Your morning eyes, I could stare
like watching stars
I could walk you by, and I'll tell
without a thought
You'd be mine, would you mind
I took your hand tonight?
Know you're all that I want this
time
I'll imagine we fell in love
I'll nap under the moonlight skies
with you
I think I'll picture us, you with the
waves
The ocean's colors on your face
I'll leave my heart with your air
So let me fly with you
Will you be forever mine?

A nap már a fejem felett járt, de a fáradtság nehezebben tört rám, mint valaha. A lábaim ólomsúlyúak voltak, minden lépés egy-egy harcot jelentett, ahogy az állomás felé tartottam. Az utcán csak elvétve haladtak mellettem emberek, de ez is elég volt, hogy még jobban felerősítse az ingerültségemet. Egész nap nem volt egy normális pillanatom, egy olyan ember se volt akivel ne vesztem volna össze, minden zavart, mindenen felhúztam magam, és most itt álltam, tele dühvel és kimerültséggel, a metrót keresve, mintha legalább az hazavezethetne valami békességhez. Siettem. A táskám a vállamat tépte, valahogy már az is idegesített, ahogy minden lépésnél a bordámhoz koccant. Az állomás bejáratánál egy kisebb tömeg torlódott fel, ahogy az emberek a kijáratot és a bejáratot váltották egymással. Mély levegőt vettem, és igyekeztem a tömegen átjutni, egyre csak a mozgólépcsőt figyelve. Már ekkor éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet.

Mire leértem, a jármű épp megérkezett. Az ajtók tompa kattanással nyíltak ki előttem, én pedig sietve léptem be. Ülőhely már nem volt, persze miért is lett volna? Az ajtó melletti kapaszkodókhoz álltam, próbáltam valahogy megtámasztani magam, de a táskám már félig lecsúszott a vállamról. Már-már feladtam volna a próbálkozást, amikor egy mogorva férfi oldalról nekem jött, ahogy a legutolsó pillanatban próbált leszállni. A lökése kis híján kibillentett az egyensúlyomból, a táskám pedig végképp félrecsúszott, de még épp el tudtam kapni. – Mi a...  – morogtam halkan, inkább magamnak, mint neki, és egy szúrós pillantással néztem utána, ahogy eltűnt az állomás forgatagában. Visszaigazítottam a táskát, de már nem is éreztem, hogy a vállam húzza, annyira elzsibbadt a karom. Ahogy a metró meglódult, gyorsan a kapaszkodó után nyúltam, de a termetem nem segített sokat – éppen hogy elértem. A karom remegett a fáradtságtól, de nem maradt más választásom. Az alagút zaja elnyomta a metró halk zötykölődését, én meg próbáltam nem gondolni semmire, csak álltam ott, a saját nyomorúságomba süppedve.

Néhány megálló után egy hatalmas tömeg préselődött be az ajtókon. Utáltam a zsúfolt helyeket, de ez valami egészen más szint volt. Az emberek úgy özönlöttek be, mint valami árhullám, és én azonnal éreztem, hogy ennél rosszabb már tényleg nem lehet. Egyszerre volt minden: a forró levegő, ami az emberek testéből áradt, a különféle illatok, amik keveredtek – izzadtság, parfüm, valami gyorséttermi étel maradéka. Ráadásul mindenki beszélt, valaki a telefonjába ordított, mások egymással vitatkoztak. A hangzavar olyan volt, mintha a fejem közepébe fúrnák, és éreztem, hogy a torkom is kezd szorulni a nyomasztó tömegtől. Próbáltam megtartani magam, de minden egyes kanyar vagy fékezés újabb lökéshullámokat küldött a metróban állók között. Jobbra-balra taszigáltak, én pedig minden izmommal azon voltam, hogy valahogy talpon maradjak. De aztán valaki – már meg sem tudtam volna mondani, hogy ki – hátulról meglökött, és ahogy előre lendültem, ösztönösen az előttem ülő férfi vállába kapaszkodtam.

Egy pillanatra teljesen lefagytam. Ereztem a kabát durva anyagát, és az agyam csak annyit tudott feldolgozni, hogy megint sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam. A férfi azonban gyorsan reagált; határozottan, de nem durván fogta meg a karomat, hogy stabilan álljak, és éreztem, ahogy a szorítása mintha azt jelezné, hogy rendben van, nem esek el. Nem nézett rám rögtön, csak előre, mintha ez az egész a legtermészetesebb dolog lenne.

– Elnézést... – suttogtam, alig hallhatóan, miközben sietve elvettem a kezem. Az arcom égni kezdett a szégyentől, a szívem pedig úgy kalapált, mintha egy maraton után lennék. A férfi ekkor rám emelte a tekintetét, és én hirtelen nem tudtam, mit kezdjek azzal, ahogy nézett.

Ahogy felnéztem rá, egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Az éjfekete haja lazán hullott a homlokára, mintha egy szélfuvallat csak most simította volna oda, mégis tökéletesen rendezettnek tűnt. Az a fajta haj, amit az ember legszívesebben megérintene, csak hogy tudja, tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik. A bőre sima volt és hibátlan, porcelánfehér, amit az állomás gyér fénye még inkább kihangsúlyozott. Ívelt, sötét szemöldökei árnyékot vetettek mogyoróbarna szemeire, amelyek mandula formájukban szinte ragyogtak, mintha valami különleges fényt őriztek volna magukban. Nem tudtam megmondani, hogy ez a fény a metró hideg neoncsöveiből származott-e, vagy csak belülről áradt ki belőlük. A tekintetem megállt az ajkain. Teltek voltak, tökéletes formájúak, és természetes rózsaszínjük olyan színt sugárzott, amitől önkéntelenül is elszorult a torkom. Meg sem kellett mozdulnia, hogy érezzem; ezek az ajkak könnyed mosolyra, higgadt szavakra vagy épp komoly hallgatásra születtek. A pillantásom akaratlanul is tovább kalandozott. Fekete hosszú kabátot viselt, egyszerű szabásút, de az anyag minősége messziről kitűnt. Elegáns volt, mégsem hivalkodó, ahogy a kabát egyenes vonalai a vállaitól a térdéig futottak. A kabát alatt egy szürke, kötött pulóvert viselt, ami tökéletesen simult rá, épp csak annyira, hogy érezhetővé tegye, mennyire jól arányos az alkata. Egyenes, széles vállai voltak, amelyek erőt és magabiztosságot sugalltak, és a kabát ujjai alól kilátszó kézfejei hosszú, karcsú ujjakkal végződtek, mintha valami művész kezei lennének. A nadrágja szorosan követte a lábai vonalát, de mégsem túl szoros, éppen csak annyira, hogy megmutassa a kecsességét és erejét. A bokájánál láttam, hogy egy pár egyszerű, de minőségi fekete bakancsot viselt, aminek a fűzője tökéletesen be volt kötve, mintha minden egyes részletet gondosan megválogatott volna.

Te jó isten. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Mint egy görög isten, aki véletlenül a mi pokoli világunkba tévedt. A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, a körülöttünk állók is hallják. Képtelen voltam elszakadni tőle. Észre sem vettem, hogy tátva maradt a szám, egészen addig, amíg meg nem szólalt.

– Jól vagy? – kérdezte, és a hangja halk volt, de mély, és valahogy megnyugtató. Aggodalom bujkált benne, őszinte érdeklődés, mintha tényleg érdekelné a válaszom.

A valóság olyan hirtelen csapott arcon, mint egy hideg zuhany. Te jó ég, én tényleg végigmértem egy random pasit? És még csak nem is próbáltam leplezni. Az arcom égni kezdett, mintha lángra kaptam volna. Makogni kezdtem, összevissza keresgélve a szavakat.

– I-i-igen, persze, jól vagyok, köszönöm – nyögtem ki végül, a lehető legrosszabb módon. A hangom remegett, a szavaim pedig túlságosan gyorsan követték egymást. Valószínűleg úgy tűnt, mintha nem lennék rendben, de legalább próbáltam nyugodtnak tűnni. Ez persze teljes kudarc volt. Zavartan elfordítottam a fejem, hogy legalább a pillantásait elkerüljem, de valahogy nem bírtam sokáig nem rá nézni. Szégyelltem magam, és közben azt kívántam, bárcsak a föld nyelne el, de egy másik részem... egy másik részem azt kívánta, bárcsak tovább beszélne.

A metró minden kanyarnál és fékezésnél ugyanazt a hintázó mozgást végezte, mintha csak engem próbálna kibillenteni az egyensúlyomból. A férfi ott ült előttem, még mindig nyugodt és elegáns, mintha a tömeg zsúfoltsága, a hangzavar, a lökdösődés mind-mind nem is létezne számára. Néha oldalra pillantott, mintha a gondolatai valahol egészen máshol járnának, de minden apró mozdulatából érződött az a fajta magabiztosság, amihez az ember ritkán jut közel.

Aztán, amikor néhány megálló múlva az előtte lévő két hely váratlanul felszabadult, mindenféle habozás nélkül cselekedett. Egyik kezével finoman maga mellé intett, a másikkal pedig könnyedén megragadta az alkaromat, és egyetlen mozdulattal lerántott az ülésre maga mellé.

– Mi a... – kezdtem, de a hangom elhalt, ahogy nagyokat pislogva néztem rá. Az arcom valószínűleg már rég piros volt, de most biztos, hogy vörösen izzott.

Az idegen, mintha megérezte volna a zavart pillantásomat, kuncogva nézett rám. Az a nevetés olyan könnyed volt, szinte játékos.

– Ha tovább vársz, valószínűleg valaki más már leült volna ide – magyarázta egyszerűen, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna. – Így legalább nem kell tovább állnod, és nem lökdösnek össze-vissza.

A szavai egyszerűek voltak, de valahogy mégis hatással voltak rám. Éreztem, hogy a vállaim egy kicsit lazulnak, mintha a feszültség lassan kiszállna belőlük. Aprót biccentettem, még mindig kicsit zavartan, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a férfi tekintete most is rám szegeződött. Ahogy elhelyezkedett mellettem, keresztbe tette a lábát, majd halkan sóhajtott. Az ujjait lazán az ölébe ejtette, és a kabátja anyaga finoman megzörrent a mozdulattól. A metró közben újabb megállóhoz ért, de ő csak hátradőlt, mintha a világ minden ideje az övé lenne.

– Nem értem, miért kell az embereknek ennyire figyelmetleneknek lenniük – szólalt meg váratlanul, és a hangja halk volt, de épp elég erőteljes ahhoz, hogy átszelje a metró zsibongását. – Egyszerűen... miért kell mindenkit fellökni, mintha csak tárgyak lennének? Ez a tömeg... kész rémálom.

Felnéztem rá. A hangja kellemesen csengett, és bár a szavai panaszosak voltak, nem tűnt keserűnek. Sokkal inkább mintha ki akarta volna beszélni magából a bosszúságát.

– Egyetértek – válaszoltam, és meglepődtem, hogy a hangom most szokatlanul nyugodt volt. – Ma egész nap ezt csinálják velem. Mintha láthatatlan lennék. Vagy mintha nem számítana, hogy én is ott vagyok.

Az idegen elmosolyodott. Ezúttal egy kicsit szélesebben, ami miatt az arca még barátságosabbá vált. Láttam, hogy a szeme sarkában apró ráncok húzódnak.

– Az emberek néha túlságosan a saját kis világukban élnek – folytatta, miközben egy pillanatra körülnézett, mintha azt vizsgálná, ki figyel minket. – Csak előre néznek, és az a fontos, hogy ők maguk elérjék a céljukat. Az nem számít, ha közben másokat ellöknek, vagy kellemetlen helyzetbe hoznak. Pedig nem olyan nehéz egy kicsit körülnézni, figyelni másokra

Meglepődtem, hogy a férfi milyen könnyedén beszélgetett velem. Egy idegen, aki csak úgy megszólított, aki nem bosszankodott azon, hogy korábban majdnem rázuhantam. Ehelyett valami egészen más történt; mintha a férfi észrevette volna, hogy ott van, és érdekelné is, hogy mit gondolok.

– Néha azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha az emberek egy kicsit lassítanának – folytatta. – Ha megpróbálnának nem rohanva élni. Nem lenne ez az állandó feszültség.

Bólintottam. Szavai megfogtak. Valahogy igaznak tűntek, valódinak. Az idegen közvetlensége pedig kizökkentette a megszokott szorongásából. Észre sem vettem, hogy közben én is elkezdtem beszélni, egyetértettem vele, hozzátettem a saját élményeimet, bosszúságaimat, és egyszerre éreztem úgy, hogy ez a metróút valahogy kevésbé nyomasztó. Az idegen mellett valahogy minden kicsit egyszerűbbnek tűnt.

A metró monoton zaja kitöltötte a beszélgetésünk közti rövid szüneteket, de furcsa módon egyáltalán nem éreztem kínosnak a csendet. A férfi, akit most már kezdtem magamban barátságos ismeretlenként emlegetni, valahogy természetessé tette az egészet. Mintha egy régi ismerősöm lenne, akivel egyszerűen csak kényelmes együtt lenni. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de a jelenléte könnyített a napom nyomorúságán.

Ahogy tovább beszélgettünk – hol arról, hogy az emberek mennyire figyelmetlenek, hol arról, hogy ki mennyire utálja a zsúfolt tömegközlekedést –, valaki hirtelen leült mellém. Egy idősebb férfi volt, talán az ötvenes évei végén járhatott, kissé gyűrött arcvonásokkal, de a mosolya... nos, az túl széles és túl kaján volt ahhoz, hogy bármi jóra számítsak tőle. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.

Az alak tetőtől talpig végigmért, a pillantása szinte perzselő volt, ahogy rajtam időzött. A gyomrom egyből összeugrott a kellemetlenségtől. Elfordítottam a fejem, próbáltam a barátságos férfire koncentrálni, aki most a telefonját piszkálta, de az érzés, hogy a másik férfi engem bámul, szinte tapintható volt. Ahogy a percek teltek, a helyzet egyre kínosabbá vált, aztán a férfi megszólalt.

– Szép arcod van, kölyök – mondta vigyorogva, és bár a szavak egyszerű bóknak hangzottak, a hanghordozása valahogy visszataszító volt. – Hány éves vagy szépség?

Felix, csak nyugodj meg – ismételgettem magamban. Talán, ha nem reagálok, akkor abbahagyja. De nem hagyta. A flörtölő megjegyzések sorra érkeztek, és én minden szónál egyre mélyebbre süllyedtem a kényelmetlenség mocsarába. A férfi nem csupán beszélt, hanem egyre közelebb hajolt hozzám, mintha a személyes tér fogalma számára teljesen ismeretlen lenne. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit mondott, de amikor hirtelen egy kezet éreztem a combomon, megfagyott a vér az ereimben.

Teljesen ledermedtem. Az agyam képtelen volt felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik. Az ujjai erősen szorították a combom felső részét, és minden mozdulatot leblokkoltak bennem. Hirtelen olyan kicsinek és tehetetlennek éreztem magam, hogy még a légzésem is elakadt. Óvatosan próbáltam a tőlem jobbra ülő férfi felé húzódni, a barátságos ismeretlen felé, akiben most minden reményem volt. De ahogy megpróbáltam elcsúszni, a pasas keze csak erősebben szorított.

– Ne félj már – mondta kaján mosollyal. – Csak barátságos vagyok. Már azt se ehet?

Az undor teljesen elborított. Most már tényleg nem tudtam mit tenni, csak tehetetlenül néztem a barátságos férfire, hátha észreveszi. A tekintetem kétségbeesett lehetett, szinte könyörögtem a szemeimmel, hogy tegyen valamit.

És tett is.

A férfi már eleve szúrós tekintettel figyelte a mellettem ülőt, mintha kezdettől fogva sejtette volna, hogy valami nincs rendben. Amint azonban találkozott a pillantásommal, az egész arckifejezése megváltozott. Az addig nyugodt és barátságos vonások helyét határozottság vette át, és egy pillanat alatt cselekedett.

A kezével elérte a pasas kezét, amely még mindig a combomon volt, majd határozottan leemelte onnan. De ezzel nem állt meg; a combomra fogott, mintha azt jelezné, "innentől én vigyázok rád." A mozdulata tele volt magabiztossággal, és éreztem, hogy a szorításában ott van a védelem ígérete.

– Azt hiszem, ideje abbahagynia – mondta a férfi, a hangjában már nyoma sem volt a barátságosságnak. Szúrós, éles hangon szólt, de nem kiabált. A pasasra nézett, egyenesen a szemébe, és folytatta. – Nem tudom, mit képzel, de talán elfelejtette, hogy egy nyilvános helyen vagyunk. Egyébként is, ahelyett, hogy magánál talán húsz évvel is fiatalabb emberekkel flörtöl, inkább áskálódjon a maga korosztályában. Letapizni pedig nem igen illik ismeretlen embereket, főleg ott nem, ahol maga tette az előbb.

A hangja tele volt nyers határozottsággal, de volt benne valami... szarkasztikus él is. Mintha pontosan tudná, hogy a szavaival zavarba hozza és megalázza a férfit.

– És most... mi lenne, ha keresne magának egy másik helyet? Valahol jó messze tőlünk mondjuk – A szavai ugyan mosolyt kísértek, de az a mosoly inkább volt fenyegető, mint barátságos.

A pasas először csak motyogott valamit, aztán morgolódva felállt. Láttam, hogy végig a földet bámulja, miközben elindult a metró másik végébe, de nem mert visszanézni. Amint eltűnt, én csak pislogva néztem a mellettem ülő férfire, aki nyugodtan visszadőlt a helyére, mintha mi sem történt volna. Az arca azonban ismét felvette a barátságos kifejezést, a mosolya most már sokkal szelídebb volt.

– Minden oké? – kérdezte végül, és a hangjában ismét ott volt az a könnyedség, amit eddig hallottam.

Én csak bólintottam, bár még mindig remegtem egy kicsit.

– Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan, és közben azon gondolkoztam, hogy lehet, ő az egyetlen fényes pont ezen a szörnyű napon.

A barátságos férfi, miután a perverz alak eltűnt, még egy pillanatig az ajtó irányába nézett, mintha biztos akarna lenni abban, hogy az tényleg nem jön vissza. Aztán visszafordult felém, az arcán ismét ott volt az a szelíd mosoly, de a szemei nem tudták teljesen elrejteni a dühöt, ami még ott izzott benne. Sóhajtott egyet, és a fejét kissé megrázva morgott maga elé.

– Nem értem, hogy lehetnek egyesek ennyire undorítóak – kezdte, a hangja tele volt csalódottsággal és megvetéssel. – Komolyan mondom, ezek az alakok... azt hiszik, mindent megtehetnek, csak mert senki sem állítja meg őket. Hát, ma pofára esett, az biztos.

A hangja erőteljes volt, mégis kontrollált. Nem kiabált, még csak fel se emelte a hangját, de minden szavában benne volt a hitelesség, mintha a létezése maga is egy figyelmeztetés lett volna az ilyen alakok számára. A keze az ülés szélébe kapaszkodott, ujjai kissé megfeszültek, mintha csak azzal tartaná vissza magát attól, hogy az előbbi helyzeten tovább idegeskedjen. Én csak hallgattam, és próbáltam feldolgozni, hogy valaki végre kiállt értem – hogy valaki hajlandó volt nemcsak észrevenni, hanem tenni is valamit. És ez a valaki egy ismeretlen volt.

– Az a legrosszabb, hogy ezek még azt is elhiszik, hogy joguk van ahhoz, amit csinálnak – folytatta, és egy keserű mosoly jelent meg az arcán. – Mintha a világ az övék lenne. Mindig is utáltam az ilyen viselkedést. Ha valamiért igazán el tudom veszíteni a türelmemet, akkor ez az.

Ahogy hallgattam, éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz. A kezem ökölbe szorult az ölemben, és a gyomromban kavargó érzések – a hála, a szégyen és az ingerültség furcsa keveréke – egyre jobban feszítettek. De valami elindult bennem, és mielőtt még átgondolhattam volna, mit csinálok, a számon kiszökött az első szó.

– Igazából... – kezdtem, aztán azonnal elhallgattam. De a férfi rám nézett, a tekintetében őszinte érdeklődés volt, és ettől akaratlanul is tovább beszéltem. – Ez... ez nem is az első alkalom. – Nem tudom, miért, de... valamiért az emberek azt hiszik, hogy ezt megtehetik velem, vagy akárki mással. Talán mert... nem tudom, talán a természetem miatt, vagy mert fiatalnak tűnök, vagy egyszerűen csak úgy nézek ki, mint aki nem fog visszaszólni. De szinte minden harmadik vagy negyedik nap történik egy ilyen... – A hangom elcsuklott, ahogy elfordítottam a fejem, és a metró padlóját kezdtem bámulni. – Már nem is számolom. Inkább csak próbálom elviselni, és remélem, hogy minnél gyorsan véget ér.

Amint befejeztem a mondandómat, azonnal rájöttem, mit mondtam. Az arcom forrón lüktetett, a szégyen pedig úgy öntött el, mint egy jéghideg zuhatag. Mit csináltam? Hogy mondhattam el ezt egy teljesen idegennek? Nem néztem rá, nem akartam látni az arcát, a reakcióját. Talán sajnálkozva néz, talán furcsállja, talán azt gondolja, hogy túldramatizálom. Bármi is volt a válasza, biztos voltam benne, hogy nem akarom látni.

– Hé – szólalt meg végül, egy kicsit oldalba bökve könyökével. Hangja lágyabb volt, mint előtte bármikor. Egyáltalán nem ítélkező, inkább megértő, szinte már vigasztaló. – Nézz rám.

Lassan, vonakodva emeltem rá a tekintetemet. Az arca teljesen őszinte volt, semmi nyoma nem volt a szánalomnak vagy a kételkedésnek, amitől annyira féltem. Ehelyett a tekintete tele volt együttérzéssel és valami különös elszántsággal.

– Ez nem a te hibád – mondta határozottan, a szemeit mélyen az enyémekbe fúrva. – Akármit gondolnak magukról ezek az alakok, akármit képzelnek rólad, ez nem a te hibád. És nem is kellene, hogy elviseld. Nem értem miért nézi végig mindenki, ahelyett, hogy segítene az ilyen helyzetekben.

Egy pillanatra elakadt a szavam. Valahogy, ahogy mondta, elhittem neki. Az egész testem, ami addig feszült volt, most lassan ellazult, mintha a szavai tényleg képesek lennének egy kicsit levenni a terhet a vállamról. Csak bólintottam, éreztem, ha megszólalnék, elsírnám magam szánalmamba, amit aztán végképp nem akartam.

A férfi elmosolyodott, egy apró, bátorító mosoly jelent meg ajkain. – Ha valaha újra megtörténik – tette hozzá halkan –, csak nézz rám így, mint az előbb. Észre fogom venni.

A mondattól valahogy még forróbb lett az arcom, de most nem a szégyentől, hanem valami egészen mástól, amit nem tudtam volna megfogalmazni.

A szavain elgondolkodtam, majd éreztem, ahogy egy mosoly szép lassan az arcomra kúszott. Nem is akartam elrejteni, még ha próbáltam is komolynak maradni. Egy halvány vigyorral fordultam felé, és félrebillentett fejjel megszólaltam.

– És mégis miből gondolod, hogy legközelebb is itt leszel, ha valami ilyesmi történik? Vagy hogy egyáltalán találkozunk még valaha?

A férfi felvonta az egyik szemöldökét, mintha kihívásnak venné a megjegyzésemet. A szája sarka már ott játszott egy mosolyra, de még várt pár pillanatot, mielőtt válaszolt volna. A szemeiben csillogás bujkált, mintha szándékosan húzná az időt, hogy még kicsit izgasson a válasszal.

– Hát, először is – kezdte lassan, kissé oldalra dőlve a székében, mintha csak kényelmesebb pozíciót keresne, miközben beszél –, nem olyan nagy ez a város, mint gondolod. És hidd el, nem is annyira hatalmas a metróhálózat. Ha nagyon kell, megtaláljuk egymást.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, a mosolyom szinte akaratlanul szélesedett. Ez most komolyan ennyire magabiztos?

– Megtaláljuk? – ismételtem nevetve, a szememet forgatva. – És ezt mégis hogy gondoltad? Állandóan metrózol, vagy mi?

– Valójában igen, elég gyakran metrózom – mondta egyszerűen, mintha ez magától értetődő lenne. – És elárulom, ilyen zsúfoltság nem mindig van. Ha megnyugszol, általában sokkal nyugisabb az út, mint ma. De azt azért nem bánom, hogy most pont így alakult.

Egy pillanatra szinte elakadt a lélegzetem a kijelentésétől. Próbáltam nem túlgondolni, amit mondott, de a szavai mégis megdobogtatták a szívemet. Valami volt a hangjában, az a könnyedség, amivel beszélt, és az a mosoly, ami az egész helyzetből valami egészen különlegeset csinált.

– Szóval csak úgy... véletlenül összefutunk újra – motyogtam, és közben alig bírtam letörölni a mosolyt az arcomról. – Ez elég gyenge tervnek tűnik.

– Nem is terv – vágott vissza könnyedén, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. – Egyszerűen csak megérzés. Meg egy kis szerencse.

A szemeim összeszűkültek, mintha gyanakodnék rá, de valójában már magamban is nevettem. Nem volt mit mondanom erre, és talán nem is akartam. A magabiztos mosolya valahogy elérte, hogy egy pillanatra elfeledkezzek minden kellemetlen érzésről, minden zavaromról. Csak ültem ott, és hagytam, hogy ez a furcsa, mégis meglepően kényelmes beszélgetés folytatódjon.

Ahogy a metró lassított az állomásnál, felkészültem arra, hogy a végeláthatatlan tömegen keresztül kiverekedjem magam az ajtóig. A táskám szíja már újra a vállamat nyomta, és éreztem, hogy a fáradtság szinte lenyom a székbe, de nem érdekelt. Ám amikor az ajtók halkan kattanva kinyíltak, és az emberek elkezdtek tolongani, valami megállított. A szemem az ajtók felé villant, de csak ültem ott, mintha gyökereket növesztettem volna. A megálló nevét bemondta a hangosbemondó, én pedig egy szinte közömbös hangon szólaltam meg, mintha csak az időjárásról beszélnék, miközben visszaültem a helyemre.

– Itt kellett volna leszállnom.

Körbe sem néztem igazán, csak hagytam, hogy a tömeg kisodródjon, én pedig ülve maradtam.

A férfi mellettem kissé meglepetten fordította felém a fejét. Az egyik szemöldöke felugrott, mintha nem hinné el, amit mondtam.

– És mi tartott vissza? – kérdezte, hangjában egyértelműen érződött a kíváncsiság. – Miért nem szálltál le?

Sóhajtottam, majd ráemeltem a tekintetem, és vállat vontam.

– Nincs kedvem átverekedni magam ezen az egészen – mutattam a tömegre, ami még mindig a metró ajtajainál tolongott. – A következő megállóban sokan leszállnak, az azutániban pedig végre egy kis levegőhöz jutok. Ráadásul jól fog esni egy kis séta hazáig. Legalább kiszellőzik a fejem, mire hazaérek.

A férfi egy pillanatig csak nézett rám, mintha próbálná eldönteni, komolyan beszélek-e, majd halkan elnevette magát.

– Nem rossz stratégia – jegyezte meg, majd kissé oldalra biccentette a fejét. – Bár elég szokatlan. Nem mindenki vállalna be plusz egy-két megállót, csak hogy ne kelljen átlökdösnie magát a tömegen.

– Hát, én nem vagyok mindenki – válaszoltam halkan, egy apró mosollyal. A szavaim talán magabiztosnak tűntek, de az igazság az, hogy egyszerűen csak túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak.

A férfi egy pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, majd mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, újra rám emelte a tekintetét.

– Én is ott szoktam leszállni, ahol most tervezel majd. Közel lakom.

Ez a kijelentés váratlanul ért, és egy pillanatra nem is tudtam mit mondani. Az arcomról viszont biztosan leolvashatta, hogy meglepett a dolog, mert kuncogva folytatta.

– Na, ne nézz így rám – emelte fel védekezően a kezét.

Elnevettem magam, bármennyire is próbáltam visszafogni. A hangom beleveszett a metró tompa zörejeibe, de éreztem, hogy valami könnyedség kezd eluralkodni rajtam. Szinte már nevetséges volt, ahogy véletlenül ugyanazon az útvonalon haladunk. Az egész helyzet valahogy kevésbé tűnt magányosnak.

Ahogy a metró megérkezett a következő megállóba, a tömeg szinte kirobbant az ajtókon. Az emberek özönlöttek kifelé, mintha az utolsó esélyük lenne a menekülésre. Csak ültem, és néztem, ahogy milliónyi hely szabadul fel, majd amikor az ajtók ismét bezáródtak, a metró már sokkal csendesebbé vált. Az azutáni megállóban mindketten leszálltunk, és ahogy kiléptünk a hideg, tiszta levegőre, valami különös könnyedség töltött el. A lépcsőkhöz érve egymás mellett indultunk el felfelé. Az éjszaka lassan közeledett, az utcai lámpák narancsos fénye pedig puhán világította meg az utat. Nem szóltunk semmit, de nem is volt rá szükség. A csend nem volt kínos – inkább kényelmes, mint egy meleg takaró a fáradt testemen. Egymás mellett lépkedtünk, az arcunkon mosoly játszott, mintha mindketten egy cinkos titkot őriznénk.

Néhány percnyi séta után – ami sokkal rövidebbnek tűnt, mint valójában volt – halkan kuncogni kezdtem, majd oldalra pillantottam, hogy az idegen figyel-e. Egy kis szünetet tartottam, majd végül megszólaltam, próbálva megőrizni a komolyságomat, de a hangom elárult.

– Szóval... biztos nem követsz?

A férfi rám nézett egy pillanatra, és oldalra biccentett, a szemöldökét enyhén felhúzva nézett rám. Az arcán bujkáló vigyor láttán még nehezebb volt visszatartani a nevetésemet, de folytattam.

– Mondjuk... ha mégis követnél, talán nem is bánnám. Nem minden nap követnek egészem hazáig ilyen helyes pasik. Legalább biztonságba vagyok – A szavaimat halkan mondtam, de elég hangosan ahhoz, hogy hallja.

A férfi vigyora kiszélesedett, és megtorpant, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. Flörtölő pillantással nézett a szemembe, miközben lazán a zsebébe csúsztatta a kezét.

– Szóval helyesnek tartasz – mondta önelégült mosollyal, mitől egy pillanatra a gyomrom is összerándult. – Akkor, ha ennyire nem zavar, hogy "követlek", talán hazakísérhetnélek. Biztonság kedvéért, persze.

A szememet forgattam, de éreztem, hogy az arcom kezd kipirulni. Ennek a pasinak túl nagy élvezetet okozott a visszavágás, és valahogy én is jobban szórakoztam, mint szerettem volna. Egy pillanatra megálltam, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, majd egy halkan nevetős hangon válaszoltam.

– Hát, ha már így, önként jelentkezel, nem foglak megakadályozni – mondtam, szándékosan vigyorogva.

Mindketten elnevettük magunkat, lépteink szinte szinkronban hangzottak az üres utcákon. A beszélgetés könnyedsége úgy lebegett körülöttünk, mint valami láthatatlan kötelék, ami egyre szorosabbá vált, ahogy haladtunk előre. Az éjszaka hűvös levegője ellenére valami melegséget éreztem a mellkasomban. Valamit, ami most először nem a kimerültségtől fakadt.

Ő közben csendben figyelt, egy halvány mosollyal az arcán. Mintha tudta volna, hogy hezitálok, hogy valamit mondani akarok, csak éppen nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Egy mély lélegzetet vettem, és végül megtettem a lépést felé.

– Egyébként... hogy hívnak? – kérdeztem óvatosan, mintha az eddig eltöltött idő után ez lett volna a legtermészetesebb kérdés.

Elvigyorodott, és szinte szemtelen könnyedséggel válaszolt.

– Hwang Hyunjin. És téged?

Kicsit megkönnyebbülve elmosolyodtam.

– Lee Felix – mondtam halkan.

Láttam, ahogy a nevem ízlelgeti magában, mintha azzal játszana, hogyan hangzanak együtt.

– Lee Felix... – ismételte lassan. – Illik hozzád.

A szívem szinte kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam. Talán csak egy udvarias megjegyzés volt, de a pillantása... Az valahogy többnek tűnt ennél. Egy darabig csak álltunk, némán, a szemeim önkéntelenül az övéibe kapaszkodtak.

Aztán közelebb lépett. Alig néhány centi volt már csak köztünk. Éreztem, hogy a torkom kiszárad, és mozdulni sem mertem. Az arca közelebb hajolt az enyémhez, épp csak annyira, hogy alaposan végignézzen rajtam. Elidőzött az arcomon, az ajkaimon, majd újra a szemeimre fókuszált. Az arcom szinte lángolt, levegő sem igen jutott immáron a tüdőmbe.

Felegyenesedett, és egy apró, mosollyal nézett rám.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg.

Még mindig nem tudtam megszólalni, csak némán bólintottam.

– Túl tolakodó lennék, ha elkérném a számod?

A szavai váratlanul értek, egy pillanatra teljesen lesokkolódtam. Elkérni a számom? Ő most tényleg ezt kérdezte?

Zavaromban csak lassan ráztam meg a fejem, annyira elbűvölt a pillanat, hogy fel sem fogtam, miért kezd el olyan leplezetlenül kuncogni.

– Szóval? – nézett rám vigyorogva. – Meg is adod... vagy esetleg találjam ki?

Hirtelen tértem magamhoz, hogy szinte éreztem, ahogy az arcom még vörösebb lesz. Gyorsan nyúltam a telefonjáért, amit már készen tartott, és remegő kézzel beütöttem a számom. Próbáltam nem rá nézni közben, de éreztem, hogy a tekintete minden mozdulatomat követi. Amint beírtam, visszanyújtottam neki a készüléket, és gyorsan lesütöttem a szemem.

– Tessék – motyogtam.

– Köszönöm – mondta mosolyogva, és a hangjából tisztán kiérződött, mennyire jól szórakozik rajtam.

Hyunjin lassan hátrált egy lépést, de közben továbbra is rám szegezte a tekintetét. Ahogy figyeltem, éreztem, hogy egyre nehezebb lesz elengedni ezt az estét. A csend köztünk már nem volt feszengő, inkább csak tele volt olyan szavakkal, amelyeket egyikünk sem mert kimondani. És akkor, szinte észre sem vettem, hogy a gondolataim kicsúsztak a számon.

– Igazából... nem akarom, hogy véget érjen ez az este.

Ahogy kimondtam, azonnal megfagyott bennem a vér. Miért mondtam ezt? Hogy lehettem ennyire átlátszó? Gyorsan lesütöttem a szemem, mintha ezzel visszaszívhatnám a szavakat, majd néhány percre átkozni kezdtem magam. De amikor újra ránéztem, ő csak felvont szemöldökkel, kíváncsian nézett rám. Aztán egy széles mosoly terült szét az arcán.

– Ebben nem vagy egyedül – szólalt meg halkan, hangja annyira őszintének tűnt, hogy nem tudtam mást tenni, mint hittem neki.

Egy pillanatra csak néztünk egymásra, aztán, mintha csak valami vigaszt akarna adni, megszólalt.

– De ha már így érzel... akkor talán felhívhatnál a napokban. Mit szólsz?

A szavai egyszerre megleptek és nyugtattak. Volt valami olyan könnyedség abban, ahogy ezt mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Ugyanakkor a mosolyában volt valami játékos is, mintha azt sugallta volna, hogy őszintén kíváncsi, tényleg meg merem-e tenni.

Először csak némán néztem rá, a gondolataim egymást kergették, aztán lassan elmosolyodtam.

– Egész jó ajánlat... – mondtam végül, próbálva elfolytani a kuncogásom. – Még átgondolom – hangom halk, de mégis valamilyen szinten határozott volt. – Oké, átgondoltam. Fel foglak hívni – jelentettem ki mosolyogva.

Hyunjin mosolya még szélesebb lett, mintha pontosan erre a válaszra várt volna. A pillantása olyan volt, mintha újra meg akarna győződni róla, hogy komolyan gondolom, de nem kérdezett vissza, nem tett megjegyzést. Csak bólintott egy aprót.

Egy ideig még álltunk ott, a csönd valahogy most is kellemes volt köztünk. A kapu mögött a lépcsőház sötétjében halkan pislákolt egy lámpa, de én egyáltalán nem akartam elindulni felé. Csak őt akartam nézni, még néhány másodpercig, mielőtt tényleg elbúcsúznánk.

Hyunjin végül még egyszer rám mosolygott, aztán egy lépést hátrált, mintha érezte volna, hogy itt az ideje lezárni az estét.

– Akkor várom, hogy hívj, Felix – mondta halkan, és a szavai valami furcsa, meleg érzéssel töltötték meg a mellkasom.

Ahogy elindult, hátra sem fordult, csak lazán intett egyet a válla fölött.

– Jó éjt, Felix – mondta a hangjában egy csepp mosollyal, mintha biztos lenne benne, hogy ez nem az utolsó alkalom, amikor beszélünk.

– Jó éjt, Hyunjin.

Ahogy a szavai elhaltak a távolodó léptei nyomán, ott maradtam a lépcsőház kapujában, figyelve, ahogy a sarkon eltűnik. Mintha valami láthatatlan szál fűzött volna hozzá, és most, hogy elment, kissé üresnek éreztem magam. Mégis, ahogy beléptem a kapun, egy furcsa melegség öntött el. Nem emlékeztem, mikor mosolyogtam utoljára ennyire őszintén. Minden lépés felfelé a lépcsőkön könnyebb volt, mint aznap bármelyik mozdulatom. A lakásom csendje szinte üvöltött a korábbi zajos metrós utazás után. Ledobtam a táskám a kanapéra, és leültem, a telefonomat a kezemben forgatva.

Egy pillanatra megálltam. Miért éreztem azt, hogy ez az este sokkal többet jelentett, mint aminek indult? Egy véletlen találkozás volt. Mégis, most úgy tűnt, mintha valami elkezdődött volna.

Egy apró mosollyal tettem le a telefont magam mellé, és hátradőlve néztem a plafont. Fel fogom hívni. Talán holnap, talán néhány nap múlva. De tudtam, hogy megteszem. A gondolat, hogy ez csak a kezdete volt valaminek, melegséggel töltött el, amit alig tudtam elrejteni még saját magam elől is.

Ekkor még egyikük sem tudta, hogy ez az egyszerű találkozás a metró zsúfolt világában hamarosan valami egészen különleges dolog kezdetévé válik. Hyunjin és Felix számára ez az este csupán egy kellemes pillanatnak tűnt egy hosszú és fárasztó nap végén. Egy röpke, mosolygós beszélgetés, néhány flört, és az a könnyed kémia, ami az első pillanattól ott vibrált köztük, mintha mindig is ismerték volna egymást.

De a valóságban valami sokkal mélyebb kezdett kialakulni. Egy olyan kapcsolat, amit egyikük sem látott előre, de mindketten éreztek a szívük legmélyén. Felix azon az estén álmosan, de boldogan merült álomba, miközben Hyunjint forgatta a fejében. Hyunjin pedig, miközben a saját lakásának ajtaját zárta be maga mögött, halvány mosollyal emlékezett vissza Felix csillogó szemeire, és arra, ahogy a fiú neve lágyan kicsúszott a száján: „Lee Felix."

Az elkövetkező napokban és hetekben azonban ez az egyszerű ismeretség gyorsan valami mássá formálódott. Telefonhívásokkal kezdődött, eleinte rövidekkel, majd hosszabbakkal, éjszakába nyúló beszélgetésekkel, amelyek során órákon át meséltek egymásnak az életükről, álmaikról, gyengeségeikről, és arról, hogy hogyan látják a világot. Az üzenetek, amelyek eleinte szórványosak voltak, egyre gyakrabban érkeztek, mindkettőjük napját megszínesítve.

Hamarosan rájöttek, hogy nemcsak a metrón történt találkozásuk volt véletlen, hanem szinte minden, ami az életükben addig történt, mintha egy pontba tartott volna. Felix mindennapjait Hyunjin könnyedsége és humorérzéke ragyogta be, miközben Hyunjint lenyűgözte Felix őszintesége, lágysága és az, ahogyan a világot látta.

Ahogy teltek a hónapok, találkozásaik egyre gyakoribbá váltak. A közös séták, kávézókban eltöltött délutánok és csendes, esti beszélgetések lassan mély érzelmeket szőttek köréjük. Mintha minden pillanatban egymást tanulták volna meg, és a legapróbb részletekben is ott volt a szeretet.

Egy napon, amikor együtt sétáltak a parkban, Hyunjin megállt, és csak nézte Felixet. A fiú épp egy apró virágot emelt fel a földről, és mosolyogva vizsgálgatta. Abban a pillanatban Hyunjin tudta, hogy nemcsak megkedvelte őt, hanem valami sokkal mélyebbet érzett. Felix számára is világossá vált, hogy Hyunjin az a személy, aki mellette állhat, akiben megbízhat, és akivel megoszthatja az életét.

Végül a kettőjük közötti kapcsolat olyanná vált, amelyet már nem lehetett szavakkal leírni. Együtt töltötték a napjaikat, megosztották a boldogságot és a nehézségeket, és mindig ott voltak egymásnak. Az a zsúfolt metró, az első találkozás pillanata, amely mindkettőjük számára csak egy átlagos nap része volt, most már örökre a történetük kezdete maradt. Az a nap, amikor a sors úgy döntött, hogy összehozza őket, két embert, akik talán egyedül elvesztek volna, de együtt egy elválaszthatatlan párrá váltak.

Egy szerelmes párrá váltak, halálosan egymásba zúgva, olyan intenzív érzelmekkel, amelyeket nehéz volt szavakkal leírni. Felix és Hyunjin kapcsolata több volt, mint egyszerű vonzalom; szinte a mindennapjaik része lett, hogy kiegészítették egymást, mintha a világ rendje mindig is így lett volna elrendelve.

Felix sosem gondolta volna, hogy valaki ennyire megérti őt. Hyunjin nemcsak hallgatta, hanem valóban figyelt rá, értette minden gesztusát, még azokat is, amelyeket Felix néha maga sem tudott megfogalmazni. Amikor Hyunjin Felixre nézett, olyan figyelemmel tette, mintha a világ legfontosabb dolga lenne, és ez a tekintet mindig elérte, hogy Felix biztonságban érezze magát, még akkor is, ha a világ néha túl nehéznek tűnt számára.

Hyunjin számára Felix volt a nyugalom szigete. Az, ahogyan Felix mosolygott, ahogyan a legapróbb dolgoknak is örült, vagy ahogyan képes volt az élet bonyolultságát egyszerű szépséggé formálni, teljesen elbűvölte őt. Hyunjin korábban sosem hitte, hogy valaki ennyire megragadhatja a szívét, de Felix mellett minden egyes nap újabb bizonyíték volt arra, hogy ő az a személy, akire mindig is vágyott.

Kapcsolatukban minden harmonikusan működött. Közös reggelik, amikor Hyunjin lustán kócosan, félálomban üldögélt, míg Felix már ébren sürgölődött, és mindig a legkedvesebb mosollyal nyújtotta át neki a kávéját. Esti séták, amikor csendben fogták egymás kezét, és néha csak az utcák lámpafényei világították meg őket. Hyunjin olykor próbált komoly témákban érvelni, míg Felix játékosan visszavágott, és a végén mindketten nevetve borultak egymás karjába.

Ahogy telt az idő, érzelmeik csak egyre mélyültek. Felix azon kapta magát, hogy Hyunjin minden gondolatában ott van – a hangja, az illata, a mosolya, ahogy a haját hátrasimította. Hyunjin pedig soha nem tudott betelni Felix energiájával, azzal a sugárzó jelenléttel, ami mindig feldobta a napját. Még a csendes pillanatok is különlegesek voltak számukra, amikor csak egymás mellett ültek, és nem kellett semmit mondaniuk, mert a jelenlétük önmagában mindent elmondott.

Szerelmük azonban nemcsak romantikus gesztusokban mutatkozott meg, hanem abban is, ahogyan egymás életének részei lettek. Hyunjin ott volt Felix mellett, amikor nehéz napjai voltak, és Felix mindig megértette Hyunjint, amikor az élet nyomása néha túl soknak bizonyult. Támogatták egymást, nevetve vagy épp könnyek között, de mindig együtt, soha nem hagyva, hogy a másik egyedül érezze magát.

A kapcsolatuk ragyogott, olyan tiszta és őszinte érzésekkel, amilyeneket ritkán látni. Halálosan szerelmesek voltak egymásba, és bár az élet hozott nekik kihívásokat, mindig tudták, hogy bármivel is néznek szembe, a másik ott lesz mellettük. Egyetlen találkozás a metrón elegendő volt ahhoz, hogy az életük örökre megváltozzon, és egy olyan szerelem szülessen, amelyet semmi és senki nem tudott elhomályosítani.