Place me in my casket tonight
Because I'm already dying inside
Pale skin so cold to the touch
Like a rose in bloom when we blush
Dark eyes meet under the sky
The stars are out, we're alive in the night
My hollow heart finds it too hard to trust
We're all alone until we turn back to dust

Figyelmeztetés!

A következő fejezet olyan témákat érint, mint a depresszió, halál és öngyilkosság. Fontos hangsúlyoznom, hogy ezek a gondolatok nem buzdításként szolgálnak, csupán az emberi lélek sötétebb rétegeit kívánják megmutatni. Ha úgy érzed, hogy bajban vagy, kérlek, fordulj egy hozzád közel álló emberhez vagy szakemberhez – nem vagy egyedül. Az olvasás közben kérlek hallgassátok replayen a Goth – Sidewalks and Skeletons c. számot, hogy teljesebbé váljon az atmoszféra és az üzenet, amit közvetíteni szeretnék.

A lakásban vibrált a levegő. Felix egyszobás, városi apartmanját valami különös nyugtalanság lengte körbe — mint amikor egy vihar nemcsak az időjárásban, hanem a levegő rezdüléseiben is jelen van. Minden egyes ablak tárva-nyitva állt, mintha ő maga hívta volna be az elemeket, mintha szüksége lett volna rá, hogy a kinti világ zűrzavara betörjön a négy fal közé, és emlékeztesse: a vihar nem csak odakint tombol. A huzat játékosan, mégis türelmetlenül cibálta a függönyöket. A vékony, halványszürke anyagokat ide-oda kapta a szél, mint egy dühös gyerek, aki nem kapta meg, amit akart. A szövetek odasúrlódtak az ablakkeretekhez, és néha felcsapódtak a plafonig, hogy aztán hirtelen visszahulljanak a semmibe, de Felixet mindez cseppet sem érdekelte. Ült mozdulatlanul a kanapé egyik sarkában, lábait maga alá húzva, hátát a hideg, kopott háttámlának vetve, és úgy bámult kifelé, mintha abban a szürke forgatagban keresné valamiféle megnyugvás lehetőségét.

Odakint sötét, súlyos felhők gyülekeztek, mint egy hatalmas, egybefüggő mennyezet, mely az egész várost magába akarta nyelni. Az eső nem zápor volt, nem volt benne semmi hirtelen vagy vad — inkább egy lassú, kitartó könnyezéshez hasonlított, mintha az égbolt gyászolt volna valamit, amit az emberek rég elfelejtettek. A vízcseppek egymás után gördültek végig az üvegen, néha összetalálkoztak, összeolvadtak, és így indultak meg lefelé, hogy végül lecsorogjanak az ablak alján, s aztán beleolvadjanak az alattuk hömpölygő, megáradt utcákba. A város zaja elnémult a csapadék sűrű függönyében — csak a szél nyögése, a faágak recsegése, és az ereszcsatornákban zubogó víz halk lüktetése hallatszott be a lakásba.

Bent, a nappaliban, sűrű csönd terpeszkedett. Nem az a nyugodt, békés csend, hanem az a fajta, ami szinte ráül az ember mellkasára. A kanapén ketten ültek: Felix az egyik, Hyunjin a másik végében. Közöttük párnák, gyűrött takaró, és az a megnevezhetetlen távolság, amit nem a fizikai tér, hanem a kimondatlan szavak szültek. A szoba fényét elnyelte az eső által sötétített délután, a mennyezeti lámpa nem égett, és csak az ablakon átszűrődő, tompa fények rajzolták ki az arcokat, a bútorok körvonalait, mintha egy régi fekete-fehér film játszódott volna le előttük. A bútorok árnyéka széttöredezett foltokban ült meg a padlón, néhol egészen elmosódott, máshol határozottan sötét vonalként húzódott végig a falakon.

Hyunjin rezzenéstelen arccal ült. Mintha nem is ott lett volna igazán, csak a teste maradt volna hátra, míg lelke valahol máshol, messze sodródott. Mandula vágású, mélybarna szemei szokatlanul vörösek voltak, a szempillái tövében apró, áttetsző cseppek gyűltek össze, de egyik sem indult el. Mintha saját könnyeit is fogságban tartotta volna, ugyanúgy, ahogyan a szavait. Kezeit a térdére ejtette, ujjai mozdulatlanul pihentek, néha csak egy-egy apró izomrándulás jelezte, hogy még él. A szemei nem a szobát nézték, nem is Felixet, hanem valamit a tér közepén — valami láthatatlant, valami súlyosat, amit egyikük sem mert nevén nevezni. Az arca szinte kifejezéstelen volt, de éppen ebben a maszkban lappangott a legtöbb fájdalom: a befelé kiáltott vádak, a ki nem mondott megbánás, és talán valami halk, elhaló bocsánatkérés is, ami ott lebegett a levegőben, de sosem öltött alakot.

Felix oldalra pillantott, röviden, óvatosan, mint aki fél, hogy a másik pillantása visszapattanna róla. De Hyunjin nem mozdult. Nem kereste a szemkontaktust, nem nyúlt utána, nem szólt — és Felix sem tette. Mert tudták: vannak pillanatok, amiket nem lehet megtörni egyetlen szóval sem. Azok a pillanatok olyanok, mint a viharok: jönnek, elsötétítenek mindent, és egy ideig csak azt lehet tenni, hogy hagyják őket elvonulni. Vagy épp bennük maradni — együtt, némán, mégis elválaszthatatlanul.

Ez a nap volt az, amit egyikük sem lesz képes elfelejteni — és nem csak azért, mert a természet is együtt gyászolt velük. Az ilyen napok örökre beégnek az ember emlékezetébe. Ott maradnak a bőr alatt, a szempillák mögött, az erekben pulzáló vérben, és bármennyire is próbálja elfelejteni őket az ember, azok újra és újra előtörnek. Ki tudna elfelejteni egy sötét, borús napot, amikor el kellett engednie azt, akit a világon a legjobban szeretett? Senki. És ők ketten főleg nem. Mert amit Felix és Hyunjin együtt jelentettek, azt nem lehetett egyszerű szavakkal leírni. Ők olyanok voltak, mint két végletes, ellentétes elem: a tűz és a víz, melyek normál esetben kioltják egymást, de náluk valami különös harmónia állt fenn. Mint az ég és a föld, melyek sosem érintkeznek, mégis csak együtt adnak értelmet a horizontnak. Két világ voltak, két teljesen más valóság, és mégis úgy illettek össze, mintha egymás hiányzó darabjai lettek volna. A kilenc évük alatt — kilenc hosszú, szinte már házasságra hajazó év — nem volt veszekedés, nem volt kiabálás, nem voltak méltatlan jelenetek. Mindig tudták, mikor kell hallgatni, mikor kell ölelni, mikor elengedni, és mikor visszahúzni egymást. Ez volt az, ami miatt mindenki a tökéletes párként tekintett rájuk. Az ismerőseik irigykedve néztek rájuk, ahogy egymás szemébe pillantottak, ahogy nevettek, ahogy némán is beszélgettek. De volt valami, amit senki nem látott. Senki, kivéve Felixet.

Mert csak ő tudta, milyen is valójában Hyunjin. Csak ő látta a repedéseket a tökéletesre csiszolt mosoly mögött, csak ő vette észre, ha a fiú hangja fél tónussal halkabb lett, vagy a tekintete egy pillanattal tovább időzött a semmin. Hyunjin nem csak egyszerűen érzékeny vagy visszahúzódó volt. Nem. Ő hordozott magában egy egész sötét óceánt, tele fájdalommal, önváddal és félelemmel, amit soha nem tudott vagy akart megosztani senkivel — még Felixszel sem. Pedig Felix volt mindene. A menedéke. A szerelme. A családja. Mégis, újra és újra elzárkózott, amikor a világ túl sok lett. Hyunjin úgy próbálta megóvni Felixet, hogy kizárta őt a saját sötétségéből, azt gondolva, ha nem beszél róla, ha elrejti, akkor Felix nem sérülhet. De nem vette észre, hogy ezzel valójában még mélyebbre rántja őt. Mert Felix mindig mindent érzett. Tudta, mikor nem őszinte a mosoly, mikor túl halk a „szeretlek". És legfőképp tudta, mikor kell rohannia. Nem egyszer, nem kétszer... hanem több tucatszor. Futott haza munkából, egy el nem küldött üzenet miatt, egy furcsán megírt miatt, vagy csak azért, mert valami belülről azt súgta: baj van. És szinte mindig igaza volt. Néha Hyunjint a fürdőszoba padlóján találta, öntudatlanul. Máskor a hálóban, a takaró alatt rejtőzködve, kezében egy félig kiürített gyógyszeres dobozzal. De volt olyan is — egy nap, amit Felix álmaiban is újra és újra átélt — amikor nem volt ott időben. Amikor már a szék felborult, és ő kapta el Hyunjint, épp mielőtt a test feladta volna a harcot. Az a nap mindent megváltoztatott. Nem azért, mert Hyunjin ne próbálkozott volna előtte is, hanem mert az volt az első, amit Felix nem tudott teljesen megakadályozni. Csak visszarántani. Csak újraéleszteni. És ez darabokra törte őt is.

Hyunjin gyógyszereket szedett — erősebbeket és még erősebbeket. Volt rá tabletta reggel, délben, este. Egy másik a szorongásra. Egy másik az alvásra. Egy a nappali működésre. Egy az éjszakai csendre. De ezek csak tompították a tüneteket. Soha nem gyógyították a gyökeret. A fájdalom ott maradt benne, és a gyógyszerek mellett is képes volt napokig egy szó nélkül feküdni, teljesen kifordulva önmagából. Felix próbálkozott — beszélt, ölelt, főzött, hazahozta a kedvenc virágait, felolvasott neki a közös könyveikből, mutatta a terveket a közös jövőjükről. A házról, amit majd felépítenek. A gyerekeikről — Hyunjin mindig kettőt akart, egy fiút és egy lányt. Még nevet is adtak nekik. És másnap? Másnap Felix egy zsúfolt metrószerelvényről ugrott le két megállóval korábban, mert egy hívás sem ment át, és valami megmagyarázhatatlan érzés összeszorította a mellkasát. Felrohant a lépcsőkön, a kulcs remegett a kezében, a lakás ajtaját úgy lökte be, mintha tűz lenne mögötte. És Hyunjin ott volt, kötéllel a nyaka körül. Ez lett a kapcsolatuk: egy végtelen körforgás, ahol a szerelem mellett a halál is állandó lakóvá vált. És ezen a napon, e borús, reszketeg napon, mindketten tudták: már nem bírják tovább. Nem azért, mert nem szerették egymást. Hanem mert túl sok volt. És valahol mélyen, fájdalmasan tisztán, felismerték: ez a szerelem, ami egykor mindent túlélhetett volna, most már csak pusztítani tud. És el kellett engedniük egymást. Mert a szeretet néha azt jelenti, hogy hagyjuk a másikat nélküled gyógyulni. Akkor is, ha közben te magad beleroppansz.

Nem volt jó döntés. Nem létezett helyes út. Ezt mindketten tudták, olyan biztosan, mintha a csontjaikba vésték volna a felismerést. Bármelyik irányba is léptek, az egyformán fájdalmas és végérvényes lett volna. Ha egyszer elválnak – ha Felix tényleg feláll és kisétál azon az ajtón –, akkor az egy visszafordíthatatlan döntés lesz. Egy olyan döntés, ami Hyunjin életébe kerülhet. És ők ezt tudták. Kimondatlanul, de élesen ott lüktetett kettejük között. Mert Felix volt az egyetlen, aki valaha is igazán látta Hyunjint. Nem csak kívülről, nem csak a finom, hibátlan arcot, vagy a gyönyörű mosolyt, amit annyian bámultak áhítattal, hanem azt a fiútestbe zárt, sebzett lelket is, ami újra és újra feltépte saját magát. Felix volt az egyetlen, aki ott volt, amikor senki más nem volt. Amikor Hyunjin csendje olyan mély lett, hogy már a saját gondolatait sem hallotta benne. Felix mentette meg. Mindig. És ha ő most kilép ebből, ha végre, kilenc év után, saját magát választja, azzal egyenesen aláírja Hyunjin ítéletét. Mert nem lesz ott más. Nem lesz újabb mentő kéz. Nem lesz, aki hazarohan, aki megtalálja őt időben, aki kiveszi a pengét a kezéből, aki kioldja a csomót a nyakánál, aki feltámasztja a sötétségből. Felix pontosan tudta, hogy ő tartotta életben Hyunjint – nem a gyógyszerek, nem a terapeuták, nem a barátok, hanem ő maga. És éppen ezért, ha elmegy, az az ő hibája lesz. Az ő vére lesz a kezein. Az ő nevéhez fogják kötni a néma napokat, amik egy végső tettbe torkollnak. És ez a gondolat úgy égett bele a mellkasába, mintha forró vassal bélyegezték volna bele. Bele fog roppanni. Egyszerűen beleszakad majd a bűntudatba. Napról napra fogja újraélni a jelenetet, újra és újra megkérdezni magától: „Mi lett volna, ha még maradok? Ha még csak egy nappal tovább bírtam volna?"

De ha marad, ha újra visszabújik a szavak nélküli ölelésbe, a széthullás szélén imbolygó reggelekbe és a gyógyszerek szaga lengte estékbe, akkor újra és újra belekerül ugyanabba az örvénybe. Mert ez már egy végeláthatatlan körforgássá vált. Hyunjin minden egyes alkalommal ígért valamit. Azt, hogy többé nem csinálja. Hogy jobban lesz. Hogy tényleg végigviszi a terápiát. Hogy beveszi a gyógyszereit, és ha baj van, szól. De aztán mindig jött egy újabb zuhanás. Egy újabb alkalom, amikor Felix kulcsra zárt ajtót tört be, vagy eszméletlen testet húzott ki a kádból. És már nem volt biztos benne, hogy legközelebb is időben odaér. Egy nap egyszerűen csak elkésik. Talán csak öt percet, talán csak hármat. De ennyi elég. És akkor már nem lesz mit megmenteni. És ez a gondolat is ugyanúgy fojtogatta.

Hyunjin remegő hangja törte meg a csendet. Lágy volt, mintha egy porcelán darab reccsent volna meg, miközben megpróbálta újra összeilleszteni saját magát. – Tudom, hogy ez önző – kezdte, és a hangja szinte kérés nélkül suhant végig a levegőn –, de nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel. Csak magamnak akarlak. Akarom, hogy az enyém legyél. Hogy az én őrangyalom légy. Hogy ne menj el. Hogy még ezerszer is megments. Hogy minden reggel azzal a mámoros csókkal kelts, és emlékeztess rá, hogy be kell vennem a gyógyszereimet. Hogy csak te érints meg. Hogy senki más ne nézzen rám úgy, ahogy te. Hogy ki tudjam mondani újra és újra: van párom. Van valakim. Te vagy az. – A hangja megbicsaklott, de nem hagyta abba. Mintha az utolsó szavai lennének, és muszáj volna kiadnia őket. – De nem akarom, hogy ez így maradjon. Nem akarom, hogy még kilenc évig ezt csináld. Hogy elviselj. Hogy kibírd. Fogalmam sincs, hogyan bírod egyáltalán. Hogy hogyan nem hagytál itt már évekkel ezelőtt.

Felix nem szólt, de a teste feszült volt. Minden izma görcsösen kapaszkodott a jelenbe, próbálta feldolgozni a fiú szavait, de közben már előre gyászolta a következményeket. Hyunjin lassan felé fordult, a tekintete üres, mégis végtelenül mély volt. – Nem tudsz rajtam segíteni – mondta csendesen, halkan, de annál fájdalmasabb határozottsággal. – Nem tehetsz semmit. És ezt el kell fogadnod. Két választásod van, Felix. Maradsz, és ez az egész soha nem ér véget, újra és újra eljátszuk ezt, míg valamelyikünk meg nem hal... vagy elmész. És akkor én végre elengedhetem magam. Végleg. – A szeme nem remegett. Nem volt fenyegető, nem volt dühös. Csak végtelenül szomorú. Egy fiú tekintete volt, aki elfáradt. Aki feladta a harcot. És Felix abban a pillanatban tudta: akármelyik utat választja, egy része mindenképp meg fog halni. Mert a szerelem néha nem elég. És néha a szeretet azt kívánja, hogy engedjük el azt, aki már nem bír tovább maradni. Még ha az a világunk végét is jelenti.

Felix szemei addigra már teljesen kivörösödtek, sápadt, feszes arcán patakokban csordogáltak le könnyei, végigégetve útjukat az orcáján, mint valami láthatatlan marás. Minden egyes sóhaj, minden szipogás, ami ajkain át kiszabadult, mintha újabb hasadást ejtett volna lelkének törékeny felszínén. Kezei láthatóan remegtek, mintha önálló életet éltek volna – nem tudta megállítani őket, hiába szorította össze ujjait, hiába kapaszkodott beléjük, mintha csak az tartaná egyben. Zihált a csöndben, a levegő nehezebben jutott a tüdejébe, mint kellett volna. Kétségbeesett, megtört, mégis gyermeki hangon kezdett bele, szinte már esdeklőn, mint aki csak most mer igazán szólni, noha már percek, órák, évek óta mondani akarta: – Kérlek... kérlek, ne kényszeríts erre... Hyunjin, te is tudod... te is tudod, hogy nem vagyok képes rá... – A hangja egyre vékonyabb lett, mint a feszültségtől megnyúlt cérna, aminek a vége már csak egy hajszálon lóg. – Soha nem tudnék dönteni. Nem tudnálak elengedni. Soha. Azt sem tudnám elviselni, ha hátat fordítanál, és az ajtóban még egyszer visszanéznél rám. Nem bírnám ki azt a csendet, ami utána jönne. Nem lennék képes tovább élni úgy, hogy minden reggel nélküled kezdődik. Nincs ilyen választás.

Egy mély, remegő sóhaj hagyta el ajkait, amiben egyszerre volt benne a gyász és a megadás. Teste egyszerűen összerogyott magától, s ahogy izmai elernyedtek, ahogy felhagyott a kontroll illúziójával, úgy engedte ki a könnyeit is. Könnyek, amik elfojtott fájdalmakat mostak ki belőle, egészen a gyomrából, a szívéből, a lelke mélyéről. A zokogása hangtalanul indult, aztán egyre vadabbá vált, fulladozó, kétségbeesett szipogások és nyögések keveredtek benne, mintha minden kimondatlan szó egyszerre akarna kiszabadulni belőle. Tenyerét a mellkasára szorította, mintha ezzel visszatarthatná a fájdalmat, de az csak törtetett előre, kitaposta magának az utat, és magával rántott mindent, ami még maradt.

Lassan, szinte mechanikusan állt fel, térdei alig bírták el, de megtette. Egy lépés. Aztán még egy. A kanapé másik végéről Hyunjin elé lépett, és hosszú másodpercekig csak nézte őt, azokat a mély, mandula vágású szemeket, amikben annyi évnyi küzdelem tükröződött. És aztán megszólalt. A hangja éles volt, kőkemény és jeges, olyan, mint a penge, ami először érinti a bőrt, de nem metsz, csak ígéretként feszül oda. – Legyen vége – mondta, egyenesen és tisztán, mintha már eldőlt volna minden. – Most. Itt. Mindkettőnknek. Nem külön. Együtt. Ha úgysem lehetünk külön, ha úgyis belehalnánk abba, ami utána jön, akkor ne legyen utána semmi. Tényleg hiszed, hogy kibírnék egy napot is nélküled? Tényleg azt akarod, hogy lássam a világot nélküled, Hyunjin? Hogy leüljek reggel a kávémmal, és ne legyen ott a hangod? Hogy aludni térjek este, és ne érezzem a bőröd melegét a hátamon? Ne áltasd magad. Ez nem lenne élet. Max túlélés. Üres napok sorozata, amikben már nem lenne semmi, amit várni lehetne. – Felixe tekintete egyre sötétebb lett, az elhatározás súlya alatt komorrá vált, mintha valami végérvényesen megváltozott volna benne. – Nincs értelme küzdenünk valamiért, ami csak fájdalmat hoz. Nem maradt több tartalékunk. Elfogyott minden. És ha már úgyis egymásért éltünk eddig, akkor haljunk meg is együtt. Ketten a mélybe. Mint két elnyűtt, megtépázott lelkű árnyék, akik túl sokáig próbáltak világosságot találni egymásban. – Hangja megremegett, de nem torpant meg. – Nincs más választásunk. Ne maradjon mi fájjon. Ne maradjon senki, aki sír. Legyen ez a vég... a mi közös végünk. Így talán újra együtt születünk. Egy olyan világban, ahol nem kell ennyire szenvedni ahhoz, hogy szeressünk.

És ott álltak, egymással szemben. A szél tovább cibálta a függönyöket, a sötét, viharos ég mintha egyetlen gyászos sírássá változott volna. A külvilág csendes tanúja lett annak, hogy két lélek, túl sok fájdalommal a vállán, most eljutott a határig – egyetlen közös lépésre attól, hogy mindent végleg elengedjenek.

Hyunjin egyetlen határozott mozdulattal állt fel, mozdulata metsző és végleges volt, mint egy sorsszerű döntés, melynek árnyéka már napok óta ott lappangott a levegőben. Nem tétovázott, nem habozott, nem nézett vissza – csupán előre, egyenesen Felix szemébe, mintha a fiú lelkének legmélyebb zugát akarta volna megérinteni tekintetével, mielőtt cselekedett volna. Hosszú, rideg, csontos ujjai finoman, mégis határozottan kulcsolódtak Felix remegő, izzadtságtól nedves kezébe, mintha jéggel borított acél szorította volna meg őket. Nem szavakkal hívta, nem könyörgött, nem kérlelt – csupán húzni kezdte magával, ki az erkélyre, az esőáztatta csempékre, ahol a világ mintha már régen elveszítette volna fényét. Odakint a vihar tombolt, a szél úgy süvített, mintha egyenesen a poklok mélyéről tört volna fel. A szakadó eső mértéktelenül zúdult alá, megállás nélkül csapkodta a testüket, hajukat, ruhájukat, mindent, amit csak elért, s vastag rétegben vonta be a balkonkövet, ami most csúszósabb volt, mint valaha. A szél belekapott a ruhájukba, belecsimpaszkodott, mintha ő maga is tartani akarta volna őket – vagy talán csak figyelmeztette: még visszafordulhatnak. De ők nem fordultak vissza. A háttérben a mennydörgés éles robaja remegtette meg az eget, s a város fényei a szürke ködön keresztül csak elmosódott, távoli lidércfényekként pislákoltak.

Hyunjin vaskos tenyerei, melyek annyi éjen át nyújtottak biztonságot és gyógyulást Felixnek, most a fiú derekára simultak, és magához rántotta őt. Olyan erővel ölelte, mintha utolsó alkalommal akarta volna eggyé formálni kettejüket, mintha csak így biztosíthatta volna, hogy együtt maradnak – a zuhanásban is. Fejét Felix füléhez hajtotta, s éles, mégis mesebeli lágy hangján suttogni kezdett, olyan hangon, amitől a fiú teste még jobban megremegett, nem a hidegtől, hanem a megértés fájdalmától. – Bízz bennem – suttogta Hyunjin. – Ne félj. Együtt csináljuk. Nem hagylak el, soha. Most sem, és ott sem, ahová megyünk. Együtt leszünk... mindig, Felix. Csak egy lépés. Egyetlen mozdulat, és vége lesz a fájdalomnak. Nem kell többé sírnod. Nem kell többé aggódnod miattam. Nem kell többé mentegetned engem. Elég volt. Csak engedd, hogy most én vigyelek el. – A hangja, bár éles volt, remegett az elnyomott félelemtől, az elhatározásról mégis árulkodott. Kezének szorítása egy pillanatra sem gyengült Felix derekán.

Felix könnyei akkorra már újra, sűrűn vegyültek az esőcseppekkel, a hideg víz szinte észrevétlenné tette az arcán folydogáló forró könnyeket. Remegő ujjait Hyunjin jéghideg, sápadt arcára simította, mintha így akarná megállítani az időt, mintha csak egyetlen percre még meg akarta volna őrizni szerelme vonásait, amik évek óta az egyetlen biztos pontot jelentették számára. Szemei kétségbeesetten kutatták a másik tekintetét, miközben reszkető hangon, szinte zihálva ismételni kezdte: – Szeretlek. Istenem, Hyunjin... szeretlek. Mindennél jobban. Jobban, mint az életet. Jobban, mint ahogy szabadna. Úgy, hogy beleőrülök. Kérlek, kérlek... – de a szavak félbemaradtak, mert Hyunjin ajkai ekkor puhán, mégis halálos véglegességgel tapadtak Felix ajkaira. A csókuk lassú volt, sós, és gyengéden borzalmas, mintha utoljára akarták volna átadni egymásnak mindazt, amit sosem tudtak szavakba önteni. A világ elcsendesült körülöttük, mintha a vihar is egyetlen pillanatra megbénult volna. Semmi más nem létezett, csak ők ketten, egy csókban összeforrva, az eső zuhataga alatt.

És akkor, anélkül, hogy szétváltak volna, egyetlen mozdulattal, mintha csak egy új tánc első lépését tennék meg, együtt léptek előre. Együtt, kéz a kézben. Együtt, test a testhez simulva. Együtt, mint mindig. A talpuk alól eltűnt a föld, a világ egy hosszú, sötét zuhanássá változott, és ahogy a mély felé zuhantak, arcukon békés, halálosan szép fájdalommal, úgy tűntek el a ködbe burkolózott éj sűrűjében, mint két csillag, ami inkább lehull, mint hogy egymás nélkül pislákoljon az égen.

Meghaltak. Hwang Hyunjin és Lee Felix – a fiatal, áhítatosan szerelmes pár – végül együtt távoztak ebből a világból, ahogy mindig is együtt éltek benne. Az életük egy szombat esti viharban ért véget, egy olyan estén, amikor az ég morajlott, mintha maga a természet is sírva figyelné végzetüket. A két huszonöt éves férfi kéz a kézben vetette le magát az erkélyről, egy lakásból, ami valaha otthonuk, menedékük volt, most pedig örökre az emlékük őrzője maradt. Nem volt búcsúlevél, nem volt üzenet, csak a halk zápor és a megtört testek egy esőtől csillogó betonlapon. A világ csak másnap reggel értette meg, mi történt – a szirénák, a lezárt utca, a sáros lábnyomok, a szomszédok sikolyai már csak a tragédia visszhangjai voltak. A híradók már kora reggel címoldalon hozták a történetet: "Fiatal pár vetett véget életének a belvárosi lakóparkban." Napokon át nem szűnt a média zaja – fotók, riportok, összemosódó hangok egy élettelen szerelemről, amely túlélte saját ide jét. A hírportálok szenzációként tálalták a történetet – két férfi, kilenc éve együtt, a barátaik szerint elválaszthatatlanok, mint két összefonódó gyökér, most már örökre eggyé váltak a halálban is. Minden cikk mély megrendüléssel számolt be a történtekről, sokan idézték vissza közös képeiket, azokat a mosolyokat, amik mögé senki sem látott be igazán. A közösségi oldalak pillanatok alatt megteltek gyertyákkal, régi videókkal, idézetekkel, emlékekkel. A világ egyik fele értetlenül állt a történtek előtt, a másik fele pedig gyászolni próbált valamit, amit sosem érthetett igazán.

A barátok, családtagok, ismerősök – mind széthullottak a hír súlya alatt. A szülők némán ültek egymás mellett, összeszorított kezekkel, meggörnyedt háttal a ravatalozó fehér szobájában, ahol minden túl steril, túl tiszta volt ahhoz, hogy elviselje azt a fájdalmat, amit magukkal cipeltek. Hyunjin édesanyja némán sírt, csak a mellkasának rázkódása árulta el, mennyire mélyről jön a gyász, míg Felix bátyja ökölbe szorított kézzel meredt maga elé, tekintetéből kihunyt a fény, mintha egy világot vittek volna el belőle. A barátok nem tudták elhinni – ők mindig nevetni látták őket, mindig együtt, mindig kézen fogva, mintha egy külön kis bolygójuk lett volna, ahol nem kellett máshoz igazodniuk. Most pedig ez a bolygó kihunyt, és csak a jeges űr maradt utána.

És mégis – a két fiatal számára ez nem tragédia volt, hanem megváltás. Egy döntés, amit nem hirtelen indulat, hanem évek fájdalma és megértése kovácsolt. Ez volt a végső menedékük, az egyetlen ajtó, amin kéz a kézben léphettek át, miután a világ összes többi bezárult előttük. Ők nem menekültek – hazatértek. A halál nem választotta el őket, épp ellenkezőleg: újra összeolvasztotta, most már végérvényesen, örökre. A túlvilág számukra nem ismeretlen hely volt, hanem egy új élet, ahol nem kell többé gyógyszerekre kelni, vészjósló csendekkel élni, vagy attól félni, hogy holnap újra menteni kell a másikat. Ott végre tényleg lehettek azok, akik mindig is szerettek volna lenni – békében, hangtalanul, egymás ölelésében. A halál elhozta nekik azt, amit kilenc éven át kergettek: a csendes boldogságot, a teljes egymásba olvadást. És ebben a döntésben – bármennyire is fájt a világnak – számukra nem volt kétség. Csak béke. Csak szeretet. Csak ők ketten. Mindörökké.