Oh, I try to break apart, oh
You don't wanna try no more,
more, no more

"someone loves everything you hate about you"–Frank Ocean

A konyha csendje csak a rotyogó leves halk fortyogásával, a teavíz apró sercegésével és a sütő halk zúgásával telt meg. Egyedül voltam odabent, mezítláb a hideg kőpadlón, egy túlméretezett pamutpulóverben, amit az egyik régi egyetemi pólómból varrtam át, és most már leginkább konyhai munkaruhának minősült. Az ujjaim között egy fa kanalat forgattam, lassan, komótosan kevergettem a jázminteát, amit az előbb főztem le. Az illata édes volt és lágy, mint egy hajnali szellő a tavaszi kertekből – gőzölgött a porceláncsészében, amit direkt ehhez vettem, finom, kézzel festett mintákkal a peremén. Mellette, a gáztűzhelyen egy komplett lakoma készült – kimchi jjigae egy méretes öntöttvas lábasban bugyborékolt, a fűszerek keveréke – gochugaru, fokhagyma, újhagyma – betöltötte a teret, kellemesen csípős illatfelhőt vonva körém. Mellette egy kisebb serpenyőben pácolt csirke sült szójaszószban és barna cukorban karamellizálódva, halk sercegése szinte ritmust adott a mozdulataimnak.

A sütőben egy adag gyömbéres-mézes sütemény készült. Puha, fűszeres tészta, amit még reggel kevertem ki, barnacukorral és fahéjjal, vastag tésztarétegek között apróra vágott dió és kandírozott narancshéj rejtőzött. Az illata máris bekúszott mindenhová, betöltötte az egész lakást, beleitta magát a függönyökbe, a hajamba, a ruhámba. Imádtam, amikor így ellepte a konyhát ez az otthonos, mély, édes illat.

Épp akkor emeltem fel a csészét, hogy kortyoljak egyet, mikor hallottam, hogy kattan a bejárati ajtó. Halk nyikorgással tárult ki, ahogy a régi zsanérok mozdultak. Aztán súlyos léptek, és egy apró, ismerős sóhaj. Már tudtam, hogy ő az, de amikor a sarokból belépett, mégis megdobban a szívem.

A fél vállán egy hatalmas, szinte kitömött vászontáskával egyensúlyozott, amelynek fülei már kicsit megnyúltak a súlytól. A kabátja alatt egy vastag, kötött sál lógott le, a hideg levegőtől piros volt az arca, a haja kócosra borzolódott a sapka alatt. A fekete pufi kabátja kissé gyűrött volt, a cipőjén apró esőcseppek olvadoztak. Mikor belépett a konyhába, a táskát egy határozott mozdulattal letette a pultra – megreccsent alatta a fa –, aztán rám nézett.

Az a mosoly... az a kis féloldalas, kissé fáradt, de őszintén boldog mosoly, amit mindig akkor látok rajta, amikor hazajön, és meglát engem a konyhában, a saját kis világomban. Lehajolt hozzám, olyan lassan, mintha minden mozdulatát külön élvezné, és aztán egy hatalmas, nyálas puszit nyomott az ajkaimra. Hangosan csattant, hosszan tartott, az orrát az enyémhez dörgölte, mintha szándékosan próbálna zavarba hozni. Csak kuncogni tudtam, meg egy játékos sóhajt dobni felé, miközben ő már el is indult vissza az előszobába.

Néztem, ahogy letolta magáról a kabátot, a nagy fekete darab puhán puffant a fogason, majd lehajolt, hogy kilépjen a cipőjéből. A zokniján kis minták voltak – apró, nevetséges  fekete szivek álltak rajta –, és csak azért vettem neki azt a párt, hogy lássam ezeken a hideg napokon, amikor hazaér. Mikor visszajött a konyhába, már szó nélkül nyúlt a táskába, és kezdte kipakolni.

Rendszer volt a mozdulataiban. Először a zöldségek – kétféle paprika, édesburgonya, friss gyömbér –, majd a húsok, gondosan csomagolt dobozban. Aztán a tojás, óvatosan emelve, mintha porcelán lenne. Egy csomag udon tészta, egy üveg rizsecet, sőt még egy doboz koreai csípős szósz is előkerült, amit csak úgy spontán vett, mert „majd csak jó lesz valamire". Mindent oda tett, ahová való; zöldség a hűtő aljára, hús a fagyasztóba, tojás a rekeszbe. A szósz a fűszerek közé került, az udon a tésztás dobozba. Minden mozdulata megszokott, ismerős volt – nem kérdezett, nem nézett hátra, csak tette a dolgát, mintha a konyha legalább annyira az övé lenne, mint az enyém. És az is volt.

Én pedig csak néztem, a teámat szorongatva, és csendesen mosolyogtam. Az egész jelenet annyira otthonos volt, annyira természetes, hogy szinte beleolvadt a konyha meleg fényébe.

Amint Hyunjin az utolsó dobozt is a helyére tette, kisimította a pultra terített vászonszatyrot, majd egy utolsó pillantást vetett a rendesen beállított sorokra – mintha csak meg akarna győződni róla, hogy minden ott van, ahol lennie kell –, és csendben a gáztűzhelyhez sétált. Megállt előtte, keresztbe font karokkal, kissé előrehajolva, fejét oldalra billentve kezdte figyelni, hogyan forrnak, bugyborékolnak, sercegnek az edények.

A kimchi jjigae már mélyvörös színben tündökölt, sűrű gőzfelhőt eregetve, amit ő mindig kicsit túlzónak hívott, de titkon imádta. A húsdarabok lassan szétestek a lében, a tofu a felszín közelében ringatózott, mint valami fehér sziget, és az újhagyma hosszú csíkjai táncoltak a forró lé tetején. A karamellizált csirke ropogósra sült a serpenyőben, édes-füstös illata betöltötte az egész teret. Hyunjin szeme végigpásztázta az összes lábast, serpenyőt, az apró mozdulatokat, amiket az étel tett magától – a kis fortyogásokat, a sűrű lé mozdulásait, a gőz lüktetését –, mintha egy halk koncertet hallgatna, amit csak ő ért igazán. Az egyik kezét a derekára tette, a másikat a pultra támasztotta, és úgy nézte, mintha valami élő, lélegző csodát figyelne – de az egész testtartásából sugárzott, hogy ez neki nem pusztán főzés, hanem valamiféle megnyugvás, otthonosság, kapcsolódás.

Mosolyogva léptem mellé, mezítláb, hangtalanul. A teát letettem a konyhapultra, és azonnal odafúrtam magam a karjai közé. A mozdulatom ösztönös volt, ismerős – mintha csak a helyemre bújtam volna. A homlokomat a mellkasának nyomtam, aztán felnéztem rá, és lassan, szinte macskaszerűen csavartam a karjaimat a nyaka köré. Az illata még mindig kintit hordozott – a hideg levegő fémes érintését, meg valami finom fás parfüm nyomait –, de ott volt benne a saját bőrének meleg, otthonos illata is, amitől mindig elgyengültem. Ahogy felnéztem rá, szinte elvesztem abban a pár pillanatban. A szemei mélyek és sötétek voltak, a tekintete, még ha fáradt is, most valahogy fényes volt, élénk. A szája szegletében ott bujkált egy félmosoly, amit csak nekem tartogatott, és amitől minden alkalommal úgy éreztem, hogy hazajöttem.

Motyogva kezdtem beszélni, az államat a mellkasának döntve, úgy, hogy alig hallatszott a hangom a forró étel sercegése mellett.
– Vedd már le azt a nyomorult sapkát... – suttogtam, miközben ujjbegyeimmel a gallérját simogattam. – Itthon vagy. Nincs mínusz, nincs szél. És különben is... annyira nem vészes. Sőt. Egész... dögös. Meg aranyos.

Pár napja festette át addig éjfekete tincseit szőkére – az első perctől kezdve utálta. A festék kissé kiszívta a haját, a selymes fény eltűnt belőle, helyette ott volt egy törékenyebb, textúra, amit ő csak úgy hívott: „madárfészek". A tükörbe nézve állandóan fintorgott, és bár én milliószor mondtam neki, hogy tetszik, hogy új, hogy izgalmas, hogy valahogy még közelebb hozza hozzám – ő csak legyintett. A gyökérnél már kezdett visszanőni a természetes fekete, és ettől még inkább úgy nézett ki, mint egy poszt-apokaliptikus angyal, akit véletlenül dobtak le a földre. De a sapka... az ott maradt a fején, mintha védené tőlem is, a világtól is.

Felnézve hozzá most újra láttam a homloka mentén kikandikáló világos tincseket.
– Nem kell tökéletesnek lenned. Nekem így is gyönyörű vagy – tettem hozzá halkan, és egy kis puszit nyomtam az állára.

Hyunjin csak halkan felnevetett, és megmozdult, mintha gondolkodna, de még nem döntött. Nem hagytam annyiban, persze hogy nem. Egy kis elszántság költözött a hangomba, és a karjaim még szorosabban csavarodtak nyaka köré, mintha fizikailag is meg tudnám győzni az öleléssel. A fejemet megemeltem, és azokkal a jól bejáratott boci szemeimmel néztem rá – tudtam, hogy ezekre nehezen tud nemet mondani. Kicsit kidüllesztett alsó ajak, enyhén felhúzott szemöldök, csillogó, hatalmas tekintet, amiben ott vibrált az összes édes, ragaszkodó kérés, amit csak egy ilyen pillanatba bele lehet zsúfolni.

– De miért? Miért utálod ennyire? – kezdtem bele halkan, lassan, de egyre lelkesebben, mintha minden egyes szóval közelebb vinném a célhoz. – Nézd meg magad... Nézd meg magad a tükörben, könyörgöm! Olyan vagy, mint egy szőke bűnbeesés. Egy... egy fáradt isten, aki beleunt abba, hogy tökéletes legyen. A szőke meg? Szerintem rohadt dögös..

Kicsit elnevettem magam, aztán a mellkasához döntöttem újra a homlokom, csak egy pillanatra, mielőtt megint felpillantottam volna rá.
– És... amúgy... olyan kis kócos vele. Aranyos. Mintha direkt csináltad volna, hogy legyen mibe beletúrnom. Mintha... mintha így még emberibb lennél. Kevesebb az isteni távlat, több a reggeli kávéillat. Hmm?

Hyunjin válaszul csak valami mélyről jövő morgást hallatott, amitől szinte megremegett a mellkasa, aztán megadóan hátrahajtotta a fejét, és vadul megrázta. A mozdulat olyan volt, mint egy nyers, ösztönös tagadás – nem dühből, hanem valami makacs, gyerekes dacból. A sapka a fején kissé elcsúszott, oldalra billent, de még mindig ott ült rajta, mintha ragaszkodna hozzá minden egyes szálával. A homlokára hulló világos tincsek szinte gúnyosan meredtek ki alóla, mint valami engedetlen árulók.

– Nem... Felix... komolyan – kezdte, a hangja mély, morgós, és tele volt fojtott szenvedéssel. – Olyan vagyok, mint egy... mint egy sikertelen K-pop gyakornok, akit kirúgtak még a debüt előtt. Mint egy félresikerült tejhab. Vagy egy szőke középválság. Ez a szín... ez nem én vagyok. Nem érzem benne magam.

A szemei keresztbe néztek, mintha még most is küzdene saját magával, hogy ne vegye le a sapkát, de az ujjaival már az anyagot babrálta. Láttam rajta, hogy vívódik – a büszkesége és az én nyomulós szeretetem között rekedt, valahol a forró étel illata és a kezeim ölelése között.

De én nem adtam fel. Soha nem adtam fel, ha róla volt szó.

– Tudod... – folytattam halkan, lágyan, mintha csak egy titkot súgnék a gőzölgő konyha félhomályába –, én nem azt látom, amit te. Én nem a rossz színt, nem a túl világos tincseket látom, nem a „sikertelen K-pop gyakornokot". Én csak téged látlak. A fiúmat, aki annyira makacs, hogy képes egy sapkát viselni még főzés közben is. Aki úgy fest, mintha direkt egy divatmagazinból szökött volna, még akkor is, ha közben azt hiszi, hogy elrontott valamit. Aki a világ legszebb embere lehetne, ha végre megengedné magának, hogy elhiggye: már az.

Szorítottam rajta egy kicsit, és aztán az ujjaimmal finoman végigsimítottam a sapka szélén.
– Legalább csak most... Csak nekem. Csak egy pillanatra. Ígérem, nem fogsz eltűnni tőle. Csak egy kis valóság... kettőnknek.

Az arcomon nem volt semmi játékosság, csak valami nyílt, tiszta kérés. Néztem rá, és hagytam, hogy a csönd és az étel melege körbefonjon minket. Nem követeltem, nem erőltettem. Csak ott voltam, és vártam rá. Mint mindig.

Hyunjin egy utolsó, mélyről jövő morgással lehajtotta a fejét – olyan gyerekesen, duzzogósan, mint egy kisfiú, akit rábeszéltek, hogy mégis csak vegye fel a karácsonyi pulóvert a családi fotóhoz. A mozdulatában volt valami makacs dac, de ugyanakkor belenyugvás is. A vállai megfeszültek egy pillanatra, aztán puhán engedtek, mintha azt mondaná; Jó. De csak most. Csak neked.

Az ujjbegyeim óvatosan csúsztak a sapkája alá, és egy kis játékos kuncogás kíséretében lassan lehúztam róla a fekete anyagot. Ahogy lekerült, mintha valami rejtett világ tárult volna fel – azonnal kibomlott alóla a selymes, kócos, platinaszőke hajtömeg, aminek fénye szinte világított a konyha meleg félhomályában. A tincsek lustán estek szét, néhány egyenesen a homlokába csúszott, mások az arcéle mentén göndörödtek be kicsit, rakoncátlanul, mintha csak azt mondanák; Szabadok vagyunk végre. Az egyik hosszabb szál épp a szeme elé hullott, éppen annyira, hogy kicsit hunyorognia kelljen alóla, és ettől olyan zavartan gyönyörű lett, hogy csak még jobban megdobogtatta a szívem.

Szinte azonnal beletúrtam. Izgatottan, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott. Az ujjaim puhán siklottak végig a tincsein, felborzolva, megcsavarva őket, mintha mindegyikkel külön beszélgetnék. Egyik kezemmel végigsimítottam a feje búbját, másikkal az oldalt lógó hajszálakat csavargattam, közelebb húzva hozzá az arcom. A hajtextúrája meglepően lágy volt, mintha valami tejszínnel kevert fényszál lenne, és az egész látvány annyira más volt, mégis ismerős.

– Hahh... nézd meg magad... – kezdtem lelkesen, mintha magam is újra felfedeztem volna. – Tiszta szőke herceg vagy. De nem az az unalmas, csillogós típus, hanem az a modern, veszélyesen szexi. Egy félisten, akit túl sokáig tartottak az Olümposzon, és most végre levetette a villámló álruhát. Tudod, hogy nézel ki? Mint egy elbaszott szépség – a legjobb értelemben. Mintha egy divatlap és egy rockzenekar gyereke lennél. És ez az egész szőkeség... Ez csak még jobban kiemeli a szemed. A bőröd. A bármid.

Szinte hadartam, olyan gyorsan, olyan szenvedéllyel, hogy már a levegőt is alig vettem közben.
– Dögös vagy. Higgye már el az az okos kis fejed, hogy dögös vagy. És nem csak úgy mellesleg. Hanem úgy teljes testtel elgyengülős módon. Olyan vagy, hogy egyszerre akarok rád mászni meg leülni és nézni, ahogy létezel. És hidd el, ha ez a szőke haj hiba, akkor én életem végéig hibákat akarok szeretni.

Hyunjin csak sóhajtott, aztán lemondóan megrázta a fejét – nem úgy, mintha tényleg ellenkezne, inkább csak mint aki belátja: nálam most semmi sem segít. És még mielőtt bármit mondhattam volna, hirtelen előrenyúlt, elkapta az arcom két oldalát, és elhalmozott.

Először apró, játékos csókokkal – az orcámra, a homlokomra, az állam alá, mintha minden kis négyzetcentit birtokba akarna venni. Aztán jöttek az eszkimó puszik – az orrunkat dörzsölte össze, újra meg újra, halkan kuncogva közben, mint aki nem tud mit kezdeni azzal a túlcsorduló szeretettel, amit érez. A bőre meleg volt, az érintése könnyű, de mégis nyomot hagyott, mint egy titkos pecsét, amit csak én láthatok.

A következő pillanatban már finoman harapdálta a bőröm – az arccsontomnál, az állam alatt, a fülem tövénél –, puha, játékos, mégis őrjítő mozdulatokkal, mintha egyszerre akarna bosszút állni a szavaimért, és elrejteni bennük, hogy mennyire szereti hallani őket. Közben a kezei végigsimították az arcomat, az ujjaival beletúrt a hajamba, és a szemeiben ott csillogott valami nehezen kimondható dolog. Talán hála. Talán szeretet. Talán csak az a pillanat, amikor az ember tudja, hogy a világ – legalább most – pont olyan, amilyennek lennie kell.

És én csak álltam ott, a konyha meleg gőzében, beleolvadtam a mozdulataiba, és boldogan hagytam, hogy darabokra csókoljon.

Hyunjin továbbra is morogva harapdált – most már szinte vadul, mint egy megzabolázhatatlan kölyökkutya, aki nem tudja eldönteni, hogy harcolni akar vagy játszani. Az állam alját kapta el újra meg újra, majd finoman ráharapott a nyakamra, aztán megint az arcomra, a halántékomhoz, mintha minden egyes apró szúnyogcsókban benne lenne az összes ingerülten elfojtott gyengédség. Közben beszélni is próbált, bár a csókok és a harapások közé ékelt szavak inkább dörmögős motyogásként buktak ki belőle – halkan, morgósan, de egyre hevesebben.

– Te... most komolyan... – kezdte, miközben egy újabb puszit nyomott az arcom közepére, túl közel a számhoz. – Túlzásba viszed. Nagyon is. Már így is alig férek el ebben a lakásban, de most az egóm is lakást kér. A végén még... tetszeni fog ez az idióta haj. A végén még elkezdem szeretni.

A hangja tele volt játékkal, de mégis komolyabb, mint amilyennek elsőre tűnt. Ahogy kimondta, hogy "tetszeni fog", mintha egy pillanatra tényleg meginogna benne valami belső hiedelem, és az összes korábbi ellenállása kezdett volna repedezni. Az arca égett – részben a főzés melege, részben a zavar, amit láthatóan nem tudott hová tenni. Az ujjai még mindig a derekamon pihentek, szinte ösztönösen tartva közel magához, mintha nem akarna engedni, de közben a saját valóságát próbálná újrakalibrálni.

Én csak kuncogtam, halkan, puha hangon, a mellkasának dőlve, és játszottam tovább azzal az éteri, szőke hajkoronával, ami már most a kedvenc dolgom lett a világon. Ujjaim újra és újra végigfutottak a tincsein, óvatosan megcsavartam egy-egy szálat, majd az arca felé simítottam őket, hogy lássam, milyen szépen keretezik a szemeit.

– Tetszik. Nagyon is – válaszoltam csendesen, de annál határozottabban. – Ez a szőke Hyunjin... ez valami egészen más. Nem az a mindenben tökéletes, kimért, isteni Hyunjin, aki mindig tudja, mit csinál. Ez itt... ez egy kicsit elveszettebb. Egy kicsit szégyenlősebb. Mintha még ő sem tudná, mennyire vonzó. És talán pont ezért vagy annyira ellenállhatatlan most.

Felnéztem rá, még mindig a karjai közt, és szinte dorombolva folytattam:

– Tetszik ez a kettősség. Hogy félisten vagy, de közben valahogy mégis emberi. Hogy úgy nézel rám, mint aki nem érti, miért bolondulok érte, miközben a világ legdögösebb pasija áll előttem. És az, hogy te nem látod magad úgy, ahogy én... attól csak még jobban akarom, hogy lásd. Hogy hidd el. Hogy végre elhidd ezzel a butus, makacs fejeddel, hogy jól nézel ki. Nagyon jól. Úgy, hogy ha most valaki becsöngetne, biztos elmondanám neki is, csak hogy tudd, ez nem titok.

A hangom játékos volt, de az arcom komoly. Néztem őt, minden kis izomrándulását, minden apró elbizonytalanodását, és csak még jobban szerettem.

– Szexi vagy. A szó legteljesebb értelmében. Nem csak kívülről... belülről is. És ha kell, akkor minden reggel elmondom. Sapkában, sapka nélkül, szőkében, barnában. Ha zöldre fested, akkor is.

A tekintetünk összekapcsolódott egy hosszú, csendes pillanatra. A haján végigszaladt a gőzbe burkolózó lámpafény, ahogy a nyitott sütőből szűrődött a meleg, a jázmintea illata lassan betöltötte a levegőt, és én csak ott voltam – két karban tartva, egy szőke herceggel a konyha közepén, akinek minden másodpercben egy kicsit jobban meg tudtam mutatni, ki is ő valójában.

[...]

Hyunjin végül, mintha túl sok lett volna neki az a rengeteg szó, érintés, figyelem, kibújt a nyakam körül pihenő karjaimból. Nem sietve, nem durcásan – inkább olyan óvatos, halk mozdulattal, mint aki attól tart, hogy ha túl gyorsan mozdul, az egész pillanat darabokra hullik. Az arcát közben elöntötte az a fajta halvány, alig észrevehető rózsaszín pír, ami nála ritka volt, és talán pont ezért volt olyan gyönyörű. A szőke tincsek kuszán lógtak az arcába, a szemei zavartan félre rebbenetek, és mégis ott vibrált bennük valami őszinte, ártatlan boldogság – mintha nem tudná hová tenni, de nagyon is élvezné.

Egymásra néztünk, csendesen, hosszan. Az egész konyha, a forró jázmin illatával, a sütőből kiáramló meleggel, a rotyogó levesek gőzében úszva egyszerre tűnt távolinak és álomszerűen közelinek. Az idő megnyúlt köztünk, minden más eltűnt – csak ő volt, és én. És az a bolond, gyerekes mosoly, ami egyszerre szökött fel mindkettőnk ajkára, mintha a rózsaszín köd, amiben lebegtünk, most már hivatalosan is a miénk lett volna.

Aztán egyszerre mozdultunk. Mintha ösztönből, egy időben lüktetne a testünk, lassan hajoltunk közelebb, előbb csak pár centivel, majd még közelebb, egészen addig, míg ajkaink össze nem értek. Nem volt benne semmi kapkodás. Nem volt benne sietség. Csak a mély, nyugodt vágy, amit egymás iránt éreztünk. A csók puhán kezdődött – alig egy leheletnyi érintés, majd egyre mélyebbre süppedt, ahogy felváltva ízlelgettük egymás ajkát. Kínzóan lassú volt. Ajkaim követték az övéit, ő pedig újra és újra visszahúzta a mozdulatot, mintha játszani akarna, csak hogy még jobban vágyjak rá. Aztán éreztem, ahogy fogai finoman az alsó ajkam után kapnak, óvatosan, mégis birtoklóan. Hyunjin lágyan harapdált, mindig csak annyira, hogy érezzem, mégis újra és újra visszatért. A csók egyre nyálasabb, egyre mélyebb lett, de nem vesztette el a romantikát – sőt, mintha az érzelmeink súlya csak még selymesebbé tette volna az egészet. A testünk összeolvadt, mintha minden meleg és lüktető részem hozzá tapadt volna. Minden mozdulat olyan volt, mint egy vallomás.

A következő csók közben, két lélegzetvétel között, éreztem, ahogy ajkai alig mozdulnak – csak egy kis vibrálás, egy elnyújtott lehelet –, aztán hallottam a hangját. Mély, rekedt mormogás volt, amitől végigszaladt rajtam a borzongás. Egyetlen szó, amit suttogva dörmögött az ajkaimra:

– Baby...

Megdermedtem. Szó szerint éreztem, ahogy az adrenalin végigrohan az egész testemen, mintha hirtelen valami magasabb frekvenciára kapcsoltam volna. A levegő hirtelen nehéz lett, és a bőröm alatt minden apró receptor egyszerre gyúlt ki. A szívem egyetlen hatalmas dobbanással válaszolt.

– Mondd újra... – suttogtam elhaló hangon, a mellkasához préselve magam, szinte könyörögve. – Kérlek, Jin... kérlek, hívj így újra. Csak még egyszer.

A hangom reszketett, valahol a vágy és a szükség határán, mintha ez az egy szó valami különös nyelven nyitott volna meg bennem valamit, amit eddig még nem ismertem. A hangja, a hangsúlya, ahogy kimondta – baby –, puha volt, de mégis elég mély ahhoz, hogy érezze az ember a gyomrában, és én csak még jobban akartam.

És Hyunjin hallgatott rám.

A következő csók közben újra kimondta – alig hangosan, de pont elég halkan ahhoz, hogy a bőröm alatt lüktessen.

– Baby...

Majd megint, kicsit hangosabban, ajkai az enyémre simulva.

– Baby... – dörmögte a csókba, és közben megint megízlelt, újra harapott, újra elidőzött az alsó ajkamnál, mintha minden szóval mélyebbre akarna hatolni bennem.

És így ment tovább. Csókok között, köztük, alattuk – egyre halkabban, egyre rekedtebben:

– Baby.
– Baby..
– Baby...

Mindegyik egy újabb áramütés volt. Egy újabb megadás. Az ujjaim a hajába túrtak, belemarkoltam, szinte követelve, hogy ne hagyja abba, és ő nem is hagyta. Csókolt, hívott, harapott, újra és újra ismételte, mintha ez lenne a mi új, közös nyelvünk, és én elolvadva simultam bele, ízlelve minden egyes érintését, minden szót, amit nekem szánt.

És ott, a konyha közepén, a gőzökben, a forró levegőben, a jázmin és sütemény illatában, nem maradt semmi más – csak ő, én, és az az egy szó, amit soha nem akartam többé elfelejteni.