Duplázunk ma is, mert csak úgy.

Narae

Másnap reggel korán kelek és hazudnék, ha azt mondanám, nem izgulok egyáltalán. Kiesnek dolgok a kezemből, leforrázom magam a konyhában és a szüleim csak értetlen, aggódó tekintettel követik minden mozdulatom.

- Valami baj van, szívem? – anya segít bekötni az ujjam, amin már ott van a hólyag, lüktet és érzékeny a levegőre is. – Erősen indul a reggeled.

- Van egy megérzésem, miszerint lehet ez rosszabb később – motyogom csak úgy magamnak, apa füle persze ki van élesedve az ehhez hasonló hangokra. Megszokta, milyen együtt élni két nővel.

- Ugyan miért?

Nem tudják, hogy indulok a Szöuli hajszán. Még arról sem beszéltünk, mikor vezettem a Nissant. Fogalmuk sincs, mi történik velem és a múlt miatt jobb is, ha egyelőre nem beszélek nekik róla. A szüleim régen is csak bizonyos idő elteltével tudták meg, milyen hobbit, vagyis szenvedélyt találtam magamnak, ahogy azzal is tisztában vannak, ki a felelős ezért. Ettől függetlenül odáig vannak Hoseokért, sosem haragudtak rá, csak apa rendszeresen a lelkére köti, hogy vigyázzon rám. Nem állítanak meg, valószínűleg most sem tennék, de annyi aggodalomtól és stressztől óvhatnám meg őket még egy jó darabig, ami nem elenyésző.

- Hoseok és a hülyeségei, tudjátok...

Időben lépek ki a házból, a korai órák ellenére is érezhető a levegőben, hogy ma ugyan olyan dög meleg lesz, mint az elmúlt napokban. A garázs felé tartok, megpillantom Taehyung és Jimin autóját a feljárón, Yoongi épp akkor kanyarodik be az utcába, mikor Hoseok kijön elém. Nagy mosollyal üdvözöl, ami után beterel a házba. Míg a többiek kint beszélgetnek, én kapok egy bögre kávét és egy zacskó bontott vaníliás keksz is vár a konyhapulton.

Békésen fogyasztom a második reggelimet, mikor dudálást hallok kintről.

- Itt van Jeongguk – mondja Hoseok az ablaknál állva. Megiszom a kávét, gyorsan elmosom a bögrét és még egy vaníliás kekszet tuszkolok a számba, mielőtt kimennénk a házból.

Mindenki megérkezett, Yoongi a telefonjára pillant.

- Már várnak minket, menjünk!

- Rae, te ülj be Jeongguk mellé! – Hoseok ezt mintegy mellékesen kéri tőlem, mire rá kapom a fejem, várva a nevetését, amivel eltusolja az előbbi szavait. Nem jön, a francba is, nem nevet. – Légy szíves!

- Miért nem mehetek Yoongi-val? Vagy Taehyung...

- Jimin autójával megyünk és jó lenne, ha valahogy oldanátok a feszültséget magatok között. Szokj hozzá a srác társaságához, mert sokat fog még tanítani neked!

Erre ment ki az egész kávé-keksz kombó? Előre meg akart puhítani, hátha akkor nem leszek olyan mérges rá. Jeongguk nem száll ki a kocsiból, még arra sem méltatja magát, hogy rendesen köszöntse a többieket. Egy igazi pöcs.

- Mit tanítana? – a szememet forgatom, Hoseok nagyot sóhajt. – Elárulnád előtte, hová megyünk?

- Jeongguk tudja.

Kevés választ el attól, hogy ne rázzam meg a vállainál fogva.

- Az idegeimre mész.

- Én is szeretlek, Rae. Na, indulás!

Oda megyek a Subaruhoz, kinyitom az anyósülés felöli ajtót és kicsit erősebben csukom be a kelleténél. Műmosollyal fordulok Jeongguk-hoz, de még csak a szeme se rebben.

- Mikor a motor háztetőre tenyereltem, nem voltál ennyire nyugodt – jegyzem meg köszönés helyett. Bekapcsolom a biztonságiövemet, nem nehéz kényelembe helyeznem magam az ülésben. Ez a legújabb modell és bár a fekete minden autónak jól áll, ez a Subaru királykékben lenne a legszebb.

- A fényezésre érzékeny vagyok. Annyit csapkodod az ajtót, amennyit akarod.

Szemügyre veszem az autó belső részeit, az ülés kényelme egyáltalán nem elhanyagolható és minden más is rendben van. Kétség sem fér hozzá, bár a szalagot nemrég hagyta el, ahhoz képest is jól gondját viseli ennek a csodának. Látszik egy autón, ha a gazdája szereti.

- Szép kocsi – nyögöm ki, Jeongguk egyesbe kapcsol és elindul Jimin BMW-je után. A motor hangjától kiráz a hideg.

- Ki akarod próbálni?

Ledöbbenek. Mindazok után, ahogy viselkedem vele, még felajánlja ezt a lehetőséget. Átverés, csapda. Csak be akar húzni a csőbe.

- Nem.

- Te tudod.

Basszus, nem igaz! Mégsem akart becsapni. Kinézek az ablakon, nem követem tovább szemmel, milyen könnyedén és simán vált, mennyire finoman tekeri azt az átkozott kormányt egy kézzel és próbálom nem hallani, de lehetetlen. Ez a Subaru majdnem olyan gyönyörűen dorombol Jeongguk kezei között, mint a Skyline. Sokkal halkabb, finomabb hangzású, de van benne erő. Milyen érzés lehet benne ülni, miközben padlógázzal hasít?

- Egyezzünk meg! A nap végén újra felajánlom ezt a lehetőséget, ha cserébe mondasz magadról három tényt – kihajtunk a főútra, Jeongguk várja a válaszom.

- Miért olyan fontos neked, hogy többet tudj rólam?

- Ez szerintem eltörpül amellett, amennyire te vezetni szeretnéd ezt a kocsit. Vagy nincs igazam? Nem akarod?

Menjen már a francba!

- És, ha igen?

- Két legyet egy csapásra, ahogy mondani szokták. Te is nyersz valamit és én is. Azt mondasz el, amit akarsz, még akár hazudhatsz is, sosem derülne ki.

- Nem? Szóval nem rohannál Hoseokhoz megkérdezni, vajon igazat mondok-e?

Jeongguk elneveti magát, felgyorsít.

- Megelőlegezem neked a bizalmat.

Milyen kedves.

Kicsit hagyom magam, hadd ragadjon el a Subaru szépsége. Megéri ez nekem? Mintegy választ adva, kiérünk egy forgalom mentesebb útszakaszra, ahol Jimin padlóig nyomja a gáz, mire Jeongguk válasza is ugyan az. A Subaru száguldani kezd, a sebesség az ülésbe présel és az eufórikus érzés, ami eddig csak vezetés közben ért el, hirtelen kezd megjelenni. Nem értem. Nem is én vezetem ezt a kocsit.

De vezethetném akár én is. Nem hittem volna, hogy a Skyline mellett lesz másik autó, amelyiket irányíthatnám, elvégre azzal fogok indulni a versenyen.

- Tönkre tehetem a kuplungot – mondom, hátha ez elrettenti a felajánlásától és visszaszívja. Jeongguk erre csak vállat von.

- Nagy ügy. Kicseréltetem.

Sebtében átgondolok három teljesen lényegtelen tényt magamról, amikkel nem tudna mit kezdeni. Aztán majd meglátjuk, vajon tényleg komolyan gondolja-e, hogy visszafelé én vezethetek. Egyezség vagy sem, akárcsak a kölcsön Skyline-nál, itt is meggondolhatná magát, ha akarja. Az ő autója. Ez nem egy olyan dolog, amit felelőtlen emberek kezébe engedünk. Bizalom nélkül nem adná oda, márpedig nem igazán adtam okot arra, hogy bízzon bennem.

- Két cukorral iszom a kávémat, egy plüss békával alszom és imádom a vaníliás kekszet.

Jeongguk mosolyog, nem kérdezősködik többet, nem elégedetlenkedik. Három tényt kért, hármat is kapott.

A következő lehetőségnél balra fordulunk, meglátom az út mentén lévő nagy, piros szegéllyel ellátott reklámtáblát. Hogy nem jutott előbb eszembe? Gyermeki öröm száll meg, ahogy alig száz méter választ el a gokart pálya parkolójától. El sem hiszem! Yoongi nem viccelt, tényleg az alapoknál kezdünk.

Kiszállunk a kocsiból, Hoseok magához húz, ahogy elindulunk befelé a pályához.

- Ezer éve nem jártam itt – nézek körbe. – Ide kellett a piros kártya?

- Igen. Új a tulaj, a neve Whan és a piros kártya arra szolgál, hogy korlátlanul használhasd a pályát. Se idő, se pénz nem szab határt, ingyen vagyunk itt és addig, ameddig...

- Csak akartok – egy tőlem pár évvel fiatalabb srác lép elő, szintén piros pólóban, rajta a pálya logójával. – Mae Narae, a drámakirálynő. Már sokat hallottam rólad.

Felvont szemöldökkel Yoongi felé fordulok, mivel ő szokott a legtöbbször így hívni. Ezért még kapni fog.

- Én is örülök, Whan...

- Whan, csak simán. A többi nem érdekes. Kártyákat felmutatni! – mindenki így tesz rajtam kívül, ám Whan a következő pillanatban felém nyújt egyet. – Tessék, a tiéd. A pálya szabad egész napra.

Ott hagy minket, csak annyi időre, amíg kihoz hat darab sisakot. Taehyung és Jimin még azelőtt rohannak a gokartokhoz, hogy zsebre tehetném a kártyámat. Yoongi a vállamnál fogva tart vissza, még akkor is a pálya szélén állok vele, mikor Hoseok és Jeongguk beszállnak egy-egy gokartba.

- Egy kicsit tedd félre az ellenségeskedésedet! Ismételni és tanulni jöttünk ide, segíteni akarunk neked. Értem én, miért nem kedveled Jeongguk-ot, de jó lenne, ha ez nem akadályozna a felkészülésedben - mondja Yoongi komolyan, majd feltartja a kezét a magasba és leengedi, mire a négy srác egyszerre rajtol el és megkezdődik közöttük a verseny. – Bemelegítenek, te is be fogsz. De előtte szerettem volna elmondani, amit Hoseok próbál megértetni veled. Jeongguk nem ellenség, csupán ellenfél. A kettő nem ugyanaz.

- Nem tehetek róla, hogy nem szimpatikus.

- Csak azért nem az, mert most az övé a Skyline. Ezt te is tudod.

- Fogalmam sincs, ki ő. Mégis mit vártok tőlem?

Yoongi a sisakomra üt, jelzi, hogy vegyem fel.

- Te meg sem akarod ismerni őt, Narae. Arra nem gondoltál, hogy jobban kedvelnéd, ha tudnál róla ezt-azt? Levontad a saját következtetéseidet. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra várjuk el, hogy bízz benne, de ő már azzal megadta neked a kezdő bizalmat, mikor belement Hoseok egyezségébe. Nem tudott a balesetről és még azután sem vonta vissza a felajánlását, hogy Hoseok mesélt neki róla.

- Jeongguk nem tudja, ki vezette a Subarut aznap. Lehet azt hiszi, hogy nem én voltam.

- Miért, számít ez?

- Igen. Ha tudná, nem más törte össze, hanem én, nem ajánlotta volna fel azt sem, hogy az ő Subaruját vezethetem.

Yoongi meglepetten néz rám.

- Szóval felajánlotta.

- Az idefele vezető úton.

- Pompás, akkor még egy érv, amiért kedvesebb lehetnél vele. Bízz magadban annyira, hogy visszanyered a Skyline-t és lazulj el végre! – Yoongi arca megváltozik, a vállamra teszi a szabad kezét, amelyikben nem a sisakját fogja. – Elhiszem, hogy nem könnyű. Én is emlékszem mindenre. De idegeskedéssel nem segítesz magadon. Különben is, tudjuk jól, mire vagy képes, kislány.

Megvárjuk, amíg tesznek pár kört a srácok, aztán Yoongi a pálya közepére sétál. Beülök egy szabad gokartba, kivezetem a rajtvonalak egyikéhez.

- Az első két körben hagyjátok Rae-t, hadd érezzen rá a dologra. A harmadik körnél Taehyung lesz az, aki rá fog szállni – Yoongi közelebb jön hozzám, hogy ne kelljen annyira kiabálnia. – A feladatod annyi lesz két körön keresztül, hogy ne hagyd Taehyung-ot nyerni. A többiek nem akadályozhatnak és nem is számít, ha előbb érnek célba, mint te. Érthető?

Bólintok, Yoongi engem is elindít és a hamarosan lehagyom a másik négy srácot. Más irányítani egy gokartot és más rendes autót vezetni. Az első kört óvatosan, közel azonos tempóban teszem meg, nem ütközöm a pálya szélével. A második körben gyorsítok, élesebben kanyarodok és amint elhagyom azt a bizonyos vonalat, Taehyung a nyomomba szegődik.

Akárhányszor beér, gyorsítok. Az egyik kanyarnál súrolom a pálya szélét, ekkor Taehyung meg is előz. Jimin elhalad mellettem, nem próbál meg akadályozni, szót fogad Yoongi-nak.

- Gyerünk, Taehyung fog győzni! – noszogat, erősebben markolok a kormányra és az egyetlen ellenfelemre összpontosítok, aki legalább két gokartnyi távolsággal lehagyott.

Rákapcsolok, a második kört úgy teszem meg, hogy az utolsó előtti kanyarnál lehagyom Taehyung-ot, viszont az utolsónál elsietem a dolgot, neki megyek a pálya szélének. Nincs esélyem javítani, Taehyung ér előbb célba.

- Egész jó volt, a végén figyelhettél volna jobban – Yoongi a maga módján megdicsér, kénytelen vagyok elfogadni, hogy igaza van. Nem koncentráltam eléggé, csak a nyerésre figyeltem, nem a technikára. – Három körön keresztül követned kell Jeongguk vonalát! Abban az ívben kanyarodj, ahogyan ő csinálja és vigyázz, mert bármikor lefékezhet! Ha lefékez, neked is le kell, ha elindul, neked is el kell. Mindenképpen ő érjen célba előbb!

Rögtön elrajtolunk, besorolok Jeongguk mögé és követem. Nem úgy kanyarodik, mint én, sokkal tovább vár vele, kicentizi a kanyarokat, ráadásul gyorsan is megy. Nagyjából ráérzek, hogyan venné be a következőt, ám hirtelen lefékez és én is a fékre taposok. A gokartom neki ütközik az övének. Szitkozódok, ő viszont egy szó nélkül tovább indul. Nem szabad túl lassan mennem, de még egy ütközést sem szeretnék. Az első körben Jeongguk nem fékez többet, Yoongi jelzéséből ítélve nem rossz, amit csinálok. Felveszem Jeongguk ritmusát, az egyik sima útszakaszon megérzem, hol akar lefékezni és pont akkor fékezek én is, elkerülve az összeütközést. Hátra fordul, a szemén látom, hogy mosolyog. És basszus, érzem magamon, mekkora vigyor terül szét az én arcomon is.

Az utolsó körnél szintén hibátlanul teljesítek, egészen addig, amíg a célhoz nem érünk, ott ugyanis Jeongguk elmanőverez, nem előttem halad és hirtelen lefékez, fel sem tudok készülni rá. Későn reagálok, a gokartom áthalad a célvonalon.

- Ez milyen köcsög húzás volt! – Jimin annyira röhög, hogy Taehyung-ba kapaszkodik, aki szintén jóízűen nevet rajtam. Hoseok nehezen takargatja a saját vigyorát, még Yoongi is úgy tesz, mint aki az eget kémleli, de látom rajta, mennyire próbálja elfojtani a nevetését.

- Azt hittem, figyelsz. Pedig a könyökömmel még jeleztem is, mire készülök – Jeongguk kiszáll a gokartból, oda jön hozzám. – Majdnem tökéletes volt az utolsó köröd.

- Seggfej.

- Vakegér.

Leveszem a sisakot, kifújom magam. Hoseok ad egy dobozos üdítőt, Jimin épp kifosztja az italgépet.

- Ahhoz képest, milyen rég ültél gokartban, meg úgy összességében kormány mögött, nagyon jó voltál – persze Hoseok megdicsér, de szerencsére őszintén is hangzik a szájából. – Jeongguk tényleg jelzett.

- Jaj, fogd be! – rázom a fejem bosszúsan, Hoseok átkarolja a vállam. – Apropó, a szüleim várnak téged egyik nap vacsorára.

- Ezt nem utasíthatom vissza. Azután megint elmehetnénk a tóhoz, semmivel sem lesz hűvösebb egyik este sem.

- Jó ötlet.

- Srácok, ti randiztok amúgy? – ül le Jimin az egyik padra. – Miért titkoljátok előlünk?

- Nem randizunk – mondjuk egyszerre.

- Jó, tudom, de nagyon olyan benyomást keltetek. Barátság extrákkal?

- Adok én neked extrákat – Jimin tudja jól, milyen szoros a barátságunk Hoseokkal, de azt is tudom, hogy szeret ezzel csipkelődni.

- Ó, ki nem hagynám ezt a lehetőséget!

- Narae és Jimin! Ha már ilyen jól elbeszélgettek, pattanjatok be a gokartokba! – Yoongi leteszi maga mellé az üres üdítős dobozát és tapsol kettőt. – Négy körös verseny. Aki előbb célba ér, az fizeti a pizzát, miután itt végzünk.

- Benne vagyok! – Jimin feláll a padról, követem én is. A többiek a pálya szélére jönnek, nem ülnek gokartba.

Egyikünknek sem tűnt fel a gomolyfelhőzet, a sötétebb égbolt. A sisakomat csatolom be, mikor az első cseppek elkezdik pettyezni az aszfaltot.

- Nincs baj, futózápor lesz. Kész vagytok? – Yoongi feltartja a kezét, kivárja, amíg megkapja a drámai csendet. Az eső pillanatok alatt zendít rá, hamar megérkezik az első mennydörgés is.

Elrajtolunk, egy ideig kisebb-nagyobb kihagyásokkal fej-fej mellett haladunk. Csak a kanyarokban változnak a pozíciók, egyszer én előzöm meg Jimint, aztán ő engem. Egy élesebb, majdnem hajtűkanyarnál úgy veszem be az ívet, ahogy Jeongguk csinálta. Míg Jimin lassabban hajt, én jó hamar rúgok rá pár métert. Hallom a fiúk éljenzését, tapsolnak, mikor az első kört én nyerem meg. Folytatjuk tovább, Jimin felzárkózik, a viaskodásunk hasonlóképp alakul, megint én haladok át a célon először. A harmadik körnél megérzem, mennyire csúszik a vizes aszfalt. Nehezebb megfelelően irányítani a gokartot, még Jimin is cifrán káromkodik, mikor elhajt mellettem.

- Óvatosan! – kiabálja, aztán lehagy.

Nagy eséllyel nem történhet veled olyan baleset gokart közben, mint például egy autóban ülve, forgalmas utakon. Nem jön veled szembe senki, tehát a frontális karambol is kiesik. Azonban a vizes út és a gumik tapadása itt is nehézséget okoz, bár ehhez is hozzá lehet szokni. Amire viszont nem számítok, azok az emlékek. Egy kanyarnál megtámadnak, ahogy mélyebben szívom be az eső illatát. A fékbe taposok, de nem állok meg teljesen. Látom Hoseok-ot, készül átmászni a pályára, de Yoongi visszafogja. Semmi baj. Ezt akarom sugallani neki egy integetéssel, ám a következő kanyarnál megint bevillan egy részlet. Azon a napon is esett az eső.

Jimin sokkal előrébb jár, mint én, ezért megint felgyorsítok, nem hagyom, hogy az emlékek legyűrjenek. Görcsösen szorítom a kormányt, még levegőt is csak szakaszosan veszek, minél kevesebbet akarok belélegezni ebből az illatból. Az esővel eddig nem volt különösebb bajom, csakhogy együtt a vezetéssel, mit sem számít az a tény, hogy csak egy gokartban ülök, túlságosan elködösíti az agyam. Egy pillanatra hunyom le a szemem az utolsó éles kanyarnál, ennyi elég is. Nem tudom irányítani a gokartot, kicsúszom oldalra és ugyan azzal a sebességgel egyenesen a pálya szélének csapódok. 

Még akkor is nehezen veszem a levegőt, mikor Hoseok elkezd kiszedni a gokartból. A nedves aszfaltra fektet, leszedi a fejemről a sisakot és, ahogy az esőcseppek az arcomat érik, a befeszült végtagjaim kezdenek ellazulni. Szorosan csukva tartom a szemeimet, még nem állok készen arra, hogy lássak. Egyelőre fejben próbálom összeszedni magam, a többiek aggodalmasan igyekeznek beszédre bírni. Csak az emlékek vonták el a figyelmem. Máskülönben a kanyart be tudtam volna venni. Ez nem az a nyolc évvel ezelőtti nap. Koncentrálj, Rae, ez nem az a nap. Elfordítom a fejem az arcomba zuhogó esőtől. Kinyitom a szemeimet, mert, ha látok, az azt jelenti, hogy élek. Ezt persze anélkül is tudom, de én így megyek biztosra. Ennél rosszabb is történhetett volna és szerencsésen megint megúsztam.  

A látásom lassan kitisztul, viszont most nem Hoseok-ot pillantom meg először. Épp ezért nem akarok és nem vagyok hajlandó akkora jelentőséget tulajdonítani neki, mint régen. Az első ember ugyanis, akit meglátok, az Jeongguk.