Nervous, trip over my words
you're so pretty it hurts
Baby, I'm yours
Baby, I'm yours
Baby, I'm yours
I need something more
I pray to the Lord
Baby, I'm yours

Ahogy hallgattam Hyunjin egyre elmélyülő hangját, észre sem vettem, hogy a saját gondolataim lassan elvesznek az ő szavaiban. Az agyam próbálta összerakni a részleteket, de valahogy nem álltak össze egyértelmű képpé. Nem értettem pontosan, mire célozgat, csak azt tudtam, hogy valami mélyebb és... intimebb dologról beszél. Túl naiv voltam ehhez, vagy talán csak annyira nem akartam észrevenni a nyilvánvalót, hogy még magamat is becsaptam.

– De... te mit akarsz? – kérdeztem végül ártatlanul, és a tekintetem kíváncsian siklott az arcára, miközben próbáltam rájönni, mire gondolhatott. A szavaim teljes őszinteséggel és kíváncsisággal hagyták el az ajkaimat, de amint kimondtam őket, láttam, hogy Hyunjin arca megváltozik. Az önelégült mosolya egy pillanatra meglepetté vált, majd lassan visszatért – csak éppen most még veszélyesebbnek tűnt.

– Hogy én mit akarok? – ismételte meg, és a hangja most mélyebb volt, szinte dorombolássá halkult. Láttam, ahogy a keze finoman megszorítja a kormányt, mintha egy pillanatra összpontosítania kellene, hogy ne veszítse el teljesen az irányítást – de nem az autó fölött, hanem saját maga fölött. – Felix, ne kérdezz ilyeneket, ha nem vagy biztos abban, hogy hallani akarod a választ – tette hozzá, és a tekintete egy pillanatra elidőzött az ajkaimon, mielőtt újra az útra nézett.

– De... én tényleg tudni akarom – mondtam halkan, még mindig nem értve, miért tűnik ennyire feszültnek. A szavaim annyira őszinték voltak, hogy láttam, ahogy Hyunjin szinte megmerevedik. Egy hosszú másodpercig nem válaszolt, csak lassan kifújta a levegőt, mintha próbálta volna összeszedni magát.

Aztán egy félmosoly jelent meg az ajkán, de ez a mosoly más volt. Lágyabb, intimebb, és valahogy túl őszinte.

– Mit akarok, Felix? – kezdte halkan, szinte suttogva, miközben az út melletti tájat figyelte. – Ha most elmondanám neked, pontosan mit akarok, talán soha többé nem tudnál rám ugyanúgy nézni. Tudom, hogy nem bírod az ilyen beszélgetéseket – mondta, és a hangjában egyszerre volt játékosság és valami sokkal mélyebb, amitől a bőrömön végigfutott a hideg. – De ha már kérdezted... – tette hozzá, és most már a tekintetét teljesen rám szegezte. Az arca közel hajolt hozzám, és éreztem, ahogy a pillantása szinte átdöfi a gondolataimat. – Mindent akarok... mindent ami hozzád köthető. Mindent, ami te vagy. Az érintésedet. A mosolyodat. Azt, ahogy a nevemet nyögöd miközben az orgazmusod határaid járod. És azt, hogy mindig együtt legyünk.

A szavai súlyosak voltak, szinte éreztem, ahogy a levegő megremeg közöttünk. Az arcom még jobban kipirult, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre.

– Hyunjin... – kezdtem, de nem tudtam befejezni.

– Ne mondj semmit – vágott közbe lágyan, de határozottan, mintha tudta volna, hogy épp most próbálom elbagatellizálni a dolgot. – Ne próbáld meg lekicsinyíteni azt, amit érzek. Mert amit akarok, az te vagy Lix. Nem csak ma este, nem csak holnap. Mindig.

A szavai olyan mély őszinteséggel voltak átitatva, hogy a mellkasomban lévő nyugtalanság egyszerre feszültséggé és valami megmagyarázhatatlan melegséggé vált.

A levegő szinte vibrált közöttünk, ahogy a beszélgetésünk egyre mélyebb vizekre sodródott. Hyunjin szavai nemcsak zavarba hoztak, hanem valami megmagyarázhatatlan kíváncsiságot is ébresztettek bennem. Az érzés, hogy ő ennyire nyíltan és határozottan beszél arról, amit akar, egyre inkább arra késztetett, hogy többet akarjak tudni. Többet róla. Többet arról, amit érez. És többet arról, amit elképzelt kettőnkről.

– Mégis... mire gondolsz pontosan? – kérdeztem óvatosan, és éreztem, hogy a kérdésem nemcsak naiv, hanem talán veszélyes is. De már nem tudtam visszatartani. Látnom kellett, hova vezet ez az egész. A szeme sarkából rám pillantott, és az a mosoly, amit eddig csak sejtettem, most teljes valójában megjelent az arcán. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy kíváncsivá tett.

– Ha most elmondom, mire gondolok, azt hiszem, vagy kiugrasz a kocsiból, vagy olyan vörös leszel, hogy nem bírsz rám nézni többé – mondta nevetve, de a szavai mögött ott lappangott valami... mélyebb. Valami, ami arra utalt, hogy tényleg nem viccel.

– Nem lehet olyan rossz – vágtam vissza, de a hangom gyengébb volt, mint szerettem volna. Az arcom már most kezdett forrósodni, de próbáltam elrejteni az izgatottságomat.

Hyunjin röviden elgondolkodott, mintha mérlegelné, mennyit osszon meg. Aztán lassan előrehajolt, és egy pillanatra a szemei összevillantak az enyéimmel.

– Rendben – mondta végül. – Kezdjük az egyszerűbb dolgokkal. Például... – egy rövid szünetet tartott, hogy felvezesse a mondandóját. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lenne végigsimítani az ajkaimmal a nyakad vonalát, miközben alig tudom visszafogni magam – mondta lassan, és a hangja mélyebb lett, mintha a gondolat teljesen áthatotta volna. – És aztán, amikor már teljesen megőrjítesz, csak hagyni, hogy elveszítsem az irányítást, és... – itt elhallgatott, egy sokatmondó mosollyal.

Éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Az arcom vörös lett, és reflexből elfordítottam a fejem, hogy az ablakon át bámuljam a tájat.

– Öhmm... – kezdtem, de a szavak elakadtak a torkomon.

– Ez még semmi – folytatta, és most már nem fogta vissza magát. – Mert az igazi kérdés az, hogy hogyan reagálnál, ha a kezeim végigsiklanának az oldaladon, egészen addig a pontig, ahol már csak egyetlen mozdulat választ el attól, hogy minden a feje tetejére álljon – mondta, és éreztem, hogy a hangja megreszket, de nem az idegességtől, hanem valami sokkal mélyebbtől. – És közben csak a szemedbe néznék, hogy lássam, mit érzel. Mert tudom. Tudom, hogy te is akarod ezt csak éppenséggel még te sem jöttél rá igazán – tette hozzá, és a szavai már szinte perzseltek.

Nem tudtam, mit mondjak. Az arcom vörös volt, a gondolataim pedig teljesen szétszóródtak. Csak néztem az ablakon túl elmosódó tájat, próbálva elrejteni a zavartságomat. De itt nem állt meg.

– Tudod, miért mondom el mindezt? – kérdezte, és a hangja most gyengédebb volt. – Mert minden egyes pillanat, amit veled töltök, csak arra késztet, hogy még többet akarjak. És nem tudok leállni. Egyszerűen ahányszor külön vagyunk, csak rajtad jár az eszem. Lix te vagy minden, amit valaha is akartam. És ha rajtam múlik, te is megtapasztalod, hogy milyen, amikor valaki teljesen és visszafordíthatatlanul elveszik benned.

A szavai annyira intenzívek voltak, hogy szinte kézzelfoghatóvá váltak. A kíváncsiságom és a zavartságom keveredett, és éreztem, hogy a bőröm minden egyes porcikáján végigfut valami meleg, bizsergető érzés. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Az arcomat a tenyerembe temettem, hogy elrejthessem az érzelmeimet, de Hyunjin csak nevetett, és tudtam, hogy élvezi, hogy ennyire kizökkentett.

Tekintete szinte átdöfte a lelkemet, ahogy felém fordult, egyetlen másodpercre sem hagyva, hogy elkerüljem a figyelmét. Az arca most már komolyabb volt, bár az a tipikus játékos mosoly még mindig ott bujkált a szája szegletében. Éreztem, hogy valami nagyon mély dolog következik, mintha csak arra várt volna, hogy végre kitárulkozzak előtte.

– Yongbokkie – szólított meg halkan. Tudta, hogy imádom amikor így hív és képtelen vagyok ilyenkor nemet mondani, bármit is kér – Most te jössz. Mindent tudni akarok. Pontosan. Mit akarsz velem? Mik a szándékaid? Mik a terveid velem kapcsolatban a jövőre nézve? – A szemei összehúzódtak, mintha tényleg a lelkem legmélyére próbált volna látni. – Ne hagyj ki semmit.

Egy pillanatra megdermedtem. Még mindig forróság öntötte el az arcomat, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hyunjin mindig is őszinte volt velem, most viszont rajtam volt a sor, hogy kitárjam magam előtte – még ha ez egyszerre volt ijesztő és izgalmas is.

Sóhajtottam egyet, és az ujjaimat idegesen végighúztam a farmerom szélén. Először féltem a szemébe nézni, de amikor meg mertem tenni, láttam, hogy az arckifejezése puhább lett, türelmes és nyugodt, de még mindig várakozó. Mintha biztos akart volna lenni abban, hogy elmondhatok neki mindent anélkül, hogy ítélkezne felettem.

– Én... – kezdtem el halkan, miközben próbáltam összeszedni a bátorságomat. – Én nem feltétlenül olyan dolgokra gondolok, mint amikről te beszéltél... vagyis, talán egy kicsit... – A szavaim elhaltak, és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul a zavaromtól. De Hyunjin megvárta, hogy folytassam, türelmesen és csendben.

– Romantikus dolgokat akarok, Hyunjin – folytattam végül, ezúttal kicsit magabiztosabban. – Érezni akarom, hogy számítok neked, hogy te is ugyanolyan intenzíven érzel irántam, mint én irántad. Olyan pillanatokat akarok, amikor teljesen elveszíted az irányítást, mert én kergettelek őrületbe – mondtam, és a tekintetem az övébe fúrtam, mintha minden szavam valami láthatatlan lánccal akart volna hozzá kötni.

Hyunjin szeme megcsillant, de nem szakított félbe. Csak figyelt, minden szavamra.

– Végig akarom csókolni az egész tested – folytattam, és éreztem, hogy a hangom remegni kezd. – A nyakad, a vállad, mindenhol, ahol csak megengednéd. Érezni akarom, hogy a bőröd alatt is én vagyok, hogy minden érintésem nyomot hagy benned, nem csak fizikailag, hanem valahogy... mélyebben. És azt akarom, hogy amikor az ajkaidat csókolom, ne tudjunk leállni. Azt akarom, hogy addig folytassuk, amíg már mindketten levegő után kapkodunk, és csak azért hagyjuk abba, mert muszáj.

Láttam, ahogy Hyunjin szemei egyre mélyebbé válnak, de még mindig nem szólt semmit. A torkomban egy gombóc nőtt, de már nem tudtam megállni, hogy elmondjam neki az egészet.

– Azt akarom, hogy reggel te ébressz engem. Nem kávéval vagy valami átlagos dologgal, hanem azzal, hogy a csókjaiddal borítod az arcomat. A nyakamon, az államon, a homlokomon – mindenhol. És azt is akarom, hogy amikor rosszul érzem magam, amikor úgy érzem, hogy semmi sem segíthet, egyszerűen csak hozzád bújhassak, és te addig simogasd a hátamat, amíg el nem alszom a karjaidban.

Egy pillanatra elhallgattam, mert éreztem, hogy a szívem hevesen dobog a mellkasomban. Olyan őszintén és nyíltan beszéltem, ahogy még soha senkivel. Féltem, hogy talán túl sok lesz neki, de amikor újra a szemébe néztem, minden félelmem szertefoszlott.

Hyunjin arckifejezése megváltozott. A szemei most csillogtak, a szája pedig lassan mosolyra húzódott, de ez a mosoly más volt. Lágyabb, őszintébb. Aztán finoman felém nyúlt, és gyengéden megszorította a kezemet.

– Felix... – szólalt meg végül halkan, a hangjában annyi érzelem volt, hogy szinte beleremegtem. – Tudod, hogy mindezt én is akarom, igaz? Mindent. Minden pillanatot, amit leírtál. Én nem csak téged akarlak, hanem azt is, hogy te mindent megkaphass, amire valaha is vágytál. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, ami soha nem lehet elég. És mindent meg fogok tenni, hogy ezt éreztessem veled.

Ahogy a szavai elértek hozzám, éreztem, hogy a mellkasomban lévő súly lassan eltűnik, és valami meleg, meghitt érzés tölti ki a helyét. Az őszintesége és a gyengédsége olyan volt, mintha valaki egyszerre ölelt volna át és húzott volna még közelebb magához. Nem tudtam visszatartani a mosolyt, ami lassan az arcomra kúszott. Minden, amit eddig csak reméltem, most itt volt, közvetlenül előttem – Hyunjin szemében és szavaiban.

Ő továbbra csendben figyelt, az arca komoly, de az ajkai sarkában ott bujkált egy halvány mosoly, ami valahol a gyengédség és a szórakozottság között lebegett. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban dobog, ahogy minden gondolatomat, minden vágyamat kimondtam, de nem akartam visszafogni magam. Ha valakivel, hát vele őszinte akartam lenni – teljesen és feltétel nélkül.

– Azt akarom – kezdtem újra, ezúttal egy kicsit magabiztosabban –, hogy néha féltékeny legyél. Tudod, nem rossz értelemben, csak úgy... hogy érezd, hogy mások is észrevesznek engem, és hogy ez kicsit megőrjít. – Gyors pillantást vetettem rá, és láttam, hogy a szeme megvillan, de nem szólt közbe. – Nem azért, mert tesztelni akarnálak, hanem mert szeretném látni, hogy mennyire vagy képes harcolni értem. Azt akarom, hogy érezd, mennyire szerencsés vagyok, hogy te vagy nekem, és hogy neked is fontos vagyok ennyire.

Nem mozdult, csak nézett rám, de a tekintete mély volt és őszinte. Ez bátorságot adott, hogy folytassam.

– És szeretnék romantikus randikra menni veled – mondtam, és halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy elképzeltem. – Tudod, olyan igazi randikra. Olyanokra, ahol vacsorázunk valami hangulatos helyen, utána pedig kézen fogva sétálunk az utcán, talán valami kis parkban vagy a folyóparton. Ahol megölelsz, és tudom, hogy mindenki más csak néz minket, de nem számít, mert ott és akkor csak te és én leszünk.

Ahogy beszéltem, Hyunjin arca fokozatosan meglágyult, mintha a szavaim egy láthatatlan fonalat szőttek volna köré, ami közelebb húzta hozzám.

– Szeretném, ha néha csak otthon maradnánk – folytattam, és a szavaim most már szinte automatikusan jöttek, mintha mindig is ott voltak volna a nyelvem hegyén, csak most találtak kiutat. – Összebújnánk a kanapén, betakaróznánk egy pokróccal, és valami régi filmet néznénk. Nem is kellene figyelnünk, mert az egész arról szólna, hogy érezzem, mennyire közel vagy hozzám. Ahogy a fejemet a mellkasodhoz hajtom, és hallgatom a szíved dobogását...azt hiszem az lenne a legfontosabb.

Hyunjin továbbra is csendben figyelt, a tekintete szinte átszúrta az arcomat, ahogy minden szavamat magába itta. A szívem hevesen dobogott, és ahogy a gondolataimat sorra kimondtam, éreztem, hogy a köztünk lévő kapcsolat mintha még szorosabbá vált volna. Nem akartam elhallgatni. Mindent el akartam mondani, amit valaha is elképzeltem róla – rólunk.

– Tudni akarom, hogy te is annyira tartasz engem, mint én téged. Hogy mindenki lássa, hogy hozzád tartozom, és senki más nem érhet hozzám úgy, ahogy te.

Láttam, ahogy a szája sarka megrándul, mintha mosolyogni akart volna, de visszafogta magát. Nem szólt, csak bólintott, jelezve, hogy figyel, hogy ért engem.

– És... – folytattam, bár a szavaim most már remegtek, ahogy egyre mélyebbre ástam magamban. – Azt is akarom, hogy... hogy te vedd el a szüzességemet, Hyunjin. Nem azért, mert azt gondolom, hogy ennek sürgősnek kell lennie, hanem mert tudom, hogy veled akarom. Csak veled. Egyszerűen nem tudnám elképzelni mással. Ahányszor elképzelem... hogy nem te vagy velem, ott és akkor... átfut rajtam az undor. – A hangom most már suttogássá halkult, és a kezeimet idegesen összefontam az ölemben. – Te vagy az egyetlen, akiben teljesen megbízom. Azt akarom, hogy ez ne csak egy fizikai dolog legyen, hanem valami, ami teljesen rólunk szól. Amitől még közelebb érezhetem magam hozzád. És te is hozzám.

Láttam, ahogy Hyunjin mellkasa egy nagy sóhajtással emelkedik meg, de továbbra sem szakított félbe. Csak figyelt rám, és a szemeiben egyre mélyebben csillogott valami, amitől még nehezebb volt folytatnom, de mégsem akartam megállni.

– Azt akarom, hogy mindent megbeszéljünk – mondtam halkan, de a hangomban eltökéltség csendült. – Hogy soha ne legyenek titkaink egymás előtt. Ha boldog vagyok, ha ideges, ha szomorú... mindent el akarok mondani neked, és azt akarom, hogy te is megoszd velem a gondolataidat. Mert ez az egész csak akkor működik, ha mindig őszinték vagyunk egymással.

Hyunjin elengedett egy apró sóhajt, és a keze lassan az enyém fölé siklott, finoman megszorítva azt. Éreztem, hogy a szívem még gyorsabban kezd verni, ahogy folytattam.

– És szeretném, ha nem rejtegetnél engem – mondtam, és a tekintetem határozottan az övébe fúrtam. – Azt akarom, hogy mások előtt is megcsókolj. Nem érdekel, hogy ki néz, vagy mit gondolnak. Csak azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mi egymásé vagyunk. Hogy te vagy a párom, és én a tied.

Egy pillanatra elhallgattam, hogy összeszedjem magam. A levegő közöttünk sűrűvé vált, és éreztem, hogy minden szavam mintha a világ legfontosabb dolgává válna.

– Hyunjin... – suttogtam végül. – Én csak azt akarom, hogy te legyél az, akivel megoszthatok mindent. Minden pillanatot, minden érzést, minden vágyat. Azt akarom, hogy te legyél az, akire minden reggel felébredek, és akire minden este gondolok, amikor elalszom. És azt akarom, hogy te is ugyanígy gondolj rám.

Hyunjin most már egyértelműen mosolygott, de a tekintete egyszerre volt lágy és intenzív. Éreztem, hogy a keze az enyémre simul, és ahogy megszorította, mintha egy csendes ígéretet tett volna.

Ajkán halvány mosoly játszott, de a tekintete hirtelen mélyebbre váltott, mintha az előző pillanat könnyed hangulata helyett valami sokkal intenzívebb érzés tört volna rá. Az ujjaival finoman végigsimított az enyémen, és éreztem, ahogy a szívverésem gyorsul, a légzésem pedig szinte megszűnik, ahogy megszólalt.

– Szóval... azt akarod, hogy én vegyem el a szüzességedet? – kérdezte lassan, a hangja bársonyosan mély volt, de egyértelműen hallatszott belőle a kíváncsiság és az az alig leplezett érzékiség, ami azonnal elvörösítette az arcomat.

– Én... – kezdtem, de a hangom elcsuklott, és zavartan az ölembe bámultam. – Nem úgy értem, hogy... mármint... – Próbáltam magyarázkodni, de minden szavam csak még inkább elárulta, hogy mennyire zavarban vagyok.

– Yongbok – szólalt meg újra Hyunjin, ezúttal kicsit közelebb hajolva, a hangja halkabb, szinte suttogás volt. – Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire gondoltad ezt komolyan. Tudod... hogy mit jelent ez neked. Hogy tényleg biztos vagy-e benne, hogy velem akarod.

A szavaira óvatosan felnéztem, és láttam, hogy az arca komoly, de a szemeiben ott bujkált valami, amitől egyszerre lettem még zavarbaejtőbb helyzetben és megnyugodottabb. Nem volt benne semmi ítélkező, semmi rámenős – egyszerűen csak tudni akarta, hogy amit mondtam, azt teljes szívemből értem-e.

– Jinnie... – sóhajtottam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Én... soha nem gondoltam ezt mással. Csak veled. Tudom, hogy ez nem könnyű, vagy hogy talán túl nagy dolog ilyet mondani, de én bízom benned. És... igen, biztos vagyok benne, hogy veled akarom. Csak veled.

Láttam, hogy Hyunjin arcán egy pillanatra felvillan valami, ami talán megkönnyebbülés vagy boldogság lehetett. A mosolya ezúttal szélesebb volt, de a szemei nem engedték el az enyémet.

– Ez sokat jelent nekem – mondta csendesen, és az ujjaival finoman megszorította a kezemet. – Tudod, hogy én soha nem akarnék rád nyomást helyezni, igaz? Nem akarok semmit sem elkapkodni, és azt sem akarom, hogy valaha is azt érezd, hogy csak ezért vagyok veled.

– Tudom – válaszoltam halkan, a szívem pedig még gyorsabban kezdett dobogni. – Éppen ezért akarom veled. Mert biztos vagyok benne, hogy te mindig törődnél velem, hogy figyelnél rám, és hogy ez tényleg csak rólunk szólna. Nem akarnám senki mással.

Hyunjin lassan bólintott, és láttam, ahogy a szemeiben felvillan egyfajta őszinte boldogság, mintha most értette volna meg teljesen, hogy mennyire sokat jelent nekem.

– Felix... – kezdte, de aztán elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Tudod, hogy ez nekem is ugyanolyan fontos, igaz? Nem csak arról van szó, hogy megérinthetlek, vagy hogy egy ilyen fontos lépést együtt teszünk meg. Hanem arról, hogy ez egy ígéret. Hogy veled vagyok, és mindig itt leszek. És, hogy nem számít, mi történik, te mindig fontos leszel nekem. Ez nem csak valami testi dolog, hanem... minden. Érted?

Bólintottam, és éreztem, hogy a szívem mintha egy pillanatra megállt volna, majd újraindult volna, ezúttal sokkal erősebben. Az, amit mondott, és ahogy mondta, olyan volt, mintha minden kételyemet és bizonytalanságomat eloszlatta volna. Ez nem csak neki volt fontos, hanem nekem is. Ez nem csak róla szólt, hanem rólunk.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad – mondta végül Hyunjin, és láttam, hogy a mosolya most már teljesen őszinte, szinte ragyogó volt. – És ígérem, hogy amikor eljön az idő... akkor az tökéletes lesz. Csak nekünk.

– Azért akarom mindezt, mert te vagy az egyetlen, aki igazán megért engem – kezdtem halkan, a hangom bizonytalan volt, de éreztem, hogy minden egyes mondat, amit kimondok, egyre könnyebbé teszi a mellkasomban kavargó érzéseket. – Te vagy az, aki tudja, hogyan kezeljen, ha mérges vagyok. Mindenki más csak hagyja, hogy fortyogjak, vagy megpróbálna leállítani, de te... te mindig tudod, mit kell mondanod, hogy lenyugodjak. Olyan, mintha elég lenne egyetlen mondat tőled, és a világ egyszerűen visszatérne a helyére.

Hyunjin ajkai egy halvány mosolyra húzódtak, de nem szólt közbe, csak figyelt.

– És te vagy az, aki meg tud nyugtatni, ha ideges vagyok. Amikor minden összeomlani látszik, amikor úgy érzem, hogy minden túl sok... csak hozzád kell bújnom, és az a csend, amit te adsz, többet ér mindennél. Tudod, Hyunjin, ez nem csak arról szól, hogy mellettem vagy, hanem arról, hogy érzed, mikor kell beszélned, és mikor nem. Érzed, hogy mi a legjobb nekem. És ez... ez annyira ritka.

Ahogy ezeket a szavakat kimondtam, éreztem, hogy az arcom kipirul, de nem álltam meg. Ő még mindig figyelt, a szemében olyan törődés és figyelem csillogott, amitől minden félelmem szertefoszlott.

– Aztán ott van az is, hogy két szóval az ujjaid köré tudsz csavarni. Nem is kell próbálkoznod, Hyunjin, egyszerűen csak rám nézel, és nem tudok nemet mondani. Talán nem is akarok. És tudod, hogy pillanatok alatt zavarba tudsz hozni. Minden apró megjegyzésed, minden mosolyod... tudod, hogy hogy működöm, és ezt használod is ellenem. De furcsa módon még ezt is szeretem benned.

Ekkor egy halk nevetést hallottam tőle, amitől az egész mellkasom megtelt melegséggel.

– És... – folytattam, most már kicsit gyorsabban, mert úgy éreztem, hogy ki kell mondanom mindent, mielőtt elveszítem a bátorságom. – Te vagy az egyetlen, aki mindig engem helyez előre. Amikor fáradt vagy, amikor nehéz napod van, még akkor is rám figyelsz. Te vagy az, aki mindig vigyáz rám, aki tudja, hogyan érezzem magam biztonságban. És te vagy az, aki mindig a fejemben jár, Hyunjin. Minden áldott nap.

Egy pillanatra csend lett. Félve pillantottam rá, attól tartva, hogy talán túl sokat mondtam, hogy talán megijesztem, de arca egészen más volt, mint amit vártam. Az arckifejezése puha, szinte áhítatos volt, és a szemei mélyen az enyémekbe fúródtak.

– Szívem – szólalt meg végül.

Épp azzal kezdte, hogy lassan megszólalt, a hangjában érezni lehetett az érzelmek súlyát, miközben az arcomat fürkészte.

– Lix, fogalmad sincs, mennyit jelent nekem, hogy ezt mind elmondtad. Annyira fontos vagy nekem, hogy az már néha számomra is ilyesztő. És az, hogy te ilyen őszintén beszélsz ezekről, ez az, ami miatt tudom, hogy csak veled akarok erről beszélni. Csak te vagy az, akivel...

De nem tudta befejezni a mondatot.

Mielőtt egyáltalán kitalálhatta volna a következő szót, én felkiáltottam, mint egy kisgyerek, aki meglátott egy játékboltot.
– Piros lámpa! Kérem egy csókot! – A hangom túl éles volt, és talán túlságosan is váratlan, de a lelkesedésem mindent vitt.

Hyunjin szeme elkerekedett a hirtelen megszakítástól, majd kitört belőle egy mély, szívből jövő nevetés. A homlokát a kormányra hajtotta egy pillanatra, annyira nevetett, hogy szinte remegett az egész válla.

– Te aztán tényleg nem tudsz komoly maradni, ugye? – kérdezte, még mindig vigyorogva, és az ujjai a kormányt szorították. – Tudod, hogy néha olyan vagy, mint egy kisgyerek?

– Csak mondtam, hogy piros lámpa van – válaszoltam megvonva vállaim, bár az arcomon ott bujkált egy apró mosoly. – És azt is mondtam, hogy kérek egy csókot. Szóval...

– Szóval... – Hyunjin szeme csillogott, ahogy közelebb hajolt, a mosolya pedig egyszerre volt szórakozott és édes. Az arcom egy pillanat alatt kipirult, és mire feleszméltem volna, már ott volt egészen közel, belém fojtva a további szavaimat az ajkaival.

Egy meglepett nyögés szakadt ki belőlem, de azonnal visszacsókoltam, minden bátorságom összeszedve. Ajkai olyan puhák voltak, mint mindig, de most mintha még több szenvedély lett volna mögöttük. Az ajkaim remegtek, ahogy közelebb húzódtam, szinte elveszve ebben az egyszerű, de mégis mindent felülíró pillanatban.

A kezem szinte ösztönösen mozdult, és hajába simítottam, ujjaim lassan siklottak végig a selymes tincsein. Hyunjin egy pillanatra megállt, mintha meglepte volna a mozdulatom, de aztán újra mozdult, az ajkaival most lassabban és mélyebben hajolt rám. Egy halk hümmögés szökött ki a torkomból, ahogy még közelebb vont, az ujjaim pedig automatikusan tovább fésülték a haját.

– Szivi... – suttogta két csók között, de a hangja szinte elveszett a kocsi csendjében. Én csak hümmögtem válaszként, nem akartam, hogy egy pillanatra is megszakadjon a romantikus pillanatunk.

Hyunjin végül lassan elhúzódott, de az orrunk még összeért, és a lélegzetünk összeolvadt. Az arca kipirult, de a mosolya semmit sem veszített a játékosságából.

– Ha legközelebb piros lámpát látsz megígéred, hogy nem ilyesztesz halálra? – kérdezte vigyorogva, miközben végigsimított az arcomon.

– Talán – vágtam rá nevetve, de a szívem hevesen dobogott. Tudta, hogy nem csak a lámpa miatt kértem a csókot, az csak egy szimpla kifogás volt.

Ahogy a lámpa zöldre váltott, Hyunjin elfordította a kulcsot a gyújtásban, és finoman újraindította az autót. Már épp kezdtem visszatérni a korábbi gondolataimhoz, mikor hirtelen megéreztem az érintését. Az ujjai erősen, de nem fájdalmasan markoltak a combomba, és az érintés annyira váratlan volt, hogy akaratlanul is felé kaptam a fejem.

– Jinnie – szaladt ki a számon, és a pillantásom a kezére siklott. A szívem egy pillanatra kihagyott, majd őrült sebességgel kezdett verni. Az érintése határozott volt, szinte követelte a figyelmemet.

Hyunjin felém sandított, a szemeiben egy halvány mosoly és valami megmagyarázhatatlan tűz keveredett. Nem húzta el a kezét, csak a hüvelykujjával körözött egyet a combomon, mintha ezzel biztosítaná, hogy teljesen ráfigyeljek.

– Most, hogy végre rám figyelsz – kezdte, és a hangja mélyebb volt, mint szokott, mintha szándékosan próbálta volna fenntartani a figyelmem. – Azt akartam mondani, hogy fontos vagy nekem. Az, hogy ilyen őszinte voltál az előbb, az... – A szavai megtorpantak egy pillanatra, mintha a megfelelő kifejezést kereste volna. – ...nekem rengeteget jelent. És nem csak azért, mert te mondtad, hanem mert pontosan tudom, hogy ez mennyire nehéz lehetett neked.

A hangjában nem volt semmi könnyelműség. Éreztem a szavai mögött az érzelmek valódi súlyát, és ettől valahogy még inkább zavarba jöttem. Az ujjaim automatikusan mozdultak, és finoman Hyunjin alkarjára simítottam. Az érintésem először óvatos volt, de aztán lassan végighúztam az ujjaimat az izmok ívén, mintha azzal próbálnám megnyugtatni vagy éppen magamat.

– Hyun... – suttogtam, de ő felemelte a kezét, jelezve, hogy hadd folytassa.

– Engedd, hogy befejezzem – mondta halkan, és az egyik ujjával finoman dobolt egyet a combomon, mielőtt visszahelyezte volna a kezét a kormányra. – Te vagy az egyetlen ember, akivel igazán önmagam lehetek. Te vagy az egyetlen ember aki mellett olyan lehetek aki, és mincs mit szégelnem hisz...– egy pillanatra rám nézett, és a szeme mélyén ott vibrált valami meleg, amitől elakadt a lélegzetem. – hisz tudom, hogy nem ítélkeznél felettem.

Éreztem, hogy a szemem egyre jobban ég, és egy másodpercig attól tartottam, hogy talán el is sírom magam, de aztán inkább összeszedtem magam, és még gyengédebben kezdtem simogatni Hyunjin alkarját.

– Én... – kezdtem, de megint közbevágott.

– Várj, még nem végeztem – mondta, és ezúttal a hangjában volt valami játékos, mintha kicsit élvezte volna, hogy uralja a beszélgetést. – Szóval, ha valaha is kétségeid lennének, hogy mennyire vagy fontos nekem, csak emlékezz erre. Bármit kérsz, megadom. Bármit szeretnél, igyekszem a lehető legjobban csinálni. Mert te vagy az, aki miatt minden egyes nap boldogan kelek fel, és aki miatt az életem tényleg teljesnek érződik.

Ahogy beszélt, a hangja szinte belesimult a kocsi terébe, és én úgy hallgattam, mintha minden egyes szava egy-egy dallam lenne. Az ujjaim lassan, szinte nesztelenül cirógatták az alkarját, az érintésemben minden benne volt, amit nem tudtam szavakkal kimondani

Ahogy tovább bámultam őt, képtelen voltam máshova nézni. Mintha a szavai egy láthatatlan szálat szőttek volna körém, és egyszerűen nem tudtam szabadulni tőlük. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból, és minden lélegzetvételem nehéz volt, mintha a tüdőm alig bírná befogadni a levegőt. Hyunjin közben az útra figyelt, de láttam, hogy a szeme sarkából engem néz, mintha pontosan tudta volna, milyen hatással vannak rám a szavai.

– Túl sok volt? – kérdezte halkan, és a hangjában ott bujkált egy kis kuncogás.

Egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Egyszerűen csak megráztam a fejem, mert a torkom szorításában képtelen lettem volna egy értelmes szót is kipréselni.

– Nem – mondtam végül, a hangom halk és remegő volt, szinte magamat is megleptem vele. – Nem volt túl sok. Pont jó volt. Pont olyan, amilyen te vagy.

Éreztem, hogy az arcom vörösbe borul a szavak súlyától, és reméltem, hogy nem néz rám túl sokáig, különben biztosan elolvadtam volna a helyemen.

Nem gondolkodtam, nem mérlegeltem, csak hagytam, hogy a testem mozduljon. Lassan hajoltam felé, a kezem ösztönösen nyúlt az álla felé. Az ujjaim óvatosan érintették a bőrét, és egy finom mozdulattal fordítottam felém az arcát. Egy pillanatra megálltam, csak azért, hogy újra megnézhessem az arcát. A szemei rám szegeződtek, és a szívem ettől még gyorsabban vert. Nem bírtam tovább.

Egy rövid, leheletnyi csókot nyomtam az ajkára, olyan gyorsan, mintha attól féltem volna, hogy a bátorságom bármelyik pillanatban elhagyhat. Éreztem a puhaságát, az ismerős melegséget, és amikor elhúzódtam, a saját mosolyom ott bujkált az ajkaimon, bármennyire is próbáltam visszafogni.

– Lix... – kezdte Hyunjin, de a hangjában ott volt az a játékos él, amitől megint úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. – Ez kínzás

Visszahúzódtam, és az ablak felé fordultam, egyszerűen nem bírtam tovább nézni őt. Az arcom égett, a mosolyom pedig képtelen volt eltűnni, bármennyire próbáltam is elrejteni. Az ujjaimmal a nadrágom szélét babráltam, és tudtam, hogy ha most rám néz, teljesen egyértelmű lesz számára, mennyire zavarba hozott.

–Majd otthon többet kapsz – mondtam, próbálva megőrizni a nyugalmamat, de a hangom túlságosan is árulkodó volt.

– Persze – folytatta nevetve – az előbb itt nagy monológot tartasz arról, mennyire őrületbe akarsz kergetni, aztán... ez? – A hangjából éreztem, hogy csak szórakozik velem, és ettől valahol mélyen megnyugodtam, de persze nem hagyhattam, hogy ezt meglássa rajtam.

– Ne legyél ennyire követelőző – feleltem a kinti tájat bámulva.

[...]

Ahogy kicsit lecsillapodott a hangulat, és Hyunjin már nem cukkolt tovább – legalábbis egyelőre –, lassan előhúztam magamból egy régi emléket, amit eddig sosem osztottam meg senkivel. Talán most volt a megfelelő pillanat, talán a közelsége, vagy az előző szavai nyitották meg a számat, de egyszer csak beszélni kezdtem.

– Tudod, kiskoromban mennyire utáltam még csak a gondolatát is a csókolózásnak? – kezdtem el halkan, de ahogy kimondtam, éreztem, hogy egy halvány mosoly kúszik az arcomra a nosztalgia hatására. Hyunjin csak egy pillanatra fordította felém a tekintetét, jelezve, hogy figyel, de közben az utat sem engedte ki a szeme elől.

– Tényleg? – kérdezte kíváncsian, a hangjában az a tipikus játékos érdeklődés csendült, amitől mindig megnyugszom. – Miért, mi volt olyan rossz benne?

Sóhajtottam, és az ujjaimmal újra a nadrágom szélét babráltam. Az autóban most csendes zúgás uralkodott, csak a motor halk dorombolása töltötte meg a teret.

– Nem is tudom. Akkoriban egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit lehet annyira élvezni benne. Komolyan, úgy gondoltam, hogy az egész csak... undorító. Hogy értelmetlen az egész, két ember egymás száját csókolgatja, és ettől mégis mi változik meg? Ráadásul, amikor filmekben láttam, hogy valaki csókolózik, mindig olyan túldramatizáltnak tűnt. Az egész színpadias volt, mintha csak egy nagy show része lenne, és ettől valahogy még távolabb éreztem magamtól az egészet.

Hyunjin csak hallgatott, hagyta, hogy elmerüljek a gondolataimban. Éreztem a pillantását, néha-néha felém fordult, és láttam, hogy érdeklődve hallgat. Ez mindig megnyugtatott: ő tényleg figyel, nem csak udvariasságból, hanem mert tényleg érdekli, amit mondok.

– Aztán ott voltak a barátaim – folytattam, kicsit felnevetve, ahogy eszembe jutott néhány régi történet. – Tudod, azok a tipikus gyerekkori pillanatok, amikor mindenki próbál nagynak és érettnek tűnni, és már mindenki arról beszél, hogy kivel csókolózott először. Én meg csak ott ültem, és azt éreztem, hogy valami baj van velem, amiért engem ez nem érdekel. Úgy tettem, mintha én is érteném, de közben belül csak forgattam a szemem, és azt gondoltam: "Miért olyan nagy dolog ez?"

Ahogy beszéltem, egyre több emlék tört felszínre, és a szavak könnyebben hagyták el a számat.

– De aztán... ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy a csókolózás nem csak arról szól, hogy két ember fizikailag érinti egymást. Nem az a lényeg, hogy az ajkak találkoznak, vagy hogy hány percig tart. Hanem az érzés. Az a kapcsolat, ami akkor jön létre. Nem csak a testeddel érzed a másikat, hanem valahogy a lelkeddel is. Mintha minden más megszűnne körülötted, és csak az a pillanat maradna, amiben ott vagytok. Ez az, amit soha nem értettem, amikor fiatalabb voltam.

Ahogy befejeztem a mondandómat, csend telepedett ránk. Hyunjin nem szólt egy szót sem, csak elengedett egy apró mosolyt, amitől a mellkasomban szétáradt valami meleg érzés. A kezét újra a combomra helyezte, gyengéden megszorítva, mintha ezzel akarná jelezni, hogy megértett.

– Szóval most már tudod, miért olyan különleges veled minden csók – tettem hozzá halkan.

Hyunjin halkan nevetett, az a könnyed, bársonyos nevetés volt, amitől minden nehézség eltűnt a fejemből.

– Te vagy az első ember, akivel úgy érzem,  minden pillanat különleges lehet. Nem csak a csók, minden.

Ahogy ezeket kimondta, a kocsi finoman gurult tovább a csendes úton, a világ valahogy egyszerűnek és békésnek tűnt. A vállára dőltem, finoman átkarolva izmos karjátAz érzéseim, amik eddig kuszák voltak, hirtelen kristálytisztává váltak. Nem volt semmi más, csak mi ketten – és ez pont elég volt.

Hát. Nem tudom. Nekem ez nagyon nem tetszik. Szerintem az egész olyan... nem is tudom. Össecsapott lett. Nem az, de úgy néz ki. A végéről meg ne is beszéljünk. Nem tudoom. Ezerszer átírtam, de sehogy sem tetszik. Véleményeket és kommenteket várok, puszi❤️ (btw remélem annyira nem lett borzalmas mint amennyire en latom. nyugtassatok meg)9