If "I love you" was a
promise, would you
break it, if you're honest?

A zuhany melege még mindig bizsergette a bőrömet, ahogy kiléptem a fürdőszobából, egy szál törölközőbe csavarva magam. A hajam nedves tincsei a nyakamra tapadtak, úgy éreztem, hogy minden egyes lépésem nyomán vízcseppek szóródtak szét a márvány padlón. Nyugalom lengte be az egész lakást. Egyedül voltam, és ez az egyedüllét most jól esett. Hyunjin ma sokáig dolgozott, így biztosra vettem, hogy bőven van még időm kényelmesen elkészülni, mielőtt hazaér.

Benyitottam a hálószobába, és gyorsan előhalásztam egy egyszerű szettet; egy laza szürke melegítőt és egy régi, pihe puha pólót. Nem érdekelt, hogyan nézek ki. Itthon voltam, és úgysem látott senki. Ahogy magamra húztam a pólót, hirtelen megütötte a fülemet a bejárati ajtó csapódása. Mosoly kúszott az arcomra, és gyorsan felkaptam a melegítőnadrágot, majd a nappali felé siettem, hogy üdvözöljem Hyunjint.

Ahogy azonban kiértem, a lelkesedésem alábbhagyott. Hyunjin nem úgy nézett ki, mint aki boldog volt, hogy hazaért. Idegesen mászkált a lakásban, még a kabátját sem vette le. A homlokán ráncok gyűltek, az ajkait pedig szorosan összepréselte. Megálltam az ajtókeretnél, és zavartan néztem rá.

– Hyunjin? – szólítottam meg halkan.

Megpördült, és az arcán láttam, hogy valami nincs rendben. Nem is kellett megszólalnia, hogy tudjam, mérges. Nagyon mérges.

– Lix... mégis mit csináltál egész nap? – emelte fel a hangját, és a szavai olyan erővel csapódtak, mintha megpofozott volna. – Komolyan kérdezem! Én egész nap dolgoztam, tanultam, erre hazajövök, és mit látok? Nem takarítottál össze, nincs vacsora, semmi?

A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valóban nem csináltam valami sok hasznosat ma, de nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lenne neki. Máskor nem volt.

– Én... – kezdtem volna, de a hangom elakadt.

Hyunjin tovább beszélt, a szavai élesen hasítottak belém. – Tudod, Felix, én is fáradt vagyok. Egész nap arra vágytam, hogy hazajöhessek egy tiszta lakásba, hogy vacsora várjon. De nem, nekem még itthon is ezen kell idegeskednem? Hogy neked miért nem jutott ez eszedbe, azt nem értem!

Egy lépést hátráltam, mert ahogy előrelépett, hirtelen túl közel éreztem magam hozzá. Nem akartam, hogy bántson – nem mintha valaha is megütött volna, de a hangjának éle most szinte fizikai fájdalmat okozott. Láttam a szemében a dühöt, az ingerültséget, és csak egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Ez az én hibám. Én rontottam el.

– Menj, csinálj valamit vacsorára, míg ki nem borulok ki teljesen! – zárta le a monológját, majd anélkül, hogy rám nézett volna, elviharzott a dolgozószobába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam a nappaliban, szinte meggyökerezett lábakkal. A levegő vibrált a kimondott szavaktól, és úgy éreztem, mintha egy szikla nehezedett volna a mellkasomra. Mélyet lélegeztem, próbáltam összeszedni magam, de a torkomban ott égett a sírás. Nem akartam gyengének látszani. Felkaptam a konyharuhát, és a konyha felé indultam. Rendbe hozom. Megérdemlem, hogy így beszélt velem. Hiszen igaza van.

Ahogy nekiláttam a vacsorának, a fejemben újra és újra visszhangzottak Hyunjin szavai. Nem a hangerő bántott, hanem a csalódottság, amit az arcán láttam. Ez fájt a legjobban.

A vacsora gyorsan elkészült, talán túl gyorsan is. Kicsit túlzásba vittem az igyekezetet; három fogást raktam össze, és még egy kis desszertet is bekészítettem, pedig Hyunjinnek általában egy egyszerű étel is elég volt. Most azonban úgy éreztem, hogy ez a minimum, amit megtehetek. Már csak abban reménykedtem, hogy az ételek valamelyest elcsitítják az idegességét.

Épp akkor végeztem, amikor Hyunjin megjelent a konyhaajtóban. A tekintete már nem izzott olyan hevesen, mint korábban, de az arcvonásai még mindig feszesek voltak. Ahogy belépett, óvatosan elé toltam a tányérokat az asztalon.

– Kész van – motyogtam halkan, majd azonnal a konyhapult felé fordultam. Nem akartam sokáig a közelében maradni, éreztem, hogy a feszültség még mindig a levegőben lóg. Ahogy indultam volna kifelé, meghallottam a hangját a hátam mögött.

– Hová mész? – kérdezte értetlenül. A hangjában nem volt ugyanaz a keménység, mint korábban, de a szavai élesen hatoltak belém.

– Nem vagyok éhes – válaszoltam őszintén, hisz tényleg elment az étvágyam.

– Nem vagy éhes? – ismételte, és mintha csak egy újabb szikrával bővült volna a düh. – Most komolyan? Szóval egyek egyedül? Szuper.

Nem válaszoltam. Csak lesütöttem a szemem, és gyorsan kimentem a konyhából, mielőtt tovább mérgelődhetett volna. A szívem zakatolt, és úgy éreztem, mintha a torkom összeszorult volna. Tudtam, hogy Hyunjin nem gondolta komolyan, amit mondott, és valójában nem is az zavarta, hogy nem ültem le mellé, de ettől még minden szó fájt. Minden mondat, amit aznap mondott, csak jobban nyomott a föld felé.

A nappaliban elkezdtem pakolni. Minden apró tárgyat gondosan a helyére tettem, még azokat is, amik talán már ott voltak, ahová valók. A kanapéra hajított takarót precízen összehajtottam, a dohányzóasztalon lévő könyveket egyenes halomba rendeztem. A lakás szinte makulátlan volt, de nekem ez nem volt elég. Áttértem a hálószobába, majd a fürdőszobába. Minden apró részletre figyeltem, mintha ezzel helyrehozhatnám a napot.

Nem csak Hyunjin miatt csináltam – nem csak azért, mert azt akartam, hogy elégedett legyen. Magam miatt is. A saját lelkiismeretem miatt. Úgy éreztem, ha már én romokban heverek, legalább a körülöttem lévő világ legyen tökéletes. Ha nem tudok rendet tenni magamban, akkor a környezetemben kell.

A nappaliba visszatérve észrevettem, hogy a párna egyik sarka kissé gyűrött. Megálltam egy pillanatra, és mély levegőt vettem. Csak egy gyűrött párna. Semmi több. De ahogy előrenyúltam, hogy megigazítsam, az ujjaim megremegtek. Az elmúlt órák minden súlya rám nehezedett, és a szememet könnyek kezdték égetni. Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy Hyunjin tudja, mennyire összetörtem.

Csak dolgozz tovább, mondtam magamnak. Minden jobb lesz. De a szívemben éreztem, hogy ez nem igaz.

Ahogy a dolgozószobában az utolsó papírt is a helyére tettem, fáradtan, de még mindig nyughatatlanul léptem ki a szobából. A szívem gyorsan vert, az elmém cikázott, és a kezem még mindig remegett egy kicsit. Ám ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, megálltam. Hyunjin ott állt velem szemben a folyosón, csendben, mozdulatlanul. Az arca kifejezéstelen volt, de a szemeiben valami különös fájdalmat láttam, amitől csak még idegesebb lettem.

Próbáltam elsurranni mellette, de ő meg sem mozdult. Mintha várna valamire. Nem tudtam, mit akar, és nem akartam megtudni. Gyorsan a háló felé fordultam, és elindultam. Hyunjin nem szólt, de hallottam a lépteit a hátam mögött. Követett.

Ahogy beléptem a hálószobába, azonnal az ajtóhoz nyúltam, hogy becsukjam. Egy részem remélte, hogy ezzel lezárhatom ezt az egészt, ami valószínűleg következni fog, de mielőtt az ajtó becsukódhatott volna, Hyunjin keze megállította. Az ajtó félúton megakadt, én pedig dermedten álltam ott, háttal neki. Mély levegőt vettem, hogy elnyomjam a könnyeimet, amik hirtelen összegyűltek a szemeimben. Nem akartam, hogy lássa, mennyire összetörtem. Gyorsan visszapislogtam őket, aztán lassan megfordultam.

– Mit akarsz még, Hyunjin? – kérdeztem halkan, a hangomban alig leplezve a kétségbeesést. – Mondj már valamit! Kiabálj rám, csinálj, amit akarsz, de ne állj itt némán!

A szavai helyett azonban csak az arcára figyeltem. A fájdalom ott volt a tekintetében, az állkapcsa feszült, mintha ő sem tudta volna, mit mondjon. Egy lépést tett felém, lassan, óvatosan. A mozdulata azonban olyan váratlanul ért, hogy ösztönösen hátráltam egy lépést. A gyomrom összerándult, a légzésem gyorsabb lett. Féltem. Féltem tőle. A saját páromtól.

Ez a felismerés a levegőbe dermesztette a pillanatot. Hyunjin mozdulatlanná vált. A szeme kitágult, az arcán őszinte döbbenet ült. Mintha az a néhány másodperc mindent felforgatott volna benne.

– Te... te félsz? – kérdezte rekedt hangon, alig hallhatóan. A fájdalom minden szót átitatott, mintha alig tudta volna kimondani.

Nem válaszoltam azonnal. Csak álltam ott, a kezem a hátam mögött összeszorítva. A csend mindent elárult. Láttam, ahogy az arca megrándul.

– Felix... – suttogta, és ismét tett egy lépést, de ezúttal megállt. Nem közelített tovább, csak a távolságot tartva nézett rám. – Én... sosem akartalak megijeszteni. Sosem... – A hangja elcsuklott. Látszott, hogy küzd a szavakkal, hogy megpróbálja megérteni, hogyan fajult idáig a helyzet.

– Én... – kezdtem, de a hangom elhalt. Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam tovább súlyosbítani a helyzetet, de az érzések, amik bennem kavarogtak, egyszerűen túl erősek voltak. – Nem tudtam, hogy ennyire mérges vagy... csak azt akartam, hogy minden rendben legyen.

Hyunjin lassan elengedte az ajtót, és a keze lehullott az oldala mellé. A szemeiben most már csak szomorúság tükröződött. Mintha rájött volna, hogy a saját dühével olyan falat emelt közénk, amit ő egyáltalán nem akart. Az a fal most ott tornyosult közöttünk, és egyikünk sem tudta, hogyan mássza meg.

Ahogy lassan megmozdult, mintha közelebb akarna lépni, a testem ösztönösen reagált. Nem gondolkodtam. Csak felemeltem a kezeimet, védekezően magam elé tartva, mintha... mintha valóban fenyegetne. A mozdulat olyan gyorsan történt, hogy egyikünk sem tudott rá reagálni. Hyunjin szeme kitágult, ahogy rám nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy a kezem remeg.

A szívverésem hangosan dübörgött a fülemben, és mintha egy pillanatra minden megállt volna. Lassan leengedtem a kezeimet, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de a kezeim még mindig reszkettek, ahogy az oldalamhoz szorítottam őket. Éreztem, hogy Hyunjin tekintete követi minden mozdulatomat, mintha próbálná megfejteni, miért lettem ennyire feszült.

– Felix... – szólalt meg újra, a hangja rekedtes volt és törékeny. Mintha nem tudott volna mást mondani, csak ismételni ugyanazokat a szavakat, mert nem találta a megfelelőket. – Te tényleg félsz tőlem?

Nem válaszoltam. Nem mertem. Egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Csak némán álltam ott, a vállaim megfeszültek, a tekintetem a padlóra szegeztem, mintha attól tartanék, hogy a szemkontaktus csak még nehezebbé tenné a helyzetet. A torkom elszorult, és minden levegővétel fájdalmasan lassú volt.

– Én... – Hyunjin hangja ismét elcsuklott. Láttam, hogy a kezei megremegnek, mielőtt a hajába túrt volna, az arcán teljes tanácstalanság és bűntudat tükröződött. – Nem akartalak megijeszteni. Én soha... soha nem bántanálak. Nem tudom, hogyan történt ez, Felix.

A szavai ugyanazok voltak, újra és újra, mintha magát akarta volna meggyőzni, nem csak engem. De minél többször mondta ki, annál inkább éreztem, hogy a helyzet csak bonyolódik. Egy részem hinni akart neki, hinni, hogy Hyunjin az a személy, akinek mindig is láttam: gondoskodó, kedves, de most mégis olyan távolinak tűnt, olyan másnak.

Hyunjin közelebb lépett egy fél lépést, és automatikusan hátráltam egyet. Az arca megrándult, mintha egy láthatatlan ütést kapott volna. – Lix, kérlek... ne csináld ezt. Ne nézz így rám – mondta halkan, a hangjában most már kétségbeesés volt.

Nehéz volt szavakat találni, nehéz volt bármit mondani. Egyszerűen csak álltam, remegve, és próbáltam felfogni, mi történik közöttünk. Az a Hyunjin, akit szerettem, ott állt előttem, mégis valami eltört. Valami, amit egyikünk sem tudott helyrehozni abban a pillanatban. A csend egyre nehezebbé vált, és az idő szinte megállt, miközben mindketten próbáltuk megtalálni az utat vissza egymáshoz.

Úgy állt előttem, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna. A szemében kétségbeesés és fájdalom tükröződött, mintha képtelen lenne elfogadni, amit lát. Szinte hallani lehetett a gondolatait, ahogy újra és újra kérdezte magától: Hogyan jutottunk idáig? Hogyan lett ez belőlünk? De a szavak, amelyeket mondani próbált, bennragadtak. A torkom elszorult, ahogy álltam előtte, és nem tudtam, mit mondhatnék, hogy enyhítsem a helyzetet.

Lassan, nagyon lassan mozdult, mintha félne, hogy egyetlen hirtelen mozdulat is összetör mindent. Az egyik kezét felém nyújtotta, óvatosan, mintha én lennék az a törékeny porcelán, nem ő. Egy pillanatra megdermedtem. A szívem hevesen dobogott, és mielőtt felfogtam volna, hátrébb húztam a kezemet.

Ő pedig csak állt. Nem mozdult, csak nézett rám, némán, könyörögve. A tekintetében nem volt harag, csak kérés. Egy csendes, szinte kétségbeesett kérés, hogy engedjem. Hogy bízzak benne.

Vettem egy mély levegőt, és óvatosan, bizonytalanul a kezébe csúsztattam az enyémet. Éreztem, ahogy az ujjai gyengéden körém fonódnak, mintha attól félne, hogy ha túl erősen szorít, akár össze is törhetek a markában. Egy apró sóhajt hallottam tőle, mintha megkönnyebbült volna. De még mindig feszült volt, még mindig tele bűntudattal és fájdalommal.

Óvatosan simogatni kezdte a kézfejemet a hüvelykujjával, nyugtató mozdulatokat hagyva maga után. Az érintése forró volt a hideg ujjaimhoz képest, de valahogy nem volt tolakodó. Inkább gyógyító.

– Felix, én... – kezdte halkan, a hangja remegett. – Nem tudom elégszer mondani, mennyire sajnálom. Esküszöm, soha... soha nem akartam, hogy félelemben legyél mellettem. Te vagy az utolsó ember ezen a világon, akit bántanék.

Még mindig simogatta a kezemet, mintha próbálna engem is megnyugtatni, de valójában magát próbálta összeszedni. A szavai őszinték voltak, minden egyes bocsánatkérése súlyosabban nehezedett rám. Éreztem, hogy mindent megtenne, hogy visszaforgassa az időt, de ez lehetetlen volt.

Némán hallgattam őt, hagytam, hogy beszéljen, nem tudtam, mit mondhatnék. Az érzelmek összekavarodtak bennem; a félelem, a szeretet, és valami mély nyomorúság, ami megállíthatatlanul ott lüktetett. De hagytam, hogy Hyunjin beszéljen, mert éreztem, hogy neki most erre van szüksége. Engedtem, hogy simogasson, mert a mozdulatban ott volt a bocsánatkérése, amit szavakkal talán sosem tudna teljesen kifejezni.
Hyunjin minden szava egyre mélyebb rétegeket tépett fel bennem, mintha kétségbeesetten kapaszkodna abba a kötelékbe, amitől most azt hitte, hogy elszakadt. Láttam az arcán, hallottam a hangjában, hogy retteg attól, hogy én többé nem leszek mellette. Az erős, magabiztos Hyunjin, akit mindenki ismert, most úgy állt előttem, mint egy elveszett gyermek, aki attól fél, hogy mindent elveszített, amit szeretett.

– Lix, kérlek... – kezdte újra, a hangja szinte már csak suttogás volt. – Nem tudnám elképzelni az életem nélküled. Nem tudnám, mit csináljak reggel, amikor felkelek, és nem hallom a hangodat. Nem tudnám, hogyan vészeljem át a napokat, amikor nem tudok rád gondolni, vagy nem látom az arcodat, nem érzem az illatodat, nem hallom a nevetésedet. Nem akarom azt a világot... azt a fekete-fehér, színtelen, üres világot, amiben te nem vagy benne.

A hangja egyre jobban remegett, és láttam, ahogy a könnyei lassan végiggördültek az arcán. Ezerszer láttam már őt sírni – filmeken, ha valami megérintette, vagy amikor egy szomorú történetet olvasott –, de most ez más volt. Most minden cseppje a fájdalmát tükrözte.

– Te vagy az, aki mindent kiszínezel nekem, Felix. Te vagy az, aki értelmet ad minden napomnak. Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Talán csak léteznék, élnék valahogy, de soha nem lenne ugyanaz. Nem lenne senki, aki rám mosolyog, amikor hazaérek. Nem lenne senki, aki megszid, ha valami faszságot csinálok, vagy aki kihúz az ágyból, amikor egész nap csak feküdni akarok. És senki sem lenne, aki egyszerűen... úgy szeretne engem, mint te.

Lehunytam a szemem, próbáltam feldolgozni a szavait, de minden egyes mondatával egyre nehezebbé vált. A szívem összeszorult, és a torkom elszorult. Éreztem, hogy egyetlen rossz mozdulat vagy szó most mindent tönkretehet.

Hyunjin egy lépést tett felém, óvatosan, mintha még mindig attól félne, hogy megijeszt. A szemei könyörögtek.

– Kérlek, ne hagyj el. Én... nem tudnék nélküled élni. Tudom, hogy ma borzalmasan viselkedtem. Tudom, hogy azt éreztettem veled, hogy nem vagy elég, vagy hogy csalódtam benned, de ez nem igaz. Nem tudok nélküled létezni, Lix. Ha te nem vagy, akkor nincs semmi. Nem számít, hogy dolgozom-e, tanulok-e, utazom-e – minden pillanat üres, ha nem oszthatom meg veled.

A szavai lassan elhalkultak, mintha attól tartana, hogy a saját fájdalmát is kimondani túl nehéz. Láttam, hogy minden egyes szóval egyre jobban törik össze. A kétségbeesés, amit már korábban is láttam rajta, most a tetőfokára hágott.

– Kérlek, mondd, hogy még van esélyem. Hogy megbocsátasz. Hogy nem adod fel kettőnket. Nem tudnék elviselni egy olyan világot, ahol te nem vagy. Inkább belehalnék, minthogy nélküled kelljen élnem.

A csend, ami a szavai után maradt, szinte fojtogató volt. Csak a saját légzésemet hallottam, és az övét, ami még mindig szaggatott volt. Láttam, hogy minden érzelme az arcára volt írva, és a szemeiből annyi fájdalom sugárzott, hogy a szívem darabokra tört. Hyunjin előttem állt, teljesen lemeztelenítve az érzelmei által, és könyörgött, hogy ne hagyjam el. Felnéztem rá, de a szemem már nem tudta tartani az övét. Úgy éreztem, hogy bármilyen szavam csak gyenge utánzata lenne annak, amit valójában mondani szeretnék. Végül csak a legfontosabbat mondtam ki, halkan, alig hallhatóan.

– Nem foglak elhagyni.

Nem néztem rá, nem tudtam, hogy reagál. De mielőtt bármit tehettem volna, éreztem, hogy Hyunjin felém lép, és a következő pillanatban már teljesen magához szorított. Az ölelése szinte összeroppantott, olyan erős volt, mintha attól félne, hogy ha elenged, eltűnök. Az arcom a vállának nyomódott, és hallottam, ahogy remegve szívja be a levegőt, miközben szorosan tartott.

– Sajnálom... sajnálom, annyira sajnálom – suttogta elcsukló hangon, újra és újra, mintha csak ez az egy szó létezne számára. A könnyei átáztatták a pólómat, és a zokogása rázta az egész testét.

Teljesen lefagytam, mintha a testem nem tudná, hogyan kellene reagálnia. Csak álltam ott, hagytam, hogy tartson, miközben a szavai úgy csapódtak vissza az elmémben, mint valami visszhang.

Először alig érintettem, majd egyre szorosabban öleltem át én is. Mintha csak most értettük volna meg igazán, hogy mennyire szükségünk van egymásra. Nem akartam elengedni, még akkor sem, ha az egész testem remegett.

Hyunjin még mindig zokogott, én pedig csak hallgattam a szívverését.
Lassan kezdtem simogatni a hátát, próbáltam megnyugtatni. Az ujjaim lassan haladtak fel és le a gerince mentén, mintha ezzel visszahozhatnám őt abból a mélyből, ahol épp most volt. Hallottam, ahogy a légzése lassan, nagyon lassan kezdett csillapodni, de a vállai még mindig rázkódtak a sírástól.

Egy kis idő után, óvatosan elváltam tőle, épp csak annyira, hogy lássam az arcát. Azonnal éreztem, ahogy Hyunjin keze utánam nyúlt, vissza akart ölelni, szinte kétségbeesetten. Az érintéseiben ott volt minden: a fájdalma, a bűntudata, a félelme. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, alig észrevehetően, de szívből jött. Egyik remegő kezemet lassan az arcához emeltem, jéghideg ujjaimmal óvatosan végigsimítottam az arcélén. Hyunjin tekintete tele volt fájdalommal, ahogy rám nézett, és éreztem, ahogy az ujjaival a csuklómat szorítja.

A könnyei tovább záporoztak, lemosták a bőröm érintésének nyomát, mintha sosem érintettem volna meg. Finoman megpróbáltam letörölni a könnyeit, a hüvelykujjammal simítva végig az arca nedves vonalain.

– Hyune – suttogtam óvatosan, miközben tovább törölgettem az arcát. – Semmi baj, itt vagyok. Nem hagylak magadra, rendben? Nem megyek sehová. Nyugodj meg... kérlek.

Hangom halk volt, még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kimondtam-e a szavakat. Próbáltam minden erőmmel nyugalmat árasztani felé. Közben végigsimítottam az arcán, az ujjbegyeim óvatosan követték az arccsontja ívét, mintha ezzel megpróbálnám összerakni azokat a darabokat, amik most hiányoztak belőle.

– Annyira sajnálom, Lix – suttogta, miközben újra megrázta a fejét, mintha nem tudná elfogadni a helyzetet. – Nem kellett volna... én sosem akarlak bántani. Kérlek, ne... ne utálj ezért.

Nem bírtam elviselni, hogy így láttam. A fájdalom, amit okozott magának az én félelmem miatt, sokkal rosszabb volt annál, mint amit én éreztem. Lágyan mosolyogva néztem rá, miközben tovább nyugtattam, édes szavakat suttogva.

– Sosem tudnálak utálni téged, Hyune. Mindig itt leszek neked, rendben? Csak lélegezz... próbálj megnyugodni. Én itt vagyok, nem megyek sehová.

Ez most egy kicsit [nagyon] érzelmi hullámos lett, de nem bánom. Van amikor az emberek megbántanak, aztán bocsánatot kérnek. Igen, bocsánatot kérnek, de van amikor már késő. Amikor már egy bocsánat kérés nem elég ahhoz, hogy minden helyre jöjjön. Nem tudom, nem lett-e nagyon összecsapott, szóval ha valami kritikátok van szóljatok!!
Mellesleg, ez még mindig nem a hosszú rész🥹 DE esküszöm nemsokára hozom azt is, és az nem lesz ilyen szomorkás💋❤️