I'm sorry if I seem uninterested
Or I'm not listening, or I'm
indifferent

A tavaszi este hűvöse lágyan simult a bőrömre, mikor kiléptem a lépcsőház ajtaján. Az égen a nap már rég eltűnt a horizont mögött, a város fényei pedig aranyló ragyogással festették meg az utcát. A levegőben friss virágillat keveredett az enyhe aszfaltszaggal, a föld még őrizte a nappali napsütés melegét, de a hűvös szél már óvatosan végigsimított a bőrömön. Ahogy lehajtott fejjel, egy félmosollyal az ajkamon lépkedtem lefelé néhány lépcsőfokon, tekintetem rögtön őrá szegeződött. Ott állt a járda szélén, háttal a kocsijának, éjfekete haját enyhén összeborzolta a szél, de ő csak várakozó türelemmel figyelt. Az utcai lámpák halvány fénye csillogott a szemében, sötét íriszei ragyogtak, mintha a csillagos égbolt mélyét őriznék. Az arca fesztelen volt, de ajkai sarkában egy apró, alig észrevehető kis mosoly bujkált.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy topogva közelebb léptem hozzá. Éreztem, hogy az arcom kipirul – talán a tavaszi esti hűvöstől, talán attól, ahogyan rám nézett. Ahogy odaértem elé, halkan beszippantottam az illatát – friss, tiszta, mégis fűszeresen meleg. Lábujjhegyre álltam, hogy közelebb legyek hozzá, s közben engedtem, hogy kezei végigsimítsanak az oldalamon, finoman a derekamra csúsztassa ujjait, és fél kézzel magához öleljen. Az érintése könnyed volt, mégis határozott, mintha éppen csak annyi erőt akarna használni, hogy érezzem, mennyire az övé vagyok ebben a pillanatban. Nem kellett szólnia – a tekintete mindent elmondott. A következő másodpercben ajkai puhán az enyémre simultak.

Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Meleg volt, gyengéd, de mégis éhes – olyan csók, amitől elakadt a lélegzetem. Éreztem, ahogy a szíve az enyémmel egy ritmusra ver, ahogy a mellkasunk finoman összeér. A világ körülöttünk eltűnt, csak ő létezett, a karjának melege, az ajkai bársonyos érintése, a szél, ami körülöttünk kavargott, mintha minket akarna körbetáncolni. Egyre mélyebben vesztünk el egymásban, míg végül óvatosan elhúzódott, egy halk cuppanást hagyva maga után.

Felnéztem rá, éreztem, hogy az arcom még jobban elpirul. Nem tudtam levakarni a mosolyt az ajkaimról, mintha az arcizmaim megmakacsolták volna magukat. Hyunjin éjfekete, mandula vágású szemei mélyen az enyémbe fúródtak, s mintha valami ki nem mondott titkot rejtenének, valamit, amit csak nekem tartogatott. A pillanat szinte már túlságosan is intim volt, olyan szavak nélküli beszélgetés, ami több volt minden kimondott mondatnál. Nem kellett mondania semmit – a tekintete elárult mindent.

Aztán hirtelen, mintha észbe kapott volna, megtörte a varázst, és egy kis büszke vigyorral megemelte az eddig kezében tartott virágcsokrot. Az aranyló utcai fényben a virágok szinte ragyogtak – gyönyörűek voltak, frissen vágottak, aprólékosan összeválogatva. Éreztem, hogy a mellkasom összeszorul ettől a gesztustól, attól, hogy gondolt rám, hogy időt szánt arra, hogy valami ilyet adjon nekem. Pironkodva nyúltam a csokorért, ujjaim finoman érintették az övéit, ahogy elvettem tőle. Lassan végigpásztáztam a szirmokat – gyengéd rózsaszínek, mélybordók és hófehérek keveredtek benne, mintha egy festményből szedték volna ki őket. Az illatuk finoman csapta meg az orrom, édes és friss, épp mint az este maga.

Felnéztem rá, tekintete még mindig rám szegeződött, és egyetlen pillanatra sem tűnt úgy, mintha bánná, hogy így nézhetem. Egy apró mosollyal léptem hozzá ismét közelebb, a csokrot az egyik kezembe szorítva, a másikkal pedig finoman a tarkójára simítva. A következő másodpercben ajkaim újra az övére simultak, ezúttal egy puha, hálás csókban.

– Köszönöm – suttogtam halkan, mikor ajkaink elváltak. A hangom szinte beleveszett az éjszakába, de tudtam, hogy hallja. Láttam rajta, hogy hallja.

A következő pillanatban finoman a csuklómnál fogva húzott a kocsi felé. Nem szólt semmit, de nem is kellett. Beültünk, a csokrot az ölembe fektettem, és figyeltem, ahogy Hyunjin magabiztos mozdulattal indítja be a motort. Az utca fényei megcsillantak az ablaküvegen, ahogy lassan kihajtottunk az útra.

Az autó belsejében csendesen duruzsolt a motor, miközben az utcai fények táncoltak a műszerfal tükröződő felületén. Az ablakon túl a város lüktető élete kavargott, de belül minden meleg volt és kényelmes. Hyunjin egy kézzel a kormányt fogta, a másik viszont – minden figyelmeztetés vagy előzetes jel nélkül – puhán a combomra simult.

Meglepődve kaptam felé a tekintetem, de ő csak egy kis mosollyal az arcán, mintha teljesen ártatlan mozdulat lett volna, finoman megszorította a combom, ujjai belemarkoltak a nadrág vékony anyagába. A mozdulata játékos volt, könnyed, de mégis birtokló – mintha csak egy apró emlékeztetőt hagyna rajtam arról, hogy itt van, hogy hozzám érhet, hogy megteheti. A szívem hevesebben vert egy pillanatra, de ahelyett, hogy elhúzódtam volna, csak kuncogva megfogtam a kezét, végigsimítottam rajta ujjaimmal. A tenyerem alatt éreztem az ujjai erős ívét, az enyhén érdes bőrt, ami az ujjbegyeinél simává puhult. Szerettem a kezét. Szerettem az érintését.

– Fáradt vagy? – kérdezte, miközben a tekintetét az úton tartotta. A hangja lágy volt, meleg, de éreztem benne a törődést. – Milyen volt a napod?

A hangja, a kérdése, az, hogy mindig tudni akarta, hogy érzem magam – ez mind annyira ő volt. Egyértelmű volt, hogy próbált feldobni, hogy biztos akart lenni benne, hogy jól vagyok, hogy jól érzem magam. A mosoly az ajkamon akaratlanul is kiszélesedett.

– Nem volt vészes – mondtam, miközben még egyszer végigsimítottam a kezén, aztán hagytam, hogy ujjai újra a combomra simuljanak. – Egy kicsit hosszú volt, de semmi különös. Gondoltam rád.

– Oh~ – egy pillanatra felém sandított, ajkai sarkában megjelent az a kis vigyor, amitől mindig melegség áradt szét bennem. – Jó vagy rossz értelemben?

Nevetve megráztam a fejem. – Mindig jó értelemben.

Elégedett hümmögéssel szorította meg kicsit a combom, majd visszaterelte a témát rám. Kérdezgetett minden apróságról – mit ebédeltem, volt-e valami érdekes a napomban, nem volt-e túl megterhelő a munka. És ahogy beszélgettünk, éreztem, hogy az összes fáradtság, ami a nap folyamán rám rakódott, lassan szertefoszlik.

Aztán, amikor visszakérdeztem, ő milyen napot tudhat maga mögött, a szemében azonnal megjelent az a csillogás, amit mindig akkor láttam, ha valamiért igazán lelkes volt. Beszélni kezdett – színesen, elevenen, mintha a szavain keresztül én is ott lehettem volna vele minden pillanatban. És én figyeltem. Figyeltem, ahogy a gesztusai életre keltik a mondandóját, ahogy a hangja játékosan fel és le ugrál, ahogy néha elneveti magát egy-egy részletnél.

A beszélgetésben észre se vettük, hogy közben megérkeztünk. Az autó finoman gördült be a parkolóba, a motor halk dorombolása elhalt, ahogy Hyunjin leállította. A hatalmas épület előttünk ragyogott az esti fényben – a bejárat fölött aranybetűs tábla jelezte az esemény nevét, a magas ablakokon át pedig már beszűrődött a bálterem meleg, elegáns fénye.

Hyunjin nem várta meg, hogy magam szálljak ki – kiszállt az autóból, megkerülte, és még mielőtt esélyem lett volna megmozdulni, már ott is volt, kinyitva nekem az ajtót. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy a kezemet nyújtotta felém, tekintete várakozóan csillogott az utcai lámpák fényében. Mindig ezt csinálta – mindig. Mindig figyelt, mindig ott volt, hogy kisegítsen, hogy megtartson, ha kellett. Pironkodva csúsztattam a kezem az övébe, és hagytam, hogy felsegítsen. Az érintése magabiztos volt, de gyengéd, ujjai puhán kulcsolódtak az enyémek köré, mielőtt elengedett volna.

– Készen állsz? – kérdezte halkan, ahogy finoman végigsimított a hüvelykujjával a kézfejemen.

Bólintottam, és együtt indultunk el a bejárat felé. A hatalmas faajtók előtt már néhány vendég gyülekezett, a férfiak elegáns öltönyben, a nők lágy esésű ruhákban. Ahogy beléptünk az épületbe, egyből megcsapott a bálterem finom illata – frissen vágott virágok és enyhe vanília keveredett a levegőben, a távolból pedig már hallatszott a halk, elegáns zongoraszó.

A bálterem hatalmas volt. A mennyezeten csillogó kristálycsillárok hintették aranyszínű fényüket a vendégek fölé, a falakat bonyolult díszítések és antik tükrök borították, amelyek visszatükrözték a pislákoló fényeket. A terem közepén egy gyönyörű fekete zongora állt, a tetején gondosan elhelyezett kották sorakoztak, mintha máris készen állnának arra, hogy életre keljenek a művész ujjai alatt. A tömeg elegánsan mozgott, halk beszélgetések keveredtek a zene lágy dallamával, a háttérben pincérek sétáltak körbe finoman csilingelő poharakat kínálva a vendégeknek.

Hyunjin határozottan vezetett végig a termen, megtalálva a helyünket az egyik előkelőbb sorban. Amint leültünk, egyből felém fordult, és egy gyors, de annál gyengédebb csókot nyomott az ajkaimra. Egy pillanatra meglepődtem, ahogy éreztem az ajkaink rövid találkozását, de aztán csak mosolyogva viszonoztam, ahogy elhúzódott. A szívem még mindig hevesebben vert az ilyen apró gesztusoktól, mintha minden alkalommal újra beleszeretnék.

– Add ide a kezed – kérte halkan, szemeiben játékos csillogás villant.

Egy apró mosollyal nyújtottam felé a kezem, és ő azonnal összekulcsolta az ujjainkat. Az érintése meleg volt, kellemesen szorította a kezem, mintha egyszerre akarna közel tartani és biztosítani arról, hogy itt vagyunk, együtt.

– Tudtad, hogy ez az épület több mint száz éves? – kezdte halkan, miközben szemei végigpásztázták a díszített mennyezetet. – Eredetileg egy arisztokrata család építtette, bálok és koncertek számára, de az idők során számos híres művész is fellépett itt. A zongora, amit látsz ott középen, egy eredeti Steinway – több mint ötven éves, és egykor egy világhírű zenészé volt.

Figyelmesen hallgattam minden szavát. Imádtam, hogy mindig tudott valamit, hogy minden apróságnak utánaolvasott, hogy érdekelték az ilyen dolgok. Nemcsak művelt volt, de a szenvedély, amivel mesélt, teljesen magával ragadott. Néha még a kezével is gesztikulált, ujjai a levegőben írták le a szavait, mintha vizuálisan is életre akarná kelteni a történetet.

És én csak néztem őt. Néztem, ahogy a szemei csillogtak, ahogy a vonásai lelkesedéstől éltek, ahogy az ajkai formálták a szavakat. Elképesztően dögös volt. Nemcsak a kinézete miatt, hanem mert ilyen volt – mert mindig gondolt rám, mert mindenről tudott valamit, mert ennyire odafigyelt a világra és rám. Romantikus volt, okos, és ahogy a kezemet szorította a sajátjában, teljesen biztos voltam benne, hogy az est további része csak még tökéletesebb lesz.

Ahogy a terem lassan teljesen megtelt, a hangos beszélgetések moraja is fokozatosan elhalkult, mintha maga a tér készülne rá, hogy átadja magát a zenének. A fények finoman halványultak, a kristálycsillárok aranyos ragyogása lágyabbá, meghittebbé vált. A zongora középen magányosan állt, fenségesen, várakozón, mintha csak egyetlen érintésre lenne attól, hogy életre keljen. Hyunjin mellettem elhallgatott. Éreztem a mozdulatlan figyelmét, ahogy ujjaival még mindig finoman, alig észrevehetően az enyéimet simogatta.

A teremben egy pillanatra szinte kézzelfogható csend telepedett meg, aztán a zongorista lassan helyet foglalt, és az első lágy dallam végigszaladt a húrokon. A hangok először bizonytalanul, halkan törtek elő, mintha egy festmény első ecsetvonásai lennének, de aztán egyre magabiztosabbá, erőteljesebbé váltak. A muzsika körülölelt minket, kitöltötte a hatalmas báltermet, és minden mást elnyomott. A gondolatokat, a külvilág zajait, a percek múlását. A dallam egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű, mélyen a mellkasomba fúródott, és mintha Hyunjin is ugyanezt érezte volna – éreztem, ahogy néha ujjai finoman rászorítanak az enyémekre, ahogy lélegzete ritmusra szelídül a dallamokkal.

Nem beszéltünk. Nem is kellett. Mindketten teljesen elvesztünk a zenében. Egy pillanatra sem néztem felé, de pontosan tudtam, hogy ő is ugyanúgy elmerül az előadásban, mint én. Láttam a szemem sarkából, ahogy vállai ellazulnak, ahogy a zene ritmusára néha enyhén megmozdul az ujja a kezemen. Talán észre sem vette.

[...]

A műsor végére a bálterem csendje valahogy még mélyebb lett. Az utolsó akkord lassan elhalt a levegőben, mintha nem akarna véget érni, mintha egy darabja itt akarna maradni velünk, az ujjaink között, a bőrünk alatt. Egy pillanatnyi csönd, aztán kitört a taps. Lelkesen, őszintén, olyan erővel, ami azt üzente: ez a zene mindannyiunkat megérintett. Hyunjin először nem mozdult, csak a szemét hunyta le egy pillanatra, mintha még magában akarná tartani az előadás utolsó rezgéseit. Aztán végül finoman elengedte a kezem, és ő is tapsolt.

Nem siettünk. Megvártuk, míg a tömeg lassan kiszivárog a teremből, a nehéz faajtók újra és újra kinyíltak, emberek suttogtak egymásnak elismerő szavakat, ruhák suhogtak, cipők kopogtak a márványon. Csak akkor álltunk fel, amikor már alig maradt valaki.

Ahogy kiléptünk az épület elé, a hűvös, friss levegő azonnal körülölelt minket, kisöpörve a bent rekedt fülledtséget. A csillagos égbolt fölöttünk nyugodtan terült el, a lámpák fénye tompa glóriákat vetett az aszfaltra. A város ezen része most csendesebb volt, az éjszaka lüktetése a távolból hallatszott, de itt, az impozáns épület mellett csak mi ketten maradtunk.

Hyunjin egy pillanatra megállt, aztán egy könnyed mozdulattal előhúzta a kabátja belső zsebéből a cigarettás dobozát. Ismertem ezt a mozdulatot – a mozdulatot, ahogy megszokásból finoman végighúzta a hüvelykujját a doboz peremén, mielőtt kivett volna belőle egy szálat. A mozdulatot, ahogy a fogai közé vette a cigarettát, mielőtt meggyújtotta volna. A sötét éjszakában az öngyújtó lángja egy pillanatra megvilágította az arcát – a tökéletes vonásait, a koncentrált tekintetét, a vaskos ajkait, ahogy puhán rászorultak a cigaretta végére, mielőtt egy mély slukkot vett volna belőle. A parázs vörösen izzott fel az éjszakában, aztán lassan elhalványult, ahogy kifújta a füstöt.

Nem szólt semmit. Csak állt ott, egy vállát a hideg kőfalnak vetve, hosszú ujjai könnyedén tartották a cigarettát két ujja között, miközben a füst vékony vonalakban tekergett az éjszakai levegőben. Néztem őt, néztem a nyugodt vonásait, az arca szélén megjelenő apró, szinte észrevehetetlen mosolyt.

Közelebb léptem. Nem azért, hogy bármit mondjak, nem azért, hogy megzavarjam ezt a csendes pillanatot – csak hogy érezzem a jelenlétét. Hogy közel legyek hozzá. Halkan belekaroltam a karjába, a kabátja anyaga hűvösen simult a tenyeremhez, de alatta éreztem a testének melegét.

Hyunjin egy pillanatra meglepődhetett, mert finoman felém pillantott, de aztán az ajkain lassan szétterült egy lágy, elégedett mosoly. Nem mondott semmit – csak hagyta, hogy hozzásimuljak, közben még egy mélyet szívott a cigarettából. A füst lassan emelkedett fel a csillagos ég felé, és én éreztem a bőrömön a leheletfinom mozdulatot, ahogy a karjának izmai megfeszülnek, majd ellazulnak a jelenlétemre.

Ez a pillanat nem kívánt szavakat. Nem volt szükség rájuk. Csak mi voltunk, a város fényei a távolban, az éjszaka hűvös nyugalma és a cigaretta lassan szétfoszló füstje.

Ahogy visszaültem a kocsiba, hangtalanul követte a mozdulataimat, majd becsukta mögöttem az ajtót, és maga is helyet foglalt a volán mögött. A motor halkan felmordult, ahogy beindította, de a kocsi belsejében így is csend uralkodott. Nem volt kínos vagy feszélyezett csend – inkább meghitt, olyan, amit nem kell szavakkal megtörni. A bálteremben átélt élmény, a zongora lágy dallamai még mindig ott lüktettek a levegőben, mintha egyikünk sem akarta volna elengedni őket.

Az utca fényei időnként aranyos csíkokat vetettek Hyunjin arcára, kiemelve az éjfekete haját, a szépen ívelt állkapcsát, a finom árnyékokat az orránál. Egyik kezét lazán a kormányon tartotta, másikkal néha váltott, de közben éreztem, hogy oldalra pillant rám – nem hosszasan, nem feltűnően, csak úgy, mintha egyszerűen meg akarna bizonyosodni róla, hogy ott vagyok. A kezem az ölemben pihent, és bár egy szót sem szóltam, belül egyetlen gondolat járt a fejemben: nem akartam, hogy véget érjen az este.

Mégis, túl hamar érkeztünk meg. A kocsi lelassított, majd finoman megállt a lépcsőház előtt, ahol már csak néhány halvány utcai lámpa világította meg a járdát. Hyunjin nem sietett – először csak kikapcsolta a biztonsági övet, majd kiszállt, és ahogy mindig, most is megkerülte a kocsit, hogy kinyissa nekem az ajtót. Egy röpke pillanatig csak néztem őt, ahogy felém nyújtja a kezét, ahogy a lámpafényben megcsillan a bőre, az ujjai várakozóan mozdulnak.

Lassan tettem a kezem az övébe, és hagytam, hogy kisegítsen az autóból. A mozdulata könnyed volt, de határozott – minden egyes érintése azt sugallta, hogy védelmezni akar, hogy minden egyes gesztusával a tudtomra akarja adni, hogy fontos vagyok számára. Amikor a lábam a járdára ért, egy pillanatra megingtam, de ő azonnal ott volt, ujjai finoman simultak a derekamra, hogy megtartson.

Ahogy ott álltunk egymással szemben a csöndes utcán, kezei végigsimítottak az oldalamon, majd határozott mozdulattal a csípőmre vezette őket. Az érintése puha volt, mégis birtokló, mintha ebben a pillanatban nem akarna elengedni. A tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, éjfekete szemei sötéten, titokzatosan ragyogtak az utcai lámpák fénye alatt.

Lebiggyesztettem az ajkaimat, és boci szemekkel néztem rá – tudtam, hogy imádja. A nagy, ártatlan pillantásomat, aminek soha nem tudott ellenállni. Lassan karoltam át a nyakát, ujjbegyeim belevesztek a tarkójánál lehulló puha tincseibe, és közelebb húztam magamhoz. Hyunjin erre csak halványan elmosolyodott, és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor a gödröcskék megjelentek az arcán.

A lágy szellő finoman belekapott a hajába, fekete tincseit meglebbentette a homlokán, de ő mit sem törődött vele – egyetlen dolgot nézett, engem. A tekintete olyan intenzív volt, hogy éreztem, ahogy a bőröm libabőrös lesz tőle. Mintha mindent látna, mintha pontosan tudná, mit érzek, mit gondolok.

Aztán lassan mozdult. Nem kapkodott, nem siette el – egyszerűen csak közelebb hajolt, és puha orrát finoman az enyémhez dörgölte. A mozdulat olyan édes volt, olyan gyengéd, hogy szinte elolvadtam az érintésétől. Az orrunk összeért, egy pillanatra még a levegőt is visszatartottam, ahogy minden idegszálammal rá koncentráltam. Nem csókolt meg – csak játszott, finoman, kínzó lassúsággal, mintha azt akarná, hogy még jobban vágyjak rá.

Mikor végül eltávolodott tőlem, tekintete elkalandozott a lépcsőház felé. Úgy nézett fel az épületre, mintha fontolóra venne valamit, mintha a gondolatai egy pillanatra máshol járnának. Aztán visszafordult hozzám, és szinte látni lehetett a szemeiben azt a kis édes csillogást.

Nem szólt semmit, csak lassan hajolt újra közelebb, de ezúttal nem az ajkaimat célozta meg. Kínzó lassúsággal ért el a fülemhez, lélegzete forró volt a hűvös éjszakában, ahogy puhán súrolta a bőrömet. Éreztem, ahogy egy pillanatig még vár, mintha élvezné a hatást, amit kivált belőlem. Aztán az ajkai puhán, nyálasan érintették a fülem mögötti érzékeny területet.

Egy apró remegés futott végig a gerincemen, ahogy Hyunjin csókjai egyre inkább kínozni kezdtek. Nem voltak mohók, nem voltak kapkodóak – épp ellenkezőleg. Finoman, szándékosan hagyta, hogy minden egyes érintése nyomot hagyjon a bőrömön, hogy egyetlen apró csók is elég legyen ahhoz, hogy elveszítsem a fókuszt a külvilágban. A szája forró volt, nyelve néha lágyan végigsimított a bőrömön, mielőtt újabb apró csókot hagyott volna ott.

A lélegzetem akadozott, ahogy az ujjaimat jobban a tarkójára szorítottam, mintha ezzel akarnám lassítani az időt, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Még egy utolsó, hosszabb csókot nyomott a fülem mögé, majd éreztem, ahogy az ajkai széle finoman mosolyra húzódik a bőrömön.

Aztán eltávolodott, de nem túl messzire – még mindig ott volt, túl közel, veszélyesen közel. A szemei csillogtak az éjszakai fényben, ajkai fényesek voltak az apró csókok után, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy pontosan tisztában van azzal, mit művelt velem.

Hátrébb húzódott, ajkain az a jól ismert mosoly bujkált, amitől mindig megőrültem. A szemei fekete lángokként izzottak az éjszakában, és pontosan tudtam, hogy élvezi, mennyire kihozott a sodromból. Az ujjaim ösztönösen siklottak fel mellkasára, végigsimítva a vékony anyagot, érezve alatta a feszes izmait. Lassan, szinte dorombolva cirógattam végig az ingének anyagát, néha egy kicsit meg is szorítva, mintha ezzel próbálnám visszarántani magamhoz.

– Csókolj meg – suttogtam, és felnéztem rá, szemem csillogott a vágytól és a könyörgéstől. Hangom lágy volt, szinte remegő, tele elfojtott türelmetlenséggel. Közelebb húzódtam hozzá, és az alsó ajkamba haraptam, próbálva még inkább elcsábítani.

Hyunjin halványan elmosolyodott, mély, doromboló nevetés rázta meg a mellkasát, amit a kezeimen keresztül is éreztem. Egészen közel hajolt, az ajkai súrolták az enyémet, de nem csókolt meg – még nem.

– Tudod te ezt szebben is – mormolta, és a szavai meleg leheletként csiklandozták az ajkaimat. – Kérj szépen, kiscsillag.

A szívem kihagyott egy ütemet, és egy kétségbeesett, türelmetlen kis nyöszörgés szakadt fel belőlem. Ujjaimat erősebben szorítottam az ingére, és egy kicsit még közelebb húztam magamhoz.

– Könyörgöm, kérlek~ – suttogtam édesen, szinte nyafogva. – Csókolj meg...

Nem kellett több. Hyunjin hirtelen, szinte éhes hevességgel esett az ajkaimnak, olyan erővel csókolva, hogy hátra kellett lépnem egyet, csak hogy megtartsam az egyensúlyomat. A kezei a derekamra siklottak, erősen tartva, mintha attól félne, hogy elfutok – mintha egyetlen pillanatra sem akarna elengedni. Az ujjaim az ingébe markoltak, összegyűrve a fehér anyagot, ahogy a testem beleremegett az intenzív érintésébe.

Mohón csókolt, harapdálva, tépve az ajkaimat, mintha sosem tudna betelni velük. A nyelve követelőzően tört utat a számba, birtoklóan felfedezve minden apró zugot, és én csak hagytam neki, hogy elvegyen belőlem mindent, amit csak akart. A világ megszűnt körülöttünk, csak ő létezett, az érintése, a csókjának íze, az illata, ami betöltötte a tüdőmet.

Aztán, mintha teljesen természetes lenne, mintha egy átlagos beszélgetést folytatnánk, halkan, mégis határozottan mormolta a csókunk közben.

– Lennél a párom?

A szavai úgy értek, mint egy villámcsapás. Az ajkaim azonnal mozdulatlanok lettek, a testem megfeszült. Hyunjin viszont egy pillanatra sem állt meg, mintha mi sem történt volna, mintha nem dobta volna rám ezt a bombát ilyen egyszerűen, csak csókolt tovább, várva a reakciómat.

Lefagytam.

A szívem vadul zakatolt a mellkasomban, de nem a csók miatt – a szavak miatt, amik úgy visszhangoztak a fejemben, hogy képtelen voltam másra figyelni. „Lennél a párom?" Tényleg ezt mondta? Tényleg most, pont most?

Egyik kezem erőszakosan a mellkasának feszült, és próbáltam eltolni magamtól, de olyan volt, mintha kősziklába ütköztem volna. Kétségbeesetten dünnyögtem valamit, a gondolataim összekuszálódtak, és minden egyes mozdulatomból érződött a zavartságom.

Hyunjin végül elhúzódott, egy hangos cuppanás kíséretében vált el az ajkaimtól. A tekintete nyugodt volt, sötét szemei az enyémbe fúródtak, és a hangja halk, de követelőző volt.

– Igen vagy nem?

Szaporán vettem a levegőt, az ajkaim kipirultak, enyhén duzzadtak a csóktól, de most nem az volt a lényeg. Hitetlenkedve meredtem rá, majd felháborodottan felcsattantam.

– Ha ez most egy kibaszott vicc, Hyunjin, akkor csak szólok, hogy kurvára nem vicces!

De ő csak megrázta a fejét, és újra megismételte, teljesen rezzenéstelen arccal.

– Igen vagy nem?

A szívem a torkomban dobogott. A világ mintha hirtelen túl hangos lett volna, minden kis zaj felerősödött, és én még mindig próbáltam felfogni, hogy ez tényleg megtörtént-e. De amikor Hyunjin egy fél lépést hátrébb lépett, mintha tényleg várná a válaszomat... egy lassú, önkéntelen vigyor terült el az arcomon.

A szemeim csillogtak, az ajkaim remegtek az érzelmektől, és mielőtt még válaszoltam volna, egy lépéssel visszarántottam magamhoz. A mellkasának simultam, és két kezem közé fogva az arcát, hirtelen, szenvedélyesen csókoltam meg.

A csókunk most már más volt – nem könyörgő, nem bizonytalan, tele vággyal, boldogsággal és birtoklással. A válasz ott volt benne, minden mozdulatomban, minden érintésemben.

De azért, amikor végül egy másodpercre elváltam tőle, levegő után kapkodva, ajkaimat az övére simítva suttogtam.

– Igen, te idióta.

Alig hagyott időt arra, hogy befejezzem a szavaimat – azonnal visszarántott magához, és most ő csókolt meg újra, még éhesebben, még erősebben, mintha most már hivatalosan is az övé lennék.

És én boldogan hagytam neki.

Hyunjin vigyorogva mélyítette el a csókunkat, mielőtt hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül a karjaiba kapott. Egy halk, meglepett sikoly tört fel belőlem, de azonnal kuncogásba váltott, ahogy éreztem, hogy felemel, mintha semmit sem nyomnék, majd könnyedén megpörget a levegőben. A világ elmosódott körülöttem, a lámpák fényei körtáncot jártak a látómezőmben, de semmi sem érdekelt – csak ő. Csak az, hogy még mindig az ajkaim ízét kóstolta, még mindig mohón tartott, mintha sosem akarna elengedni.

A karjaimat szorosabban kulcsoltam a nyaka köré, és kuncogva csókoltam vissza, alig törődve azzal, hogy minden mozdulatunk gyors, vad és túlfűtött volt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, és a gyomromban apró, izgatott hullámok csapódtak össze, ahogy éreztem a testének melegét az enyémhez simulni.

Mikor végre letett a földre, egy pillanatig szédülten álltam előtte, de az ajkaink még mindig összefonódtak, nyelveink játékosan siklottak el egymás között. Aztán egy lassú mozdulattal elváltunk, a leheletem forrón keveredett az övével, a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt.

Egy másodpercet sem vártam – azonnal előreléptem, és teljes súlyommal a mellkasába bújtam. Olyan hirtelen és erősen simultam hozzá, hogy Hyunjin egy pillanatra meg is botlott, a karja a levegőbe kapott egyensúlyt keresve. De aztán rögtön magára talált, és kuncogva ölelt át, szorosan magához húzva, mintha azt akarná, hogy egybeolvadjunk.

– Istenem... – dorombolta a fülembe mély, bársonyos hangon, ahogy puha puszit nyomott a hajamba. – Teljesen az ujjaid köré csavartál.

Éreztem, ahogy az ölelése még szorosabbá válik, az ajkai puhán érintik a fejem búbját, miközben meleg tenyere végigsimít a hátamon. A testemben minden ellazult, elolvadtam a karjai között, és úgy kapaszkodtam belé, mintha nélküle elvesznék ebben az éjszakában.

Amikor végül kénytelenek voltunk elválni, minden mozdulat nehézkes volt, mintha egyikünk sem akarta volna igazán elengedni a másikat. Ahogy hátrébb léptem, az ajkaim akaratlanul is lebiggyedtek, és nagy, boci szemekkel néztem fel rá, mintha most vették volna el tőlem a legnagyobb kincsemet.

Hyunjin elmosolyodott. Egyik keze az enyémért nyúlt, és lassan a szájához emelte, hogy gyengéd puszit nyomjon a kézfejemre. A mozdulat olyan édes és olyan gyengéd volt, hogy a torkomban egy kis sóhaj rekedt. Mintha egy másik korszakból csöppent volna ide, mintha egy régi regény hőse lenne, aki csak az én szívemnek esküszik örök hűséget.

De nem akartam, hogy vége legyen az estének.

A fejem zsongott, a testem minden porcikája vibrált a korábbi érintéseitől, és az elmém rózsaszín ködbe burkolózott, ami alatt nem létezett más, csak ő. Csak Hyunjin.

Egy halk sóhaj kíséretében hátrálni kezdtem a lépcsőház ajtaja felé, de minden lépés nehéz volt, mintha az univerzum minden ereje vissza akart volna rántani hozzá. A szemeimet le nem vettem róla, és minden egyes lépéssel jobban el akartam dobni a józan eszemet, és egyszerűen csak visszarohanni hozzá.

Hyunjin a kocsijának támaszkodva figyelt, a száján huncut kis mosoly játszott. Az egyik kezét a zsebébe csúsztatta, a másikkal pedig lustán integetett nekem, mintha tudta volna, hogy mennyire nehezemre esik elszakadni tőle. A szemei csillogtak, éjfekete mandula ívük pedig hipnotikusan mélyült a holdfényben.

– Álmodj rólam, kiscsillag – szólalt meg halkan, és a hangja olyan melegen simult körém, hogy libabőrös lettem tőle.

Én csak egy apró, pirulós mosollyal megráztam a fejem, majd végül elértem az ajtót, és a kilincsre csúsztattam a kezem. Az utolsó pillanatig néztem őt, a szívem vadul kalapált, és minden egyes porcikám azt üvöltötte, hogy fussak vissza hozzá.

De végül csak egy mély levegőt vettem, és befordultam az ajtón.

Miközben a lépcsőház hűvös csendje körbevett, az ajkaimon még mindig ott égett Hyunjin csókja, a szívemben pedig már visszaszámoltam a perceket, mikor láthatom újra.