Your skin is warm like an oven
Your kiss is sugary sweet
Your fingers feel like cotton
When you put your arms around me
I feel like I'm just missin' somethin'
whenever you leave

A nappaliban ültem Jisung és Minho társaságában, de úgy éreztem, mintha egy teljesen másik világban lennék. Jisung laptopjából halk zene szűrődött ki, miközben Minho ölében ült. Minho pedig a telefonját böngészte, időnként hangosan felnevetve. Én pedig... nos... én csak ott ültem, egy párnát ölelgetve, és azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik Hyunjin.

Már órák óta nem láttam. Oké, ez talán túlzás, de nekem így tűnt. Amióta ement a stúdióba gyakorolni, én azóta egy szót sem hallottam felőle. Talán ez is rendben lett volna, ha a nappaliban nem éreztem volna magam a világ legmagányosabb emberének.

Jisung és Minho persze remekül elvoltak egymással. Minden alkalommal, amikor felnéztem, vagy Jisung nevetett valamin, amit Minho mondott, vagy épp olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy szinte hallani lehetett volna a szívük dobbanását.

A fenébe... én is ezt akarom Hyunjinnal!

Fel-alá cikázott a gondolat a fejemben, és ahányszor csak rájuk néztem, újra és újra ugyanoda lyukadtam ki. Ők ott voltak egymásnak, míg én csak ültem itt, és azon tűnődtem, hogy Hyunjin vajon most épp melyik mozdulatsort gyakorolja. A fejemben már láttam is: valószínűleg koncentráltan néz maga elé, a homloka kissé gyöngyözik az izzadságtól, a mozdulatai pedig tökéletesen összhangban vannak a zenével.

Nem bírtam tovább.

– Srácok, megyek – mondtam gyorsan, és mielőtt válaszolhattak volna, már fel is pattantam a kanapéról.

Jisung meglepetten nézett rám. – Hova mész Lix?

– Csak... levegőzök egyet – motyogtam, miközben a kabátomat felkaptam, majd a cipőmbe bújtam.

Minho a szemöldökét felhúzva nézett utánam, de nem kérdezett semmit, csak visszatért a telefonjához. Én pedig gyorsan elhagytam a dormot, mielőtt bármi mást mondhattak volna.

Ahogy közelebb értem a stúdióhoz, már hallottam a zene dübörgését. Nem volt túl hangos, épp csak annyira, hogy tudjam, Hyunjin bent van és táncol. Halkabban vettem a lépteimet, mintha attól tartottam volna, hogy egyetlen zajos mozdulat elrontja azt a varázslatot, amit ő odabent teremtett.

A zene vezetett, és pár lépés után meg is találtam Hyunjint. Az ajtó félig nyitva volt, így egyszerűen csak megálltam a küszöbön, és onnan figyeltem őt. Nem tudtam volna megzavarni, még ha akartam volna sem. Hyunjin egy teljesen más embernek tűnt, amikor táncolt – koncentrált, szenvedélyes, mintha egyedül lenne az egész világon.

A mozdulatai olyan könnyedek voltak, mintha a gravitáció nem is hatott volna rá. A zene ritmusára mozgott, a teste minden ütemre tökéletesen reagált. Láttam, ahogy egy-egy intenzívebb mozdulat után kifújja a levegőt, majd egy törülközőért nyúlva megtörli az arcát, mielőtt újra visszalépne a tükör elé.

És én csak álltam ott, mintha gyökeret eresztettem volna. Teljesen elvarázsolt.

A szemeim képtelenek voltak levenni róla. Mintha ez a másik Hyunjin – a táncos, aki teljesen elmerült a szenvedélyében – egy külön személy lett volna. És ez a „másik Hyunjin" ugyanúgy megbabonázott minden alkalommal, amikor láttam őt.

A számat akaratlanul is kinyitottam, a szívem gyorsabban vert, és azon kaptam magam, hogy teljesen elvesztem a látványában. Az én Hyunjinem. Az enyém.

Hyunjin hirtelen megpördült, és a mozdulat végeztével a tükörben meglátott engem. Egy pillanatra megállt, a zene tovább szólt, de ő már nem mozdult. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, majd megfordult, és felém indult.

– Lix? – kérdezte rekedt hangon, ami biztosan az órákon át tartó gyakorlás következménye volt. – Mit csinálsz itt?

– Nem bírtam tovább – mondtam, majd vállat vontam, mintha az előző pár órában, nem végig rajta járt volna az eszem. A kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, majd apró lépésekkel indultam el Hyunjin felé.

Hyunjin is közelebb lépett, és a homlokát ráncolva, de még mindig mosolyogva nézett rám. – Mi az, hogy nem bírtad tovább?

Egy mély sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd lassan megráztam a fejem. – Hiányoztál.

Hyunjin arca ellágyult, és a keze óvatosan az enyém felé nyúlt.

– Nekem is, te – mondta halkan, majd közelebb húzott magához. – De miért nem vártál meg?

– Jisungék túl boldogok voltak. Mindenhol csak nevetés és szerelem... – motyogtam zavartan. – És én csak... én is ezt akartam veled.

Hyunjin felnevetett, és egy apró puszit nyomott az arcomra.

– Annyira édes vagy, Lixie – suttogta. – Én mindig itt vagyok neked.

A fiú ellépett tőlem, majd gyorsan felkapott egy törölközőt, és a vállára dobta.

– Adj tíz percet – mondta, és egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt eltűnt volna a stúdió zuhanyzójában.

Ahogy hallottam a víz csobogását, leültem a tükör előtti padra. Az ujjammal a nadrágom szélét piszkálgattam, és azon kaptam magam, hogy újra és újra végigpörgetem a fejemben az előbbi pillanatokat. Hyunjin mindig is elbűvölt, de ahogy táncolt, az valami egészen más volt. Nemcsak gyönyörű volt, hanem lenyűgözően szenvedélyes is. Mint mindig.

Mire visszatért, már friss ruhát viselt – egy laza fehér pólót és sötétkék farmert. Gyorsan összepakolta a cuccait a sporttáskájába.

– Készen vagyok – jelentette ki, majd elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. – Mehetünk?

Először csak néztem rá, aztán egy halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy összekulcsoltam az ujjainkat.

– Mehetünk.

A stúdióból kézen fogva indultunk ki. A nap már magasan járt az égen, és ahogy kiléptünk az épületből, kellemes meleg fogadott minket. Hyunjin a telefonján pötyögött valamit, majd felnézett rám.

– Van egy hely a közelben, ahol jó tésztát csinálnak. Mit szólsz, ha odamegyünk?

– Jó lesz – bólintottam, miközben éreztem, hogy a keze melegsége továbbra is ott lüktet az ujjaimon. Igazából teljesen mindegynek hatott ebben a pillanatban, hogy hová megyünk, számomra csak egy dolog számított: Hogy Hyunjinnal lehettem.

Pár perc séta után megérkeztünk egy kis étterembe, amelynek ablakai mögött barátságos hangulatú, faasztalos belső tér terült el. Hyunjin előre lépett, hogy kinyissa az ajtót nekem, majd mögöttem belépett. Az étterem kellemesen csendes volt, csak néhány asztalnál ültek.

Leültünk egy ablak melletti asztalhoz, és Hyunjin szinte azonnal elkezdte böngészni az étlapot. Én viszont nem tudtam nem őt nézni. Ahogy a homloka kissé ráncba szaladt, miközben a választékot olvasta, vagy ahogy gondolkodás gyanánt, az ajkait harapdálta. A kedvenceim közé tartozott, Hyunjin apró dögös szokásai közül.

– Mit nézel? – kérdezte, amikor észrevette, hogy figyelem.

– Csak téged... – sóhajtottam, mire egy apró vigyor kúszott az arcára.

– Hát persze – húzta el játékosan a száját. – Akkor remélem, élvezetes a látvány.

– Mindig az... – motyogtam, és egy kicsit még el is pirultam.

Rendeltünk – ő egy nagy adacarbonarát, én pedig egy adag paradicsomos tésztát–, majd csendesen beszélgettünk,
miközben várakoztunk. Hyunjin mesélt a
gyakorlásról, én pedig néha
közbeszóltam, de leginkább csak
hallgattam őt.

Amikor az étel megérkezett, a
beszélgetésünk kissé elcsendesedett,
mert mindketten az ételeinkre
koncentráltunk. Azon kaptam magam,
hogy néha lopva ránézek, ő pedig
visszamosolyog.

Az étkezés végém Hyunjin fizetett – hiába próbáltam ellenkezni –, majd kézen fogva elindultunk vissza a dorm felé. Az ebéd közben eltöltött nyugodt pillanatok után minden sokkal könnyebbnek tűnt. Mintha a világ újra a helyére került volna, csak mert ő ott volt mellettem.

[...]

Ahogy visszaértünk a dormhoz, Hyunjin kinyitotta az ajtót, én pedig követtem őt. A nappaliból halk nevetés és beszélgetés zaja szűrődött ki. Amint beléptünk, az összes szem ránk szegeződött.

Jisung és Minho a kanapén ültek, pontosabban Jisung Minho ölében, mint egy kiskutya, és éppen valami viccen nevettek, amit már valószínűleg csak ők ketten érthettek. Chan a laptopja fölé hajolt, de felénk pillantott, amikor megérkeztünk. Changbin az egyik sarokban ült, és a tévére szegezte a tekintetét, miközben Seungmin és Jeongin a telefonjukon mutogattak valamit egymásnak.

Jisung volt az első, aki megszólalt.

– Levegőztél? – kérdezte, egy széles vigyorral az arcán. – Útközben Hyunjinnal is összefutottál?

A többiek halk nevetése felcsendült a szobában, én pedig éreztem, hogy az arcom azonnal elvörösödik. Kínosan elmosolyodtam, és megvontam a vállam.

– Pontosan – feleltem, és lopva Hyunjinre néztem, aki csak egy halvány mosollyal nézte a jelenetet.

– Ó, persze, persze – folytatta Jisung, és már készült is újabb megjegyzéssel, de Minho befogta párja száját.

– Hagyd már szegényt – szólt rá Minho nevetve. – Te sem bírod egy óránál több ideig nélkülem .

A többiek újra halkan felnevettek, míg Jisung szúros pillantásokkal illette Minhot. Hyunjin csak csendesen megfogta a kezem, majd a többieknek intett egyet.

– Majd jövünk – mondta egyszerűen, és már húzott is magával a szobák felé.

Ahogy beléptünk a közös szobánkba, Hyunjin azonnal lerakta a sporttáskáját az ágy mellé, és egy mélyet sóhajtott. Én közben leültem az ágy szélére.
Hyunjin hátradőlt az ágyon, magával húzva engem is. A mellkasához szorított, miközben az ujjaival lassan játszadozott az enyémen.

Ahogy ott feküdtünk az ágyon, a nap fénye lassan halványult az ablakon túl, a dorm csendje pedig lassan körülölelt minket. Hyunjin ujjai még mindig az enyémen játszottak, apró köröket rajzolva a bőrömre. Éreztem, ahogy minden mozdulatával egyre inkább megnyugszom. A nappaliban hallatszó halk nevetgélések is valahogy távolinak tűntek.

– Baby... – szólalt meg hirtelen Hyunjin, majd rám pillantott. A hangjában volt valami furcsa lágyság, ami mindig kizökkentett.

– Hmm? – néztem vissza rá, kissé álmosan.

– Tudod, mennyire örültem, amikor megláttalak a stúdióban? – kérdezte, miközben szemei mélyen az enyémbe fúródtak.

Nem tudtam, mit mondjak. Csak bólintottam, miközben egy félénk mosoly jelent meg az arcomon. Hyunjin közelebb húzódott, és egy rövid csókot nyomott a homlokomra.

– Azt hittem, egyedül kell végigcsinálnom azt a hosszú délutánt – folytatta. – De ahogy megláttalak az ajtóban... valahogy minden sokkal könnyebb lett.

A szavai súlya szinte megállította a szívverésem. Néha elfelejtettem, hogy Hyunjin mennyire jól tud bánni a szavakkal, amikor rólam volt szó.

– Én sem bírtam nélküled – vallottam be halkan. – A nappaliban ülni és nézni, ahogy Jisung és Minho úgy elvannak egymással... csak arra gondoltam, hogy én is veled akarok lenni.

Hyunjin szemei megvillantak a gyér fényben. Egy pillanatra mintha lenyelte volna a mondanivalóját, aztán végül megszólalt:

– Tudod, hogy mindig itt vagyok neked, ugye?

A hangja olyan őszinte és biztos volt, hogy nem volt rá szükség, hogy válaszoljak. Csak közelebb húzódtam hozzá, érezve a testéből áradó meleget, és hagytam, hogy ez az egyszerű pillanat többet mondjon mindennél.

Az idő lassan telt, de egyikünk sem siette el. A csend csak néha tört meg egy-egy halk sóhajjal, vagy a dorm falain kívüli neszekkel. Végül Hyunjin ismét megszólalt, de most már egy széles mosollyal az arcán.

– Tudod, mit? Még Jisung cukkolását is megérte elviselni, ha ez volt a vége.

Felnevettem, és játékosan meglöktem a vállát. – Akkor legközelebb őt is elhívjuk?

Hyunjin felhúzta a szemöldökét, majd úgy tett, mintha nagyon elgondolkodna. – Csak akkor, ha Minhot is elhozzuk. Legalább ellesznek egymással.

Ezúttal mindketten nevettünk, és az este lassan, de biztosan a miénk lett.

Az ágyban fekve Hyunjin karjai között éreztem magam igazán biztonságban. Az illata, a melegsége, ahogy a szívverését hallottam – minden annyira megnyugtatott, hogy észre sem vettem, mikor kezdtek lecsukódni a szemeim. Hyunjin ujjai lustán simogatták a hátamat, és halk, szinte dallamos sóhajokat hallatott, miközben lassan ő is kezdett elszenderedni.

Már majdnem teljesen álomba merültünk, amikor halk kopogás törte meg a csendet. Az ajtó résnyire nyílt.

– Gerlepár – kuncogott az ajtón behajolva – kész a vacsora.

Hyunjin félig kinyitotta a szemét, és álmosan felült. Egyik keze még mindig körém fonódott, mintha nem akarna elengedni. Én mocorogni kezdtem, de csak a fejemet emeltem fel annyira, hogy Chanra nézzek.

Chan halvány mosollyal figyelt minket az ajtóból.

– Rendben, hyung – motyogta Hyunjin, mielőtt Chan finoman becsukta volna az ajtót.

Fáradt nyögést hallattva visszazuhant Hyunjin mellé az ágyra. – Én nem akarok kimenni – motyogtam álmosan.
Ahogy Hyunjin fölém hajolt, éreztem, ahogy az ajka puhán érinti a homlokomat, majd az orrom hegyét, végül az arcom minden apró szegletét. A szívem azonnal gyorsabb tempót diktált, mintha versenyezne vele. Az érintése édes volt, mégis szinte kiborítóan csiklandozott, és képtelen voltam visszatartani a nevetésemet.

– Jinnie~ – kuncogtam halkan, próbálva eltolni az arcát, de csak félig-meddig sikerült.

– Mondd... – motyogta ártatlan mosollyal, mintha fogalma sem lenne róla, mit csinál.

– Nem akarsz inkább vacsorázni? A többiek nem lesznek túl boldogok, ha sokáig váratjuk őket – mondtam, bár magam sem voltam biztos benne, hogy tényleg menni akarok. Sokkal inkább maradtam volna így.

Hyunjin erre megállt, egy pillanatra elgondolkodva nézett rám. Aztán elmosolyodott, és vállat vont. – Sokkal inkább csókolgatlak, minthogy most kimenjek vacsorázni.

Az arcom azonnal elvörösödött. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire zavarba jöttem, de ő csak követte a mozdulatomat, és újabb csókot nyomott az állam vonalára.

– Komolyan mondom, Hyunjin – próbáltam szigorúan szólni, de a hangom elgyengült a nevetéstől. – Chan meg fog ölni minket!

– Akkor legalább édes emlékekkel halok meg – vigyorgott, miközben az ajkai ezúttal a nyakamhoz közelítettek.

Halkan felsóhajtottam, és az ujjaimat az ő pólójába kapaszkodva próbáltam visszanyerni az irányítást. De ahogy felnéztem rá, az a szemtelen vigyor az arcán teljesen levett a lábamról.

– Hyunjin, ne csináld ezt – mondtam halkan, próbálva komoly maradni, de a mosolyom elárult.

– Akkor ne nézz így rám – döntötte oldalra a fejét, összepréselve telt ajkait, mintha tényleg megpróbálna ellenállni.

– Hogy? – kérdeztem játékosan, és szándékosan nagyra nyitott szemekkel bámultam rá, ártatlanságot mímelve.

Hyunjin felnevetett, majd megcsóválta a fejét. – Pont így... Lix... ez halálos fegyver.

– Akkor miért nem adod meg magad? – szúrtam vissza egy mosollyal, miközben egy kicsit erősebben megmarkoltam a pólóját, és magamhoz húztam.

Hyunjin ajka az enyémhez ért, a csók lassú volt, mégis intenzív, mintha minden pillanatot ki akarna élvezni. Éreztem, ahogy az ujjai finoman az arcomra simulnak, és még közelebb húz magához.

Egy halk sóhaj szakadt ki mindkettőnkből, ahogy teljesen elvesztünk egymásban. Az agyam hátsó részében talán még mindig ott motoszkált Chan és a többiek, de abban a pillanatban semmi sem számított, csak Hyunjin és az isteni csókjai.

A csók elnyúlt, szinte időtlenné vált, mígnem Hyunjin halkan elnevette magát, és hátrébb húzódott. Az ujjai még mindig az arcomon pihentek, az érintése gyengéd volt, de éreztem, hogy alig bírja visszafogni magát.

– Tudod, te tényleg veszélyes vagy – mondta halkan, miközben szemei még mindig az enyémeket kutatták.

– És ezt éppen te mondod? – válaszoltam halkan, de a mosolyom elárulta, hogy élveztem a helyzetet.

A fiú ajkai újra megmozdultak, mintha mondani akarna valamit, de végül csak az orrát az enyémhez dörzsölte, mielőtt visszadőlt volna mellém az ágyra.

– Komolyan, ha Chan most megöl minket, azt mind rád fogom – mondta játékosan, miközben az egyik karját lazán körém fonta.

– Nekem megérné – kuncogtam, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Hallottam a szívverését; gyorsabb volt, mint szokott, és ettől valahogy még közelebb éreztem magam hozzá.

Néhány percig csak csendben feküdtünk, míg a külvilág teljesen elhomályosult körülöttünk. Hyunjin ujjai lassan simogatták a hajamat, mintha megpróbálna álomba ringatni.

– Menjünk, mielőtt tényleg baj lesz – mondta végül, de a hangja túl nyugodt volt ahhoz, hogy komolyan tudjam venni .

– Még egy percet kérek – motyogtam, szorosan hozzábújva.

Hyunjin nem ellenkezett. Csak mélyen felsóhajtott, mintha elfogadná a sorsát, és újra átölelt.

– De csak egy perc – mondta halkan, bár egyikünk sem mozdult.

Az ajtó hirtelen újra megnyikordult, és Minho türelmetlen hangja szólalt meg.

– Meddig kell még várnunk rátok?

Hyunjin felnevetett, miközben felemelte a fejét, hogy az ajtó felé nézzen. – Jövünk.

Minho csak a szemét forgatva ment vissza a nappaliba konyhába.

Én azonban meg sem moccantam. Csak lustán néztem Hyunjinra, és halkan motyogtam neki.

– Szerintem maradhatnánk még egy kicsit.

Hyunjin halkan felnevetett, és óvatosan megfogta az állam, hogy egy újabb lopott csókot adhasson. – Gyorsan megkajálunk, aztán folytatjuk, oké? Az egész este a miénk. – motyogta miközben folyamatosan az ajkaimat csókolgatta.

Végül sóhajtva felkeltem, de ahogy Hyunjin kézen fogva vezette ki a szobából, egy dolgot biztosra vettem: ez a nap még tökéletesebbé vált.

Okkkké. 4 rész 😀 Igaz, egyáltalán nem vagyok vele megelégedve, nem tudom most valahogy nem tetszik ez az egész. A koncepció, maga jó, de valahogy mégsem sikerült úgy leírnom, ahogy azt akartam. Még mindig várom az ötleteket.
Million kisses!! 💌💋❤️