What do you want from me?
Why don't you run from me?
What are you wondering?
What do you know?
Why aren't you scared of me?
Why do you care for me?
When we all fall asleep, where do we go?

Este volt, és ahogy hallottam a bejárati ajtó halk kattanását, azonnal tudtam, hogy ki az. Hyunjin. Mindig ilyenkor jön. Csendesen, szinte lopakodva, mintha egy árnyék lenne, nem is ember. A nappali félhomályában megpillantottam őt: nyúzott, sápadt, karján friss égésnyomok és sebek, nyakán halványan sötétlő foltok. A fekete-szürke melegítője szintén foltos volt, mintha valami küzdelem nyomait hordozná, de ő ezzel mit sem törődött. Tekintetében nem volt semmi élet, csak az üres, jeges pillantás, amelyen régen megtanultam kiigazodni. Legalábbis azt hittem.

Megszoktam már, hogy jön-megy, hogy sosem mond el semmit. Minden harmadik, negyedik nap így jelenik meg, és egyre több a seb, egyre több a nyom. Tudtam, hogy nem szereti az életét, régen többször is véget akart vetni neki, de mindig azt mondta, hogy csak miattam él még. De akkor mégis miért viselkedik így? Miért jön el minden alkalommal összetörve, mintha a világ rajta csattanna?

Ahogy elindult fel az emeletre, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, forró düh öntött el. Utáltam, hogy mindig így érkezik meg. Összetörten, sebeivel és sérüléseivel, de sosem mondja el, hogy mi történt. Annyi kérdésem volt, és ő mindig ugyanazt a rideg, kibírhatatlan választ adta, amivel még inkább az őrületbe kergetett.

- Hyunjin! - kiáltottam utána, a hangom talán a kelleténél keményebben csengett.

Lassan megfordult, arcán megvető, keserű mosoly ült. Tekintetében nem volt semmi melegség, semmi, ami azt mutatta volna, hogy érdekli, mit érzek. Hogy én érdeklem. Csak nézett rám hidegen, mint egy szobor.

- Mi a baj Lixie? Nem örülsz, hogy élek? - kérdezte halkan, gúnyosan, a szavak úgy csúsztak ki a száján, mintha egy perverz viccet mesélne.

Egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Éreztem, hogy a haragom és az aggodalmam összecsapnak bennem. Nem bírtam elviselni ezt a cinikus, távolságtartó maszkot, amit minden alkalommal felvett, mintha az élete nem számítana. Mintha én nem számítanék.

- Mégis miért csinálod ezt? - kérdeztem rekedten, próbálva kordában tartani az érzelmeimet. - Miért jössz mindig így? Mi történt veled, Hyunjin? Hol van a régi Hyunjin?

Hyunjin csak vállat vont, és a szájából újabb szavak csúsztak elő, jegesen és rezzenéstelenül, mintha semmit sem jelentene neki az egész. Mert tényleg nem jelentett.

- Miért érdekel ennyire? Gondoltam, épp ideje lenne egy kis feszültséget oldani - mondta, majd egy cinikus vigyor kúszott az arcára. - Tudod, gondolkodtam rajta, hogy egyszerűen véget vetek az egésznek... de aztán rájöttem, hogy miért ne játszanék még egy kicsit? Különben is, nem lenne elég érdekes befejezni, amíg látom, hogy ennyire aggódsz miattam.

Az érzelemmentes, hideg szavak a mellkasomba vágtak, és éreztem, hogy összeroppanok a fájdalom súlya alatt. Szándékosan csinálja ezt. Szándékosan hergel fel, hogy aztán hideg távolságtartással eltaszítson magától. Mintha szórakoztatná az egész. Hányszor játszottuk már el ezt...

- Te nem vagy normális - suttogtam, már nem is tudtam, sírjak-e vagy ordítsak. - Miért kell ezt csinálnod? Miért kell viccet csinálnod az életedből?

Hyunjin arca teljesen üres maradt, szemeiben nem volt semmi emberi, mintha a szavai mögött valóban nem lenne semmi lélek.

- Az élet? Lix, az élet egy ócska tréfa. Nem is értem, miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy itt maradjak. Néhány ember... néhany ember egyszerűen csak megérdemli a szenvedést. Talán én is közöttük vagyok. A között a néhany ember között - mondta, majd egy pillanatra elnézett mellettem, mintha már ott sem lennék. - De ha ennyire akarod, hát maradok még egy kicsit. Hisz csak miattad vagyok még mindig itt nem, baby?

Rám nézett, de nem volt benne semmi gyengédség vagy hála, csak az a végtelen üresség, és gúny, amely már kezdett felemészteni engem is. A szavaival mintha direkt ütötte volna azokat a sebeket, amelyeket csak én éreztem.

Nem bírtam tovább. A szavaival mintha egyre mélyebbre lökött volna a saját kétségbeesésembe, és éreztem, hogy a dühöm és a fájdalmam végül könnyekbe fordul. A könnyek lassan, szinte észrevétlenül kezdtek csordulni az arcomon, és nem tudtam már megállítani őket. Idegesen remegtem, miközben próbáltam felfogni, hogy az az ember, akire én mindent feltennék, képes így bánni velem.

Hyunjin azonban csak nézett rám, szinte megvető kifejezéssel az arcán, az ajkán az a szörnyű, gúnyos mosoly, ami csak még inkább elmélyítette a fájdalmamat. Lassan közelebb lépett, és mintha direkt a kínzásomra tett volna minden mozdulatot, finoman végighúzta az ujjait a nedves, könnyekkel áztatott arcomon, letörölve a könnyeimet. Éreztem a hűvös érintését, és ez még mélyebben sebezett meg. Tudtam, hogy ő nem lát ebben semmi különlegeset, csak játszik velem, mint egy ragadozó az áldozatával. Számára egy voodoo baba lettem. Mindig is az voltam.

Lassan megfogtam a kezét, gyengéden, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet, mint egy szellem. Láttam a bőrét borító sebeket, az égésnyomokat, amik mélyen a húsába martak, és az ujjaim óvatosan érintették őt, abban a reményben, hogy talán most... talán most megérzi, hogy számít nekem.

De Hyunjin teste azonnal megfeszült, a tekintete rideggé vált, mintha egy pillanatra is túl közel engedett volna magához. Tudtam, hogy gyűlöli az érintésem, és most is pontosan így reagált: hirtelen kirántotta a kezét az enyémből, mintha megégettem volna.

A gúnyos mosoly visszatért az arcára, és egy pillanatra sem próbálta elrejteni, mennyire mulattatja a fájdalmam. A tekintete tele volt sötét örömmel, és ahogy felvihogott, úgy éreztem, mintha még egy kés fordulna meg bennem.

- Te aztán igazán nem adod fel, mi? - nevetett ki nyíltan, majd megfordult, mintha az egész jelenet nem jelentett volna semmit számára. Lassan elindult az emeletre, a fürdő felé, hátrahagyva engem a csendes, fullasztó magányomban.

Csak álltam ott, még mindig a könnyeimet törölgetve, miközben ő eltűnt a szemem elől, és próbáltam megérteni, miért vagyok még mindig itt. Miért ragaszkodom hozzá akkor is, ha minden lépésével csak még mélyebb sebeket ejt rajtam? Szépen, lassan ásom a magam sírját, mibe Hyunjin fog egyenes belelökni.

[...]

Az emelet felől halk léptek zaja szűrődött le, és hamarosan Hyunjin feltűnt a lépcső tetején. Tiszta ruhát viselt, egy pólót és egy sötét nadrágot, amiket már sokszor hagyott itt, mintha csak része lenne a mindennapjainak. És ahányszor tudtam, kimostam ezeket a ruhákat, mert legalább ennyit meg akartam tenni érte. Bármit, ami segíthetett volna, még ha az csak egy apró gesztus is volt. Igaz, nem tudtam miért.

Hyunjin lassan közeledett felém, és ahogy végre rám nézett, vigyor ült ki az arcára. Az a hűvös, rideg vigyor, ami mindig pontosan tudta, hogy hol talál meg engem, hol tud legjobban fájni.

- Légy jó fiú Yongbokie, és vigyázz magadra - mondta gúnyosan, olyan könnyedén, mintha csak egy ártatlan megjegyzés lett volna.

A szavai viszont úgy vágtak belém, mint a legélesebb kés. Mindig ezt mondta, és mindig ugyanazt éreztem: dühöt, tehetetlenséget. Neki kellene vigyáznia magára, nem nekem! Hiszen én próbáltam megmenteni őt, én akartam megóvni, de ő csak tovább süllyedt az ürességében, és én itt maradtam, újabb és újabb sebekkel, egyedül.

- Hyunjin... - suttogtam, de nem tudtam befejezni a mondatot. Nem voltak már szavaim hozzá, és talán nem is akarta hallani őket.

Egy pillanatig még nézett rám, az arca élettelen, csak az a rideg mosoly maradt, majd egyszerűen megfordult és kiment, olyan nyugodtan, mintha csak sétálni indult volna. Ahogy az ajtó halkan becsukódott mögötte, tudtam, hogy elment. Újra.

Szóval. Ez egy kicsit más lett..úgy minden értelemben. Szerintem eléggé máshogy írtam, mint ahogy szoktam, és maga a stílusa is más. Ezerszer írtam át, ez az egyik változat, amire azt mondom még, oké. Nem akartam túlzásokba esni, nem tudom ki mennyire bírja ezeket a témákat, így ezt lightosra írtam inkább. Ez egy oneshot könyv lesz (big brain logika) amibe csak Hyunlix lesz. Mielőtt bárki megkérdezné, nem tudom mikor lesznek részek, amikor jön ihlet, akkor írok, és kész. Valószínűleg minden onshot-hoz lesz egy szám, amit érdemes hallgatni olvasás közben, csak, hogy jobban átadja a vibe-ot. A kommenteket imádom olvasni szóval bármit írhattok, örülni fogok neki. Lehet az kritika, vagy dicséret, akármi:)