Narae

Az emberek nincsenek felkészülve arra, ami történni fog. Nem tudják, hogy páran egyszer csak felbukkanunk a forgalomban és ha ők sem figyelnek eléggé, életveszélybe sodorjuk őket.

Semmi másra nem figyelek, csak arra, hogy jókor váltsak és bevegyem az első kanyart, ami után kijutunk a főút felé is vezető kereszteződéshez. Aki egy kicsit is bizonytalan abban, mi merre van Szöulban, az itt könnyen rossz irányba mehet. Persze a táblák mutatják a helyes irányt, ám egy verseny alatt nem éppen a táblák azok, amikre az indulók figyelnek, egy Hajszán pedig főleg nem. Ott a legegyszerűbb, ha arra hagyatkozunk, amit biztosan tudunk, maximum felhozhatjuk a lemaradásunkat.

Úgy ismerem Szöult, mint a tenyeremet. Ezért még lassítanom sem kell, tartom a tempót és egy jól időzített mozdulattal elfordítom a kormányt. A kerekek súrlódnak a nedves aszfalton, mögöttem Taehyung ugyan ebben az ívben, ezzel a sebességgel veszi be a kanyar, viszont belehúz és egy pillanat múlva már én haladok ő mögötte. Komolyan veszi. Én is tudtam, hogy a verseny alatt nem létezik majd a barátságunk, mégis elönt a méreg és úgy taposom a gázt, mintha az életem múlna rajta. Már az elején hátrébb kerültem. Néhányan beérnek minket, kerékcsikorgásokkal egybekötött káosz alakul ki a kereszteződésben. Van olyan induló, aki itt ragad, nem tudta bevenni a kanyart és kicsúszott oldalra. Balesetet nem okozott, csak fennakadást.

Seokjin kisvártatva beér, nekem viszont az lebeg a szemem előtt, hogy ezt a húsz kilométeres szakaszt teljesítsem. Nem szabad előre gondolkodnom, arra kell koncentrálnom, ami itt vár előttem közvetlenül és van egy sanda gyanúm, miszerint már pusztán az útvonal bonyolultsága miatt sem fogunk egy ilyen egyszerűnek tűnő részt olyan simán megúszni. Mindenki felgyorsul, az összes induló a sarkamban van és ekkor tűnik fel, hogy eddig mindvégig az élen haladtam, Taehyung megy előttem egyedül. Ám a szembe sáv most üres és ezt az ellenségeim ki is használják.

Használhatnám a nitrót, lehagyhatnám őket most és előnyt szerezhetek. Az agyam egyik hátsó zugában megszólal az a kis hang, amelyik noszogatott az egyik gyakorlás alatt. Akkor kis híján elsodortam egy gyerekekből álló iskolás csoportot. Hagytam magam meggyőzni, hogy képes vagyok bevenni a kanyart úgy, mint korábban. Azóta felkészültebb vagyok, de nem tehetek meggondolatlan lépést azért, mert úgy gondolom, több esélyhez juthatok. Még nincs itt az ideje.

Az ujjam ennek ellenére rásiklik a nitró gombjára. Elakad a lélegzetem. Miközben a késztetés egyre nagyobb lesz, észreveszek valamit a távolban. Pontosabban két valamit: egy több méter magas, vékony oszlop tetejére lila zászlót kötöttek. A lila a Hajsza színe. Minden évben, valamilyen módon köze van hozzá. Most azt a pontot jelzi, ahol vissza kell fordulnunk. Részben hálás vagyok ezért a lányoknak, elvégre nem lenne kötelességük így segíteni az indulóknak. Aztán rájövök, miért lett Jeongguk egyből aggódó az útvonal hallatán. Sík a terep, gyorsulásra tökéletes. Megfordulásra nem, ezt beszéltük, ahogy a forgalomról is esett szó, de arra egyáltalán nem számítottam, ami felénk közeledik. Egy kamionokból álló konvoj foglalja el a szemközti sávot. Néhány induló próbál felgyorsulni, még időben előzni, azonban az egyik elvéti ezt és mikor vissza akarna sorolni a sávunkba, belemegy a mögötte haladó Aston Martinba.

- Meg tudom csinálni? - kérdezem magamtól hangosan és mintha Taehyung hallaná a kérdést, hirtelen elrántja a kormányát.

A Honda gyönyörű ívben fordul. Van pontosan egy tized másodpercem, hogy ezt megállapítsam, ahogy az is feltűnik, hogy egyre több induló fordult vissza. Nem várták meg a huszadik kilométert jelző oszlopot, megijedtek a kamionoktól. Nekem is ezt kellett volna tennem. A fenébe!

Az utolsó pillanatban kezdek fordulni, berántom a kéziféket. A Subaru azt csinálja, amit szeretnék, tökéletesen sodródik, a szemem sarkából viszont látom, hogy a kamion nem lassít és sikoly hagyja el a szám, mikor végre egyenesbe kerülök. Hangos dudálás, valószínűleg sűrű káromkodásokkal megspékelve. Nem nézek hátra, nem figyelem azokat, akik eddig mögöttem haladtak. Nagyjából ötödik lehetek és nincs időm arra, hogy azon gondolkozzam, miért nem reagáltam előbb.

Addig nyomom a gázt, amíg már nincs tovább. Lehagyok egy autót, a sárga Granturismo sofőrje felmutatja a középső ujját. Én kicsit sem diszkréten viszonzom a gesztust.

Nem tart soká, beérem a többieket. A kereszteződésnél jobbra kell fordulni, hogy az ePix pályánál lyukadjunk ki. Ezt mindenki tudja, ezért továbbra is tartom a helyezésem, nem tudok előzni.

Az ePix fényei fel vannak kapcsolva és lila színben pompáznak. Nehezen tudnám szavakba foglalni, amit a látvány miatt érzek. Újból megerősíti bennem, hogy a része vagyok ennek, itt vagyok a Hajszán és most, ennél a pontnál kell igazán vigyáznom.

„- És melyik irányból tudod lendületből, egy kanyar mínusszal megközelíteni a piacot? Hogyan spórolod meg magadnak az utolsó éles kanyart a pálya végénél?"

A gyomrom tesz egy hátra szaltót a gondolattól, aztán nem hagyom, hogy több értékes másodperc vesszen kárba. A többiek azt hihetik, elment az eszem, nem tudom, hol az ePix bejárata és jó eséllyel gondolhatják azt is, hogy mínusz egy, akit le kell győzniük. Velem talán már nem lesz gondjuk. Taehyung behajt a pályára, abból az irányból, ahogyan az útvonal terv szólt, én azonban lehajtok a bevezetőről és egyenesen a kijárathoz megyek. Tárva nyitva fogadnak a kapuk és mindenféle hezitálás nélkül berontok a pályára. Amíg nincsenek előttem, úgy megyek, mint az őrült. A zuhogó eső elmossa az ePix vonalait, nem látom tisztán a nézőteret sem. A fények lila árnyalatban verődnek vissza az aszfaltról. Érzékelem kanyart, lassítani kezdek, ám a manővert egy hangos, mással össze sem téveszthető csattanás zavarja meg. Valaki kiesett. A pálya egyik részénél legalább egy, ha nem több autó állhat, a kérdés csak az, vajon ezt a balesetet a sofőr túléli-e. Egyelőre nem látom, mi történt, csak hangokból tájékozódom.

Egy fehér McLaren 720 az első, ami feltűnik előttem. Nem foglalkozom azzal sem, hogy Taehyung villog rám, megyek tovább és kezdem egyre közelebb érezni a Hajsza végét. Ha elég jól csinálom, előnyt szerezhetek magamnak, nem keveset. Épp ezért rá sem nézek Seokjin Mercedesére, nem gondolok többet Taehyung-ra. Arra már annál inkább, hogy két alak elkezdi bezárni az ePix bejáratát. Észrevesznek. És még gyorsabban be akarják zárni.

- Ne, bassza meg! - kattog az agyam, a lábam továbbra is nyomja a gázt, de a kezem rámarkol a kézifékre. - Menjetek onnan! - nem hallhatnak, csak én hallom ezt a kétségbeesést, amit érzek. „- Ha utolsóként érek be, akkor is."

Nem lassítok le. A cél lebeg a szemem előtt, a két akadálynak pedig odébb kell húzódnia, ha nem akarnak matricák lenni az úton.

- Tünés! - üvöltöm teli torokból, a következő pillanatban pedig már kint is vagyok. Oldalra ugranak, a lila fények hirtelen megszűnnek. Majd az utcát eddig bevilágító összes többi fényforrás is elsötétül. Lekapcsolták a közvilágítást.

Nehezítésnek szánják, be is válik. A gyalogosokat nem tudom olyan hamar kiszűrni a sötétben. A Namdaemun piac felé tartok és hirtelen feltűnik, hogy nem látok senkit. Pillanatnyi örömöm, miszerint első vagyok, hamar szertefoszlik: a visszapillantóba nézve elvakít egy fényszóró, majd egy másik. Csapatostul jönnek, padlógázzal.

Jeongguk igazat mondott, előnyt szereztem. Nem ez volt a nehezebb része, hanem az, hogy ezt meg is tartsam. A piac felé már több az ember, csúcsidő van. A tükörbe nézve megteszem azt, amit eddig szándékosan nem tettem. Összeszámolom, hányan vannak mögöttem. Heten, velem együtt nyolcan hajtunk az első helyért.

Azt mondtam, nem jelenti ugyan azt a Hajsza számomra, mint eddig. Jobban belegondolva, már így is sok mindent nyertem csupán azzal, hogy Hoseok fejében megszületett a terv, miszerint az idein én is indulni fogok. Ha az nincs, nem ismerem meg Jeongguk-ot, nem kerülök még közelebb a srácokhoz. Nem lennének Nari és Bom az életem részei, nem kezdtem volna el a pszichoterápiát és talán soha nem derült volna ki, mi mindent is tett Namjoon ellenem. Csupa olyan dolog, ami formál és azzá tesz, aki most vagyok. Megváltoztattak. Minden nézőpontból pozitív irányba. Ők mozdítottak előre, alakítottak, egy kivétellel mind a barátaim. Most pedig két barátom ellen állok ki. Nem vagyok túl sok, pont elég vagyok. Pont annyi vagyok, amennyinek lennem kell ehhez a Hajszához. Az lesz a vége, aminek lennie kell. És megbánás nélkül fogok célba érni, mert mindent elkövetek azért, hogy a kiérdemelt helyemet szerezzem meg, bármelyik is legyen az. De miért ne lehetnék első? Úgy, mint régen.

Az eső kezd elállni, már nem zuhog, csak szemerkél. Lejjebb kapcsolom az ablaktörlőt, kizárom a fejemből a környező hangokat. Csak a motor búgását hallom, ahogy megint egyre gyorsabb leszek.

Miután célba érek, hazamehetek. Minél hamarabb ott akarok lenni amellett a férfi mellett, aki ezt jelenti nekem.

Ráhajtok a piac felé vezető mellékútra, a figyelmem beszűkül. Az előttem lévő utat látom csak, meg az úton sétálgató, átrohanó embereket. Rájuk koncentrálok, őket igyekszem kikerülni, de nem kell sokat szlalomoznom. Feltűnik nekik az az autó had, ami érkezik, többen is hátra rántják a másikat, a járművek hosszan dudálnak. Ám előfordul, hogy az emberek között egyesek lila neon LED fényeket tartanak a magasba és mintha szurkolnának. Futnak utánunk, mutogatnak, kiabálnak. Megint érzem azt az adrenalin löketet, amivel elindultam és amihez hozzászoktam, mialatt idáig jutottam. Lök rajtam egyet, még erősebb lesz. Remeg a kezem, ahogy a kormányt fogom, az ujjam ismét lesiklik a nitró gombjára.

- Még ne, még ne... - mormogom halkan, a forgalom sűrűbb lesz. Két autó között manőverezek, előzök, mit sem törődve azzal, hogy akár civil rendőrök is ülhetnek valamelyik kocsiban.

Hatan maradunk, egy ezüst színű Dodge Viper belehajt az út szélén álló autók egyikébe, rossz irányból akart előzni. Bevillan, milyen volt Tokióban a vakszerencse, mennyire rettegtem attól, hogy Jeongguk is így jár és be is következett a végén. Megúszta. Remélem, ez a sofőr is legalább olyan szerencsével jár.

Kiérünk a piac forgalmas területéről, az utolsó kilométerek következnek. Beér a többi induló, az ujjamat görcsösen a nitró gombja fölött tartom. Egy dombon kell felfelé haladnunk, aszfalt helyett földesútból áll a hátralévő szakasz egy része. Vagyis földes út lenne, ha nem zúdult volna a városra ennyi csapadék. A Subaru kerekei néhol küzdenek a sárral, többször is előfordul, hogy azt hiszem, el fogok akadni. A cél közeledtével simává válik a talaj, az is megfordul a fejemben, talán intézkedtek a lányok és eltakaríttatták a sarat. Nem számít. Amint a kerekek megint aszfaltot érnek, megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Csakhogy innentől célegyenesbe kerülünk.

A motorzajok hangosabbak lesznek, elveszítem az első helyem. Beérnek, két oldalról is közrefognak. A célnál rengetegen várnak minket, ugyan olyan magas oszlop áll ki a földből, a tetején lila zászlóval, mint ami a fordulópontot jelezte a főúton.

A szívem felugrik a torkomba, elfordítom a fejem oldalra. Balra nézek, Taehyung néz vissza rám. Hogy a jobb oldalamon ki van, azzal nem foglalkozom. Egy pillanatig farkasszemet nézünk egymással, majd a következőben elnyomom a nitrót az utolsó ötszáz méterre. Fej-fej mellett haladunk, velem együtt Taehyung is nitrót használ és még mielőtt beérnénk a célba, már tudom, mi fog történni. Látom, hogy a Honda orra egy karnyújtásnyival előrébb van, mint a Subarué. Látom, hogy közeledik a cél, pár méter van hátra és a lábam nem képes elemelkedni a gáztól. Mindent beleadok. Úgy fogok célba érni, hogy mindent megtettem a győzelemért, amit lehetett. Pont annyit, amennyire képes vagyok.

És így is történik.

A dübörgő zene csak a leállás után jut el hozzám, a pulzusom valahol az egekben jár. Sűrűn kapkodom a levegőt, próbálom felfogni, hogy épp az előbb hajtottam át a célvonalon és megcsináltam. Vége van.

- Rae?! - valaki kinyitja az ajtót, megcsap a hideg, kora esti levegő. Lehajtom a fejem a kormányra, a vállaim zsibbadni kezdenek. Kezd elmúlni az adrenalin hatása, a pulzusom is megnyugszik. - Rae, hallasz engem?

- Igen - az anyósülésen lévő üveg vízért nyúlok, muszáj innom. Csak azután vagyok képes felnézni. Még mindig jár az ablaktörlőm, viszont az autót emberek veszik körül. Látom a szüleimet is. - Megcsináltam.

- Nem is akárhogyan - hangzik az elismerés, ez Bom hangja. - Őrületes volt, láttuk. Megérte rácsatlakozni a városban kihelyezett kamerákra, az egész... - innentől nem igazán hallom, mit mond. Aki kinyitotta az ajtót, az most megfogja a kezem és kihúz az autóból. Remegnek a lábaim.

Seokjin az, mellette ott áll Taehyung, arcán levakarhatatlan vigyorral. Visszatér belém az erő, gondolkodás nélkül felé nyújtom a kezem. A vigyora szélesebb lesz és érzem, ahogy az én arcomon is elterül a mosoly.

- Gratulálok a győzelmedhez - mondom, az örömöm őszintébb nem is lehetne.

- Megtiszteltetés volt legyőzni téged - válaszolja, rászorít a kezemre. - Mindent beleadtál.

- Így van - bólintok. - Köszönöm, Taehyung! - megölelem, támaszt ad. - Azt hiszem, ennek a második helyezésnek jobban örülök, mint bármelyik korábbi elsőnek.

- Akkor engedd meg, hogy mások is örüljenek neki!

Ha ez pár hónappal ezelőtt történt volna így, dühös lennék. Most viszont nem érzek mást, csak megkönnyebbülést és elégedettséget. Átölelem a szüleimet, aztán Bom és Nari következik. Nem maradok sokáig, terveim vannak. Újból gratulálok Taehyung-nak, biztosítom felőle, hogy holnap ünnepelni fogok velük, aztán visszaülök a sáros, leharcolt autómba.

- Jeongguk már tud róla? - hajolok ki az ablakon, Nari megrázza a fejét.

- Szerintem nem tőlünk akarná megtudni. Menj csak!

- Hoseok...

- Kicsoda? - Nari ezt olyan hangsúllyal mondja, hogy még több kérdést szeretnék feltenni neki, de egy halvány mosollyal elfordul a többiek felé. Akkor később.

Látványosan ráférne az autóra egy mosás, viszont ezzel nem foglalkozom túl sokáig. A kórházig csak a piros lámpáknál állok meg, ott pedig követlenül a bejárat mellett parkolok le. Már nincs látogatási idő, én mégis besurranok a folyosóra. Egy nővér meglát, ugyan az, aki általában bejár Jeongguk-hoz. Úgy tesz, mint aki nem vett észre és ezért hálás vagyok neki. A kórterem ajtaja csukva van, két halk kopogás után benyitok.

- Nincs még egy ilyen nő, aki ennyire szeretné a tilosban járást - sötét van a szobában, a folyosó fényeinek köszönhetően lát valamennyire. Behajtom magam után az ajtót, oda megyek hozzá és leülök az ágya szélére. - Reszketsz.

Csend telepszik ránk, Jeongguk ujjai erősebben szorítják az enyémeket.

- Nem nyerted meg - mondja ki, a sötétben elmosolyodom.

- Valóban nem. Taehyung ért célba elsőként - majd hozzáteszem: - Második lettem.

Hallom a hangján, hogy ő is elmosolyodik.

- Az is egy szép helyezés.

- Mondd, van már tervrajzod az oszakai raktárhoz?

- Még nincs. Miért kérdezed?

Mert veled szeretnék ott élni. Veled akarok mindent. Te vagy az otthonom.

- Mit szólnál, ha együtt terveznénk meg?

- Szeretnél biztos lenni benne, hogy a Skyline a legjobb helyet kapja? - kérdezi, a beszűrődő fényben látom, amint oldalra dönti a fejét.

- Ebben enélkül sem kételkedem - annak az autónak nem fog bántódása esni. - Szeretném elkezdeni azt az életet, amiről beszéltünk - amire mindennél jobban vágyom.

Felemeli a kezét, megsimítja az arcom.

- Butus Rae - mondja ezt a legnagyobb szeretettel és én belesimulok az érintésébe. - Hiszen már elkezdődött.

***

Remélem, nem okoztam nagy csalódást senkinek, aki nem erre számított. Ugyanis én 100%-ig elégedett vagyok, úgy sikerült a Hajsza, ahogy szerettem volna. Ritka alkalmak egyike, mikor nincs bennem megbánás a részt illetően. Jobban belegondolva, maradhatott volna egyben az előzővel, pár bekezdést kiszedtem, mert azokat végül feleslegesnek gondoltam.

Azt még gyorsan elmondanám, hogy hagytam egy nyitott kérdést (mondjuk, nem csak egyet, az biztos) a részben és pont emiatt van még egy mondanivalóm. Nem vagyok egy nagyon titkolózós fajta, nehezen tudom nem elmondani nektek, ha itt tervezek valamit.

Szóval, aki idáig is elolvasta ezt a rizsát, annak a későbbiekben nem lesz újdonság, hogy a Seoul Rush kap egy második könyvet is, Osaka Rush címmel. A részletekről majd később. :)