6 héttel később

Narae

Két egymásra pakolt dobozt pakolok be a fekete Subaru csomagtartójába, eltart egy darabig, amíg végre sikerül valami elfogadható rendet tennem a sok cucc között. Melegem van, már majdnem három órája csak pakolunk és még közel sem értünk a végére. A pulóverem ujjával megtörlöm a homlokom, elégedetten nézek fel a ház felső szintjén lévő ablakára.

Az üvegen keresztül látom Jeongguk-ot. Minden mozdulata lassú és óvatos, a teljes felépüléséig még jócskán van vissza idő. Nem engedem, hogy nehéz dolgokat cipeljen, de nem is kell mindent egyedül csinálnom. Taehyung jön ki az ajtón, újabb dobozt hoz és ez az utolsó, amit be tudunk préselni a többi közé.

- Szerintem felesleges ennyi mindent magatokkal vinnetek – jegyzi meg lihegve, neki dől az autó oldalának.

- Nem tervezünk hamar visszajönni.

- Két hét múlva úgyis muszáj lesz – nem azért emlékeztet rá, hogy elrontsa a kedvem, mégis kicsit lelomboz a gondolat. Sőt, inkább aggaszt. Megijeszt. De koránt sem annyira, mint régen.

- Ha vége lesz a tárgyalásoknak, utána jó ideig nem fogunk jönni – helyesbítek, így már azért pontosabb a kijelentésem. – Örülnék, ha már túl lennénk rajtuk.

- Ezzel sem vagy egyedül – Taehyung megértően bólint, ő is felnéz az emeleti ablakra. – Gondolj arra, hogy ezt lezárjátok és onnantól kezdve már csak az lesz a dolgod, hogy minden neked tetsző autót elnyerj a japánoktól.

- Nem hangzik rosszul.

Hoseok hív, épp ebédszüneten van a munkahelyén és arra kíváncsi, hogyan haladunk.

- Egyébként jól, azért nem az egész házat visszük magunkkal Oszakába.

- Sikerült elintéznetek a kocsik fuvaroztatását?

- Igen, minden le van beszélve. Nem tudom, miért lepett meg, hogy Jeongguk-nak még olyan ismerőse is van, aki tud repülőgépet vezetni...

- És nem illegálisan, azért ez sem egy utolsó szempont.

Szeretném megkérdezni tőle, mi van vele és Narival, de nem megy. Legutóbb, mikor Narit Hoseok-ról kérdeztem, úgy tett, mintha nem tudná, kiről beszélek.

- Hamarosan találkozunk – mondom, Jeongguk pont megjelenik az ajtóban.

- Alig várom, Rae! Már nagyon hiányzol.

Ő is nekem. De már nem kell sokat várnunk.

Taehyung kijön velünk a reptérre. Jeongguk ismerőse, akit egyszerűen csak Sejoe-nak hívnak, segít nekünk elintézni a szükséges papírmunkát, majd egymás után felteszik a repülőgép hatalmas csomagterébe a két autót.

- Nem lett volna egyszerűbb, ha hajóval mentek át? – Seokjin is megérkezik, kicsivel lemaradva mögötte Bom lépked felénk. Ez nem lep meg.

- Jeongguk tengeribeteg – válaszolom meg a kérdést, az említett arca még a tenger említésétől is elsápad. Megfogom a kezét, gyors puszit adok az arcára. – Bezzeg a magasságtól és a sebességtől nem félsz.

- Mindenkinek vannak gyenge pontjai – ránt vállat, hátra fordul Taehyung felé. – Kösz, hogy segítettél pakolni.

- Semmiség. Azért csináltam, mert már nagyon irritál a képed.

- Az érzés kölcsönös – vigyorogva kezet fognak, belekezdünk az elköszönésbe. A szüleimmel ezen már túlestem. Majd akkor fognak kijönni velünk a reptérre, mikor a tárgyalások után repülünk vissza Oszakába. Azt mondtam nekik, hogy addig vegyék ezt úgy, mintha csak nyaralni mennénk.

Nem sok holmit viszünk magunkkal, Jeongguk nem híve a nagy költözködésnek. Ő úgy gondolja, mindent, amire szükségünk lesz, Oszakában is meg tudunk majd venni.

- Nari hol van? – kérdezem Bomot, ő csak szomorúan elmosolyodik és magához ölel. – Haragszik rám valamiért?

- Dehogy, rád nem. Csak dolgozik, nem kapott szabadnapot. Azt üzeni, mindenképp csörgesd meg, ha landoltatok.

Egyre több kérdés fészkeli be magát a fejembe, de úgy döntök, ezeket majd a megfelelő embernek teszem fel.

Hamarosan a gépen vagyunk, úton Oszakába. Rövid az út, épp annyi ideig vagyunk a levegőben, ami alatt Jeongguk elszundít, aztán kénytelen felébredni. Még sok pihenésre van szüksége és az érkezésünk után nem is engedném neki, hogy bármit is csináljon. Most én fogom gondját viselni.

Ő halad előttem, ez a város nekem teljesen ismeretlen. Nappal van, így az éjszakai fényeket még nem láthatom. Jeongguk elmondása alapján ez a város este kel életre igazán, már ami a versenyeket illeti. Fényes nappal is látni olyan autókat, amik megszerzéséért gondolkodás nélkül belevetném magam egy újabb Hajszába is akár.

Szorosan követem őt, mígnem megérkezünk egy olyan részre, amit kertvárosnak is nevezhetnénk. Tokióban is ehhez hasonló területen lakott, Szöulban szintén és találgatnom sem kell, vajon Los Angeles melyik kerületében voltak a raktárai és a háza.

Leparkolunk az új otthonunk előtt, amit ugyan nem először látok, de élőben azért más. Egy ideig csak bámulom a ház fehérre festett falait, a nagy, barna ajtót, ami arra vár, hogy belépjünk rajta. Hogy végre tényleg beköltözzünk.

Jeongguk kiszáll a kocsiból, megkopogtatja az ablaküvegemet.

- Ráérünk később is beállni a garázsba. Nem akarod megnézni a házunkat belülről? – mielőtt még egyet pisloghatnék, kinyitjuk nekem a kocsi ajtaját és a kezét nyújtja.

Összefonom az ujjainkat, utána megyek. Minden lépéssel, ami közelebb visz a házhoz, csak még nagyobb biztonságban érzem magam. A levegőt is frissebbnek érzem, az égbolt tisztább, a Nap mintha erősebben ragyogna. Izgulok, megszorítom Jeongguk kezét.

- Várj! – megtorpanok a lábtörlő előtt, mire Jeongguk türelmes várakozással rám néz. – Ez tényleg megtörténik? Komolyan?

- A legkomolyabban – ölelésbe von, belepuszil a hajamba. Ajkai letévednek a fülemhez. – Boldoggá teszel. Boldoggá tettél már akkor is, mikor dacoltál velem, rohadéknak neveztél és akárhányszor találkoztunk, az arcodra volt írva, mennyire utáltál. Igaz, sokszor idegesített a hisztid is, de mindenkinek vannak hibái.

- Ó, igen? – hajolok hátra, Jeongguk játékosan a derekam után kap. – Neked milyen hibáid vannak?

- Hát, akad néhány. Az egyik az az, hogy nem bírok betelni veled – tartom vele a szemkontaktust, ő közben a nadrágja zsebébe nyúl és előveszi a ház egyik kulcsát. – A másik, hogy fittyet hányok minden másra az elkövetkezendő órákban és szeretnék egy hatalmasat szeretkezni veled az új hálószobánkban.

- Ezek nem is hibák – rázom a fejem értetlenül, próbálok nem elolvadni a karjaiban.

- Nem? Akkor innentől kezdve rengeteg időd lesz arra, hogy hibákat keress bennem.

Vannak. Ő is tudja, én is tudom. Csak jelenleg egyáltalán nem érdekelnek. Azokat a hibákat is ugyan úgy szeretem vele együtt.

- Mehet? – emeli fel a kulcsot az arcom elé, majd egy ráérős csók után az ajtóra pillant.

- Mehet.

A kulcs elfordul a zárban, az életemben pedig egy régi fejezet kezd a végéhez érni, miközben egy új épp most nyílik meg előttem.

- Isten hozott itthon, Rae!

A Hajsza estéjén

Rhee Nari fáradtan, az izgalmaktól viszont még éberen forgolódik a kanapéján, nem bír elaludni. Az érzelmek váltakozva öntik el, hol elégedettséget és boldogságot érez, hol pedig csalódást és haragot. Annyira zavarja ez a sok, kavargó érzelem, hogy nem képes lehunyni a szemét egy percre sem.

Kimegy a konyhába, talpa alatt a padló hűvös. Pont annyira, mint amennyire szeretné, hogy valaki iránt ugyan ilyen hűvös érzelmeket bírjon táplálni.

Rá sem nézett a telefonjára, mióta elküldte az üzenetet a Hajsza után. Úgy sejti, nem fog választ kapni rá. Miért is kapna? Hiszen még egy „Viszlát!" sem fért bele, mielőtt Jung Hoseok elhagyta volna Szöult.

Megint dühös. Pár korty vizet iszik, aztán leveti magát a kanapéra, magára húzza a plédet és reménytelenül a telefonjára néz. Az egy beérkezett üzenet miatt megrezzen, Nari nem hisz a szemének.

„Rae mesélte, milyen merész útvonalat raktatok össze. Köszönöm! Rengeteget segítettetek neki, hálás vagyok érte."

Nari torka összeszorul, szorosan lehunyja a szemét. Nem akar egyetlen könnycseppet sem pazarolni.

„Ez minden, amit mondani akarsz?" – írja vissza, a válaszra két percet sem kell várnia.

„Mi mást mondhatnék még?"

Tényleg nem tudja? Nari nem bírja felfogni, mi történt. Hogyan jutottak idáig és miért? Hisz olyan jól kezdődött!

Megint a csalódottság következik, aztán a düh. Ez a fiú is megbántotta. Fogalma sincs róla, mennyire és talán nem is érdekli.

A lány azt szeretné, ha minden szaváról az a rideg hűvösség üvöltene, amit bárcsak érezhetne is.

„Ne keress többet!"

Erre már nem érkezik semmi. Hoseok nem ír új üzenetet. Nari a mellkasára ejti a telefonját, ami egy koppanással ér földet, mikor összekuporodva a kanapé belső része felé fordul és a párnáját öleli magához. Ő is tudja, mit jelent a hallgatás.

Az egy mindennél egyértelműbb válasz.