. A pirosas szájfény áttetsző, kissé fényes árnyalatot adott az ajkaimnak, miközben vastagon végighúztam rajtuk. Egy pillanatra megálltam, ajkaimat összedörzsölve ellenőriztem a textúrát, majd visszacsúsztattam mindent a táskába.

A tükörképem egy pillanatra fogva tartott. Egy ideig csak bámultam magam, mintha keresnék valamit a vonásaimban, amit még nem ismerek eléggé. A fekete szemceruza sötétebbé tette a tekintetem, a szájfény enyhe ragyogást adott az arcomnak. Furcsa volt – valahogy mindig úgy éreztem, hogy a reggeli készülődés során egy újabb réteg kerül rám, mintha minden apró részlet kicsit jobban összerakna engem.

A gondolataimból a szobámban felcsendülő csengőhang rántott vissza a valóságba. Ösztönösen mozdultam, sietve indultam vissza a szobámba, ahol a telefonom rezgett az ágyamon. Felkaptam, és azonnal válaszoltam.

– Itt vagyunk – mondta Jisung röviden a vonal másik végén.

A tekintetem azonnal a szobámra szegeződött, az agyam pánikszerűen kezdte végiggondolni, mi van még szétdobálva. Nem volt sok időm.

– Jövök – válaszoltam kapkodva, majd egy mozdulattal kinyomtam a hívást.

A táskámhoz siettem, és gyorsan bepakoltam néhány könyvet – fogalmam sem volt, milyen órám lesz elsőként, de úgy döntöttem, majd kitalálom később. Egyik kezemmel a pulton álló parfüm után nyúltam, a megszokott, édes vaníliaillat egyetlen fújással körbelengte a bőrömet. Az illat ismerős és megnyugtató volt – egy apró, finom részlet, ami részemmé vált az évek alatt.

A táskát a vállamra kapva rohantam le a lépcsőn, a lépteim tompán visszhangoztak a lakásban. Az ajtót feltéptem, és egyből Jisung autójára pillantottam. A ház előtt állt, mintha csak rám várt volna. Az anyósülésen Minho ült, hátradőlve, türelmes arckifejezéssel, míg hátul Hyunjin és Innie osztoztak a helyen.

Egy gyors mozdulattal előkaptam a kulcsaimat, bezártam az ajtót, majd az autóhoz siettem, és bepattantam az egyetlen üres helyre, Hyunjin mellé. A táskámat ledobtam a lábamhoz, bekötöttem magam, majd oldalra fordultam, hogy a mellettem ülő fiúra nézzek.

Hyunjin épp a telefonját nyomkodta, de ahogy megérezte a tekintetem, felpillantott. Egy széles vigyor húzódott végig az arcomon, miközben óvatosan a nyakára simítottam a kezem, és finoman magam felé fordítottam.

Nem volt szükség szavakra. Ahogy a tekintetünk találkozott, előre hajoltam,

A kuncogásom halkan rezgett a levegőben, ahogy közelebb hajoltam Hyunjinhez. Az ajkai puhák voltak, melegek, ahogy halkan cuppanva találkoztak az enyéimmel. Az ajtók csukottak voltak, az autó belseje tompán visszhangozta az apró csókok nedves hangját. Az ujjaim finoman siklottak végig a tarkóján, beletúrtam a selymes tincsekbe, miközben édesen megízleltem az alsó ajkát. Hyunjin egyik karja erősen a vállamra csúszott, ujjaival finoman cirógatta a bőrömet, ahogy egyre játékosabban kínozott. Ajkai először csak lágyan mozogtak az enyémek ellen, majd kissé éhesebben kezdtek el harapdálni, szinte incselkedve csábítottak egyre közelebb.

Jisung a vezetőülésben egy hatalmas, drámai sóhajjal indította be az autót, és elindult, mintha már teljesen belenyugodott volna abba, hogy minden reggele így telik. A motor halk zümmögéssel töltötte meg a teret, de engem csak Hyunjin ajkai érdekeltek. Egy utolsó, hangos cuppanással váltam el tőle, még mindig kuncogva, miközben a hüvelykujjammal letöröltem a szájfény nyomait az ajkairól. A pirosas árnyalat élesen kontrasztolt a bőrével, de így is jól állt neki.

Kezeim automatikusan a mellkasára simultak. Az anyagon keresztül is éreztem az izmai melegét, az egyenletes emelkedő-süllyedő mozgást, ahogy lélegzett. Gyengéden kezdtem el simogatni, miközben boci szemekkel pillantottam fel rá. – Jól nézel ki – dünnyögtem elismerően.

Hyunjin mosolya kiszélesedett, szemei melegen csillogtak, ahogy végigmért. Egy pillanatig csak fürkészte az arcom, mintha szavak nélkül akarna visszaadni valamit abból, amit én mondtam neki. Aztán finoman előrehajolt, és egy lágy csókot nyomott a homlokomra.

– Te is gyönyörű vagy – suttogta halkan, majd egy könnyed mozdulattal a nyakamhoz hajolt.

Mielőtt még válaszolhattam volna, ajkai finoman a bőrömhöz értek, apró, nyálas csókokkal hintve be a bőröm. A forró lehelete végigsimított a bőrömön, ahogy lassan haladt egyre lejjebb, éppen csak érintve a kulcscsontom vonalát. Édesen, szinte elmosódva dörmögött közben, a hangja meleg és nyugodt volt.

– Annyira jó illatod van... – súgta a bőrömre, az orrát finoman végighúzva a nyakamon. – Ez az a parfüm amit a szülinapodra vettem... annyira imádom rajtad.

A szavai végigborzolták a gerincemet, a bőröm szinte bizsergett az érintése alatt. Már épp megfogtam volna az arcát, hogy visszahúzzam egy újabb csókra, amikor hirtelen egy erős rántást éreztem.

Hyunjin egy meglepett sóhajj szakadt el tőlem, ahogy Innie határozottan a vállába markolt, majd morogva húzta el mellőlem. Az arcomon még ott volt a csókjai emléke, de a meglepettség gyorsan átcsapott hitetlenkedő kuncogásba.

Minho az anyósülésen vigyorogva figyelte a jelenetet, mintha bármelyik pillanatban kirobbanhatna belőle a nevetés.

– Neked meg mi a fasz bajod van? – Hyunjin értetlenül meredt Innie-re, a szemei kikerekedtek, ahogy próbálta felfogni, mi történt.

Innie karba tett kézzel, komor tekintettel nézett vissza rá.

– Nagyon örülnék, ha nem falnátok fel egymást a kocsiban – morogta, az ajkai gyanúsan rángatóztak, mintha próbálná komolyan tartani az arcát. – Komolyan, még nincs reggel nyolc, és ti már így viselkedtek?

Hyunjin egy pillanatig még döbbenten pislogott, majd felhorkantva megforgatta a szemeit.

– Csak féltékeny vagy.

Minho ezen a ponton már nem bírta tovább, és kitört belőle a nevetés, a fejét a műszerfalnak támasztva rázkódott a vállai. Jisung közben a volán mögött ismét egy hatalmas sóhajtással fogadta el sorsát, majd egy szót sem szólva elfordította a kormányt, és befordult a következő utcába.

– Csak azt mondom – folytatta Innie, még mindig összehúzott szemöldökkel –, hogy nem akarok szemtanúja lenni annak, hogy egymás torkának estek, és szerintem Jisungék sem.

Hyunjin sértődött arccal dőlt hátra az ülésen, látványosan megforgatva a szemeit, majd visszanézett rám.

– Szóval akkor most nem is csókolhatlak meg? – kérdezte színpadias szenvedéssel a hangjában.

Én csak vigyorogva megráztam a fejem.

– Majd később.

– Kegyetlen vagy – nyögte, majd drámaian hátrahanyatlott az ülésben, mintha egyenesen összetörték volna a szívét.

Jisung közben a visszapillantóból figyelte a jelenetet, majd a lehető legfásultabb hangján megszólalt

– Örülök, hogy ezt megbeszéltétek. Most már elindulhatunk végre normálisan, vagy valaki még szeretné bejelenteni, hogy házasodni is akartok a hátsó ülésen?

Minho ismét nevetésben tört ki, Innie pedig csak egy sóhajjal dőlt vissza az ülésbe. Én kuncogva hajtottam a fejem Hyunjin vállára, miközben ő színpadiasan a kezem után kapott, és egy apró puszit nyomott az ujjaimra.

[...]

Ahogy az autó lassan megállt az iskola előtt, mindannyian szinte egyszerre pattantunk ki belőle. A reggeli levegő friss volt, a nap még csak most kezdett igazán kibukkanni a felhők mögül, halvány arany fénybe vonva az iskolát. A beton alattunk kissé hűvösnek tűnt, ahogy cipőink halk koppanásokkal értek földet.

Hyunjin éppen nyújtózkodott egy nagyot, amikor Minho hirtelen az oldalára csapott, majd vigyorogva húzta magával. – Egy kicsit ellopom – jelentette ki önelégülten, mire Hyunjin egy sértődött nyögéssel próbált volna ellenkezni, de Minho nem tűrt ellentmondást.

Jisung közben mellém lépett, és egyetlen határozott mozdulattal a karomba karolt, mintha attól tartana, hogy valaki elragad tőle. A szája sarkában egy sejtelmes kis mosoly játszott, és ahogy együtt lépkedtünk az iskola kapuja felé, már éreztem, hogy valami készül.

– Szóval – kezdte ártatlanul, miközben kuncogva oldalba bökött –, most már elmondhatod, mi ez az egész veled és Hyunjinnal.

Az ajkaimat összeszorítva próbáltam elnyomni a nevetésemet. – Milyen „ez az egész"?

Jisung drámai sóhajjal a szabad kezével a homlokára csapott, mintha teljesen kikészíteném. – Lix... Egymásra vagytok tapadva, úgy néztek egymásra, mintha minden pillanat az életetek legnagyobb romantikus jelenete lenne, de még mindig nem vagytok együtt?

Felnevettem a szavaira, az arcom akaratlanul is kipirult, ahogy a reggeli csókjaink jutottak eszembe. – Hát... még nem igazán beszéltünk róla – vallottam be, a cipőm orrával végighúzva a földön, miközben tovább lépkedtünk.

Jisung egy hangos, hitetlen nevetéssel megtorpant. – Még nem beszéltetek róla? Édesem ezen nincs mit megbeszélni. Hyunjin egyértelműen teljesen odavan érted. Te is odavagy érte. Mire vártok még?!

Az ujjaimat a kabátom ujjába fűztem, és halvány mosollyal vontam meg a vállam. – Nem tudom... igen, sokat vagyunk együtt. Imádom Hyunjint, annyira édes és gondoskodó, és... – Egy pillanatra elhallgattam, a gondolataim pedig akaratlanul is visszatértek az édes kis csókokhoz, a meleg tenyeréhez a derekamon, az illatához, ami még mindig ott lebegett az ingemen. – Csak... valahogy még nem hoztuk szóba. De tudom, hogy ő is így érez – vallottam be végül, az arcomra egy kis somolygós mosoly kúszott.

Jisung elégedetlenül megrázta a fejét, mintha nem tudná elhinni, milyen vakok vagyunk. – Felix, esküszöm, ha estig nem beszéltek erről, én fogom helyetted elmondani neki.

Felnevettem a fenyegetésen, de mielőtt még válaszolhattam volna, Minho hirtelen visszatért, és egy határozott mozdulattal elragadta Jisungot mellőlem.

– Visszakapod a pasidat – jelentette ki könnyedén, mire Jisung egy sértett nyögéssel tiltakozott.

Nem volt időm reagálni, mert Hyunjin szinte azonnal mellém lépett, az arcán egy széles, ragyogó mosollyal. Egy pillanatra végigmért, mintha percek óta nem látott volna, majd egyetlen határozott mozdulattal átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához.

Éreztem a tenyerét, ahogy a pulóverem alá csúszott, és meleg ujjai végigcirógatták a csípőm csupasz bőrét. Az érintése egyszerre volt gyengéd és birtokló, mintha csak azt akarná éreztetni velem, hogy sosem enged el. A lélegzete finoman csiklandozta a fülemet, ahogy közelebb hajolt.

– Hiányoztam? – kérdezte, a hangja egy árnyalatnyit mélyebb volt a szokásosnál.

A szám akaratlanul is felfelé görbült, miközben finoman végigsimítottam az ujjain, amelyek még mindig az oldalamat cirógatták.

– Egy kicsit – vallottam be halkan.

Hyunjin elégedetten hümmögött, majd egy apró csókot nyomott az arcomra, mielőtt elindultunk volna az iskola épülete felé. Az ujjaim ösztönösen az övéibe kulcsolódtak, és ahogy együtt lépkedtünk, minden olyan természetesnek tűnt.

Talán Jisungnak igaza volt. Talán már tényleg nem volt kérdés, hogy mik is vagyunk egymásnak.

[...]

Ahogy kiléptünk a teremből, a folyosó zsibongása szinte azonnal körülölelt minket, de én alig érzékeltem belőle valamit. Még mindig ott égett a bőrömön Hyunjin keze, amely puhán csúszott a derekamra, ujjai könnyedén fűződtek a pulóverem anyagába, mintha attól tartana, hogy el fogok tűnni mellőle. A szívem egy ütemet kihagyott, amikor közelebb húzott magához, annyira, hogy a meleg lehelete finoman végigsimított a fülem mögött.

– Lix – szólított meg halkan, mély, mégis édes hangján. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt felnéztem volna rá. Az arca olyan közel volt, hogy minden apró vonását ki tudtam venni; a kissé kócos tincseit, a puha ajkait, és azt az ismerős, mégis újfajta bizonytalanságot a tekintetében. – Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt – kérdezte halkan, de éreztem, hogy több van a szavai mögött.

A gyomrom furcsán megremegett, de egy kis mosoly játszott az ajkaimon. – Persze – válaszoltam halkan.

Hyunjin halványan elmosolyodott, majd gyorsan elköszönt a többiektől, keze lassan csúszott a hátamra, majd finoman kezdett az udvar irányába terelni. A lépteim kissé bizonytalanok voltak, ahogy hátrapillantottam Jisungék felé, de ők csak vigyorogva intettek, és Minho még egy sokatmondó kacsintást is küldött felém. Az arcom hirtelen forrósodni kezdett, ahogy visszafordultam Hyunjin felé, aki közben határozottan, de gyengéden vezetett előre.

Ahogy kiértünk az udvarra, a zaj lassan elhalkult körülöttünk. A legtöbb diák a főbejárat előtti padoknál vagy a sportpálya körül zsibongott, így ahogy egyre távolodtunk az épülettől, egyre nagyobb lett a csend. Hyunjin egyenesen a kert hátsó részébe kísért, egy öreg padhoz, amely felett egy hatalmas cseresznyefa ágaskodott. A fa tele volt apró, halványrózsaszín virágokkal, amelyeket a tavaszi szellő néha megrezgetett, néhány szirmot a levegőbe röpítve. Ahogy leültünk, egy-két virágszirom puhán hullott a hajunkba, és ösztönösen belenyúltam a tincseim közé, hogy kiszedjem az egyiket.

Hyunjin mellettem nagyot sóhajtott. Az ujjaim még mindig a hajamban voltak, amikor a keze lassan megmozdult, és finoman összefűzte az ujjainkat. Egy pillanatra meglepődve néztem le a kezünkre, ahogy hüvelykujja gyengéden végigsimított a bőrömön, mintha nyugtatni akarna.

– Felix... – kezdte halkan, de aztán megállt, mintha keresné a szavakat. Egy pillanatra elnézett, majd újra rám emelte a tekintetét. – Szeretnék kérdezni valamit – mondta végül, és éreztem a hangjában az idegességet, amit általában olyan jól leplezni szokott.

Nem szakítottam félbe, csak némán bólintottam, várva a folytatást.

– Az elmúlt hónapokban... nagyon sokat gondolkodtam rajtad. Rajtunk – folytatta, a szorítása egy pillanatra erősebb lett, mintha attól tartana, hogy el fogok menekülni. – És rájöttem, hogy... nem csak úgy gondolok rád, mint egy barátra.

A szívem egy ütemet kihagyott.

– Mindig figyelek rád – folytatta halkan, és éreztem, ahogy a mellkasomban egyre nagyobb lesz a feszültség. – Figyelek, hogy ettél-e rendesen, hogy fáradt vagy-e, hogy jól vagy-e. Mindig azt akarom, hogy boldog legyél. És tudom, hogy néha idegesítő vagyok, de... nem tudom megállni, hogy ne gondoskodjak rólad.

Az ujjaimmal ösztönösen szorosabbra fontam az övéit, a tekintetemet pedig még mindig nem tudtam elszakítani róla.

– Felix – mondta ki a nevemet ismét, a hangja most már határozottabb volt. – Tetszel nekem. Nagyon. Fülig beléd zúgtam. És szeretném, ha a barátom lennél.

Egy pillanatra minden megszűnt körülöttem. A szél lágyan fújt végig a bőrömön, a cseresznyevirágok továbbra is puhán hullottak körénk, de én csak őt láttam, az ő csillogó szemeit, az ajkai sarkában megbúvó halvány mosolyt, a finoman remegő ujjait az enyémek között.

A szívem hevesen kalapált, és bár a szavak ott voltak a torkomban, egy pillanatig csak némán néztem rá.

A csend már túl hosszúra nyúlt. Éreztem, ahogy a pillanatok súlya egyre nehezedik ránk, ahogy Hyunjin ujjaim közé font keze egyre jobban remegni kezdett. A szeme idegesen cikázott az arcomon, mintha keresné a választ, amit még mindig nem mondtam ki.

– Felix... – szólalt meg végül halkan, de ahogy én még mindig nem válaszoltam, a hangja remegővé, sürgetővé vált. – Mondj valamit. Kérlek. Bármit. Csak... szólalj meg.

Éreztem, ahogy a szorítása erősebbé válik, ahogy a légzése egyre kapkodóbb lesz.

– Ha nemet mondasz, azt is megértem, csak... baszki, ne ülj itt ilyen csöndben, mert megőrülök – nevetett fel idegesen, de a nevetés mögött ott volt az őszinte kétségbeesés. A fogait az alsó ajkába mélyesztette, és úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy most fogok eltűnni előle. – Tudnom kell, hogy mit érzel. Ha nem érzel ugyanígy, akkor is mondj valamit, mert ezt így nem bírom...

Hyunjin hangja egyre halkabb lett, ahogy a fejét lehajtotta. A haja a szemébe hullott, de így is láttam a feszültséget az arcán, az ujjai remegését az enyémek között.

Nem bírtam tovább nézni.

Mielőtt még egy újabb szó hagyhatta volna el a száját, hirtelen mozdultam. Kezem az arcára simult, és egyetlen mozdulattal magam felé fordítottam. A szemei meglepetten kerekedtek el, ahogy közelebb hajoltam hozzá, de még mielőtt felfoghatta volna, mi történik, az ajkaim már puhán tapadtak az övéire.

Hyunjin meglepett zihálása elveszett a csókunkban. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, de aztán, mintha az összes feszültsége egy szempillantás alatt elpárolgott volna, karjai körém fonódtak, és közelebb húzott magához. A csókunk egyre mélyebb lett, egyre sürgetőbb. A szívem vadul kalapált, ahogy a nyelve óvatosan végigsiklott az alsó ajkamon, mintha még mindig kételkedne, hogy ez valóban megtörténik-e.

Lassan váltam el tőle, de nem távolodtam el messzire. Az orrunk még összeért, a lehelete keveredett az enyémmel. A szemét még mindig lehunyva tartotta, az ajkai enyhén elnyíltak, mintha attól félne, hogy ha kinyitja a szemét, az egész csak egy álom lesz.

– Igen – suttogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.

Hyunjin szemei végül lassan felnyíltak, és a tekintetében ott csillogott minden remény, minden várakozás, minden szeretet, amit eddig magában tartott.

– Igen? – kérdezte halkan, mintha nem hinné el, amit hallott.

Elmosolyodtam, és egyik kezem a mellkasára csúsztattam.

– Igen – ismételtem meg. – Igen, szeretném, ha a barátom lennél. Szeretnék minden reggel úgy köszönni neked, hogy tudom, hozzám tartozol. Szeretném minden nap úgy csókolni az ajkaidat, hogy tudjam, senki másnak nem adod őket.

Hyunjin szemeibe könnyek gyűltek, de az ajkain egy hatalmas, őszinte mosoly terült szét.

– Baszki, Felix – nevetett fel halkan, és mielőtt bármit mondhattam volna, újra megcsókolt.

[...]

A délutáni nap aranyfénybe burkolta az iskola udvarának hátsó, eldugott zugát. A cseresznyefa rózsaszín szirmai puhán hullottak körülöttünk, néhány a hajamba akadt, de nem törődtem vele. Fejem Hyunjin combjain pihent, a keze pedig lustán siklott végig az arcomon, ujjai időnként elidőztek a járomcsontomnál, a fülem mögött, mintha nem tudna betelni velem.

A világ elmosódott körülöttünk. Csak mi ketten voltunk, az elcsendesedett iskolaudvar, és a lusta, meleg szellő, ami néha meglebbentette Hyunjin hosszú haját.

– Esküszöm, ilyen szar reggelem ritkán van – morogtam, és lustán végigfuttattam az ujjaimat Hyunjin mellkasán, rajzolva a pulóverére képzeletbeli vonalakat. – Megint görcsölt a hasam, aztán anyám úgy rángatta fel a redőnyt, mintha az élete múlna rajta...

Hyunjin figyelmesen hallgatta, halvány mosollyal az arcán, miközben tovább simogatta az arcom.

– Ez még nem is olyan vészes – jegyezte meg puhán.

Elhúztam a számat, és színpadiasan megborzongtam.

Mielőtt még visszavághattam volna valamit, a csendet hirtelen egy trappoló lábdobogás törte meg.

– Ott vannak! – hallatszott Minho hangja a távolból, majd egy pillanattal később Jisung, Minho és Jeongin már vigyorogva rohantak felénk.

Felültem, épp időben ahhoz, hogy lássam, milyen szélesen vigyorognak, ahogy elérnek hozzánk.

– Szóval? – Jisung mutatóujját vészjóslóan felemelve lépett közelebb. – Tessék mondani, hivatalosan is együtt vagytok már, vagy még mindig csak úgy csináltok, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló?

Levegőt venni sem volt időm, mikor Hyunjin vigyorogva elkapta az állam, és egy másodperc alatt az ajkaimra tapadt.

A csók hirtelen volt és heves, a barátaink éljenzése közepette. Éreztem Hyunjin mosolyát a számon, éreztem a boldogságát, ahogy a tenyere az arcomra simult, és szinte beleolvadtam a mozdulatba.

Mikor végül elváltunk egymástól, egy pillanatig még a homlokunk összeért, mindketten szaporán lélegeztünk.

– Szerintem ez elég egyértelmű válasz volt – jegyezte meg Minho vigyorogva, mire Jeongin színpadiasan a szívéhez kapott.

Jisung a vállamra csapott, majd szélesen rám mosolygott.

– Végre.

Hyunjin elnevette magát, majd ismét a derekam köré fonta a karját, mintha még mindig nem hinné el, hogy most már tényleg az övé vagyok. És ahogy a mellkasának dőltem, figyelmen kívül hagyva barátaink ugratását, én is úgy éreztem, hogy a világ a helyére került.