Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
I don't want to think
Nor do I wanna know
The reality of what I'm being told
Don't wanna waste your time
I know my wrongs aren't right
Can you just be mine?
You know you got me like
So emotional
You know I'm not able to control
my love for you
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Love for you, ooh-ah, ooh-ah
Got so much love for you
Cuts through me in my heart
You know what you put me through
We can't just be apart
I just can't seem to hide
You are my ride or die

A laptop billentyűzete halk kattogással töltötte meg a szobát, ahogy Hyunjin ujjaival végigszaladt rajta. Éreztem a mellkasának lassú, egyenletes emelkedését a hátam mögött, ahogy lélegzett, és a finom melegséget, ami belőle áradt. A fekete garbója puha volt a bőrömnek nyomódva, és még mindig enyhén illatozott a reggeli hűvös levegőtől, amikor leszaladt a boltba. Azóta rajta volt, mintha észre sem vette volna az idő múlását. Néha szerette a kényelmetlenül elegáns dolgokat—mint azt a fekete szemüveget is, ami most épp lecsúszott az orrán. Nem mintha igazán szüksége lett volna rá, de szerette a hangulatát, és én sem tudtam tagadni, hogy iszonyúan jól állt neki.

A haját mindig csodáltam. Lágy hullámokban esett a homlokára, most kissé kócosan, ahogy néha beletúrt gondolkodás közben. A képernyő halvány kékes fénye megcsillant a tincsein, és még ragyogóbbá. Imádtam, amikor így koncentrált—teljesen belemerült a munkájába, az ajkai kissé elváltak egymástól, a vonásai nyugodtak voltak, mégis élettel teliek. Gyönyörű volt. A fenébe is, nekem volt a leggyönyörűbb és legdögösebb pasim a világon.

Az ölében ültem, a lábaimat az övéire lógattam, a hátamat neki döntöttem a mellkasának. A karjaim lazán pihentek az ölemben, ujjaim néha megmozdultak, mintha csak azt próbálnám eldönteni, megérintsem-e őt, vagy elég, ha egyszerűen érzem a közelségét. A fejemet hátrahajtottam a vállára, az arcom az állához simult, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy magamba szívtam a jelenlétét. A szobában nem volt más zaj, csak a laptop halk kattogása, a légzésünk, és néha a kinti világ tompa neszei.

– Meddig dolgozol még? – kérdeztem halkan, hangom kissé rekedten csendült a nyugodt félhomályban.

Hyunjin egy mély, rekedt sóhajjal válaszolt, ahogy tovább gépelt, a hangja kicsit morgósan rezgett mellkasából, mintha nem akartam volna teljesen kizökkenteni a gondolataiból.

– Még egy kicsit – dünnyögte. – De ha végig itt akarsz ülni, valahogy pozícionáld be magad rendesen, mert kezd zsibbadni a lábam

A szavai nem voltak durvák, inkább puhán nevetősek, a testével kicsit megmozdult mögöttem, hogy kényelmesebb helyzetet találjunk. Én csak még jobban nekisimultam, mintha ezzel is jelezném, hogy nem tervezek mozdulni. Az egyik karja körém fonódott egy pillanatra, mintha ösztönösen akarna magához húzni, mielőtt visszatért volna a laptop billentyűzetéhez.

– Jó így? – kérdeztem halkan, miközben a fejemet visszahajtottam a vállára, ő pedig egy puszit nyomott a hajamba.

– Most már igen – jött a mosolygós válasz. – Csak maradj nyugton, hm?

Nyugton maradni persze eszem ágában sem volt.

Először csak lustán figyeltem, ahogy az ujjaival a billentyűk fölött táncol, aztán valahogy magától értetődően kezdtem el játszani az egyik kezével. Az ujjaimat végigfuttattam a csuklóján, az érintésem alig volt több egy suhanásnál. Aztán a tenyerét kezdtem el vizsgálni, az ujjai hosszúak voltak, vékonyak, de határozottak, az ízületeknél enyhén kiemelkedtek a csontok. Gyönyörű kezei voltak. Ujjaimmal végigkövettem az érhálózat halvány rajzolatát, majd óvatosan összefűztem a sajátjaimmal.

Hyunjin egy pillanatra megállt a gépeléssel, majd alig hallhatóan elnevette magát.

– Yongbokie~ – dörmögte figyelmeztetőn, de nem volt valódi él a hangjában.

Nem szóltam semmit, csak tovább játszottam az ujjai között, finoman megcirógattam az ujjbegyeit, majd elengedtem őket, hogy aztán újra összekulcsoljam vele a kezem. Hyunjin visszafordult a képernyő felé, láttam, hogy próbálja folytatni, de a billentyűk halk kattogása egyre rendszertelenebbé vált.

Aztán egyszer csak megmozdult.

Éreztem, ahogy a fejét enyhén lehajtja, majd a következő pillanatban az ajkai puhán érintették a nyakam csupasz bőrét. Nem volt több egy gyors, figyelmeztető puszinál, mégis forrón végigszaladt tőle a gerincemen a bizsergés.

– Egy kicsit még hagyj dolgozni, édes~ – suttogta a bőrömre, a hangja most már szinte teljesen dorombolóvá vált.

Sóhajtottam, és végül engedtem neki. Elengedtem a kezét, visszahúztam a sajátjaimat az ölembe, és egy pillanatig tényleg mozdulatlanul maradtam. Ő újra gépelni kezdett, ezúttal határozottabban, én pedig a mellkasának dőlve figyeltem a mozdulatait.

De persze nem tudtam sokáig ellenállni.

Egyik ujjam óvatosan a garbója anyagára csúszott. Puha volt, kellemes tapintású, kicsit melegebb lett a testhőjétől. Finoman összecsippentettem az anyagot, majd elengedtem. Aztán újra. Apró mozdulat volt, jelentéktelen, mégis megnyugtató. A nyaka aljánál kicsit meghúztam a gallért, hogy lássam a bőre vonalát, az állkapcsa ívét, aztán elengedtem. Hyunjin egy ideig nem reagált, csak hagyta, hogy játsszak vele.

De aztán a mozdulatai megálltak. Egy halk, mély sóhaj szakadt fel belőle, és a hangjában most már nyoma sem volt a figyelmeztetésnek, csak a csendes beletörődés.

Hyunjin mély, doromboló hangon kezdett el magyarázni, miközben az állát finoman a fejem búbjának döntötte. A hangja mindig különleges volt—olyan lágy és meleg, hogy képes lettem volna beleburkolózni. Most is, ahogy halkan, rekedten mormogott a fülem mellett, megborzongtam.

– Édes, tényleg muszáj, hogy dolgozzak – dörmögte, miközben az egyik kezével még mindig gépelt, a másikkal pedig lusta mozdulattal végigsimított a combomon. – Ha egy kicsit nyugton maradnál, az nagyban segítene... vagy ha nem, akkor kiszállhatsz az ölemből. Mondjuk... azt inkább ne – tette hozzá egy halkan nevetős sóhajjal. – Jó így. De próbáld meg lefoglalni magad valamivel, hm?

Éreztem a mellkasának finom rázkódását, ahogy nevetett, az orromat betöltötte a megszokott illata, az arcomhoz simuló garbó melegsége. Csak motyogva válaszoltam valamit, amit ő valószínűleg még meg sem értett teljesen, de nem is igazán érdekelte. Ehelyett halkan hümmögött, majd az ajkai puhán a nyakam csupasz bőréhez értek újra, egy röpke, alig érezhető csókot hagyva ott.

Az érzés szinte azonnal végigszaladt rajtam, de csak dünnyögve felemeltem a kezem, és a tenyeremmel lassan letöröltem a nyomot, mintha csak egy véletlen folt lett volna.

Egy pillanatnyi csönd lett.

Aztán Hyunjin hitetlenkedő, rekedt nevetése betöltötte a szobát. Nem is csak a hangja—éreztem a mellkasának megrázkódását, a vállainak apró mozdulatait, ahogy nevetés közben előre dőlt egy kicsit.

– Komolyan? – kérdezte még mindig kuncogva. A hangja mélyebb volt, szinte dörmögött, ahogy újra a fülem mellé hajolt. – Talán túl nyálas vagyok?

A hangjában volt valami játékos, valami szórakozott. Mintha egyszerűen nem tudná felfogni, hogy valaki, bárki, én, képes lennék letörölni egy tőle kapott puszit.

– Talán nem bírod elviselni, ha ennyire édes vagyok? – folytatta doromboló hangon. – Túl sok neked a ragaszkodásom?

Nem válaszoltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert Hyunjin hangja, a melegsége, a közelsége annyira beleolvadt a pillanatba, hogy egyszerűen nem éreztem szükségét a szavaknak. Ehelyett lassan mozdultam.

Felemeltem a kezem, és az ujjbegyeimet finoman a szemüvegéhez érintettem.

Az arca meleg volt, a szemei csillogtak a képernyő fényében, de most engem nézett, kérdőn, csendben. Lassan csúsztattam le róla a szemüveget, ügyelve arra, hogy ne akadjon bele a hajába, majd egy apró mozdulattal a saját orromra helyeztem. A lencsék enyhén torzították a világot, de nem zavart. Felnéztem rá, ahogy az ölében ülve kicsit hátradöntöttem a fejem, hogy elkapjam a tekintetét.

A szája kicsit elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de végül nem tette. A szemei meglepett fényben csillogtak, és az arcán ott volt az az apró, alig észrevehető kifejezés.

Nem törődve a tekintetével, lassan nyúltam a telefonomért az asztalon, és egy könnyed mozdulattal feloldottam a képernyőt.

A kamerát megnyitva szemügyre vettem magam a kijelzőn, az arcomon kissé szórakozott, kíváncsi kifejezés ült, a szemüveg pedig enyhén lecsúszva pihent az orromon.

Hyunjin ekkor vett egy mély, kimért levegőt, majd végre megszólalt.

– Bok. Mit csinálsz?

A hangja rekedt volt.

Csak vigyorogva néztem fel rá a szemüvege mögül.

Ujjai szinte azonnal a derekam köré fonódtak, erősen, határozottan, mintha már előre tudta volna, mit fogok tenni. Egyetlen mozdulattal feljebb húzott az ölében, közelebb magához, így a mellkasának simultam. A hirtelen mozdulattól egy halk, meglepett hang tört fel belőlem, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, már éreztem, hogy előrehajol.

Az ajkai puhán, de szándékosan túljátszott mozdulattal érintették a nyakamat újra. Egy csók. Egy egyértelműen nyálas, cuppanós, szinte szándékosan eltúlzott csók, aminek a hangja élesen megütötte a csendes szoba levegőjét.

– Hyunjin! – nyögtem fel reflexből, és már nyúltam volna, hogy letöröljem a helyét, de ő gyorsabb volt.

– Meg ne próbáld – dörmögte, és éreztem, ahogy az egyik keze szorosabban simul a derekamra, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná a szavait. – Ha ezt is letörlöd, esküszöm, hogy még egyet kapsz. Sőt, nem is egyet. Annyit, hogy egy hétig sem tudod majd levakarni magadról.

A hangja mélyen, szórakozottan csengett, de ott volt benne az a határozott él, amitől tudtam, hogy komolyan gondolja. Még a mellkasában is éreztem a rezgést, ahogy a hangja végigáramlott a testén.

– Nem hiszem el, hogy ennyire ellenedre van egy kis szeretet – folytatta, még mindig doromboló hangon.

Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a vigyorgást, és inkább makacsul nem néztem rá.

– Nem is tudom – tűnődött tovább, és közben az ujjai lustán végigsimítottak az oldalamon. – Lehet, hogy nem is a puszikkal van a bajod, hanem velem?

Elfordítottam a fejem, de a fülem így is vörösödni kezdett. Hyunjin túl jól ismert, túl könnyen játszott velem.

Aztán, mintha csak eszébe jutott volna valami, egy mély sóhajjal ismét a nyakamhoz hajolt, ezúttal közelebb a fülemhez.

– És akkor most – dörmögte –, kérném vissza a szemüvegemet.

Éreztem, ahogy finoman, de határozottan nyúl érte, az ujjaival óvatosan megérinti a keretet, majd lassan, kimérten leemeli az orromról. A mozdulatai finomak voltak, olyan gyengédek, mintha attól tartana, hogy összetöröm, vagy épp ellenkezek, ha túl hirtelen teszi. Aztán a szemüveget ügyesen visszahelyezte az orrára, ahol előzőleg is volt. A lencsék enyhén lecsúsztak rajta, mintha már rég nem vette volna a fáradságot, hogy rendesen feltolja őket.

Ahogy visszakerült rá, Hyunjin egy elégedett, kiszámíthatatlan mosollyal nézett le rám.

– Így már sokkal jobb – mondta, majd egy apró, féloldalas vigyorral megemelte a szemöldökét. – Bár el kell ismernem, egészen aranyos voltál benne.

Már nyitottam volna a szám, hogy visszavágjak, de ő egyszerűen visszafordult a laptopjához, mintha semmi sem történt volna. Az egyik kezével még mindig lazán a derekamon pihentette az ujjait, de a másikkal már újra gépelni kezdett.

Én pedig ott ültem az ölében, enyhén duzzogva, a karjaimat összefonva a mellkasom előtt.

Nem igazságos.

Egyik pillanatban még ő az, aki teljes figyelmét rám fordítja, aki puszikat ad, a következőben pedig már úgy csinál, mintha minden teljesen normális lenne, mintha teljes természetességgel térhetnénk vissza oda, ahol az egész kezdődött.

A laptop halk kattogása ismét megtöltötte a szobát, ő pedig teljes figyelmével a képernyőjére összpontosított, mintha az előző percekben semmi sem történt volna. Mintha én még mindig csak egy mozdulatlan, csendes kis súly lennék az ölében.

[...]

A laptop billentyűzetének halk kattogása töltötte be a szobát, miközben Hyunjin ujjai gyors, gyakorlott mozdulatokkal mozogtak a gombokon. A csendet egy apró, könnyed suhanás törte meg. Kkami.

A kis fekete bundás árnyék szinte hangtalanul ugrott fel a kanapéra, majd ügyesen egyensúlyozva átsétált rajta, egyértelmű céllal. Felugrott mellénk, és azonnal Hyunjin figyelméért kezdett könyörögni. Először csak óvatosan az orrával bökdöste a karját, aztán amikor nem kapott választ, az apró tappancsát is bevetette, finoman kaparászva Hyunjin alkarját.

A munkába mélyedő férfi viszont még mindig figyelmen kívül hagyta.

Csak egy mély, doromboló sóhajt hallatott, majd anélkül, hogy levette volna a tekintetét a képernyőről, hozzám fordult.

– Édes, megetetnéd Kkamit? – kérdezte a megszokott, lágyan kérlelő hangján. A keze, ami eddig a derekamon pihent, kicsit megszorított. – Légyszi?

Oldalra sandítottam rá, de az arcán csak az a tipikus, édes mosoly ült. A szeme sarkában enyhe csillogással figyelt, mintha pontosan tudta volna, hogy úgysem mondok nemet. Sóhajtva, de elmosolyodva előrehajoltam, és egy gyors, puha csókot nyomtam az ajkaira.
Egy pillanatra megállt a gépeléssel. Mintha megleptem volna, mintha egy pillanatra kizökkentettem volna az egyébként magabiztos, játszadozó nyugalmából. De még mielőtt igazán reagálhatott volna, már mozdultam is, és kimásztam az öléből. Ahogy feltápászkodtam, egy könnyed, reflexszerű mozdulattal utánam nyúlt, és egy enyhe, játékos csapást mért a fenekemre.

Egy nagyot sóhajtva forgattam meg a szemem, mire ő csak egy rekedt kis nevetéssel visszafordult a képernyőjéhez.

A kutyus lelkesen szökdécselt előttem, ahogy a konyhába indultunk. Megszokott mozdulatokkal elővettem az etetőtálját, majd kimértem neki a vacsorát. Kkami izgatottan toporgott, a farkát csóválta, és az egész kis teste remegett az izgalomtól, miközben várta, hogy végre ehessen. Mosolyogva figyeltem, ahogy azonnal nekiállt, mikor letettem elé az ételt, és a kis csámcsogása megtöltötte a konyha csendjét.

Pár percig hagytam, hogy békésen egyen, majd amikor végzett, felegyenesedtem, és visszaindultam a nappaliba.

Hyunjin még mindig ott ült a kanapén, az egyik lábát felhúzva, az egyik karját pedig hanyagul a háttámlára helyezve. A fekete garbója kissé megnyúlt a mozdulatok során, felfedve egy apró csíkot a karcsú derekából, de ő ezzel mit sem törődött. A szemüvege még mindig félig lecsúszva ült az orrán, és a képernyő halvány fénye kiemelte az arca lágy vonásait.

Ahogy mellé léptem, anélkül, hogy felnézett volna, az egyik kezét újra kinyújtotta felém.

Egy szó sem kellett.

Megfogtam a felém nyúló kezét, és ő azonnal gyengéden visszahúzott az ölébe.

Újra ugyanabba a pozícióba helyezkedtem el; a lábaim az övéire lógattam, a hátam az ő mellkasának nyomódott, a fejemet a vállára hajtottam. A karjai ismét körém fonódtak, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Ő visszafordult a laptopjához, én pedig lehunytam a szemeimet, teljesen átadva magam a közelségének.

A szoba csendes volt. A gépelés halk kattogása, a lélegzetvételeink, és valahol a háttérben Kkami elégedett szuszogása töltötte meg a teret.

– Köszönöm, édes – mormogta, szinte csak félvállról, még mindig teljes figyelmét a képernyőjének szentelve.

Éreztem a testéből áradó meleget, az egyenletes légzését a tarkómnál, és ahogy az állkapcsa néha aprókat mozdult, amikor elmélyülten gondolkodott. A laptop fényében fürdő arcát figyeltem a szemem sarkából, azt a koncentrált, könnyed eleganciát, amivel dolgozott.

Lassan, kimért mozdulattal az egyik kezem a zsebembe csúsztattam, és előhalásztam egy apró, piros tokot. Az epres ajakbalzsamomat.

A férfi figyelme egy pillanatra sem rebbent felém, így volt időm kicsavarni a kis tégelyből a balzsamot, majd alaposan, módszeresen végighúzni az ajkaimon. Az édes, gyümölcsös illat azonnal körbelengte az orromat, és egy apró, elégedett sóhaj kíséretében összedörzsöltem az ajkaimat, hogy biztosan mindenhol befedje őket a balzsam.

Aztán visszacsavartam a kupakot, és visszatettem a zsebembe.

De persze ezzel nem ért véget a dolog.

Ahogy újra hátradőltem Hyunjin mellkasának, az ujjaim lustán elindultak. Először csak a saját combomon doboltam az ujjaimmal, aztán a karján kezdtem el rajzolgatni apró, láthatatlan mintákat. Finoman végighúztam az ujjaimat a felsője anyagán, éppen csak súrolva a bőrét alatta, aztán kicsit határozottabban csíptem meg a garbó szélét, és az anyagot kezdtem el babrálni. Aztán lassan, alig érezhetően, a mutatóujjammal elkezdtem felfelé húzni a garbóját, csak pár milliméterrel.

Mintha csak véletlen lenne.

Mintha nem is direkt csinálnám.

Éreztem, ahogy mellkasán egy halk, mélyről jövő sóhaj remeg végig, de még mindig nem szólt semmit. Ujjaim tovább babrálták a puha anyagot, időnként egy-egy centivel feljebb tolva, hogy egy apró szeletkét megpillanthassak a derekából. Nem sokat, csak épp annyit, hogy lássam a bőre melegségét a laptop kékes fényében.

De még mindig nem reagált.

A kihívás egyre érdekesebbé vált.

Egy kicsit jobban hátradőltem a mellkasának, hogy az ajkaim közelebb kerüljenek a nyakához. Éreztem az illatát – azt a jellegzetes, tiszta, enyhén édes aromát, amit már megszoktam nála, de sosem untam meg. Az epres ajakbalzsam még ott csillogott az ajkaimon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve...

Azzal a leheletnyi, epres illattal a számon, lassan közelebb hajoltam, mintha teljesen ártatlanul csak meg akarnám figyelni, mit csinál.

Végre megállt a gépeléssel.

Egyik pillanatról a másikra abbamaradt a billentyűk kattogása, és éreztem, ahogy a mellkasa egy árnyalatnyit megfeszül mögöttem.

A mosolyom kiszélesedett.

Végre.

Mély, doromboló sóhajjal egyenesedett ki mögöttem, ahogy végre teljesen abbahagyta a gépelést. Egyik kezét még mindig a laptopon pihentette, a másikat pedig lustán ejtette az ölembe, de éreztem benne a feszültséget – az izmaiban bujkáló figyelmeztetést.

– Felix... – kezdte lassan, dörmögő hangon, az a fajta mély tónus vibrált benne, amitől mindig megborzongtam. – Meg se próbáld.

A figyelmeztetés halkan csengett a levegőben, de a mellkasából felszakadó leheletnyi sóhaj és az ajka sarkában bujkáló halvány mosoly teljesen elárulta.

Tudta, hogy mit akarok.

És nem tett semmit, hogy megállítson.

A vigyoromat visszafojtva mozdultam, lassan, puhán, mintha nem is akarnék semmi különöset tenni. Egyik kezem a mellkasára siklott, ujjbegyeim alatt éreztem a garbó anyagán keresztül a testének melegét. A másik kezem a vállára simult, miközben apró centikkel dőltem közelebb hozzá, az arcom egészen a nyaka közelébe simult.

Hallottam, ahogy a légzése egy kicsit megremeg.

A haja lágyan hullott a homlokába, az állkapcsa megfeszült, és a nyakán végighúzódó hófehér bőr szinte kínálta magát.

Lassan, érzékien érintettem ajkaimat a bőréhez.

A bőre meleg volt, és az ujjaim ösztönösen szorították meg egy kicsit a mellkasán pihenő anyagot. Az epres ajakbalzsamom édes illata keveredett a saját illatával, és egy apró, elégedett mosollyal hagytam, hogy az ajkaim még jobban rásimuljanak.

Aztán óvatosan, alig érezhetően megszívtam.

A vállai egy kicsit megrezzentek, és az egyik keze akaratlanul is megmozdult az ölemben, mintha ösztönösen kapaszkodna valamibe. De nem állított meg. Nem húzódott el.

Hagytam, hogy az ajkaim puhán, lassan dolgozzanak a bőrén.

A nyelvem hegyével végigsimítottam a területet, mielőtt újra szívni kezdtem volna, egy kicsit erősebben, egy kicsit hosszabban. Hallottam, ahogy a légzése mélyebbé válik, ahogy a mellkasa egy árnyalatnyit gyorsabban emelkedik és süllyed mögöttem.

Minden egyes apró érintésnél egyre inkább éreztem a teste apró reakcióit. Az ujjaim lassan végigsiklottak a vállán, aztán vissza a mellkasára, miközben az ajkaim tovább szívták a finom, puha bőrt.

Egészen addig, amíg végül el nem váltam tőle.

Egy mély, utolsó leheletet fújtam a nyaka hajlatába, majd hátrébb húzódtam, hogy szemügyre vegyem a művem.

A halványkékes fényben egy vöröses-lilás folt kezdett el kirajzolódni Hyunjin bőrén, szépen terjeszkedve, ahogy a hajszálerek megrepedtek a bőrfelszín alatt. De ami még ennél is feltűnőbb volt, az az ajakbalzsamom ragacsos, epres nyoma ami ott csillogott körülötte.

Egy apró, piros kör rajzolódott ki a bőrén, szinte már komikusan tökéletesen.

Hyunjin először nem szólt semmit.

A szemei hunyorogtak, az ajkai kissé elnyíltak, mintha próbálná feldolgozni az egészet.

A mellkasa mélyen emelkedett és süllyedt, aztán egy halk, fáradt sóhajt hallatott.

Vártam.

Vártam, hogy mit fog mondani.

Vártam, hogy mikor reagál végre.

Aztán...

Hyunjin mély, rekedtes morgással dőlt kicsit hátra, mintha egy pillanatra teljesen megadná magát a helyzetnek, aztán lassan, nagyon lassan kezdett el beszélni. A hangja alacsony, vibráló volt, minden egyes szóban ott lüktetett valami elemi vonzalom és gyengédség, ahogy finoman a mellkasomra simult a tenyere, mintha ott akarna tartani, mintha azt akarná, hogy figyeljek.

– Imádlak – mormolta, a szavak lustán gördültek le az ajkairól, mintha nem is gondolkodna rajtuk, csak egyszerűen hagyná, hogy kimondódjanak. – Imádom, hogy ennyire nem bírsz magaddal.

Lassan végighúzta az ujjait a derekamon, erőteljes, birtokló mozdulattal, amitől egy kellemes borzongás futott végig a gerincemen.

– Imádom, hogy ismersz. Hogy pontosan tudod, mik a gyengéim. Hogy tudod, hogy elég néhány csók, és elvesztem az eszem.

Éreztem, ahogy az állkapcsa megfeszül a vállamnál, ahogy a légzése kissé nehezebb lesz, de még mindig nem hagyta abba.

– Imádom, hogy úgy teszel, mintha ártatlan lennél – folytatta, és most már egy árnyalatnyi nevetés is bujkált a hangjában, de a mély, doromboló tónusa megmaradt.

Az utolsó szónál a tenyerét erősebben simult a derekamra, mintha nyomatékosítani akarná a mondandóját.

Nem szóltam semmit. Élveztem hallgatni őt.

Élveztem, ahogy a hangja betöltötte a csendet, ahogy minden egyes szavát érezni lehetett a bőrömön, a mellkasomban, a légzésemben.

Miközben beszélt, lassan, puhán, a nyakához hajoltam újra, de most nem szívtam ki a.

Pici, aprólékosan elhelyezett puszikkal kezdtem el beborítani a nyaka oldalát, a bőre puha és meleg volt, az ujjaim finoman simultak a vállára, miközben az ajkaimmal minden egyes négyzetcentimétert végigcsókoltam, amit csak elértem.

A balzsam még mindig ragacsosan csillogott a számon, és minden egyes érintésnél halvány, rózsás nyomokat hagyott Hyunjin hófehér bőrén. Éreztem, ahogy a teste megfeszül alattam, ahogy az ujjai erősebben markolnak a derekamba, de még mindig nem állított meg.

Csak hagyta. Hagyta, hogy az apró, puha puszijaim egyre jobban beterítsék a bőrét. Hagyta, hogy ott hagyjam magam rajta. Közben az ajkai megremegtek egy alig hallható sóhajban.

Ujjai lassan mozdultak a derekamon, finoman nyomva kicsit magától távolabb, de nem durván, nem sietve—csak annyira, hogy érezzem a mozdulat szándékát. A szemeiben ott bujkált valami játékos szikra, ahogy rám nézett, egy halvány, kiismerhetetlen mosollyal az ajkán. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, vagy akár csak értelmezhettem volna a tekintetét, hirtelen előrehajolt, és a számra nyomott egy puha csókot.

Mintha direkt csak azért húzná el a csókot, hogy addig se tudjak gondolkodni.

Az ujjai közben még mindig ott pihentek a csípőmön, lazán, birtoklóan, az érintése egészen a bordáimig sugárzott. A csókja alig volt több egy érzéki érintésnél, mégis tökéletesen kisajátította a figyelmemet.

Érzékien mozdult, ahogy a nyakamhoz hajolt.

Először csak az orra érintette a bőrömet, épp csak annyira, hogy megérezzem a mozdulatot, de ne legyen elég ahhoz, hogy kiszámíthassam, mit fog tenni. Meleg lehelete végigsiklott a bőrömön, ahogy egy pillanatig egyszerűen csak ott időzött, mintha ki akarná várni a reakciómat.

Aztán végül, mikor már éreztem, hogy a szívverésem gyorsabban dobban a bőröm alatt—akkor simultak rá az ajkai.

Forrók voltak, puhák, és a mozdulat valahogy gyengédebb volt, mint amire számítottam. Csak mozgatta a száját a bőrömön, mintha puszilgatna, mintha nem lenne más célja, csak hogy érezzem őt.

De tudtam, hogy ez nem fog így maradni.

Hyunjin soha nem elégedett meg ennyivel.

És nem is akartam, hogy így maradjon.

Amikor végre, lassan, érzékien szívni kezdte a bőröm, minden idegszálam megfeszült az érintése alatt.

A légzésem érezhetően elmélyült, a vállaim finoman megemelkedtek a mozdulatra, és a szám sarkába haraptam, ahogy próbáltam elnyomni a torkomból kiszökni készülő hangokat.

Hyunjin mindig kicsit erősebben csinálta.

Mindig egy kicsit mohóbban.

Mindig egy kicsit birtoklóbb érintéssel.

Ahogy egyre intenzívebben dolgozott a nyakamon, a fogai egy pillanatra alig észrevehetően érintették a bőrömet, majd a nyelve puha, csiklandozó mozdulatokkal simított végig a területen.

Ez volt az a pont, ahol akaratlanul is egy mélyebb, halkabb nyöszörgés szakadt ki belőlem. Éreztem, ahogy az ajkai elégedett mosolyra húzódnak a bőrömön.

Aztán lassan elvált tőlem, és hátrébb húzódott, pihegve, mintha ő is belemélyedt volna az egész pillanatba. A szemei csillogtak, ahogy lejjebb pillantott a nyakamra, és az ujja hegyével finoman végigsimított a területen. A bőröm érzékenyen lüktetett alatta. Hyunjin lassan, már-már túlságosan is elégedetten bámulta a művét, majd rekedten megszólalt.

– Mostmár egyenlőek vagyunk.

Ujjaimat lassan vezettem végig a bőrömön, kitapogatva a foltot, amit hagyott ott. A terület érzékeny volt, kissé forróbb, mint a többi része, és ahogy finoman megérintettem, apró borzongás futott végig a gerincemen. Nem kellett tükör, hogy tudjam, milyen lett—ismertem Hyunjint. Ismertem a stílusát, és azt is, hogy soha nem végzett félmunkát.

– Mondd, hogy nem csináltad nagyon látványosra – dünnyögtem, miközben próbáltam kitapogatni, mekkora lehet a folt. – Holnap munkába kell mennem, és ha megint rám szólnak, hogy sminkkel takarjam el, vagy hordjak garbót, én—

Hyunjin hangos, látványos szemforgatással húzta el a kezem a nyakamról, mintha már az is zavarná, hogy egyáltalán szóba hoztam.

– Komolyan ez a legnagyobb bajod? – horkant fel, miközben hosszasan végigmérte a nyakam. A szemében ott csillogott az elégedettség, és az a fajta önelégült büszkeség, ami pontosan elárulta, hogy nagyon is tisztában van azzal, milyen feltűnő lett a műve. – Mintha nem tudnád, hogy esélyed sincs arra, hogy észrevétlen maradjon.

Egyik kezét a derekamon tartotta, a másikkal pedig az államat fogta meg finoman, hogy jobban rálásson a nyakamra. Éreztem, ahogy végigfuttatja rajta a tekintetét, és tudtam, hogy közben nagyon is elégedett magával.

– Mellesleg – folytatta dörmögve –, mi van, ha valaki meglátja? Na és? Nem tudhatja mindenki, hogy a világ legtökéletesebb embere foglalt? – kérdezte színpadiasan, miközben egy kissé még közelebb hajolt. – Vagy hogy pontosan kihez tartozik?

– Hyun... – sóhajtottam, de az arcomra már egy halovány mosoly kúszott, hiába próbáltam komolynak maradni.

Hyunjin hátradőlt, és egy pillanatig csak méregetett, majd újra elhúzta a száját.

– Egyébként – folytatta, ezúttal már halkabb, morgósabb hangon –, ha ennyire takargatni akarod, akkor ott a szekrényemben egy csomó garbó. Nyugodtan vegyél el egyet, de arról ne is álmodj, hogy esetleg én is így takargassam a te nyomaidat – Megrázta a fejét, mintha csak a gondolat is bosszantaná.

A szememet forgattam, de a mosolyom kiszélesedett.

Ez a férfi néha komolyan olyan volt, mint egy duzzogó gyerek, amikor valami olyat mondtam, ami nem volt teljesen ínyére. Bosszankodott, zsörtölődött, és közben még mindig úgy kapaszkodott belém, mintha esze ágában sem lenne elengedni. És ahogy végignéztem rajta—ahogy a fekete garbó tökéletesen simult az alakjára, ahogy a szemüveg még mindig ott ült az orrán, és ahogy a haja kócosan hullott a homlokába—egy pillanatra újra végigfutott bennem az a gondolat.

Hogy nekem van a világon a leggyönyörűbb és legdögösebb pasim.

– Nem gondoltam volna, hogy kiborulsz attól, hogy el akarom takarni – jegyeztem meg játékos hangon, miközben az ujjaimmal finoman végigcirógattam az arcélét.

Egy pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal dőlt vissza a kanapé háttámlájának.

– Nem bírom elviselni a gondolatot sem – jelentette ki drámaian, mintha valóban valami hatalmas csapás érte volna.

A nevetésem puhán szökött ki a torkomon, ahogy a vállába fúrtam az arcom.

–  Kibírhatatlan vagy. Nem fogom rejtegetni, nyugi

– Az őrületbe kergetsz – dörmögte, majd egy utolsó, lágy csókot nyomott a halántékomra, mielőtt visszafordult volna a laptopjához.

Mosolyogva dőltem közelebb, apró csókokat hintve ajkaira, mintha így próbálnám kiengesztelni. A csókjaim puhák voltak, gyengédek, néha hosszabban elidőztem az alsó ajkán, finoman beszívtam, de Hyunjin nem csókolt vissza. Nem húzódott el, nem tolt el magától, de nem is viszonozta—csak hagyta, hogy azt tegyem, amit akarok.

Egy halk sóhaj szakadt fel belőlem, de nem hagytam abba. Ehelyett még közelebb férkőztem, az ujjaimat óvatosan végigvezettem az arcélén, majd az állán, miközben tovább puszilgattam. Éreztem a meleg leheletét az ajkaimon, a finom, puha érintését, ahogy a bőre az enyémhez simult, és minden egyes csók után egy kicsit jobban beleszerettem.

– Ne morogj – suttogtam a szájára, a hangom alig volt több egy halk leheletnél. Az orrom az övéhez dörgöltem, mintha így próbálnám kizökkenteni a sértett, duzzogó állapotából. – Nem fogom elrejteni, jó? Nem kell puffognod, nem kell úgy tenni, mintha valami hatalmas veszteség ért volna.

Hyunjin arcizma sem rándult, de éreztem, hogy a légzése egy fokkal mélyebb lett.

– Annyira drámai vagy – motyogtam halkan, még mindig mosolyogva. Az ujjaimat lassan végigvezettem az arcán, hüvelykujjammal finoman cirógattam az alsó ajkát, mintha csak próbálnám visszacsábítani a valóságba. – Nem tudom, hogy bírod ki, hogy nem csókolsz vissza...

Ezúttal hosszabban tapasztottam az ajkaimat az övére, a mozdulatom még mindig lágy volt, édes, cseppet sem követelőző. Éreztem, ahogy ajkai puhán pihennek az enyémen, éreztem a leheletét, és azt is, hogy tudatosan tartja magát ahhoz, hogy ne viszonozza.

Akaratlanul is elmosolyodtam csók közben.

– Komolyan ezt fogod játszani? – kérdeztem halkan, miközben az egyik kezem lassan a tarkójára siklott, a másik pedig óvatosan a mellkasára simult. – Tényleg képes vagy ennyire durcás lenni?

Hyunjin még mindig nem mozdult, de az ajkai megrezdültek az enyém alatt, mintha nehezen bírná visszatartani a mosolyt.

– Ha nem csókolsz vissza – folytattam játszadozva, az ajkaimat az állkapcsa vonalára vonszolva –, akkor kénytelen leszek...

Egy pillanatra elhallgattam, az ajkaimat a nyakához érintettem, mintha csak figyelmeztetnék. Éreztem, ahogy egy apró, csendes sóhaj szakadt fel belőle, de még mindig nem mozdult.

– ...kénytelen leszek újabb nyomokat hagyni rajtad – fejeztem be végül vigyorogva, és finoman végighúztam az orromat a bőrén, majd egy újabb csókot nyomtam az ajkára.

És ekkor, alig észrevehetően, de Hyunjin mozdult. Egy apró, alig érezhető mozdulat volt, ahogy visszacsókolt, mintha véletlen lenne. Mintha nem is tudatosult volna benne, hogy engedett.

Hyunjin egy mély, morgó sóhaj kíséretében markolt a csípőmre, ujjai erősen fonódtak körém, és egy határozott mozdulattal eltolta magától a felsőtestemet. A hirtelen távolság miatt egy pillanatra megilletődve pislogtam rá, az arcomon valószínűleg őszinte meglepettség tükröződött.

– Mi az? – kérdeztem bizonytalanul, és próbáltam kitalálni, mi járhat a fejében. – Nem tetszett? Rossz volt? Valami baj van? Még mindig mérges vagy?

A szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni, ahogy vártam a válaszát. Arca komoly volt, a szemei sötéten csillogtak, és bár tudtam, hogy nem igazán dühös, valami mégis más volt benne.

Nem válaszolt rögtön. Ehelyett erősebben markolt a derekamra, majd egy mozdulattal mélyebben húzott az ölébe, még közelebb, még szorosabban, hogy éreztem minden egyes lélegzetvételét a mellkasomon keresztül. Az ujjaival lustán, mégis határozottan cirógatta végig a csípőmet, mielőtt végre megszólalt volna, hangja mély és rekedt volt, ahogy a szavakat formálta.

– Még egyszer, meg ne próbálj így játszadozni velem – mondta lassan, halkan, de a hangjában ott bujkált az a veszélyesen kedves fenyegetés, amitől mindig végigfutott a hátamon a borzongás. – Ha egyszer megcsókoltalak, az ott is marad. Nem fogsz úgy tenni, mintha nem is történt volna meg, és aztán próbálni kiengesztelni, mintha bármivel is visszacsinálhatnád.

A számat résnyire nyitottam, de nem volt időm válaszolni.

Nem hagyta.

Hirtelen mozdulattal döntötte enyhén hátra a fejemet, és az ajkaimat kegyetlen mohósággal falták fel az övéi. Nem volt benne semmi óvatos vagy gyengéd, minden mozdulatát éreztem a csontjaimban is, mintha egyszerre akarna büntetni és követelni. A csókja erős volt, követelőző, az ajkai szorosan préselődtek az enyémre.  Először próbáltam tartani a tempót. Próbáltam viszonozni ugyanazzal az intenzitással, de minden egyes másodperccel világosabbá vált, hogy esélyem sincs. Túl gyors volt, túl mély, túl éhes. A nyelve minden egyes mozdulata lehengerelt, minden egyes harapása megremegtetett, és egyre inkább úgy éreztem, mintha teljesen kisajátítana.

Végül inkább feladtam.

Ajkai végül elváltak az enyémtől, a nyelvét lustán végighúzta az alsó ajkamon, mintha megízlelne, majd ugyanolyan lassan húzta vissza, csak hogy újra megismételje a mozdulatot. Minden alkalommal, amikor elérte az ajkaimat, épp csak egy leheletnyire érintett meg, mintha játszadozna velem, szándékosan kínozna.

Aztán hirtelen elhúzódott.

Egy halk, elégedetlen dünnyögés szökött ki a torkomból, ahogy az ajkai eltűntek az enyémről, és értetlenül pislogtam rá. Pont amikor a legjobb volt, akkor kell abbahagynia. Éreztem, hogy a légzésem kicsit felgyorsult, a szám még mindig bizsergett az intenzív csóktól, és ha őszinte akartam lenni, sokkal többet akartam.

Hyunjin halvány mosollyal figyelt, az ajkai duzzadtak a csóktól, a szemei csillogtak, és még mindig kicsit kapkodta a levegőt.

– Tetszett? – kérdezte halkan, mély, rekedtes hangján. – Nem volt túl durva?

Nevetve hajtottam a fejemet a nyakába, az orrom a bőrét súrolta, ahogy belenevettem a vállába.

– Szivi, te teljesen el vagy tévedve – kuncogtam halkan.

Hyunjin finoman végigsimított a hátamon, egyik keze a derekamon pihent, a másik pedig a tarkómra csúszott, ujjaival játszadozva a hajammal.

– Miért? – kérdezte szórakozottan, de volt valami a hangjában, ami azt súgta, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

– Még hogy „túl durva" – mormoltam a bőrébe. – És mi van, ha az volt?

– Akkor szóltál volna – válaszolta könnyedén, még mindig cirógatva a hajamat. – De nem mondtad, szóval feltételezem, hogy inkább csak panaszkodsz, amiért abbahagytam.

Morgolódva próbáltam elrejteni az arcomat a nyakába, de ő csak felnevetett, és finoman visszahúzta a fejemet, hogy láthassa az arckifejezésemet.

– Szóval? – kérdezte kíváncsian. – Tetszett?

Tudtam, hogy addig nem hagyja abba, amíg nem mondok valamit, és hiába próbáltam visszatartani a mosolyomat, az ajkaim automatikusan felfelé görbültek.

– Talán – vontam meg a vállamat, próbálva titkolni, mennyire élveztem.

– Rossz válasz, bébi – morogta mély hangon, és azonnal tudtam, hogy ezt még meg fogom érezni.

Ajkai újra pmohón falták az enyémet, mintha egyszerűen képtelen lenne betelni velem. A csókjai egyre mélyebbek lettek, egyre szenvedélyesebbek, mintha csak az lenne a célja, hogy teljesen elveszejtsen bennük. Éreztem, ahogy a kezei a csípőmre siklanak, az ujjai erősen kapaszkodnak belém, és ahogy egy mozdulattal a karjaiba kapott, az egész világ egy pillanatra megdőlt körülöttem.

Felnyögtem a váratlan mozdulatra, és ösztönösen szorosan kapaszkodtam belé – a karjaimat a nyaka köré fontam, a lábaimat az oldala köré kulcsoltam, mintha minimum az életem múlna rajta, hogy ne essek le. Hyunjin továbbra is tartott, mintha egyáltalán nem jelentene számára erőfeszítést a súlyom, de amikor az ujjaimat a hajába fúrtam, hogy visszahúzzam magamhoz egy újabb csókért, hirtelen elhúzódott és nevetésben tört ki.

– Bébi – kuncogta, ahogy még mindig tartott az ölében –, nem ejtelek le. Nyugodtan elengedheted magad, nem kell úgy kapaszkodnod belém, mintha egy sziklaszirten lógnál az életedért.

Még mindig kissé kapkodva a levegőt, felnéztem rá, és egy látványosan túlzó szemforgatás kíséretében újra a szájára tapadtam, hogy elhallgattassam. Egy halk morgás vibrált a mellkasából, ahogy megadta magát a csóknak, és elindult velem a hálószoba felé, könnyedén tartva az ölében, mintha a súlyom meg sem kottyanna neki.

Ahogy beértünk a szobába, hirtelen az ágy mellé lépett, és egy könnyed mozdulattal elengedett.

Egy halk kiáltással landoltam a puha matracon, a testem belesüppedt az ágyneműbe, és azonnal felkuncogtam a váratlan mozdulatra. Hyunjin fölém hajolt, szemei csillogtak az árnyékos félhomályban, ajkai még mindig duzzadtak a csóktól.

– Kényelmes? – kérdezte szórakozottan, ahogy fölöttem támaszkodott, a tenyerei az ágy két oldalán pihentek, csapdába ejtve engem.

– Mhmm~  – feleltem vigyorogva, egyik kezemmel a puha takarót tapogatva.

Hyunjin felnevetett, majd lassan lehajolt hozzám, az ajkai éppen csak súrolták az enyémet.

– Hmm... – mormolta halkan, mintha elgondolkodna. – Szeretem, amikor így nézel rám~

Mielőtt még válaszolhattam volna, újra elfoglalta az ajkaimat, ezúttal sokkal lassabban, sokkal lágyabban. Egy olyan csók volt ez, amelyben minden benne volt – az összes kimondatlan érzés, a nevetés, a játékosság, a szeretet. És én csak hagytam, hogy magával ragadjon.

Lesz második rész, csak, hogy örüljön a nép💪🏼❤️. Btw rengeteget szenvedtem ezzel az egy nyamvadt fejezettel, és extra hosszú lett sztem (5277w) szóval vélyeményt adni közelező, majd beírom ide, melyik lesz a második rész. Million kisses💋🍓