I'm tired of lovin' from afar
And never being where you are
Close the windows, lock the doors
Don't wanna leave you anymore
Oh darling all of the city lights
never shine as bright as your
eyes would trade them
all for a minute more
But the car's outside
And he's called me twice
But he's gonna have to wait tonight

A nap már lebukóban volt, gyenge narancssárga és vörös fények szűrődtek be az ablakomon, sejtelmesen megvilágítva a szobát. Az asztalnál ültem, könyvek és jegyzetek hevertek szanaszét körülöttem, de a betűk egyre homályosabbá váltak. Megpróbáltam koncentrálni, tovább írni a feladatokat, de a gondolataim valahogy mindig visszatértek hozzád. Szinte láttam magunkat a réten, azon a kis tisztáson, ahol legutóbb piknikeztünk. Az arcod derűs volt, a nevetésed visszhangzott a fejemben. Minden olyan egyszerűnek tűnt azon a napon, mintha semmi, és senki sem létezne rajtunk kívül.

A legapróbb emlék is olyan élesnek tűnt, mintha újra ott lennék melletted. Eszembe jutott, ahogy órákon át összebújva feküdtünk a pléden, miközben epret ettünk, és minden egyes mozdulatod annyira természetesnek és tökéletesnek hatott. A szádon megmaradt eper édes íze, a csókjaid, amik könnyűvé és gondtalanná tettek... mintha a világ egy percre megállt volna körülöttünk. Most viszont napok teltek el nélküled, és hiába próbáltam magam elfoglalni, a hiányod egyre jobban érezhetőbbé vált.

Észre sem vettem, hogy könnyeim lassan végiggördültek az arcomon. A torkom elszorult, és egyre nehezebb volt visszatartani a fájdalmat, amit éreztem. Nem akartalak megijeszteni, de már nem bírtam tovább, muszáj volt felhívjalak. Félve nyúltam a telefonhoz, a kezem remegett, ahogy megkerestem a számod. Szinte suttogva ejtettem ki a beceneved, ahogy mindig hívtalak, mintha féltem volna, hogy túl sok lenne az érzéseim súlya.

– Jinnie... – halkan szóltam, mintha ez az aprócska szó is képes lenne visszaadni mindazt, amit érzek.

Pár pillanat múlva meghallottam a hangodat a vonal túloldalán. Olyan törődő voltál, és azonnal éreztem, hogy tudod, valami nincs rendben. Becéztél engem is, ahogy mindig szoktál, „szívem", „életem" – ezek a szavak most különösen fájdalmasan édesek voltak.

– Édesem, minden rendben? – kérdezted halkan, éreztem, hogy aggódsz, és ez csak még inkább összetörte a szívemet.

Nem tudtam megszólalni, a torkomban gombóc volt, és a sírás elfojtotta a szavaimat. Az ablak felé fordultam, és a lemenő napot néztem, ahogy lassan eltűnik a horizont mögött. Újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, és már nem tudtam visszatartani a sírást. Összekuporodtam az asztal mellett, mintha ezzel elrejthetném az érzéseimet, de a hangom remegett, és képtelen voltam bármit is mondani.

– Bokie, kérlek, ne sírj... – szólaltál meg újra, és a hangodban annyi szeretet volt, hogy az még jobban összeszorította a szívemet. – Annyira szeretnék most melletted lenni, hogy megöleljelek.

Hallottam, ahogy próbálsz megnyugtatni, és talán érezted is, hogy most nagyon nehéz nekem. Csak egyre jobban sírtam, és a telefonhoz közelebb hajoltam, mintha így elérhetnélek, mintha így a közeledben lehetnék, még ha csak egy röpke pillanatra is.

– Jinnie... annyira hiányzol... – motyogtam végül, hangom alig volt több egy suttogásnál, de tudtam, hogy megérted.

A szíved ott volt a szavaim mögött, és éreztem, hogy mindent megtennél, hogy itt lehess mellettem, hogy vigaszt nyújts nekem. Ahogy hallgattál, az a pillanat egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű, mintha a lelkünk összeért volna a távolság ellenére is.

Tudtam, hogy most csak a hangod az egyetlen, ami megnyugvást adhat.

A sírás egyre csak erősödött, ahogy a hangod hallottam a vonal másik végén. Képtelen voltam kontrollálni az érzelmeimet, mintha az elmúlt napok fáradtsága, magánya és a hiányod mind egyszerre zúdult volna rám. A szívem szorított, és csak egyre jobban kívántalak magam mellett, hogy érezzem az ölelésedet, hogy megnyugtasson a közelséged. A könnyeim folyamatosan peregtek, és talán te is hallottad a szipogásaimat, mert egy pillanatra elhallgattál, majd megint megszólaltál, lágyan és gondoskodóan.

– Édesem, kérlek... ne sírj így – mondtad olyan törődéssel, amitől újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. – Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked, ugye, baby? Csak egy kicsit tarts ki, és újra ott leszek melletted.

A szavaid szinte selymesek voltak, mint egy puha érintés, ami megnyugtatott. Éreztem, hogy próbálsz megvédeni az érzelmi hullámoktól, és ahogy még több becenevet mondtál, mintha csak ezzel próbáltál volna távol tartani a fájdalomtól.

– Bokie, szerelmem, a világ minden boldogsága te vagy nekem, és én nem akarom, hogy így lássalak... – folytattad, és a hangodban egyszerre volt gyengédség és határozottság. – Akarod, hogy meséljek valamit? Vagy hallgatnál még egy kicsit?

Bár nem szóltam, éreztem, hogy értesz anélkül is. Tudtad, hogy most csak a hangod kell, az az édes törődés, ami mindig képes megnyugtatni. Felidézted az együtt töltött pillanatainkat, mintha csak azért mesélnéd el őket, hogy érezzem: a köztünk lévő távolság nem számít.

– Emlékszel, legutóbb milyen szégyenlős voltál, amikor rám néztél? – kezdted el mesélni, és hallottam, hogy mosolyogsz. – Azt mondtad, csak én tudlak ennyire zavarba hozni...borzasztóan aranyos voltál, tudod? – nevetgéltél kedvesen. – Most is annyira édes vagy, ahogy itt pityeregsz. Bárcsak ott lehetnék, és letörölhetném a könnyeidet, életem.

Szavaiddal, becézéseiddel, emlékeinkkel szinte egy pillanatra elfelejtettem a hiányodat, mintha csak ott lettél volna velem. Az édesen csilingelő nevetésed, a halk szavaid, amik tele voltak törődéssel, mind-mind felmelegítették a szívemet.

Lassan, a megnyugtató szavaid hatására, végre kezdtem érezni, ahogy a könnyeim elapadnak. A mellkasom már nem szorított annyira, és úgy éreztem, mintha a hangod minden fájdalmamat és fáradtságomat elcsendesítette volna. Óvatosan az ágyamba bújtam, betakaróztam, mintha az ölelésedet érezném, és a telefonomat még mindig szorosan a fülemhez tartottam, hogy a lehető legközelebb legyél hozzám.

– Bokie, ha bármi van, ha csak egy pillanatra is szükséged van rám... hívj, rendben? – mondtad lágyan, de határozottan, mintha csak biztosítani akarnál róla, hogy nem maradok egyedül. – Ígérem, mindig itt leszek neked. Mindig.

Csak egy halk „rendben"-t bírtam kipréselni magamból, de tudtam, hogy értesz. A hangod megnyugtatott, és egy apró mosoly kúszott az arcomra, ahogy még egyszer hallottam az édes, gondoskodó szavaidat.

Végül halkan elköszöntünk egymástól, és te letetted a telefont. Ott maradtam csendben az ágyban, és az utolsó szavaid visszhangja ringatott álomba. Tudtam, hogy hamarosan újra látlak, és most már kicsit könnyebben tudtam elaludni, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A szívem megnyugodott, és miközben álomba merültem, minden gondolatom csak körülötted forgott. Ahogy lehunytam a szemem, a hangod még mindig ott visszhangzott a fejemben, mintha soha nem akarna távozni. Az arcodat láttam, ahogy rám mosolyogsz, és ez a kép ott maradt velem, akkor is, amikor az álom lassan magával ragadott.

Egyre mélyebben merültem el a gondolataimban, emlékezve minden egyes közös pillanatra – az ölelésekre, a hosszú beszélgetésekre, amikor szavak nélkül is megértettük egymást. Különösen a legutóbbi piknik képe elevenedett meg előttem, újra és újra. Emlékszem, milyen édes volt az eper íze a csókodban, és ahogy nevettél; akkor tényleg minden olyan tökéletesnek tűnt.

Aztán egy mély sóhajjal szorosabban húztam magamra a takarót, mintha ezzel közelebb érezhettelek volna. Az a gondolat, hogy tényleg velem vagy, még ha nem is fizikailag, elég volt ahhoz, hogy lassan teljesen megnyugodjak. Tudtam, hogy ott vagy nekem, bárhol is legyél.

Az utolsó gondolatom az volt, hogy milyen jó lesz majd újra látni téged, érezni az ölelésedet, hallani a szívdobbanásaidat, és magamba szívni az illatod. Olyan nyugodtan aludtam el, Hyunjin, mint talán még soha, mert tudtam, hogy bármikor ott leszel nekem, amikor szükségem van rád.

Helobeloo. Szóval úgy látszik a második rész is megvan.😁 Ezt az egészet zene hallgatás közben kreáltam a fejemben, aztán eszembe jutott, hogy talán ki is rakhatnám, hátha nem lett olyan borzalmas, és lesz akinek tetszik.🫶🏼
Kommenteket, várom, csillagokért pedig külön puszi jár.🤍