All I want to do is adore you
All I want to do is adore you

Az álom lassan foszlott szét, mint a hajnal előtti sötétség, de én kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni belé. Nem akartam ébren lenni. Nem akartam tudomást venni a testemről, amely mintha elárult volna. Egy kellemetlen lüktetés kavargott a gyomromban, tompán, de makacsul, és egyre mélyebbre ásta magát, mintha nem is a testem része lenne, hanem valami kívülről jövő, lassan rám telepedő szenvedés. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, arcomat mélyebben a párnába fúrni, de a fájdalom nem hagyta.

Egy nyöszörgés hagyta el az ajkaimat, halk, elfojtott hang, de éppen elég ahhoz, hogy saját magamat is kizökkentsem a félálomból. Lassan, óvatosan mozdultam, de mintha a testem ólomból lett volna. A végtagjaim nehezek voltak, az ágy pedig mintha magába akart volna szippantani, puhán körülölelt, visszahúzott, mintha arra akarna kérni, hogy ne mozduljak. De a gyomromban szúró, kellemetlen érzés mostanra már szinte könyörgött a figyelmemért.

Halkan szisszentem fel, amikor egy újabb nyilallás futott végig rajtam, kénytelen voltam a kezemet a hasamra szorítani. A fájdalom mély, lüktető volt, és egy pillanatra elhitette velem, hogy ha elég erősen nyomom a tenyeremet a forró bőrömre, akkor talán enyhülni fog. De nem így történt. Sőt, mintha a mozdulat csak még jobban tudatosította volna bennem, mennyire kellemetlen ez az egész.

A szemhéjaimat nehezen emeltem fel. Az éjszaka mélysége még mindig betöltötte a szobát, sűrű és súlyos csend lengte körül a hálót. Az egyetlen fényforrás az utcai lámpák halvány derengése volt, amely áttört a függönyök résein, finoman megvilágítva a padlót és a falak kontúrjait. A takaró puhán pihent a lábamon, anyaga ismerős melegséggel simult hozzám, mintha megpróbálna megnyugtatni.

Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, és a szemem azonnal megakadt rajta. Hyunjin mélyen aludt, mozdulatlanul, békésen. Hason feküdt, arcát félig a párnába temetve, egyik karja kinyúlva az oldalamra, keze a párnámon pihent. A haja kócosan hullott a szemébe, szőke tincsei lágyan követték a légzésének ritmusát. Az ajkai kissé elváltak, és az arcán ott volt az a sajátos, ellazult kifejezés, amit csak alvás közben lehetett látni rajta. Ilyenkor nézett ki a legaranyosabban. Olyan nyugodt volt, olyan zavartalanul békés, hogy egy pillanatra elfeledtette velem a saját szenvedésemet. Egy halvány, fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon, ahogy néztem őt.

De aztán a gyomrom újra összerándult, ezúttal erősebben, és a fájdalom éles nyilallásként hasított belém. Egy elfojtott nyögés szaladt ki belőlem, miközben ösztönösen összegörnyedtem, ujjaimat görcsösen a hasamra szorítva. A másik kezemmel a takaróba markoltam, próbálva elterelni a figyelmemet, de minden egyes lüktetés emlékeztetett arra, hogy mennyire tehetetlen vagyok ebben a pillanatban. A légzésem szaggatottá vált, és minden idegszálammal próbáltam nem felébreszteni Hyunjint, aki még mindig békésen aludt mellettem.

Nem akartam, hogy aggódjon. Nem akartam, hogy felriadjon miattam.

Csak túl kellett élnem ezt az éjszakát.

A fájdalom hullámokban érkezett, lassan emésztett fel, mintha belülről marcangolna valami láthatatlan erő. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Hiába szorítottam a kezemet a hasamra, hiába próbáltam lassan lélegezni, a gyomrom minden egyes lüktetésnél könyörtelenül emlékeztetett rá, hogy egyedül kell végigcsinálnom ezt az egészet. A gondolat súlyosan nehezedett rám. Egyedül...

Nyöszörögve fordultam oldalra, és elkeseredetten kerestem valamit, ami elterelhetné a figyelmemet. A tekintetem Hyunjinre esett, és egy pillanatra el is feledkeztem a saját fájdalmamról. Olyan mélyen aludt, mintha a világ legbékésebb helyén lenne, teljesen zavartalanul, a párna puha ölelésében. A haja kócosan hullott a homlokába, arca kissé puffadt volt az alvástól, és az ajkai résnyire elváltak, ahogy egyenletesen szívta be a levegőt. A keze még mindig a párnámon pihent, mintha öntudatlanul is keresné a közelségemet. Olyan gyönyörű volt így, ennyire ártatlanul, ennyire nyugodtan...

De én nem voltam nyugodt.

Egy halk, remegő sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy óvatosan közelebb araszoltam hozzá. Nem akartam felébreszteni, nem akartam megijeszteni. De annyira elviselhetetlen volt ez az egész egyedül... Egyik kezemet gyengéden a vállára simítottam, majd ujjaimmal finoman végigcirógattam a bőrét, mintha csak véletlen mozdulat lenne. – Kicsim... – suttogtam, hangom alig volt több egy sóhajnál. – Ébredj fel egy kicsit... kérlek...

Hyunjin nyögve mozdult, testével mélyebben belesimult a matracba, majd egy elhaló, álmos hümmögéssel jelezte, hogy lassan kezdi elérni az ébrenlét határát. Féloldalasan a hátára fordult, homlokát ráncolta, ahogy próbált kibontakozni az álomból, de még nem teljesen tért magához. – Mmm... Mi az? – morogta halkan, szemei alig résnyire nyíltak ki, és egyenesen maga elé bámult, még mindig félálomban. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha újra elaludna, de aztán szaggatottan vette a levegőt, és lassan felült az ágyban.

A haja kócosan meredt az égnek, szemei homályosan meredtek előre, mintha nem is lenne teljesen biztos abban, hogy valóban ébren van. Az egyik kezével megdörzsölte az arcát, másikkal pedig lustán a paplanba markolt. – Miért nem alszol? – kérdezte ásítva, hangja rekedten csengett. – Mi a baj, hm?

A fájdalom újra felerősödött bennem, és az alsó ajkamba harapva nyöszörögtem fel. Nem akartam megijeszteni, nem akartam, hogy aggódjon, így a lehető legnyugodtabban próbáltam megszólalni. – Nagyon fáj a hasam... – suttogtam halkan, és próbáltam nem engedni, hogy a hangom megremegjen. – Nem akartalak felébreszteni, csak... nem tudok visszaaludni.

Hyunjin egy pillanatig nem szólt semmit, csak hunyorogva nézett rám, ahogy lassan kezdte felfogni a szavaimat. Aztán egy újabb éles fájdalom hasított belém, és önkéntelenül is felnyögtem, testem összerándult, és egyik kezemmel azonnal Hyunjin takarójába markoltam, mintha attól enyhülne a szenvedésem.

Ez volt az a pillanat, amikor teljesen magához tért. A szemei hirtelen kitisztultak, és az arckifejezése pillanatok alatt változott át álmos zavarból aggodalommá. – Hé, hé... – mormolta, most már teljesen ébren, és azonnal közelebb húzódott hozzám.

Lassan megdörzsölte az arcát, majd egy mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Szemeiben édes, nyugodt szeretet csillogott, ahogy rám nézett, és olyan gyengéden érintette meg a karomat, hogy attól még jobban összeszorult a torkom. – Felix, kicsim, ne szorítsd a hasad, jó? Csak még rosszabb lesz... – mondta halkan, és óvatosan elvette a kezemet a fájó ponttól. – Miért nem ébresztettél fel egyből? Tudod, hogy mindig itt vagyok neked.

A hangja nyugodt volt, de éreztem benne az aggodalmat. Nem volt dühös, nem volt bosszús, csak tiszta szeretettel és törődéssel beszélt hozzám. – Mindjárt keresek neked valami gyógyszert, rendben? Ne aggódj, itt maradok veled. Segítek, oké?

Gyengéden simított végig az arcomon, ujjai lágyan cirógatták a bőrömet, mintha csak ezzel is csillapítani akarná a fájdalmamat. A szavai puhán burkoltak körbe, de bármennyire is próbált megnyugtatni, a fájdalom nem enyhült. A mellkasomban egyre nagyobb gombóc formálódott, és ahogy rájöttem, hogy még mindig szenvedek, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

Nem akartam gyenge lenni. Nem akartam, hogy aggódjon értem.

De nem tudtam uralkodni magamon.

Hyunjin egy röpke pillanatig még tanulmányozta az arcomat, majd a homlokomra nyomott egy forró, lágy csókot. A mozdulat gyengéd volt, mégis olyan erős szeretet áradt belőle, hogy egy pillanatra még a fájdalmam is háttérbe szorult. Aztán halkan mormolt valamit arról, hogy maradjak nyugton, és már ott sem volt.

Hallottam, ahogy mezítláb kisietett a hálószobából, léptei tompán visszhangoztak a csendes lakásban. Néhány másodperc múlva a konyhából neszezés hallatszott: először a csap halk, egyenletes csobogása, ahogy megtöltött egy poharat vízzel, aztán a polcok halk csapódása. A gyógyszeres dobozt kereste. A szekrényajtók nyikorgása, a dobozok neszezése mind jelezte, hogy siet, de közben még mindig álmos volt. Néha morgott egy-egy szót az orra alatt – talán azzal küzdött, hogy a megfelelő gyógyszert találja meg –, és ahogy hallgattam őt, valahol a fájdalmon túl hálás voltam, hogy itt van velem.

Próbáltam mély levegőt venni, de minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebben ment. A mellkasom összeszorult, mintha a fájdalom nemcsak a hasamban, hanem már az egész testemben szétterjedt volna. A levegő égette a torkomat, a légzésem pedig gyors, szabálytalan lihegéssé vált. Az ujjaim görcsösen markolták a takarót, a homlokom verejtéktől nyirkossá vált, és a szemem előtt apró fekete foltok kezdtek táncolni. Mintha a testem egyszerre akart volna lehűlni és lángra lobbanni.

Hyunjin sietős léptekkel tért vissza, és azonnal az ágyra ült mellém. A kezében egy pohár víz és egy kis tabletta volt. Láttam a szemében, hogy aggódik, még akkor is, ha próbált nyugodtnak tűnni. – Itt van, kicsim – suttogta halkan, majd gyengéden segített felemelni a fejem, hogy a számhoz tudjam emelni a gyógyszert. – Nyisd ki a szád, jó? Ez segíteni fog.

A tabletta keserű volt, ahogy a nyelvemre helyezte, és ösztönösen összerezzentem, amikor a poharat a számhoz érintette. Az első korty víz hidegen csorgott le a torkomon, de a következő már nehezebben ment. A gyomrom tiltakozott, mintha az is érezné, hogy bármi, amit beviszek, csak rontana a helyzeten. Az ujjaim reszketve simultak Hyunjin kezére, ahogy megpróbáltam eltartani magamtól a poharat.

– Ennyi elég – suttogtam elhaló hangon, de Hyunjin azonnal megrázta a fejét.

– Nem, nem elég, Felix – mondta lágyan, de határozottan, és gyengéden végigsimított az arcomon. A tekintete édes volt, tele szeretettel, ahogy könyörgően nézett rám. – Kérlek, idd meg az egészet. Tudom, hogy nem esik jól, de segíteni fog.

Elfordítottam a fejem, és a mellkasomban egyre inkább nőtt a szorító érzés. Nem akartam inni. A testem már így is elég rosszul érezte magát, nem akartam még többet ráerőltetni. De Hyunjin keze továbbra is ott pihent az arcomon, hüvelykujjával finoman cirógatta a bőrömet, és a hangja... az a gyengéd, édes hang...

– Felix, kérlek – suttogta újra. – Ha nem iszol eleget, csak rosszabb lesz.

A torkom összeszorult. Nem tudtam neki nemet mondani. Fáradtan lehunytam a szemem, és remegve emeltem meg a kezem, hogy átvegyem tőle a poharat. Minden korty egy újabb megpróbáltatás volt, de Hyunjin csendesen dicsért, apró puszikat nyomott a halántékomra, míg végül valahogy sikerült az egész poharat kiürítenem.

– Jól van, nagyon ügyes vagy – mormolta, és óvatosan kivette a kezemből az üres poharat, majd letette az éjjeliszekrényre. Egyik kezével gyengéden a hajamba túrt, a másikkal pedig finoman a hátamat simogatta. – Minden rendben lesz.

De nem lett.

A fájdalom még mindig ott volt, éles és lüktető, mintha a gyógyszer egyelőre semmit sem csinált volna. A testem továbbra is feszült, a légzésem kapkodó volt, és egyre jobban belefáradtam az egészbe. A szemeim fáradtan lehunyódtak, miközben Hyunjin mozdulatai lassan, finoman nyugtattak.

– Hé, figyelj rám – suttogta, ajkai puhán súrolták a halántékomat, ahogy közelebb hajolt. – Tudom, hogy rossz most, tudom, hogy nagyon fáj... de itt vagyok. Nem kell egyedül kibírnod, jó?

A hangja simogató volt, mint a puha takaró a lábamon, mint az éjjeli csend, amely körülölelt minket.

– Csak próbálj ellazulni – folytatta, miközben tovább simított végig a hajamon. – Lélegezz mélyen... lassan. Nem kell erőltetni, csak hagyd, hogy a tested is megnyugodjon.

A szívem fájdalmasan összeszorult a szavaitól. Gyenge voltam. Kiszolgáltatott. De ő mégis... mégis ennyire szeretetteljesen bánt velem.

És ahogy hallgattam a nyugodt, lágy hangját, ahogy éreztem az érintéseit, a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van.

Nem vagyok egyedül.

A fájdalom tompa lüktetéssé szelídült, de még mindig ott parázslott a gyomrom mélyén, minden egyes lélegzetvételemmel újra és újra fellobbantva a szenvedésem. Nem akart csillapodni. Nem akart elengedni. A testem erőtlen volt, a mellkasom nehéz, mintha egy hatalmas kő nehezedett volna rá, és minden egyes pillanatban egyre inkább éreztem a gyengeséget, ami átjárta a végtagjaimat.

Nyöszörögve fordultam Hyunjin felé, és reszketegen támaszkodtam meg az ágyon, hogy közelebb kússzak hozzá. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, minden egyes lélegzetem kapkodó és elakadó volt, ahogy elértem őt. Nem gondolkodtam. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy érezzem őt, hogy érezzem a vaskos ajkainak ismerős ízét, a puha párnáit a sajátomon. Tudnom kellett, hogy itt van, hogy nem csak egy távoli alak a félhomályban.

A csók keserű volt. Nem szenvedélyes, nem finomkodó. Csak egy remegő, fáradt mozdulat, ahogy az ajkaimat az övéhez nyomtam. A testem annyira elgyengült, hogy szinte ráomlottam, és minden erőm abból fakadt, hogy képes voltam egyáltalán elérni őt.

Meleg volt. Élő. Valóságos.

De ahogy az ajkaink összeértek, éreztem, hogy megrándul. Fejét lassan csóválta, és apró sóhajjal húzódott el. Nem azért, mert nem akarta. Hanem mert tudta, hogy ez most nem erről szól.

– Ne erőltesd magad, kincsem – mormolta halkan, miközben egyik kezével finoman végigsimított az arcomon. Az érintése gyengéd volt, törődő, és valahogy mégis erőteljesebb, mint maga a csók.

Aztán lassan hátrább kúszott az ágyban, hátát a támlának vetette, és megigazította a párnákat maga mögött. Ahogy elhelyezkedett, mozdulatai könnyedek voltak, egyértelműen arra készült, hogy magához vonjon, hogy az ölébe húzzon, hogy átöleljen.

De valaki gyorsabb volt nálam.

Margo, a macskánk, nesztelenül ugrott fel az ágyra, és egy pillanat alatt Hyunjin ölében landolt. A puha, szürke bundás teste lomhán nyúlt el rajta, a dorombolása mély és erőteljesen rezgő volt, ahogy elégedetten elhelyezkedett férjem mellkasán. De még mielőtt teljesen megpihenhetett volna, karmocskái végigszántották Hyunjin alkarját, amire az fájdalmasan felszisszent.

– Margo... – sóhajtotta fáradtan, miközben a macska meg sem rezzent, és továbbra is boldogan dorombolt az ölében. – Tényleg muszáj mindig rám másznod?

Ez egy köztudott tény volt. Margo imádta Hyunjint. Azóta, hogy együtt vettük őt, amikor összeköltöztünk, valahogy mindig hozzá vonzódott jobban. Hiába voltam én is az élete része, hiába voltam ott minden egyes etetésnél és játékidőnél, végül mindig Hyunjin ölében kötött ki. Mintha az egész világon csak neki létezett volna.

És bár Hyunjin sosem mondta, én tudtam, hogy titkon élvezi.

Most viszont szemforgatva emelte ki Margót az öléből, két kezével a macska puha teste alá nyúlt, és finoman letette az ágyról. – Most nem, kislány, most Felix az első – mondta lágyan, miközben Margo elégedetlen fújtatással nyújtózott ki az ágy szélén.

Aztán visszafordult hozzám, és ismét megveregette maga mellett az ágyat, édes mosollyal az arcán. – Gyere ide, kicsim – suttogta, a hangja simogató volt, mint a selyem.

A testem fájdalmasan tiltakozott minden egyes mozdulat ellen, de egy kínlódó mosollyal másztam közelebb. Lassan, reszketegen emeltem át a lábaimat, és Hyunjin ölébe kúsztam, háttal neki, hagyva, hogy a teste teljesen körülöleljen. A hátamat a mellkasának döntöttem, a fejemet hátrahajtottam a vállára, és halkan felsóhajtottam, ahogy meleg karjai szorosan átöleltek.

A kezei azonnal a hasamra siklottak.

Ujjai finoman köröztek a bőrömön, óvatosan masszírozva a fájó területet. Nem erősen, nem tolakodóan, csak annyira, hogy érezzem a megnyugtató érintését. Meleg volt. A kezei erősek és puhák voltak egyszerre, és a gyengéd mozdulatai lassan kezdtek hatni rám.

A szemem önkéntelenül is lehunyódott.

A fájdalom még mindig ott volt. De már nem voltam egyedül vele.

Hyunjin ujjai puhán, szinte alig érezhetően köröztek a hasamon, próbálva valahogy enyhíteni a fájdalmamat. A mozdulatai gyengédek voltak, figyelmesek, mintha attól tartana, hogyha egy kicsit is erősebben érint, még jobban összetörök a kezei között. De minden törődése ellenére az éles lüktetés nem igen csillapodott. A gyomrom tiltakozott minden érintés ellen, és ahogy egy újabb hullám szántott végig rajtam, nyöszörögve szorítottam rá a saját kezeimmel a hasamra, mintha ezzel bármit is elérhetnék.

– Annyira fáj... – motyogtam halkan, a hangom megremegett a gyengeségtől.

Hyunjin sóhajtott, de a mozdulatai nem álltak le. Inkább csak lassított rajtuk, mintha próbálna rájönni, hogyan érhetne el bármiféle enyhülést. – Kicsim... – suttogta lágyan. – Mondd meg, hol csinálhatom... hol kevésbé rossz? Vagy ahol jólesik? Nem akarok fájdalmat okozni... csak segíteni szeretnék.

A hangja olyan édes volt, olyan végtelenül gyengéd, hogy egy pillanatra még a fájdalmam is háttérbe szorult. Lassan kinyitottam a szemem, és az ujjaimat óvatosan az övéire helyeztem. Éreztem a melegét, az erős, mégis törődő kezeit az enyém alatt. Reszketegen irányítottam a mozdulatait, finoman végigsimítva a hasamon, mutatva neki, hogy hol érintheti meg, hogy hol nem szúr annyira, hol nem érzem azt, hogy összeroppanok az érintése alatt.

Hyunjin csendesen figyelt, ujjai puhán követték az enyémeket, majd egy idő után önállóan kezdte el masszírozni a megmutatott területeket. A mozdulatai biztosabbak lettek, a simítása hosszabb, nyugtatóbb. Nem volt benne semmi kapkodás, semmi erőszakosság – csak tiszta szeretet és törődés.

Mély levegőt vettem, próbálva megnyugodni, és a testem lassan-lassan kezdett enyhülni a karjai között.

Ekkor egy puha, meleg súly nehezedett az ölemre.

Margo.

A szürke, bundás nesztelenül mászott fel az ágyra, óvatosan lépdelve közelebb, mintha érezné, hogy most nem szabad hirtelen mozdulatokat tennie. Az ölemben telepedett le, apró tappancsai finoman belesimultak a combomba, és felnézett rám azokkal a hatalmas, mélykék szemeivel. A tekintete furcsán szomorú volt, mintha megértené, hogy rosszul vagyok.

Hyunjin csendesen figyelte a jelenetet, és közben tovább masszírozott, lassú, finom mozdulatokkal. Aztán egy halvány, mosolygós dörmögéssel megszólalt.

– Tudtad, hogy elvileg a macskák megérzik, ha fájdalmat érzel? – kérdezte halkan, a hangja mély és nyugtató volt, mint egy meleg takaró egy hideg éjszakán. – Azt mondják, hogy ezért fekszenek mindig oda, ahol a gazdájuk beteg vagy rosszul érzi magát.

Felnéztem rá, még mindig gyenge voltam, még mindig zsibbadt a testem a fájdalomtól, de a szavai valahogy megnyugtattak.

– Tényleg? – suttogtam halkan.

Hyunjin bólintott, közben egyik kezével óvatosan megsimította Margo hátát, aki elégedetten hunyta le a szemét az ölemben.

– Igen. A dorombolásuknak van egy bizonyos frekvenciája, ami állítólag gyógyító hatással van az emberekre – folytatta csendesen. – Nemcsak a stresszt csökkenti, de még a fájdalmat is enyhítheti. Nem csoda, hogy Margo most pont ide jött. Biztosan érzi, hogy valami nincs rendben.

Ahogy hallgattam a mély, simogató hangját, valahogy minden egyre könnyebb lett. Nem tűnt el teljesen a fájdalom, de már nem éreztem annyira élesen. A testem lassan kezdett ellazulni az ölelésében, a gyengéd mozdulataiban, a szavaiban.

Ahogy befejezte a mondandóját, egy pillanatra csend telepedett közénk, de nem a kényelmetlen fajta. Inkább egy nyugodt, megnyugtató csönd, ahol minden lélegzetvételnek súlya volt.

Aztán szomorúan, remegő hangon suttogtam.

– Kérlek, folytasd...

Hyunjin meglepetten pislogott le rám, de a szája sarka finoman felfelé görbült.

– Miről szeretnéd, hogy beszéljek?

– Bármiről – kérleltem halkan. – Csak beszélj... megnyugtatsz.

Egy halk, gyengéd kuncogás hagyta el az ajkát, majd még közelebb hajolt hozzám, és újra beszélni kezdett.

– Tudtad, hogy régen az emberek azt hitték, hogy a macskák varázslatos lények? – kezdte, hangja mély, lágyan áradó dallamként ölelt körbe. – Az ókori Egyiptomban például szent állatoknak tartották őket, és ha valaki bántott egy macskát, komoly büntetést kapott érte. Az emberek azt hitték, hogy a macskák kapcsolatban állnak az istenekkel, és hogy szerencsét hoznak a házhoz, ahol élnek.

Lehunytam a szemem, és lassan, nagyon lassan kezdtem jobban lenni. A fájdalom még mindig ott volt, még mindig lüktetett, de már nem volt olyan elviselhetetlen.

Hyunjin hangja volt az egyetlen dolog, amire figyelni akartam.

Kezei tovább dolgoztak a hasamon, lassan, alaposan, a lehető leggyengédebben. Ahogy a fájdalom enyhült, egyre inkább éreztem a mozdulatai valódi súlyát – az érintését, a törődését, a melegét. Az orra finoman hozzám ért, ahogy vállamhoz dörgölőzött, mintha egy álmos kiscica lenne.

– Felix... – mormolta halkan, a hangja olyan mély és puha volt, hogy szinte megborzongtam tőle. – Megpróbálunk még egy pohár vizet?

A kérdése egyszerre volt óvatos és határozott, de én csak nyöszörögve ráztam a fejem. Egyszerűen nem bírtam. Már az előzőt is nehezen ittam meg, és a gondolat, hogy még egy pohár vizet le kellene erőltetnem a torkomon, teljesen elborzasztott.

Hyunjin halkan sóhajtott, és hallottam, ahogy morogva belenyugszik a döntésembe. Nem kényszerített, nem győzködött tovább, csak megcsóválta a fejét, majd a kezei kicsit lejjebb csúsztak. Az ujjaival a pólóm szegélyét kereste, és egy határozott, de még mindig gyengéd mozdulattal felhúzta az anyagot. A bőröm azonnal libabőrös lett, ahogy a hűvös levegő találkozott vele, de mielőtt panaszkodhattam volna, Hyunjin kezei már ott is voltak. A tenyerét lassan csúsztatta végig a csupasz hasamon, és úgy folytatta a masszírozást.

A közvetlen érintése valahogy még jobb érzés volt, mint az anyagon keresztül. Mintha így még közelebb lett volna hozzám, mintha a testének melege egyenesen belém költözött volna. A fájdalom egyre inkább háttérbe szorult, és már csak a finom, megnyugtató mozdulatokra tudtam koncentrálni.

Aztán egy hirtelen, meglepő érzés futott végig rajtam. Hyunjin ajkai puhán hozzám értek – épp a fülem mögött –, és egy szemtelen, nyálas, mégis valahogy borzasztóan kedves csókot hagyott ott. Megrándultam, de nem a fájdalomtól, hanem attól a kellemes borzongástól, ami végigszaladt a gerincemen. A gyomromban egy apró, bizsergető érzés ébredt, pillangók, amik a fájdalom helyére költöztek.

Hyunjin elégedetten mormogott, majd tovább dörgölte az arcát a nyakamba. A lehelete meleg volt és egy kicsit álmos, ahogy halkan motyogni kezdett:

– Olyan ügyes voltál... – dörmögte halkan, és az orrát végighúzta a bőrömön. – Örülök, hogy felkeltettél... ha bármikor így érzed magad, egyből szólj, rendben? Ne várj vele ennyit... Itt vagyok. Mindig.

Egy halvány, fáradt mosoly húzódott az ajkaimra, miközben tovább simogattam Margót. A macska dorombolása egyenletesen vibrált az ölemben, szinte egy ritmusban Hyunjin halk, nyugtató szavaival.

Hyunjin egyik keze eközben szemtelenül tovább kalandozott a testemen. Először csak a hasamon pihent, de aztán lassan végigsimított az oldalamon, a bordáim mentén, majd a csípőmön. Az ujjaival finoman körözött a bőrömön, mintha meg akarna nyugtatni – vagy épp ellenkezőleg, kicsit felébreszteni. De nem tiltakoztam. Hagytam, hogy csinálja, hogy végigtapizza a felsőtestem, hogy érezze, hogy tényleg itt vagyok vele, egészben és biztonságban.

Közben tovább mormogott a nyakamba, a hangja rekedtes és álmos volt.

– Holnap nem megyek be dolgozni.

Felnyitottam a szemem, és azonnal tiltakozni kezdtem.

– Nem, Hyun, nem kell... már jobban vagyok...

Hyunjin azonban csak szorosabban ölelt, és a hangját egy fokkal komolyabbra vette.

– Nem. – Egyetlen szó volt, határozott és megcáfolhatatlan. – Nem érdekel, hogy mit mondasz. Itthon maradok veled, és kész.

– De...

– Nincs de, Felix – vágott közbe szigorúan, de még mindig gyengéd maradt. – Láttam, hogy milyen rosszul voltál. Egy pillanatig azt hittem, hogy el fogsz ájulni. Nem fogom végignézni, ahogy egyedül próbálod ezt kibírni, miközben én máshol vagyok.

Sóhajtottam, de tudtam, hogy vesztettem.

Hyunjin sosem fogadott el nemet, ha rólam volt szó.

Tovább mormogott, a hangja kissé mélyebb lett, mintha még mindig felzaklatta volna az egész helyzet. Bár próbált nyugodtnak tűnni, éreztem benne azt az aggodalmat, amit mindig is olyan jól ismertem. Amikor valami bajom volt, mindig így viselkedett – kicsit ingerülten, kicsit zsörtölődve, de igazából csak azért, mert megijedt. Mert tehetetlennek érezte magát, és ezt utálta a legjobban.

– Komolyan, Felix, legközelebb egyből szólj. Nem érdekel, hogy szerinted nem olyan vészes, nem akarom azt látni, hogy így szenvedsz. És ha nem bírsz inni, akkor ébressz fel hamarabb, hogy tudjak valamit tenni. És ha nem javul, akkor elmegyünk orvoshoz, nem érdekel, mit mondasz. És... – Sóhajtott, majd a fejem búbjára nyomott egy hosszú, fáradt csókot. – Csak... ne csináld ezt velem, jó? Tudod, hogy megőrülök úgy aggódom érted...

A szívem összeszorult, de egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra. Az aggodalma mindig megmelengette a szívemet, még akkor is, ha kicsit zsörtölődve adta elő. Nem akartam, hogy így aggódjon, de azt sem tudtam volna elképzelni, hogy ne törődjön velem ennyire.

Nem szóltam semmit, csak halkan fúrtam az arcom a nyakába egy pillanatra, beszívva az ismerős, megnyugtató illatát. Aztán, mielőtt tovább folytathatta volna a prédikációját, gyengéden az ajkaira tapadtam.

A csók lassú volt és puha, de egyre mélyebb lett, ahogy az érzés magával ragadott. Hyunjin teste azonnal megfeszült egy pillanatra, mintha még mindig benne lett volna a feszültség az előző percekből. Az ujjai erősebben markolták a csípőmet a pólóm alatt, mintha ezzel akarna lehorgonyozni, vagy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy elhúzódjon-e, vagy inkább még közelebb húzzon magához.

A szoba csendjét betöltötték a hangos, nedves cuppanások, ahogy az ajkain csámcsogtam, puhán, édesen, teljesen elmerülve Hyunjin melegében és ízében. Az egész világ összezsugorodott körülöttünk – csak ő volt és én, és az a puha, kellemes csók, amitől szinte elolvadtam a karjaiban.

Mire végül pihegve elváltunk egymástól, Hyunjin arca már sokkal ellazultabb volt. Egy halvány, fáradt mosollyal nézett rám, majd gyengéden a fülem mögé tűrte az egyik kusza tincsemet. Az érintése lágy volt, finom, mintha én lennék a legértékesebb dolog a világon.

Aztán halkan megszólalt, a hangja még mindig kissé rekedtes.

– Komolyan, ezt a példát akarod mutatni a gyerekünknek?

Egy pillanatra értetlenül pislogtam rá, majd halkan felkuncogtam.

– Milyen gyerekünknek? – kérdeztem szórakozottan, bár pontosan tudtam, mire gondol.

Hyunjin csak egy jelentőségteljes pillantást vetett Margóra, aki még mindig az ölemben ült, és szomorúan pislogott fel ránk, mintha tényleg nem lett volna elég a figyelmünkből.

– Figyelt minket – mondta Hyunjin komoly arccal, de a szemében ott bujkált a csillogás. – Nem illik előtte ilyeneket csinálni. Elvégre a gyerekünk.

Halkan nevettem, és az ujjammal Margó puha fejét cirógattam.

– Szóval most már az is baj, ha megcsókolom a saját férjemet? – kérdeztem játékos sértettséggel. – Egyébként szerintem nagyon is élvezte a látványt.

Hyunjin drámaian felsóhajtott, majd megforgatta a szemét.

Felnevettem, és ahogy a fájdalom lassan elhalványult bennem, végre úgy éreztem, hogy minden rendben van. Mert ő itt volt. És ha ő itt volt, akkor nem lehetett semmi igazán rossz.

Ahogy hyunjin keze a testem köré fonódott, és karjaiba zárt, egy nagyot sóhajtottam, mintha az egész nap összes feszültsége hirtelen elpárolgott volna belőlem. Az előbbiek fájdalma, a nyomasztó gondolatok, mind-mind elhalványultak. Csak ő volt ott, meleg, biztonságos, és a karjai közt úgy éreztem, mintha semmi sem lenne képes bántani. A fejemet a mellkasához fúrtam, az ismerős, biztonságot adó szívverését hallgatva. Az a halk ritmus, amit mindig is szerettem, és most még inkább nyugtatott. Az illata, az érintése, minden annyira megnyugtatott, hogy a szemeim maguktól lecsukódtak.

A karjai olyan erősen, mégis olyan finoman tartottak, hogy nem akartam, hogy elengedjenek. Az ő érintése az, ami mindig is megnyugtatott, és most is az volt. Lassan kezdtem el ellazulni, a feszültség minden egyes apró részlete elillant, mintha egy hosszú nap fáradtságát egyetlen pillanat alatt elnyelte volna a csend és a bizalom, ami közöttünk volt.

Hyunjin halk, édes dünnyögése a fülembe szivárgott, mintha valamit mondott volna, de nem hallottam minden szót. Az egész hangulata olyan megnyugtató volt, hogy egyszerűen nem érdekelt, mit mondott. Csak az a lágy dallam, amit a hangja adott, és a karjaiban való biztonságos elhelyezkedés volt fontos számomra.

Bár a fájdalom még ott bujkált bennem, a jelenlétében úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Az alvás lassan kezdett eluralkodni rajtam, a fáradtság elnyomta az éberségemet, és ahogy az ő karjaiban pihentem, úgy éreztem, mintha semmi más nem számítana.

A szoba csendjét csak a mi halk lélegzetvételeink törhették meg. Az idő mintha megállt volna körülöttünk, ahogy mindketten elmerültünk ebben a pihentető, biztonságos pillanatban. Nem kellett semmi más, csak ő és én, és a tudat, hogy végre megnyugodtam.

Ahogy elnyelt a mély, megnyugtató álom, egyetlen gondolat maradt a fejemben: „Itt vagyok. És minden rendben van."