————————✯————————

-ғᴜʀᴄsᴀ ᴀᴢ ᴇ́ʟᴇᴛ. ᴀʜᴏɢʏ össᴢᴇʜᴏᴢ ᴋᴇ́ᴛ ᴇᴍʙᴇʀᴛ ɪᴛᴛ ᴍᴇɢ ᴀᴍᴏᴛᴛ, ᴍɪɴᴛʜᴀ ᴄsᴀᴋ ᴠᴇ́ʟᴇᴛʟᴇɴ ʟᴇɴɴᴇ-

-Wᴀss Aʟʙᴇʀᴛ-

————————✯————————

-ɪ ᴢ ᴀ ʙ ᴇ ʟ ʟ ᴀ   ғ ʀ ᴀ ʏ-

(Minden kezdet egy könyv első lapjai...)

Mint minden szokványos történet ez is pont így indult. Egy átlagos lány, átlagos élettel, egy átlagos Virginiai kisvárosban. Ez voltam én hajdanán, pontosabban Izabella Mary- Lou Fray. Ne is kérdezzétek! Elég ha csak annyit mondok, hogy anyukám nagy Ricky Nelson rajongó volt. De csak Bell, vagy Bella, néha napján pedig Fray. Persze csak a kiválasztottak kevesének, akiket igazán közel engedtem magamhoz.

Akkoriban csupán csak egy zöldfülű kis taknyos tizennyolc éves voltam a fiatalsága hajnalán, és mondhatni igazán jó kislány. Illetve annak vallottam magam, a maga ártatlan kisvárosi bájával.

Aztán rájöttem hogy az ártatlanság, mint minden egyéb kifejezés egyszer majd úgyis kifakul a mosásban, hisz így volt mindennek a sorsa ami valós dolog. Hanyatlásra ítéltetett.

Majd egycsapásra megváltozott az élet, én pedig egyszerre felnőttem minden előre jelzés nélkül.

De olyan furcsa most a múlt szavaival élni. Beszélni arról az időről ami már mögöttem rostokol, hisz könnyebb egy történetet a jelenben mesélni. Mert ugyan régen volt, de egy egész életet változtatott meg a maga egészében

Ez a mi történetünk.

***
-ᴍ ɪ ᴇ ʟ ő ᴛ ᴛ-

Szóval ott tartottam a mesélésben hogy tizennyolc éves vagyok, és anyukámmal élek egy kisvárosban Virginia szívében. Egy olyan tipikus fehér kerítéses családi házban, aminek a tövében százszorszépek, és gyönyörű muskátlik nőttek, a kertjében pedig medence, és gumi abroncsos hinta árválkodott. Gyerekkorom meghatározó helyszínei voltak ezek.

Egyedüli gyerek vagyok, egy mondhatni csonka családban nőttem fel. Az apámat nem ismertem, az anyám arcára pedig minden alkalommal furcsa grimasz került, ha csak rá terelődött a szó. Persze ez nem gyakran fordult elő, mert ez a téma egyikünknek sem volt kedves, vagy éppen fejtegetni való.

Régebben mikor kisebb voltam, sokkal kisebb, mindig zavartan néztem azokat a családokat akik nem csak két személyből álltak. Akiknek ott volt a védelmező férfi, aki bármitől megóvta volna a családját, ha az veszéllyel fenyegette szeretteit.

Sosem értettem hogy miért kapták meg egyesek ezt a kegyet, és én miért nem érdemeltem meg.

Néztem a lányokat az iskolában az évek alatt. Láttam ahogy reggelente az apukájuk hozza őket az iskolába, és hercegnő módjára délután jön is értük. Ahogy az anyukákat átölelve díszelegnek ott a sulis ünnepségeken, és szurkoltak lelkük szakadtából a futó versenyeken gyermeküknek.

Évek teltek el, és én még mindig nem értettem.

Aztán egy nap megvilágosodtam. Úgy harmadikos lehettem mikor megkérdeztek tőlem az osztályban, hogy hol van az apukám. Csak hebegve-habogva dörmögtem vissza valami érthetetlen, akkoriban persze jó mentségnek tűnő baromságot.

Aztán egész nap evett a fene, és egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog. Mikor már nem tudtam tartani számat, anyát otthon nyílt tények elé állítottam, és feltettem a bűvös kérdést.

,,Nekem miért nincs apukám?"

Ő persze távolba meredő elhomályosodott szemekkel fejtette ki nekem a csúf igazságot arról hogy a férfi aki kivette a szerepét abban hogy én a világra jöjjek, egyszer csak elment, és soha többet nem jött vissza. Gyerek fejjel igazán szíven ütött a dolog, aztán megtanultam azt a dolgot amire az embernek igazán nagy szüksége van az életben, elengedni.

Azóta még csak fel sem hoztam egyszer sem. Mert jól tudtam hogy mélyen érinti mindez anyut, és nem akartam soha többet olyan szomorúnak látni a szemeit, mint akkor egyszer. Én pedig mára teljesen kinőttem az álmokból, amelyek azt sugallták hogy egyszer egy szép napon eljön egy sötét hajú idegen, és azt mondja hogy ő az apukám.

Megértettem az élet kanyargós útjait. Mert vannak olyanok akinek anyukájuk nincs, és olyan is akinek apukája. De felelhető olyan is akinek kettő jutott mindegyikből. Nekem csak egy szülő jutott, de ezzel együttvéve is rettentő boldog voltam, mert volt egy anyukám. Valaki akinek számítottam annyira hogy ne dobjon el magától.

Mára pedig igazán megszoktam hogy csak ketten vagyunk.

De mi pont így voltunk egy igazi család. Nem volt szükségem senkire az ég világon, rajta kívül. Illetve azt hittem hogy nincs egészen addig a nyárig.

***

Az a nap is ugyan úgy indult mint az összes többi. Június közepe volt, és tombolt a végeláthatatlan hőség. Az iskola padtól egy időre megszabadulva szakadtunk ki a megszokott környezetből, és léptünk egyet a felnőtté válás rögös lépcsőin. Volt aki véglegesen letette a fába karcolt nevekkel teletűzdelt bútorral folytatott napi kontaktust, és megfogta a staféta botot, ezzel jegyet váltva valami egészen másra.

Én persze más tervekkel álltam a jövő elé. Tengerbiológus akartam lenni, de abból is a legjobb fajta. Így számomra ez a fajta szabadság egészen augusztus végéig tartott csupán. Pontosan az első szemeszterem kezdetéig a Richmond-i VCU Tengerbiológiai szakán.

Ugyan addig még három hónap volt vissza szinte, de én máris izgatott hevességgel álltam mindez előtt. Alig vártam hogy kiszakadjak a komfort zónámból, és egy új helyen, új embereket ismerjek meg, miközben azt csinálom amit a legjobban szeretek.

Csupán anyut sajnáltam. Gyerekkorom óta nem hagytam huzamosabb ideig egyedül. Erre hirtelen elszakadok, és kirepülök a fészekből, hogy az legyek aki mindig is akartam. Ez messze a legnagyobb lépés volt egész eddigi életemben, de én kész voltam erre a lépésre.

Talán ő sokkal jobban félt mint én. Leginkább attól hogy elszakadok tőle, és az a kapcsolat ami köztünk van sose lesz már ilyen. Nem hittem hogy ez az elképzelés valóság lett volna, hisz attól hogy hetekre oda leszek, még nem felejtem el az igazán fontos dolgokat.

De a nyár még csak most kezdődik. Korán van még mindarra gondolni, hogy mi lesz három hónap múlva, és amúgy sem akarok még ezen elmélkedni.

Jelenleg ott tartok ami most van. Az pedig nem iskola padok, és nem kollégiumi szobák. Hanem perzselő forróság és izzadó test. Harminchárom fok volt körülbelül árnyékban, és még csak június 10-ét írtunk. Félő volt arra gondolni hogy mi lesz később, ha most ilyen meleg van.

A szobámba dekkoltam. Az ember ilyenkor már csak azért sem menne ki a banánérlelő hőmérsékletre. Én se tettem másképp, illetve ez volt a tervem. Azonban isteni jelként valaki ezt máshogy gondolta.

Éppen ,,kulturált" zenét hallgattam mikor anyu berontott a szobámba, és letekerte a falrengető hangerőt. Bosszús zavartsággal bámultam az arcába, és abba hagytam az eddig olvasott lányregényt. A borító gerince megnyúlt, ahogy leejtettem a takaróra.

,,Bocsánat édesem, de tudod mit gondolok a zenei ízlésedről. Vagyis annak hiányáról" fintorog egyet aranyos orr-ráncolással, amitől a számra kaján vigyor kúszik.

Szerinte nekem olyanom nincs. Pedig mindenkinek más az ízlése. Van aki a klasszikus zene szerelmese, míg én a rock zenét preferálom. Sajnos anyu az első kategóriába tartozik, így nem is igazán szoktunk dűlőre jutni soha zene kérdésekben. Én nem szerettem a lagymatag édelgéseket, ő pedig utálja a szavakat köpködő basszusokat. Nem volt mit tenni.

Szélesre tárja az ablakot, melytől pillanatok alatt nagy fényesség önti el a szobát. Majd helyet foglal az ágyamon, a lábamat eltúrva az útból, és még jó pár női magazint is lesöpörve a padlóra. Persze ezeket rögtön felszedi, és szép kis stócban a szekrényemre teszi.

Igen, jól gondoljátok. Ő az a tipikus rendszerető anyuka volt, aki a lepedő legkisebb gyűrődésére úgy ugrott, mint legyek a légypapírra. Én pedig az a lány voltam, aki szívesen nézte a rendet, főként ha nem nekem kellet csinálnom. Persze olykor-olykor engem is megszállt a szent lélek, és akkor olyan csinos kis takarítást rittyentettem, hogy az a végén majd megszólalt. De míg nekem ez a havi piros betűs napoknak volt betudható, addig neki szívből jövő időtöltés volt, és ez a kettő merőben eltért. Gondolom nem csak az én anyám volt az egyedüli anyuka, akibe belekódolták ezt a takarítási lázat, és mégis néha igazán meglepődtem az energikusságán.

,,Lenne egy aprócska kérésem irányodba."

,,Hát ez gyors volt" egyenesedek fel kinyújtóztatva elgémberedett tagjaimat. ,,És mi lenne az?"

,,A minap új lakó érkezett az utcába. Pontosabban a szembe szomszédba" Biccenti oldalra fejét, és kozmoszai arra sarkalnak hogy vigyem tovább a beszélgetés fonalát.

,,Mr. Garrison házába?"

,,Ahogy mondod, drágám" csettint a nyelvével, és olyan mozdulattal simít végig a kontyomból kicsúszott sötét tincseken, mint mikor egy kutyát paskolunk meg dicséretképpen. Idegesítő egy szokás.

,,Mi pedig mivel jó szomszédok vagyunk, kellőképpen megadjuk a tiszteletet" csapja össze a tenyereit, majd indulni készül. Hunyorogva kémlelem őt, majd szavaim megállásra késztetik.

,,Na várjunk csak! Ez remélem nem az akar lenni amire gondolok, hogy gondolsz'" szűkítem össze parányira smaragd szempáromat.

,,Attól függ hogy mire gondolsz" fordul vissza hozzám, az egyik mesterien megmunkált szemöldöke makacsul azt sugallja merjek csak ellent mondani.

,,Remélem nem gondolod hogy megyek és hülyét csinálok magamból" tápászkodok fel vádlóan mutogatva a nagybetűs felnőttre.

,,Én inkább azt mondanám hogy kimutatod hogy kedvesek, udvariasak, és vendég szerető emberek vagyunk" - szépíti látszólag a dolgot. De csak látszólag, mert átlátok a szitán.

,,Nem"

,,Nem?" dönti oldalra a fejét, és úgy szuggerál tovább. A mozdulat olyan mint mikor egy vadászkopó, figyeli a vadat.

,,Nem" tiltakozok hevesen, miközben a fejemet rázom vadul ellenkezve. Belőlem nem csinál hülyét. Ezt már eljátszottuk egypárszor. Kedves erőltetett mosoly, kamu süti, és bunkó szomszédság.

,,Szó sem lehet róla!"

***

Persze alig fél órával később már egy lenge fehér nyári ruhában álltam, egy tál csokis valamivel a kezemben, és anyu bátorítónak szánt mozdulattal ,,legyintett" hátba. Vagy inkább kilökött a küszöbön? Nem is tudom melyik kifejezés a találóbb.

Egy a lényeg, hogy egy hatalmas műmosollyal a képemen lépkedtem az "új préda" felé. A szomszéd ház mindig is elhagyatott volt, de kellő képen gyönyörű ahhoz képest hogy jó ideje senki se lakta. A fű is mindig rendezett volt, semmi sem burjánzott el. Azonban mindig körbe lengte valami furcsa titokzatosság. Talán ezért is féltem kisebb koromban már csak a gyepre is lépni is. Ha pedig átgurult a labdám, és nekem utána kellett mennem, azt igazi öngyilkos akciónak fogtam fel.

Most ideje volt ezt a félelmet is leküzdeni.

Az útesten átkelve lassú lépésekkel komótosan közelítem meg a járdát, ami egészen a kőteraszig vezetett. A házak körül nem volt kerítés, maximum csak minimális méretekben.

A mi házunkat is csak dekorációként vette körbe, nem pedig a biztonság megőrzése céljából. Mondjuk ez a környék, vagyis a gazdag övezet nem is igazán arról volt híres hogy csak úgy kiraboljanak a semmiből. Persze néha voltak kivételek. Ezért is kompenzálta mindenki klassz biztonsági rendszerekkel, és feltörhetetlen zárkódokkal a helyzetet.

Azonban a szomszéd fényűző ház lakatlan volt, egészen addig a nyári napig.

Töretlen életlelkesedéssel nyomtam a csengőre. Szinte alig vettem le az ujjam a gombról, mikor az ajtó kivágódott.

Az első dolog pedig ami szemet szúrt az egy hatalmas izmos mellkas volt, ami pont szemmagasságba került velem. A levegő reszketve reked meg bennem, ahogy pillantásom felfelé vándorolt az impozáns testen.

Mert vannak dolgok amikre az ember helyzettől függően előre felkészül.

Erre azonban ha akart se tudtam volna kellőképpen felkészülni.

2020.09.02