And I see forever in your eyes
I feel okay when I see your smile
smile, smile
Wishing on dandelions
all of the time
Praying to god that one day
you'll be mine
Wishing on dandelions all of
the time, all of the time
Dandelions, into the wind you go
Won't you let my darling know?

A kulcs halkan kattant a zárban, ahogy óvatosan elfordítottam. A bejárati ajtó lassan nyílt ki, mintha attól féltem volna, hogy még maga az ajtó is árulkodó zajt csap. A lakás sötét és csendes volt, csak a holdfény szűrődött be a nappali ablakán keresztül. Az órámra pillantottam; fél egy múlt. Túl későn értem haza, megint.

A kabátomat lassan lecsúsztattam a vállamról, ügyelve arra, hogy az anyag ne súrlódjon túl hangosan. A cipőim sarkát is próbáltam minél halkabban a földhöz érinteni, amikor levettem őket. A táskámat a kanapéra tettem, de még ez a mozdulat is túl hangosnak tűnt az éjszakai csendben. Felix miatt aggódtam. Tudtam, hogy valószínűleg már rég elaludt, hiszen mindig próbál korán lefeküdni, amikor én ilyen későn jöttem haza.

Nem volt könnyű napom. Egy céget vezetni sosem az, de ma valahogy minden összejött. Tárgyalások, döntések, amiket nem halaszthattam el, és az irodában tornyosuló feladatok. Ahogy ott ültem, gondolataim mindig visszakanyarodtak Felixhez. Tudtam, hogy otthon van, egyedül. És bár mindig nyugtatott, hogy rendben van, és csak dolgozzak nyugodtan, éreztem a hangjában azt a halvány szomorúságot, amit próbált elrejteni.

Ma este háromszor is felhívtam, hogy megbizonyosodjak arról, jól van. Az első hívásnál még nevetett, próbált felvidítani, de a második és harmadik hívásnál már rövidebbek voltak a válaszai. Nem volt mérges, de éreztem, hogy talán egy kicsit magányos. Ez a gondolat mardosott egész este.

Most pedig itt álltam a sötét lakásban, minden mozdulatomat megfontolva, hogy ne ébresszem fel. Végül is miért is zaklatnám fel őt még jobban? Óvatos léptekkel elindultam a hálószoba felé. Ahogy elértem az ajtót, lassan lenyomtam a kilincset, és résnyire nyitottam az ajtót.

Felix az ágy közepén feküdt, az egyik párnámat szorosan magához ölelve. A takaró félig lecsúszott róla, így láthattam az arcát, ahogy a holdfény megvilágította. Béke és nyugalom sugárzott belőle, ahogy lassan, egyenletesen lélegzett. Az ajkai enyhén elnyíltak, a haja kócosan hullott az arcába. Úgy nézett ki, mint egy angyal.

Egy pillanatig csak álltam az ajtóban, néztem őt, és próbáltam elfojtani azt a bizonyos érzést. Bűntudat. Tudtam, hogy boldoggá teszi, ha dolgozom az álmaimért, de az én álmom ő volt. És mégis, ma este megint túl sok időt töltöttem távol tőle.

Lassan beléptem a szobába, és megpróbáltam olyan halkan mozogni, amennyire csak tudtam. Felvettem a takarót a földről, és óvatosan visszahúztam rá, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel. Közelebb hajoltam hozzá, és lágyan végigsimítottam a haján, amitől az ajkai szinte észrevétlenül elmosolyodtak álmában.

Nem bírtam ki, hogy ne suttogjak valamit.
– Sajnálom, Lix – motyogtam halkan. – Annyira sajnálom.

Nem válaszolt – persze, hogy nem –, de valamiért úgy éreztem, mintha megértené.

Leültem az ágy szélére, és csak néztem őt. A holdfény halványan csillogott az arcán, szinte már szürreálisnak tűnt, mennyire gyönyörű volt. A hajszálai kuszán terültek szét a párnán, az arca nyugodt volt, békés. Mintha semmi sem érinthetné meg ezt a pillanatot, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttünk létezni.

Tudtam, hogy még fogat kellene mosnom, átöltöznöm, és le kéne zárnom a napot. A rutin, amit minden este követek, most távolinak és jelentéktelennek tűnt. Felix hiányzott egész este, és most, hogy végre itt voltam mellette, minden más várhatott.

Óvatosan kinyújtottam a kezem, és végigsimítottam a karján. Az érintésemre megmozdult, a párnámhoz bújt még szorosabban, és egy halk sóhaj hagyta el az ajkait. Nem akartam felébreszteni, de éreztem, hogy muszáj megérintenem őt. Biztosra akartam menni, hogy tényleg itt van, hogy tényleg velem van, hogy az egész napos stressz és távollét most már mögöttünk van.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és csak hallgattam a lélegzetét. Egyenletes volt, nyugodt, ahogy aludt. Az egész testem ellazult, mintha csak a jelenléte oldhatta volna fel azt a feszültséget, amit az egész nap hurcoltam magammal.

Felix hirtelen egy apró mozdulattal közelebb húzódott, és a szemei résnyire kinyíltak. A tekintete álmos volt, kicsit zavarodott, de amikor meglátott, halvány mosoly futott végig az ajkain.
– Hyunjin? – mormolta alig hallhatóan. A hangja rekedt volt, és az álom még mindig nehezen engedte el.

– Itt vagyok – suttogtam halkan, hogy ne riasszam fel teljesen. A kezem automatikusan végigsimított az arcán, és éreztem, ahogy a bőre forró a takaró alatt. – Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem haza.

Felix csak egy kis morgással válaszolt, majd még közelebb húzódott hozzám, az arcát a tenyerembe simítva. – Hiányoztál – mondta szinte hangtalanul, miközben a szemei újra kezdtek lecsukódni.

A szívem összeszorult. Minden alkalommal, amikor kimondta ezt, újra és újra rájöttem, mennyire szerencsés vagyok, hogy ő az életem része. Halkan nevettem, miközben az ujjaimmal az arcélét simogattam.
– Te is nekem.

Ajkain halvány mosoly futott végig, mielőtt visszazuhant volna az álomba. Néztem, ahogy újra mélyen elalszik, és még egy pillanatig ott maradtam mellette, élvezve a közelségét.

Végül óvatosan felemelkedtem az ágyról, és elindultam a fürdőszoba felé. Minden mozdulatom lassú és megfontolt volt, nem akartam megzavarni az alvását. Mégis, mielőtt kimentem volna a hálószobából, visszafordultam, és egy utolsó pillantást vetettem rá. Nyugodtan feküdt, az arca békés volt, és a látványa valahogy könnyebbé tette a nap minden nehézségét.

Tudtam, hogy reggel újra együtt leszünk, és ez a gondolat minden mást háttérbe szorított.

[...]

A fürdőszobában a víz halkan csobogott, ahogy megmostam az arcom, és gyorsan végeztem a szokásos esti rutinommal. Az egyébként automatikus mozdulatok most lassúak és óvatosak voltak, hogy ne keltsek túl nagy zajt. Nem akartam megtörni azt a nyugalmat, ami Felix körül lebegett, mint egy puha, meleg takaró.

Miután fogat mostam, visszaosontam a hálószobába. A sötétség és a holdfény most még otthonosabbnak tűnt, és ahogy az ajtót becsuktam magam mögött, egy pillanatra csak megálltam. Ő továbbra is békésen aludt az ágy közepén, mintha semmi sem érinthette volna meg a világ zajából.

A szekrényhez léptem, és hangtalanul kivettem a pizsamámat. A mozdulataim lassúak és precízek voltak, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Miután gyorsan átöltöztem, újra az ágy szélére ültem, ugyanoda, ahol korábban is.

Felix arcát fürkésztem a halvány fényben, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Az arcvonásai olyan tökéletesek voltak, mintha valaki szándékosan rajzolta volna meg őket, gondosan ügyelve a részletekre. A szemöldökei enyhén íveltek, a szempillái hosszúak és sűrűek, ahogy az arcát árnyékolták. Az ajkai puhának és melegnek tűntek, kissé elnyílva az álmában.

Lassan elmosolyodtam. Olyan nyugodtnak tűnt, olyan gondtalannak. Én pedig, ahogy ott ültem, rájöttem, mennyire szeretem ezt a pillanatot. Talán az egyik legjobban, amikor csak nézhettem őt, hallgathattam az egyenletes lélegzetét, és tudtam, hogy itt van velem.

Felix egy pillanatra megmozdult, és a párnámhoz bújt, amit még mindig szorosan ölelt. Az apró mozdulatától még szélesebben mosolyogtam, és az ujjaim akaratlanul is megmozdultak. Óvatosan végigsimítottam az arcán, az érintésem puhán siklott végig a bőrén.

– Annyira gyönyörű vagy – suttogtam halkan, szinte csak magamnak, ahogy tovább figyeltem őt.

Nem reagált, de a légzése egy pillanatra mintha kicsit megakadt volna, majd újra elmélyült. Csak ültem ott, és néztem őt, próbáltam minden részletet elraktározni magamban. A hajának az illata, a bőrének melege, az a békés kis mosoly, ami időnként megjelent az arcán, amikor valami szépet álmodhatott.

Nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak közelebb. Az ajkamat lágyan az arcához érintettem, egy alig érezhető csókot lehelve rá. Nem akartam megzavarni az álmát, csak egy apró gesztussal emlékeztetni magam arra, hogy most már tényleg itthon vagyok.

Megmoccant, a keze ösztönösen a takaró alól nyúlt ki, és megérintette a karomat. Nem ébredt fel, de úgy tűnt, érezte, hogy itt vagyok. Ez elég volt.

Óvatosan megkerültem az ágyat, hogy ne zavarjam meg a nyugalmat, majd lassan bebújtam mellé a takaró alá. Az ágy alig mozdult meg alattam, annyira igyekeztem halkan mozogni. A testem azonnal ellazult a melegben, ahogy megéreztem a közelségét. Az arcomat a párnába temettem egy pillanatra, miközben a saját légzésem lassan igazodott az övéhez.

Felix hirtelen megmozdult. A párnát, amit addig szorosan ölelt, elengedte, és lassan megfordult, mintha csak megérezte volna, hogy végre mellette vagyok. Az arcán még látszott az álom súlya, a szemei félig csukva voltak, de a kezei automatikusan megtalálták a mellkasomat, és odahúzta magát hozzám.

– Hyunjin... – mormolta álmosan, a hangja rekedtes volt és alig érthető. Az arca a vállamhoz simult, a meleg lélegzete csiklandozta a bőrömet.

– Itt vagyok – feleltem halkan, az egyik kezemmel köré fontam a karomat, hogy közelebb húzzam magamhoz. Felix elégedetten morgott valamit, ami először csak értelmetlen halk motyogásnak tűnt.

– Olyan sokáig... azt hittem, már alszol – mondta végül, de a szavai összemosódtak, mintha még félig az álomban járna.

– Még nem – mosolyodtam el, és az ujjaim végigsimítottak a hátán. – Csak most értem haza.

Még szorosabban bújt hozzám, a keze gyengéden a mellkasomra simult. – Rossz volt nélküled... túl nagy volt a csend – motyogta, majd mélyen belélegezte az illatomat, mintha meggyőződne róla, hogy tényleg ott vagyok. – De azért... nem vagyok mérges...

Az arcomra széles mosoly kúszott, ahogy hallgattam. Még álmosan is próbált megnyugtatni, hogy ne érezzek bűntudatot, pedig pontosan tudtam, mennyire hiányoztam neki. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és egy apró csókot nyomtam a hajába.

– Tudom, hogy nem vagy mérges – suttogtam halkan. – De akkor sem szeretek ilyen sokáig távol lenni tőled.

Halkan motyogott valamit, de már nem értettem tisztán. Az arca teljesen a mellkasomba simult, és éreztem, ahogy a teste egyre jobban elnehezedik, ahogy lassan visszaalszik. Az ujjaim gyengéden végigsiklottak a haján, próbálva megnyugtatni őt és magamat is.

Ahogy ott feküdt mellettem, a légzése újra egyenletes és mély lett. A karjaimat szorosabban köré fontam, és hagytam, hogy az ő közelsége engem is elnyugtasson. Ez a pillanat mindennél többet jelentett. Most már tényleg otthon voltam.

Továbbra is hozzám bújva mormolt valamit, a szavai elmosódottak és álomszerűek voltak, mintha egy másik világból próbált volna szólni hozzám. Az arca még mindig a mellkasomnak simult, és a keze gyengéden kapaszkodott az oldalamhoz.

– Nem jó... túl hideg volt a párna... – motyogta, majd mélyen sóhajtott, mintha az emlék még mindig zavarná.

Elmosolyodtam, és gyengéden végigsimítottam a haján, az ujjaim óvatosan siklottak végig az aranyló tincsek között. – Ne aggódj, már itt vagyok. Nem kell többet a párnával beérned – válaszoltam halkan, hogy ne törjem meg a pillanatot.

Felix elmosolyodott álmában, de a motyogása folytatódott. – Mindig várok rád... még ha késő is... de túl sokáig voltál most...

A szavai halkak voltak, de minden egyes szó mélyen megérintett. Az ujjaim lejjebb siklottak a hátára, ahol lassú, körkörös mozdulatokkal simogattam, próbálva teljesen ellazítani.

– Tudom, és sajnálom – mondtam szinte hangtalanul. – De ígérem, most már itt leszek.

Felix válasz helyett közelebb húzódott, az orra finoman megérintette a kulcscsontomat, és újra mormolni kezdett. – Nem haragszom... csak hiányoztál... mindig hiányzol, amikor nem vagy itt...

A szívem összeszorult a szavai hallatán, és még szorosabban öleltem magamhoz. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hagyva, hogy a jelenlétének melege teljesen betöltsön. Az ujjaim a hátáról visszatértek a hajába, és folytattam a lassú simogatást, amitől a lélegzete még mélyebbé vált.

A mellettem pihegő fiú mostmár teljesen ellazult, de még mindig halk, érthetetlen szavakat mormolt, mintha az álmaiban beszélne hozzám. Hallgatva őt és érezve a közelségét, minden bűntudatom és fáradtságom lassan eltűnt.

– Aludj csak életem – suttogtam halkan, és közben végigsimítottam az arcán. – Itt vagyok, és nem megyek sehová.

Felix ajkai apró mosolyra húzódtak, mielőtt újra teljesen elcsendesedett. A karjaim közt tartva őt, lassan engem is elnyomott az álom. Tudtam, hogy most minden a helyére került.

Nem mondom, hogy az eddigi legjobbak közé tartozik, sőt azt se, hogy a jók közé tartozik, de valahogy mégis tetszik. Sokat gondolkodtam, hogy kitegyem-e vagy ne, de végül itt vagyunk. Na jó, úgy csinálok mintha a nasa egy gépet küldene fel az ürbe, közbe meg csak egy oneshot. Igen, volt egy nagyobbacska kihagyás, és sajnálom. Szünet előtt valahogy nem vitt rá a lélek az írásra, szünetben pedig annyira sok minden és semmi történt, hogy sosem jutottam el az írásig. Hiányoztam amuugy?😌 Gondolom nem, mindegy😂❤️ Kéréseket még mindig szívesen fogadok, ha valakinek lenne valami ötlete. Million kisses, vigyázzatok magatokra🫂💕💕💕