A place
Where space
And time
Doesn't exist
Just us
I had a dream a dream
about you last night
Your eyes were shining so bright
Those lips and that buttersweet smile

A levegő még mindig vibrált az edzés és a táncóra izgalmától, ahogy beléptünk a dorm ajtaján. Mindenki fáradtan, de jókedvűen dobta le a táskáját, cipőjét, és szétszéledt a konyha és a nappali irányába. A cipzárak zizegtek, a kulacsok puffanva értek földet, a levegőben a fáradtság és az otthon melegének ismerős keveréke körbe lebegett.

Néhányan már a konyhapult köré gyűltek, beszélgetve és előkészítve a vacsorát. Chan egy serpenyőt kapott elő, miközben Minho a hűtőből halászott elő valamit. A nappaliban páran a kanapéra vetették magukat, mások a földre huppantak. A fáradtság ellenére a hangulat vidám volt, a beszélgetések folyamatosan zajlottak, és a nevetések betöltötték a szobát.

Hyunjinnel a nappali közepén álltunk meg, ahol a zaj és a mozgás ellenére mintha egy külön világba kerültünk volna. A tekintete csillogott, ahogy rám nézett, ajkai szelíd mosolyra húzódtak. Egy pillanat alatt a derekam köré fonta karját, és magához húzott. Automatikusan követtem a mozdulatát, és vigyorogva átkaroltam a nyakát.

Mióta elmondtuk a többieknek, hogy együtt vagyunk, mintha egy hatalmas súly gördült volna le a vállunkról. Nem kellett többé titkolóznunk, nem kellett fél szemmel mindig figyelnünk, nehogy valaki észre ne vegyen egy lopott érintést vagy egy sokatmondó pillantást. Itt, otthon, végre szabadon érinthettük egymást, és nem kellett aggódnunk semmi miatt.

Hyunjin ajkai hívogatóan puhának és édesnek tűntek, és láttam, hogy ő is hasonló vággyal méregeti az enyémet. Lassan, szinte ösztönösen kezdtünk el egymás felé hajolni. A világ körülöttünk elhalványult, a háttérzaj elcsendesült. Csak mi voltunk. Csak ő és én.

Épp amikor az ajkaink találkoztak volna, egy hangos kuncogás hasított a levegőbe.

— Jaj ne, már megint? Legalább vacsoráig bírnátok ki! — szólalt meg Minho nevetve.

— Hagyjátok már szegényeket, hadd falják fel egymást! — szólt közbe Han vigyorogva.

— Esküszöm, a romantikus filmekben nincs ennyi csókjelenet, mint amennyit ti leremdeztel egy nap — tette hozzá Seungmin, miközben a kanapéról lustán figyelt minket.

Csak a szememet forgattam, Hyunjin pedig halkan felnevetett. Nem érdekelt a cukkolásuk. Ő sem törődött vele. Egy pillanatra egymásra néztünk, aztán egyszerűen hagytuk, hogy ajkaink végre összeérjenek.

Az első csók lassú és édes volt, mintha mindketten ki akartuk volna élvezni minden pillanatát. Aztán, ahogy a többiek háttérzajként tovább vihorásztak, újra és újra elváltunk, majd visszahajoltunk egymáshoz. Az ajkai puhák voltak, ismerősek és mégis minden egyes érintésnél új élményt nyújtottak.

A többiek megjegyzései nem hagytak alább, de mi egyszerűen nem törődtünk velük. Csak őt éreztem, az illatát, az érintését, azt a megnyugtató biztonságot, amit csak ő tudott megadni nekem.

A dorm zajos volt, az edzés és a táncóra fáradtsága még ott lüktetett bennünk, a többiek pedig perverz megjegyzésekkel szórakoztatták magukat. De mi? Mi csak egymásra figyeltünk. És ez így volt tökéletes.

Ahogy végül elváltunk egymástól, Hyunjin enyhén elmosolyodva nézett rám, a szemében megcsillanó fény pedig pontosan elárulta, hogy mennyire élvezte a pillanatot. Én viszont éreztem, ahogy az arcom hőmérséklete egyre csak emelkedik, a bőröm szinte égett a pirulástól. Tudtam, hogy a többiek figyelnek minket, és bár már hozzászoktam a cukkolásukhoz, valahogy mégis mindig képesek voltak zavarba hozni.

A háttérben a többiek nevetése és gúnyos megjegyzései tovább zúdultak ránk.

— Meg kell hagyni, elég művészien csinálják! — jegyezte meg Han, a szeme sarkából figyelve minket.

— Esküszöm könyvet lehetne írni ebből — kontrázott rá Seungmin vigyorogva.

— Még ahhoz is túl nyálas — szúrta közbe Changbin, majd látványosan belekortyolt az üdítőjébe.

Hyunjin ekkor szórakozottan megfordult, a kezét lazán a csípőmre csúsztatta, és egy még perverzebb, már-már nyíltan provokatív megjegyzéssel válaszolt nekik. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen pontosan tudtam, hogy ha valaki, akkor ő nem hagyja magát. A többiek hangosan felhördültek és nevetve tiltakoztak, mintha a beszélgetés túlment volna egy határon, pedig pontosan tudtam, hogy imádják az ilyet.

Én viszont, bár szintén kuncogtam, reflexből megütöttem Hyunjin hátát, egy játékos, de határozott mozdulattal.

[...]

Úgy gondoltam, ha már úgyis mindenki itt van, akkor legalább segítek a vacsora elkészítésében, hátha közben a többiek abbahagyják a cukkolást. De ahogy beléptem a konyhába, már az első pillanatban rájöttem, hogy óriási hibát követtem el.

Minho éppen egy tál tésztát kavart, de amint meglátott, gonoszul elmosolyodott.

— Lixiee~ – karolta át a vállam Minho. – Van még benned szusz?

Chan azonnal kapcsolt, és ártatlan arccal folytatta.

— Hyunjin még nem szívta le az össze energiád?

Éreztem, ahogy az arcom újra égni kezd, és próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a szavaiknak, de hiába. A többiek összevigyorogtak, láthatóan teljes mértékben élvezték, hogy zavarba hoznak.

— Segíteni jöttem, muszály még most is a faszságaitokat hallgatnom? — próbáltam menteni a helyzetet, miközben Chan mellé léptem, és segítettem neki előkészíteni a zöldségeket.

— Szegénykém, mindjárt megsajnállak... — szólt közbe Changbin, miközben az asztalnál ült és egy almát tüntetett el épp.

— Ugyan, Lix, ne játszd meg magad! Inkább menj vissza hyunjinhoz egy újjabb körre — folytatta Han, miközben gyanúsan felvonta a szemöldökét.

A többiek erre hangosan nevetni kezdtek, én pedig legszívesebben a kezemben lévő késsel kergettem volna őket ki a világból.

— Nem vagytok normálisak. Perverzek vagytok — mondtam, és próbáltam nem nevetni, de végül mégis elvigyorodtam.

A konyhában folytatódott a munka, de a többiek perverz beszólásai és cukkolása egy pillanatra sem maradt abba. Én pedig, bár elpirulva próbáltam a feladatra koncentrálni, legbelül mégis élveztem ezt az egészet. Hiszen ez volt a mi kis családunk. A dorm melege, a nevetések, az összes viccelődés és játékos cukkolás... mindez csak azt bizonyította, hogy mennyire összetartozunk.

Ahogy végre elkészült a vacsora, és az illatok betöltötték a dormot, letettem a kést, amivel az utolsó zöldségeket aprítottam.  A konyhában mindenki sürgölődött, edények csörögtek, tányérok kerültek az asztalra, és a többiek egymást lökdösve, viccelődve próbáltak helyet foglalni. Éreztem, hogy a hasam is korogni kezd, és a hosszú edzés után alig vártam, hogy végre ehessünk.

Mielőtt azonban én is csatlakoztam volna hozzájuk, a nappali felé vettem az irányt, hogy szóljak azoknak, akik még mindig ott beszélgettek.

—  Kész a vacsi! — szóltam, és azonnal meg is kaptam a várt reakciót; mindenki, aki eddig a kanapén heverészett, nyomban feltápászkodott és a konyhába indult. A nevetgélés, a beszélgetés folytatódott, mindenki egymás szavába vágott, ahogy az asztal felé igyekeztek.

Csak egyvalaki maradt a kanapén.

Hyunjin.

Ott ült, és engem figyelt. A többiek már régen a konyhába sétáltak, a háttérben edények koccantak össze, evőeszközök csörömpöltek, de Hyunjin mozdulatlan maradt. A tekintete végig rajtam pihent, és az arckifejezésében volt valami, amit nem igazán tudtam hova tenni.

Elmosolyodtam, majd felé nyújtottam a kezem.

— Gyere, együnk — mondtam neki halkan.

Egy pillanatig csak nézett, mintha habozna, aztán lassan megfogta a kezem. Az ujjai finoman kulcsolódtak az enyéim közé, és hagyta, hogy felsegítsem a kanapéról. Ahogy felállt, egy pillanatra még elidőzött az arcomon a tekintete, de végül elindultunk az asztal felé.

Vagyis... indultam volna.

Mielőtt azonban akár egy lépést is tehettem volna, Hyunjin hirtelen visszahúzott. A kezemet még mindig fogta, és finoman magához fordított, mintha nem akarná, hogy még elmenjek.

Meglepődve pillantottam rá. A többiek már az asztalnál ültek, és bár még mindig egymás szavába vágva beszélgettek, tudtam, hogy ha sokáig maradunk itt, előbb-utóbb feltűnik nekik, hogy nem csatlakozunk.

— Mi az? — kérdeztem óvatosan.

Hyunjin nem válaszolt rögtön. Csak nézett engem, az ujjai még mindig az enyémek között pihentek, és a hüvelykujjával apró, nyugtató köröket rajzolt a kézfejemre. Az arca komoly volt, de a szemében ott volt az a megszokott gyengédség, ami miatt mindig elolvadtam.

— Valami baj van? — kérdeztem újra, most már kissé aggódva.

Lassan megrázta a fejét, de a tekintete nem szakadt el rólam.

— Akkor...? — kérdeztem értetlenül.

A kezei gyengéden csúsztak fel az arcomra, az ujjaival óvatosan simított végig a bőrömön, mintha attól félne, hogy összetörök a keze alatt. A hüvelykujjával finoman végigcirógatta az arccsontomat, majd előrehajolt, és egy leheletnyi csókot nyomott a homlokomra.

— Csak... aggódom — mondta halkan.

— Aggódsz? Miért? — néztem rá értetlenül.

Hyunjin mélyen a szemembe nézett, majd egy apró sóhajjal folytatta.

— Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad a többiek előtt. Tudom, hogy néha túlzásba viszem, és mindig rád tapadok, és hogy a többiek folyamatosan csesztetnek miatta... Nem akarom, hogy zavarjon téged. Ha kellemetlen neked, akkor visszafogom magam.

— Hyunjin... — kezdtem, de ő gyorsan megrázta a fejét.

— Komolyan mondom. Nem akarom, hogy miattam feszengj. Én élvezem, hogy végre nem kell titkolóznunk, de ha neked kellemetlen, akkor...

— Nem kellemetlen — vágtam közbe azonnal, és most én voltam az, aki megfogtam a kezét. — Hyunjin, imádom, hogy így vagyunk. Hogy nem kell elrejteni, amit érzünk. A többiek pedig csak viccelődnek. Lehet, hogy zavarba hoznak néha, de nem bántanak meg vele vagy akármi. Egyáltalán nem zavar.

Egy pillanatra csendben maradt, mintha meg akarná érteni a szavaimat.

— Biztos? — kérdezte halkan.

— Teljesen — mosolyodtam el, és gyengéden megszorítottam a kezét.

Hyunjin egy pillanatig még habozott, de aztán a jól ismert mosoly lassan visszakúszott az arcára. Az az édes mosoly, amit annyira szerettem.

— Akkor jó — mondta végül, majd elengedte az arcom, de még egy utolsó pillanatig a szemembe nézett. Mintha biztos akarna lenni benne, hogy tényleg igazat mondok.

Aztán, mintha mi sem történt volna, könnyedén megragadta a kezem, és magával húzott az asztal felé.

— Gyerünk, mielőtt a többiek még azt hiszik, hogy valami más miatt maradtunk le — vigyorgott.

Ahogy végre leültünk az asztalhoz, azonnal egy kisebb káosz alakult ki körülöttünk. A többiek egy emberként mozdultak meg, és mindenféle ételt kezdtek el elénk tolni.

— Egyetek! — jelentette ki Minho teli szájjal, miközben egy hatalmas adag sült csirkét rakott az orrom elé.

— Különösen te, Felix! Kelleni fog még ma az energia hidd el — kacsintott Han, amitől azonnal éreztem, hogy újra kezdődik a cukkolás.

— Jaj, hagyjátok már őket! — vágott közbe Chan nevetve, de azért ő is hozzánk csúsztatott egy tál zöldséges rizst.

Kuncogva figyeltem, ahogy mindenki vigyorogva szemléli a jelenetet. Láthatóan élvezték, hogy újra zavarba hozhatnak.

Hyunjin viszont mit sem törődve a többiek vihogásával, teljes nyugalommal kezdett el ételt szedni mindkettőnknek. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

— Kérsz még rizst? — kérdezte, miközben egy adaggal a tálam fölött lebegett a kanala.

— Igen, de ne sokat — válaszoltam mosolyogva.

Hyunjin bólintott, és pontosan annyit szedett, amennyit kértem.

— Csirke? — pillantott rám kérdőn.

— Csirke – ismételtem meg mosolyogva, ahogy a karjához simultam.

— Sok szószt?

— Igen, szeretem, ha jó szaftos.

— Tudom — vigyorgott rám huncutul, majd pont úgy készítette el a tálamat, ahogy szeretem.

A többiek közben tovább figyeltek minket, némelyikük szemérmetlen vigyorral, némelyikük álmatag pillantásokkal, mintha éppen egy romantikus dráma élő adását néznék.

— Ez most komoly? — suttogta Changbin Seungmin felé, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.

— Szóval ilyen szerelmesnek lenni? – sóhajtott drámai hangon Han.

Hyunjin persze egy pillanatra sem zavartatta magát. Miután mindent a tányéromra rakott, egy gyors, de határozott mozdulattal előrehajolt, és egy apró csókot nyomott az ajkaimra.

— Jó étvágyat — motyogta, majd mintha mi sem történt volna, elfordult, és nyugodtan enni kezdett.

A szívem kihagyott egy ütemet, de aztán csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Hyunjin tényleg nem tudott egy percig sem ellenállni, hogy ne érjen hozzám valahogy.

— Azért mi is itt vagyunk — tette hozzá Minho.

— Szerintem már észre sem veszik — szólt közbe Chan, akinek egyértelműen az arcára volt írva, hogy maradéktalanul élvezi a műsort.

Én csak kuncogtam, és végre nekiláttam az evésnek. Hyunjin is ugyanolyan könnyedséggel evett és beszélgetett a többiekkel. Vigyorogva böktem meg a lábammal az övét az asztal alatt, mire felém pillantott, és egy sejtelmes mosollyal viszonozta a gesztust.

Igen, talán a többiek mindig cukkolni fognak minket. Talán mindig mi leszünk a csapat "szerelmespárja", akiket nem lehet nem észrevenni, de egy pillanatig sem akartam, hogy másképp legyen.

Ahogy az evés folytatódott, a hangulat egyre oldottabb lett. A fáradtság már nem nehezedett ránk annyira, helyette az étel, a melegség és a közös beszélgetések töltötték be a teret. A társaság zajosan tréfálkozott, mindenki egyszerre beszélt, a kanalak és villák csörömpöltek a tányérokon, és időnként valaki hangosan nevetett egy-egy jól sikerült poénon.

Hyunjin közben a tenyerét a combomra simította az asztal alatt. Csak pihentette ott a kezét, mintha emlékeztetni akarna rá, hogy mellettem van. A mozdulat melegséget árasztott, és akaratlanul is elmosolyodtam, miközben egy falatot vettem a számba.

Időnként felém hajolt, és halkan kérdezett tőlem egy-két dolgot.

— Finom lett, nem? — suttogta a fülemhez közel, miközben hüvelykujjával apró köröket írt le a combomra.

— Nagyon — válaszoltam halkan, és elfojtottam egy nevetést, ahogy láttam, milyen elégedett mosoly terült szét az arcán.

— Jól laktál?

— Nem tudom Hyunjin, majd kiderül mikor már végeztem — kuncogtam fel, mire elvigyorodott, és elhúzódott, hogy tovább beszélgessen a többiekkel.

Mikor végre mindenki befejezte az evést, néhányan felálltak, hogy összeszedjék a tálakat és elvigyék a mosogatóba. Én is fel akartam kelni, de Hyunjin egy gyengéd mozdulattal visszatartott.

— Hagyd, majd ők elintézik — mondta, és megint az arcára simult a mosolya, amitől azonnal elolvadtam.

— Na, ki kér desszertet? – kiabált Minho, a hűtőben kotorászva.

A válasz egyöntetű volt; mindenki.

— Micsoda meglepetés — nevetett fel Minho.

— A gerle pár megeszik egyet együtt, vagy kettő lesz? — kérdezte meg vigyorogva, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám és Hyunjinre.

Éreztem, hogy az arcom egy pillanat alatt kipirul, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Hyunjin sem reagált, csak egy kis szemforgatással folytatta a beszélgetést Jeonginnal, mintha Minho megjegyzése meg sem történt volna.

Végül mindenki megkapta a saját adagját, és a kanálcsörömpölés újból elkezdődött, ahogy nekiálltunk a desszertnek. Miközben a pudingot kanalaztam, Jeongin hirtelen felállt az asztaltól, majd egy doboz sojuval tért vissza.

— Gondoltam, hogy jól jönne egy kis ital estére — mondta mosolyogva, és mindenkinek kitöltött egy kis pohárkával.

Ahogy mindenki visszatelepedett az asztalhoz, újra belevetettük magunkat a beszélgetésbe. A hangulat még könnyedebbé vált, mindenki kicsit hátradőlt, a hasunk tele volt, és a társaság nyugodtan élvezte az együtt töltött időt. Hyunjin időnként felém sandított, mintha ellenőrizni akarná, hogy jól vagyok-e. Én pedig minden egyes alkalommal egy apró mosollyal biztosítottam róla, hogy igen, tökéletesen érzem magam.

Mert tényleg így volt.

A desszert utolsó falatai fogytak el, a beszélgetés már sokkal lassabb, nyugodtabb volt, ahogy mindenki kezdett a teltségtől és a fáradtságtól ellazulni. A poharak időnként koccantak az asztalon, halk nevetések töltötték be a helyiséget. Mindenki elégedetten dőlt hátra a széken, néhányan még a kanalukkal kapargatták a pudingmaradékot a kis pohár alján, mint például Minho, mire  észrevettem, hogy Chan hirtelen elcsendesedett.

Felnéztem, és láttam, hogy egyenesen engem és Hyunjint bámulja. A szemöldököm kissé összefutott a zavartságtól, Hyunjin is megállt a mozdulat közepén, miközben épp egy falatot akart a szájába venni.

— Mi az? — kérdeztem végül óvatosan, mert fogalmam sem volt, mi játszódhatott le a fejében.

Chan nem válaszolt azonnal, csak lassan letette a sojuját az asztalra, majd mély levegőt vett. A beszélgetés teljesen abbamaradt, mindenki kíváncsian fordult felénk, érezve, hogy valami komolyabb dolog következik.

— Csak... tudjátok — kezdett bele halkan, de határozottan — sokszor piszkálunk titeket a kapcsolatotok miatt. Néha talán egy kicsit túlzásba is visszük, és lehet, hogy ez kívülről nem mindig tűnik kedvesnek. De remélem, tudjátok, hogy mindez csak vicc. Soha nem bántásból tesszük, soha nem azért, mert kényelmetlenül éreznénk magunkat. Épp ellenkezőleg. Az, hogy elmondtátok nekünk, hogy megosztottátok ezt velünk... nagyon jól esett.

A mellkasomban valami megremegett, ahogy hallgattam. Chan őszinte mosollyal nézett ránk, és tudtam, hogy minden szavát komolyan gondolja.

— Tényleg borzasztóan édesek vagytok együtt — nevetett fel halkan. — És egyáltalán nem kell visszafognotok magatokat. Miért tennétek? Senkit sem zavar néhány csók vagy ölelés, főleg, ha titeket ez boldoggá tesz.

Hyunjin mellettem elmosolyodott, és én is éreztem, ahogy a szám sarka felfelé kúszik. A többiek is bólogatni kezdtek, és ahogy Chan befejezte, egyesével mindenki mondott valamit.

— Igaza van az öregnek  — jegyezte meg Seungmin vigyorogva.

— De tényleg, nagyon örülünk nektek — tette hozzá Jeongin, kedves mosollyal.

— Mondjuk örülnénk ha ma egy kicsit visszafognátok magatokat este... — vetette közbe Han egy sokatmondó vigyorral, mire Changbin azonnal oldalba könyökölte.

— Ennek most meghitt pillanatnak kéne lennie! — szólt rá Chan, de ő maga is elnevette magát.

— Csak azt mondja, hogy néha már olyanok, mint egy romantikus dráma élőben... — forgatta a szemét Minho.

— És? Mi ezzel a baj? Szerintem tök jó! — szólt vissza Changbin. — Mármint nézd meg őket, egyszerűen sugárzik róluk a boldogság.

Hyunjin rám nézett, és a szeme csillogott. Tudtam, hogy pontosan azt érzi, amit én; megkönnyebbülést, hálát és boldogságot.

— Tényleg köszönjük — mondtam végül halkan, de őszintén.

— Hálásak vagyunk, amiért elfogadtok minket — tette hozzá Hyunjin, és megszorította a kezemet az asztal alatt.

Chan egy pillanatig még mosolyogva nézett minket, majd hirtelen felcsillant a szeme, és vigyorogva hátradőlt a székében.

— Na, és most, hogy ezt ilyen szépen megbeszéltük... — kezdte  — pecsételjétek meg ezt a pillanatot egy csókkal!

A többiek azonnal felkapták a fejüket, és egy emberként kezdtek el helyeselni. Hyunjin felnevetett, és egy pillanat alatt előrehajolt, hogy az ajkait az enyémre tapassza. Szabad kezemmel az arcára simítottam, közelebb húzva magamhoz. Nem volt hosszú vagy mély csók, inkább egy játékos, könnyed érintés, de így is elég volt ahhoz, hogy a háttérben a többiek ujjongása felerősödjön. Ahogy elhúzódtam, mosolyogva néztem a szemébe.

— Elégedettek vagytok? — kérdeztem nevetve, a többiekre pillantva.

— Hát, én hosszabbra számítottam — mondta Minho, karba tett kézzel.

— Jézusom, hagyjátok már őket! — nevetett Chan, miközben megcsóválta a fejét.

Hyunjin is nevetett mellettem, majd újra megfogta a kezemet, és megszorította. A többiek még egy ideig tovább kuncogtak, de az este folytatódott a maga nyugodt, barátságos hangulatában.

[...]

Ahogy az asztal körül az utolsó poharak is kiürültek, lassan mindenki a nappali felé kezdett szállingózni. A vacsora kellemesen ellazított minket, és a hangulat továbbra is könnyed, vidám maradt. Hyunjin kezemet szorongatva húzott maga után, egyfolytában mosolygott, mintha egy pillanatra sem tudná elrejteni az örömét. És igazából én sem akartam. A mellkasom tele volt hálával és boldogsággal, hogy ennyire támogató közegben élhetek, és hogy ő itt van velem.

Már épp elértünk volna a nappali küszöbéhez, amikor egy halk hang megállított.

— Lix, várj egy kicsit.

Megtorpantam, és hátrafordultam. Jeongin állt mögöttem, kezeit zavartan tördelve, tekintete kissé idegesen ugrált közöttem és Hyunjin között.

— Tudnál rám szánni öt percet? — kérdezte bizonytalanul. — Csak... szeretnék négyszemközt beszélni veled.

Egy pillanatig nem tudtam, mire számítsak, de Jeongin arckifejezése nem utalt semmi rosszra. Inkább tűnt idegesnek, mint komolynak. Aprót bólintottam, majd Hyunjin felé fordultam, aki kíváncsian pislogott rám.

— Mindjárt jövök, oké? — mondtam neki halkan, mire ő egy mosollyal bólintott. Egy gyors puszit nyomtam az ajkaira, mire kuncogva megrázta a fejét, aztán elengedte a kezemet, és a többiek után indult a nappaliba.

Jeongin némán intett a szobám felé, és én követtem.

Ahogy beléptünk, leültem az ágy szélére, ő pedig pár lépés távolságra állt meg tőlem. Szinte azonnal észrevettem, hogy valami nincs rendben. Nem úgy viselkedett, mint szokott. Általában magabiztos, néha kicsit szemtelen volt, de most mintha teljesen más ember állt volna előttem. Kezeit még mindig idegesen tördelte, és mély levegőt vett, mielőtt végre megszólalt volna.

— Tudod... — kezdte, majd egy pillanatra megállt, mintha újra kellene fogalmaznia a gondolatait. — Én csak... szerettem volna elmondani neked valamit.

Kérdőn néztem rá, de nem szóltam közbe. Hagytam, hogy összeszedje magát.

— Nem biztos, hogy tudod, de mielőtt összejöttetek... Hyunjin nem volt túl jól.

Összeráncoltam a szemöldököm.

— Mire gondolsz?

Jeongin zavartan a hajába túrt.

— Nem úgy értem, hogy valami hatalmas baj lett volna, csak... volt egy időszak, amikor kicsit maga alatt volt. Nem mondta el neked, mert nem akarta, hogy aggódj, így hozzám fordult. Próbáltam segíteni neki, de egyszerűen nem tudtam. Bármit mondtam vagy tettem, úgy éreztem, hogy semmivel sem vittem előrébb. És aztán jöttél te — folytatta Jeongin egy apró, mégis remegős mosollyal. — És minden megváltozott. Nem is kellett különösebben tenned semmit. Egyszerűen csak... ott voltál, és ez úgy látszik elég volt neki. Lassan újra a régi lett, sőt, talán még boldogabb is, mint valaha.

A szívem összeszorult a szavai hallatán.

— Szóval... — Jeongin vett egy mély levegőt, de a hangja már kissé elcsuklott. — Egyszerűen csak... el akartam mondani, hogy hálás vagyok neked. Amiért kihúztad őt abból a gödörből, amibe akkor került. Talán te magad sem tudtad, de megtetted. És látni, hogy most ennyire boldogok vagytok együtt...

Ekkor vettem észre, hogy a szemeiben könnyek csillognak. Egy pillanatig még próbált küzdeni ellenük, de aztán az első könnycsepp legördült az arcán, és mintha ezzel megtört volna a gát, a könnyei egyre sűrűbben kezdtek el hullani.

— Sajnálom, hogy ilyen érzékeny vagyok, csak... annyira boldog vagyok miattatok — zokogta, és hirtelen előre lépett, hogy a karjaimba boruljon.

Teljesen megszeppenve kaptam el őt, ahogy nekem ütközött. A testem megfeszült egy pillanatra, de aztán ösztönösen átöleltem, és kezeimet a hátára simítottam. Éreztem, ahogy a vállai rázkódnak, és az orrát a vállamba fúrja.

— lnnie... minden rendben — suttogtam, miközben gyengéden simogattam a hátát.

— Bocsánat, nem akartam így rád zúdítani ezt az egészet... — motyogta elcsukló hangon, de nem húzódott el.

— Ne butáskodj — mondtam lágyan. — Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, nagyon sokat jelent nekem.

Egy pillanatra elhallgatott, és éreztem, ahogy egy kicsit próbálja összeszedni magát.

— Csak annyira szeretlek titeket együtt látni — motyogta még mindig halkan.

Elmosolyodtam, és kicsit szorosabban öleltem meg.

— Mi pedig téged szeretünk — mondtam, és éreztem, ahogy a könnyei lassan elapadnak.

Percekig csak így maradtunk, én finoman ringattam őt, amíg teljesen meg nem nyugodott. Mikor végül elhúzódott, kissé kipirosodott arccal dörgölte meg a szemeit, majd egy bocsánatkérő, mégis hálás mosolyt villantott rám.

— Köszönöm, Felix hyung.

Egy utolsó, hálás pillantást vetett rám, majd mély levegőt vett, és mosolyogva bólintott.

— Na, gyere, mielőtt Hyunjin hiányolni kezdene.

Ahogy Jeonginnal együtt visszatértünk a nappaliba, a többiek már kényelmesen elhelyezkedtek a kanapékon és a foteleken. A hangulat könnyed volt, a beszélgetések halk morajlása töltötte meg a szobát, néha egy-egy nevetés tört utat magának a társaságban.

Amint beléptünk, Hyunjin szinte azonnal felpattant a helyéről, és egy széles mosollyal az arcán nyúlt felém.

— Gyere ide — motyogta, majd egy gyors mozdulattal lerántott maga mellé a kanapéra.

Egy elégedett vigyorral ejtette kezét a kanapé karfájára, közvetlenül a vállam mögött. Felnevettem a hirtelen gesztusán, majd ahogy mellé ültem, Inniere pillantottam, aki még mindig kicsit kipirosodott arccal, de mosolyogva álldogált mellettünk. Finoman megragadtam a kezét, és egy határozott mozdulattal lehúztam magam mellé. Egy pillanatig még habozott, de aztán engedett a húzásomnak, és lehuppant mellém. Ahogy oldalra sandítottam, láttam, hogy most már sokkal nyugodtabb, bár szemei kissé még mindig csillogtak. Egy támogató, hatalmas mosolyt villantottam rá, mire ő is hasonlóképpen elmosolyodott.

Hyunjin figyelmesen nézett végig rajtunk, majd egy könnyed mozdulattal közelebb hajolt hozzám. Arcát olyan közel húzta az enyémhez, hogy forró leheletét éreztem a fülem mellett, amikor halkan megszólalt.

— Miről beszéltetek?

Éreztem, ahogy egy kis mosoly kúszik az ajkaimra. Hyunjin mindig is kíváncsi természet volt, és ha valami érdekelte, addig nem hagyta békén az embert, amíg ki nem derítette az igazságot.

— Semmi különösről — feleltem mosolyogva, miközben hátradőltem a kanapén.

— Tényleg? — kérdezte gyanakvó mosollyal

— Tényleg, Hyunjin — forgattam meg a szemem nevetve.

Nem adta fel ilyen könnyen. Egyre közelebb hajolt hozzám, mintha titkot akarna súgni a fülembe, de közben apró puszikat nyomott a nyakamra, éppen csak annyira, hogy csiklandozzon. Ösztönösen összehúztam magam, miközben egy halk kuncogás szökött ki belőlem.

— Hyunjin! — suttogtam tiltakozva, de ő csak tovább piszkált.

— Mondd el, miről beszéltetek! — suttogta huncutul, majd még egy apró puszit nyomott a fülem mögé.

— Hyunjin...! — próbáltam komolynak tűnni, de a mosolyom elárult. Végül egy hosszú sóhajt eresztettem meg, és beletörődve megfogtam az arcát, hogy elhúzzam magamtól.

— Majd este elmondom, jó?

Ahogy ezt kimondtam, Hyunjin szeme megcsillant, és ajkára egy ismerős, vigyor kúszott.

— Este, mi? — ismételte sejtelmesen, majd közelebb hajolt,. — Remélem, nem csak beszélgetni fogunk... Más terveim is vannak.

— Hyunjin! — suttogtam hitetlenkedve, miközben lopva körbenéztem, hogy a többiek hallották-e, amit mondott.

Természetesen hallották. Minho, aki az egyik fotelben terpeszkedett, egy diadalmas vigyorral bökött felénk a poharával.

— Na, na, na! Mi lesz este? — kérdezte, Chan elképedve, mire Seungmin azonnal nevetésbe tört ki.

— Hyunjin leállhatnál. El fogod ijeszteni szegény Lixet.

A szoba azonnal nevetésben tört ki, én pedig éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebb lesz. Hyunjin azonban teljes nyugalommal dőlt hátra a kanapén, egy elégedett vigyorral az arcán.

— Bolond vagy... — suttogtam felé, mire ő egy győzedelmes mosollyal egy puszit nyomott az arcomra.

— És te így szeretsz — motyogta mosolyogva.

O

És valóban, akárhogy is próbáltam leplezni, nem tudtam elfojtani a vigyoromat.