Anything like the way you're
runnin' trough my veins
No breath or beauty
No sound or sight
That ever made me feel
the way you do tonight
I just can't take my eyes off you
Tell me anything you wanna do
I just can't take my eyes off you
(I can't, take)

A szobát sűrű, mézszínű fény lepte el, mintha az aranyló naplemente utolsó fényei a mi kis világunkra akarták volna pazarolni magukat. Az ablakon átszűrődő narancsos derengés puha árnyékokat vetett a falra, a szekrény szélén lógó ingre, a padlón heverő elfelejtett zoknira, és a mi kis fészkünkre: az ágyra, ahol elnyújtózva, elmerülve a pillanatban, léteztünk. A takaró már réges-rég a lábunkhoz gyűrve kuporgott egy kusza csomóban, mintha a hirtelen levetett nap minden súlyát magába gyűjtötte volna, és most ott feküdt, jelentéktelen, de mégis biztonságos határként az ágy szélén. Én a párnák között helyezkedtem el – egy egész halom ölelt körbe, hátamat beléjük nyomva félig ülő, félig fekvő pózban, mintha maga az ágy tartana ölelő karjaiban. Csak egy bő fekete póló volt rajtam – az a régi, kissé kinyúlt darab, amit ő szeretett rajtam a legjobban, mert mindig azt mondta, olyan benne, mintha már el is olvadnék a textil puhaságában. A vékony anyag lomhán simult a bőrömre, követve a mellkasom mozdulatait minden egyes lélegzetvétellel. Lent egy boxer volt rajtam, aminek kissé elnyúlt korca a hasamon pihent; Hyunjin gyakran játszott vele, az ujjai mintha csak ösztönösen keresnék meg, amikor elmerült a gondolataiban vagy csak úgy, csendben szeretett volna jelen lenni.

Most is ott volt. A lábaim között feküdt, a hasán, mintha egy kényelmes, mégis óvó pozíciót keresett volna, amit csak én adhattam meg neki. A feje az alhasamnak támaszkodott, az arca féloldalt fordítva, hogy érezhesse a bőröm melegét, a légzésem ritmusát. A combjaimat felhúztam köré, ölelő ívben, s ő úgy helyezkedett el köztük, mintha egy biztonságos várfal lenne körülötte, amin a világ már nem juthat át. A karja szorosan a derekam köré fonódott, az ujjai néha finoman mozdultak, mintha csak ellenőrizné, még mindig ott vagyok-e, még mindig tartom-e őt. A haja ébenfekete hullámokban omlott szét a testemen, hosszú tincsei szétszóródtak a hasamon, a csípőmön, s az ujjaim újra meg újra beléjük túrtak. Finoman, gyengéden, mintha minden egyes mozdulat azt üzenné: itt vagyok neked, ne félj, nem hagylak magadra soha.

Hyunjin ma délután teljesen kiborult. Nem kiabált, nem tört össze semmit – de a hangja remegett, a szeme megkeményedett, és mégis annyira fájt, hogy láttam, mennyire bántja a szülei szava. Veszekedtek. Valami apróság miatt, de az ilyesmi sosem volt igazán apróság, ha az ember lelkét tépték fel vele. Most viszont már csend volt. Nem puffogott, nem morgott, nem fújtatott indulatosan, csak ott feküdt, szinte hangtalanul, mint egy kis madár, akit a vihar kifárasztott. Az arca nyugodtnak tűnt, mégis volt valami a vonásaiban – egy apró, alig észrevehető szomorúság, mintha a világ legkeményebb köveit is meg tudták volna repeszteni a mai szavak. A pofija puha volt, kissé felfújt, ahogy az arca a hasamhoz simult, a szempillái hosszú ívben pihentek, de a ránc a szemöldöke között nem tűnt el teljesen. Mintha még mindig tartotta volna magát, nehogy elsírja magát, mintha még mindig próbált volna erős maradni – úgy, ahogy azt mindig elvárják tőle.

Én csak simogattam. A haját, a nyakát, néha a hátát is, ha elértem. Nem kellett mondani semmit. A csend beszélt helyettünk, a mozdulatok elmondták mindazt, amit szavakkal úgysem lehetett volna. Ott, abban a megfáradt aranyló fényben, puha textíliák, gyűrt párnák és egymásba fonódó lélegzetek között, csak mi voltunk. És én ott voltam neki. És ő ott volt nekem. Ez elég volt.

Pár csendes, lassan hömpölygő perc telt el, mintha a szoba levegője is megállt volna Hyunjin lélegzetére. Az ujjaim még mindig a hajában jártak, néha megpihentek egy-egy tincsnél, hogy aztán újra elinduljanak az ébenfekete hullámokon, mint egy gondoskodó rituálé részeként. A nap már csak halvány fényfoltokban szűrődött be az ablakon, lassan átadva a helyét a közelgő est finom lilás-szürkés árnyalatainak. És aztán – ahogy az mindig történik, mikor az ember azt hinné, már semmi nem zavarhatja meg a békét – az ajtó finoman kinyílt, s a résen át besétált Mrs. Hwang.

Nem kopogott. Csak úgy belépett. De nem volt tolakodó a jelenléte – sőt, volt benne valami óvatos, szinte bocsánatkérő. Az arca derűs volt, halvány mosoly játszott a szája sarkában, az a fajta mosoly, amit csak az anyák tudnak magukra ölteni. Finom, halk léptekkel sétált közelebb, mintha attól tartott volna, egy óvatlan mozdulatával megbontja ezt a törékeny kis nyugalmat, amit ketten építettünk magunk köré. „Felix, drágám, maradsz estére?" – kérdezte kedvesen, szinte suttogva, miközben tekintete egyszer rám, egyszer Hyunjinra vándorolt. „Most készült el a vacsora, és... hát isteni lett. A tejszínes tésztát csináltam, tudod, amit legutóbb is annyira szerettél." A hangja puha volt és kedves, áthatotta az a szeretetteljes igyekezet, amit csak egy anya képes közvetíteni, amikor azt próbálja jóvátenni, amit korábban – talán akaratlanul – elrontott.

Hyunjin teste azonnal megfeszült. Nem volt látványos, inkább csak én vettem észre, ahogy hozzám simult. Az arcát mélyebben nyomta a hasamba, mintha ezzel is el akarná rejteni magát a világ elől – vagy legalábbis az anyja elől. A karjai még szorosabban fonódtak körém, s az ujjai, mint egy automatizmus, rátaláltak a boxerem korcára, majd játszani kezdtek vele. Finoman húzogatta, csavargatta, mintha ez az apró mozdulat kapaszkodót adna neki a kellemetlenségben. Aztán, szinte morgásszerűen, a takaró alól szólalt meg. „Marad. Nyilván marad," mondta félhangosan, szinte dacosan, majd anélkül, hogy felnézett volna, folytatta – motyogva, a szája szinte hozzátapadva a bőrömhöz. „És legközelebb kopogj, anya. Tudod, van olyan, hogy... privát szféra." A szemeit forgatta közben – láttam magam előtt, ahogy a szemöldöke összevonódik, és az ajkai lebiggyednek, mint mindig, amikor azt hiszi, teljesen igaza van. Persze általában igaza is van. Csak most éppen... kellemetlenül igaz.

Éreztem, ahogy elönt a zavar. Az arcom forró lett, és nevetnem kellett – az a fajta kínos, fojtott nevetés volt, amit az ember próbál elrejteni, de a torkából akkor is kikívánkozik. Egyik kezemmel gyorsan a számhoz kaptam, de aztán inkább Hyunjin szája elé tettem a tenyerem, finoman rányomva, hogy végre befogja. „Shh, Hyun," suttogtam nevetve, miközben a másik kezemmel óvatosan a fejét nyomtam újra a hasamhoz, mintha ezzel is azt akartam volna mondani: elég volt, szeretlek, de most tényleg csend legyen. Ő persze morgott még egy kicsit a tenyerem alatt, aztán csak elernyedt, szinte belebújt a testembe, mint egy megsértett, de végül megenyhült kölyökmacska.

Mrs. Hwang csak mosolygott. Nem az a harsány, elnéző nevetés volt ez, inkább egy egészen apró, megértő mosoly, amit szinte alig lehetett észrevenni. A tekintetében mégis ott volt minden – az anyai aggódás, a csendes bocsánatkérés, és a felismerés, hogy a fia már nem az a kisfiú, akit egykor ringatott. Bólintott. Nem szólt semmit. Csak megfordult, finoman megigazította a pulóver ujját, mintha ezzel akarna időt nyerni, majd hangtalan léptekkel kisétált a szobából, az ajtót halkan, szinte észrevétlenül csukta be maga mögött. Csak a konyha felől érkező távoli zajok jelezték, hogy az élet ott tovább folyik – de itt, ebben a szobában, ebben a pillanatban, újra csak mi ketten voltunk.

Hyunjin egy fáradt, már-már drámai sóhajjal mozdult meg, mintha az előbbi jelenet minden lelki energiáját kiszívta volna belőle. A karjai még mindig lomhán öleltek át, de a felsőteste lassan megemelkedett – nem sokat, csak annyira, hogy a szemei felkússzanak a mellkasom vonalán, végül megállapodjanak az arcomon. A tekintetében már gyűlt a jól ismert vihar, az a fajta, amit csak ő tudott produkálni, ha megsértve érezte magát – egy kis sértődöttség, egy adag makacsság, és az a kimeríthetetlen késztetés, hogy megmagyarázza: miért is van neki igaza, újra és újra. Ajkai megnyíltak, már készült elindítani a jól bejáratott morgását, de én gyorsabb voltam. Egyetlen könnyed, játékos mozdulattal újra odanyúltam, és befogtam a száját. Nem durván, csak épp annyira, hogy érezze: most én beszélek, ő pedig figyel. Az ujjaim finoman simultak ajkai fölé, tenyérrel simítottam arcának oldalát, mintha a csendem is nyugalmat akarna közvetíteni.

„Hyun..." – kezdtem halkan, olyan hangon, amit csak neki tartogattam. „Láttad volna anyukád arcát. Láttad volna, ahogy nézett rád. Bűntudata volt. Ott volt benne minden – az, hogy sajnálja, hogy nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot, hogy félrecsúszott a délután, és te... te csak megint felépítetted a falaidat. Elzárkóztál" A hangom puhán hullámzott a félhomályos szobában, minden szót megfontoltan ejtettem ki. „Tudom, hogy fáj. És tudom, hogy nehéz, hogy mindig te vagy az, aki másként látja a dolgokat. De talán, csak talán, néha eljátszhatnád... nem azt, hogy nincs baj, hanem azt, hogy adsz esélyt. Nem nekik, magadnak." A szemeit figyeltem, azt a mély, sötét íriszt, ami most úgy csillogott, mint egy tó, melyben éppen fodrozódni kezdett a nyugalom.

Lassan leengedtem a kezem, de még nem mozdultam el tőle. „Nem azt mondom, hogy az  ő oldalukon állok. Nem fogok soha oldalt választani köztetek. De nem is kell. Ez nem háború. Ha térre van szükséged, mondd meg nekik. Ne nekem. Nekik. Meg tudod tenni. Nem vagy gyerek. És ők... nos, talán nem tökéletesek, de próbálkoznak. Legalább most igen." A szavak után csak néztem őt – nem vártam választ azonnal, nem akartam kikényszeríteni semmit. Csak ott voltam, ahogy mindig is. Nyugodtan, egyenletes lélegzettel, puha testtel, ami menedékül szolgált neki.

Hyunjin tekintete lassan puhult meg. Először csak egy alig észrevehető rezdülés jelent meg a szemében, majd a vállai enyhültek el, és az a mélyről jövő dacos szorítás is enyhült az ujjaiban. Kiskutya-szemekkel nézett rám – azokkal a nagy, sötét, sérülékeny szemekkel, amikből most eltűnt minden támadó él. Csak figyelt. Hallgatott. Mint mindig, amikor igazán odafigyelt, amikor úgy döntött, nem csak meghall, hanem érteni is akar. A pillantásában ott volt minden: az elfojtott fájdalom, a védekezés szükséglete, és valami mély, őszinte vágy arra, hogy a világ végre ne akarjon folyton beleszólni abba, aki ő.

Végül egy nagy, szinte teátrális sóhajjal hanyatlott vissza rám, újra az alhasamba fúrva arcát, mintha így elrejtőzhetne a tény elől, amit most nehezen, de el kellett ismernie. A levegője megremegett a mellkasomon, éreztem, ahogy újra körém fonódik – de most már nem daccal, nem görcsösen. Csak úgy, ahogy egy fáradt lélek bújik ahhoz, akiben bízik. „Tudom, hogy igazad van," morogta halkan, már sokkal békülékenyebb hangon, még mindig a hasamnak beszélve. „Utálom, hogy igazad van. De... tudom." A hangja lágy volt, lemondó, s valahol mélyen még mindig fájdalmas. „Csak néha olyan nehéz. Néha azt érzem, hogy egy nyelvet sem beszélünk, és... és csak te értesz." Az utolsó szavakat már alig lehetett hallani, de én éreztem minden rezdülését, minden belesimulását a testembe.

A kezeim újra a hajába túrtak, lassan, gondoskodóan. Nem kellett több. Csak ez: a felismerés, a megértés, és az a csendes ígéret, hogy bármi is lesz, ő mindig talál menedéket nálam. És ez most elég volt.

[...]

A kezem puhán simult Hyunjin arcához, ujjbegyeim úgy követték bőrének ívét, mintha minden rezdülését kívülről tudnám már. Az állához nyúltam, finoman emelve meg az arcát, épp csak annyira, hogy a szemei újra az enyéimbe nézhessenek. Nem siettünk sehová. A nap lassan elbújt a horizont mögé, csak a halvány, meleg narancsok és tompa lilák játszottak a falakon, mintha még az ég is ránk bízta volna az est hátralévő csendjét. Hyunjin buksija engedelmesen követte a mozdulatomat, és amikor tekintetünk találkozott, az ajkai szélén megjelent az a kis, gyermeteg mosoly, amit annyira imádtam – az a félmosoly, amit csak akkor látni tőle, amikor már nem kell tovább játszania az erőset.

Lassan mászott feljebb rajtam, a mozdulata szinte súlytalan volt, mégis határozott. A combjai a csípőm két oldalán simultak el, ujjai a matracba kapaszkodtak, mintha meg akarná őrizni köztünk az utolsó milliméternyi távolságot is, de a teste egyre közelebb simult. Minden mozdulata halkan nyögött a takarók gyűrött halmai alatt. Miközben fölém tornyosult, megéreztem, milyen bitang nagy lett az utóbbi időben – széles válla, izmos háta eltakarta előlem a mennyezetet is. Én pedig, mint valami apró, puha lélekdarab, csak feküdtem alatta, karjaim önkéntelenül is köré fonódtak. Nem volt nyomasztó – olyan volt, mintha védőpajzsként borulna fölém.

Mosolyogtam. Ugyanolyan kisgyerekesen, mint ő az imént. Az ujjperceim a nyakához simultak, a hüvelykujjam alatt éreztem lüktetni a pulzusát. A torkomból előbújtak a szavak, halkak voltak, hosszan gördültek elő, mintha minden mondatot simogatás kísérne. „Tudod, szeretem, amikor ilyen vagy... Amikor próbálkozol. Nem kell tökéletesnek lenned. Nem kell mindig tudnod, hogy mit csinálsz. Elég, hogy próbálod. Mert amikor megnyílsz, amikor egy picit is közelebb lépsz azokhoz, akik bántottak, még ha remegő térddel is... az nekem már győzelem. Akkor látom azt a Hyunjint, akit nem csak szeretni lehet, hanem csodálni. Aki bátor is. És én – esküszöm – mindennél jobban szeretem azt a részed. Azt, aki próbálkozik.

Minden egyes szóval egyre közelebb húztam magamhoz. Egyik kezem a derekát simította, másik a tarkóját, és amikor már elég közel volt, csak egy apró mozdulattal vontam le magamhoz. Ajkaink találkoztak – lassan, de magától értetődően. Az alsó ajkát lágyan a fogaim közé vettem, finoman harapdáltam, mintha csak játszanék vele, mégis minden mozdulatomból áradt a vágy, a gyengédség, a kimondhatatlan szeretet. Éreztem, ahogy a lélegzete az arcomnak csapódik, ahogy egyre jobban feloldódik az érintésem alatt.

A csók közben hallottam, ahogy halkan, alig hallhatóan, de határozottan megszólal. A hangja puha volt, kissé reszketeg, mégis határozottan ott remegett a fülcimpám mellett. „Maradj... Kérlek, maradj ma estére..." – suttogta. A hangjában nem volt semmi követelőzés, csak vágy és csendes ragaszkodás. Ujjai végigsimítottak a bordáimon, mellkasomra simultak, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg itt vagyok, tényleg nem tűnök el. Még mindig fölém hajolt, árnyéka meg-megmozdult a szobát beborító félhomályban, a teste körül mintha a nap utolsó arany szikrái ragyogtak volna. A kérlelés nem volt több puszta szónál – sokkal inkább egy csendes fohász volt arra, hogy maradjak ott, ahol a helyem van: mellette. És én már tudtam, hogy nem is akarok máshol lenni.