Narae

A Hajsza reggelén esik az eső.

Mintha a múltam, az a szerencsétlen baleset gúnyolódni akarna velem. Minden mennydörgéssel közelebb kerülök a Hajszához, alig öt óra választ el tőle. Nem nyolc év, nem hetek. Órák. Percek.

Jeongguk házában aludtam, az ágy szélén üldögéltem a hajnal jó részében és a kinti zajokat hallgattam. Hoseok házkulcsai a konyhaasztalon pihennek, még a sötétben is ki tudom venni az alakjukat. Mellettük a rajtszámos papírom és a kocsikulcsok. Az én Subarum kulcsa is ott van.

Hoseok, miután landolt, egyből felhív. Nem sok mindent tudok mondani neki, de nem is várja. Elég, hogy csöndben a vonal túlsó felén van és tudom, csak egyszer kellene megkérnem rá, azonnal visszajönne. Taehyung kilenc körül ír, azt mondja, Bom hamarosan átküldi a Hajsza útvonalát. Ők, Nari és Jin tegnap este egy utolsó összejövetelt szerettek volna, én azonban nem mentem velük, egyedül akartam lenni.

- Látlak, mielőtt a rajthoz állsz? – kérdi Jeongguk, épp túl van a reggeli viziten, én pedig egy túlcukrozott kávét próbálok meginni.

- Mindenképp. Szükségem van arra, hogy lássalak.

- Nem lenne rá szükséged – mondja kis hallgatás után. – Ha ugyan úgy lennénk egymással, mint a legelején, jobban belegondolva én az utolsók közt sem szerepelnék azok közül, akiket látni akarnál.

- Ki rágódik a múlton?

- Nem rágódom, csak belegondoltam. Még így is ellenségek leszünk, ugye tudod?

- Érdekes – kifelé nézek a városra, eső ömlik az ereszből, folyik végig az ablaküvegeken. – Nem is indulsz, mégis le kell győzzelek.

- Mindenkit le kell győzzél, hogy a Skyline na csak porosodjon a kiemelt helyén, ahová szánom – hergelni akar, buzdítani. Ehelyett sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint eddig.

- Legalább biztos helyen lesz, ahol nem eshet baja. Gondolom, későbbi versenyek tétjének sem tennéd meg.

- Nincs az a pénz!

Mosolyra húzódik a szám, rápillantok az órára.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha elindulok. A szüleimmel is beszélni szeretnék, mielőtt... - kimondanom furcsa. Hihetetlen.

- Ez lesz az első Hajsza, amit kihagyok, mióta elkezdtem versenyezni – szólal meg Jeongguk, miután rájött, hogy én nem fogom befejezni a mondatot. – A jövő évin mindketten részt fogunk venni.

- Úgy legyen! – felelem, majd rövid időre elköszönünk egymástól és neki látok a készülődésnek.

Nem tart sokáig, hamarosan úton vagyok a szüleim házához. Apa a garázs előtt integet nekem, nem érdekli, hogy megázik a nagy esőben. Anya a nappaliban üldögél, de azonnal leteszi a kezében tartott könyvet és oda siet hozzám. Hosszasan ölel, pontosan tudják, milyen nap van ma.

Átmegyünk a konyhába, szólok, hogy nem maradhatok sokáig. Azt kérdezik, szeretném-e, ha a célvonalnál várnának, mint jó néhány versenyem esetében.

- Egyelőre nem tudom az útvonalat – ránézek a telefonomra. Se Nari, se Bom nem küldték még el a körüzenetet az indulóknak. – Ha szeretnétek, gyertek el.

- Nem az a kérdés, mi szeretnénk-e, kicsim, hanem hogy te szeretnéd-e. Ez a verseny más, mi is tisztában vagyunk vele. Mit éreznél, ha látnál minket?

- Sokkal többet nyerhetek ezzel a versennyel, mint hinnétek – sóhajtok fel és lenyelem az igazságot Namjoonról. Nem szeretném, ha rájönnének. Ráér a Hajsza után is, mikor elkezdődik a bírósági procedúra. – Én szeretném, ha ott lennétek. Akkor is, ha veszítek. Nem számít.

- Vajon jó szülőre vall az, hogy nem állítalak meg egy ilyen verseny előtt? – gondolkodik anya halkan, mire apa a plafonra mered.

- Édesanyád úgy érti, ez illegális.

- Igaza is van, de nem ez lenne az első – mosolygok rájuk, megfogom anya kezét az asztalon. – A legjobb szülők vagytok, mert hagyjátok, hogy elkövessem a saját hibáimat és tanuljak belőlük. Hálás vagyok nektek ezért.

- Azért választhattál volna kevésbé veszélyes sportot is – apa tovább morfondírozik, pusztán csak szülői kötelességből. – Mondjuk a balettet vagy az úszást.

- Fulladás, bokatörés, ficam... - kezdem el sorolni, apa leint.

- Felesleges felsorolni az összes lehetőséget, ez akkor is több kockázattal jár – megenyhül a tekintete, a bal kezemben szorongatott kocsikulcsokra mered. – Csak küldd majd át a célpontot és mi ott leszünk.

◦◦◦

Kettesével szedem a lépcsőfokokat a harmadikra, a kórház klórtól nehéz levegőjét sosem fogom megszeretni. A tornacipőm kissé átázott, nedves foltokat hagyok magam után a folyosó padlóján. Amint belépek Jeongguk kórtermébe, lehúzom a fejemről a kapucnit és megkönnyebbülve látom, hogy ébren van.

- Ezeket a lépteket még Hoseok is hallotta Oszakában – köszönt vigyorogva, ha van is éppen fájdalma, jól leplezi. – Továbbra is jól állnak rajtad a ruháim – egy sötétszürke pulóvert viselek, az ő szekrényéből vettem ki.

Rezeg és csipog a telefonom a zsebemben, mindketten egymásra meredünk.

- Nézd meg! – Jeongguk szemében izgatottság csillan, egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy ő nem indul a mai Hajszán.

Megnyitom Nari üzenetét, tátva marad a szám. Ez nem lehet!

- Mi az? Rae, mondd már...

- Ez az útvonal hosszabb, mint az eddigiek – ennyit bírok kinyögni először. – Kivezet a városból, arra kell mennünk, amerre először vittél el és vezethettem a Subarudat. Ott a huszadik kilométernél kell...visszafordulnunk.

- De hiszen az egy sík egyenes szakasz – tudom, ahogy azt is, mit jelent ez. Jeongguk is rájön. – Nem lesz elég nagy helyed.

- Lesz, ha okosan csinálom.

- Ebben az időintervallumban az egy forgalmas rész. Nagy esély van a torlódásokra.

- Be kell rongyolnunk az ePrix pályára – alig hiszem el, hogy ezt Nari és Bom találták ki egyedül. – Egy teljes kör után pedig a Namdaemun piacon keresztül...

- Micsoda? – egyszerre kétségbeesett és kételkedő Jeongguk nevetése. – Oké, őrültek mindketten. Vagy zsenik, én nem tudom eldönteni – céloz Narira és Bomra. – Rae, ez az útvonal nagyon veszélyes.

- Nem emlékszem, hogy lett volna ennél veszélyesebb az évek alatt. Voltak meredek útvonalak, de ennyire nem.

- Szöul nem kisváros, mindegyik korábbi helyszínnél forgalmasabb. Ráadásul pont a csúcsforgalom miatt lesznek rendőrök az utakon.

- Nem mondod? – dünnyögve teszem zsebre a telefont, oda sétálok az ablakhoz. – Az eső sem akar elállni – eddig nem voltam ideges miatta, egészen idáig. Viszont mást is érzek. – Jeongguk...

- Megfordult a fejedben? Visszalépsz? – félreértett. Megrázom a fejem, ennek még a gondolata sem merült fel bennem.

- Lehet, hogy félnem kellene. De még soha nem vártam így egy hajtűkanyart sem, mint azt a bizonyosat a huszadik kilométernél. Még soha nem akartam egy hajtűkanyart ennyire bevenni.

- Gyere ide! – azt a kezét nyújtja felém, amelyikből lóg az infúzióscső. Mutatóujjammal óvatosan megsimítom a felpúposodott bőrt, ami alatt a tű fut, majd a tetoválásait veszem szemügyre. – Nézz rám! – így teszek. – Ott nincs semmiféle hajtűkanyar, Rae. Úgy kell tenned, mintha lenne. Ha egy kicsit is úgy érzed, hogy nem fogod tudni bevenni, akkor ne próbáld meg! Azt a lemaradást később is behozhatod, az indulók többsége az ePrix pályánál fog befuccsolni. Te viszont tényleg tudod, milyen nedves aszfalton száguldozni. Míg a többi induló ezerrel az ablaktörlőkre fog koncentrálni, meg az útra, te a pedáljátékra.

- Itt mindenki profi.

- Az lehet, de nem mindenkinek volt akkora balesete, mint neked. A körülmények adottak, téged az a régi félelem fog kihúzni a gödörből.

- Miféle gödörből?

Jeongguk közelebb húz magához, már amennyire képes rá.

- Abból, ami az ePrix pályán ér majd mindenkit. Onnan kell a piac felé mennetek, igaz?

- Igen.

- És melyik irányból tudod lendületből, egy kanyar mínusszal megközelíteni a piacot? Hogyan spórolod meg magadnak az utolsó éles kanyart a pálya végénél?

Fejben végig futom az útvonalat, véletlenül rászorítok Jeongguk kezére, mikor rájövök a válaszra.

- Ellentétes irány – ahogy ezt kimondom, hideg verejték önt el. – Szembe kell mennem a többi indulóval.

- Pontosan.

Ha a sztrádán végre hajtott, nem létező hajtűkanyar nem lenne elég veszélyes, hát itt van ez.

- Vakszerencse alatt ez az útvonal...

- Felérne egy öngyilkossággal – fejezi be Jeongguk a mondatot helyettem. – Bízom benned, Rae, jobban, mint saját magamban. Ide olyan reflexek kellenek, amit bekötött szemmel nem lehetne kivitelezni. De a te reakcióidőddel megvalósítható.

- Ijesztő útvonal.

- Kinek akarod ezt beadni? – kicsit megemeli az állát, féltéssel vegyes izgalommal néz rám. – Ott csillog a szemedben az adrenalin. Ez az egyik ok, amiért beléd szerettem. Ezt imádom benned.

Lehajolok hozzá, két kezem közé veszem az arcát, az ő jobbja a derekamon pihen.

- Visszajövök hozzád, miután célba értem.

- Bármi lesz?

- Bármi lesz – bólintok, ajkaim egy pillanatra az övéihez érnek. – Ha utolsóként érek be, akkor is.

◦◦◦

Jeongguk fehér kártyájával tankolok, a Subarum rég volt ilyen jó állapotban. Még mielőtt eljöttem volna tőle, Taehyung hívott, hogy várnak rám a garázs előtt. Hoseok, Jeongguk és Jimin nélkül nem ugyan olyan ott várakozni. Yoongi is hiányzik. De ahogy végig nézek rajtuk, az izgalmam nő. Mindkét szervező a barátom és szintén a barátaim ellen fogok kiállni. Most még nem, de a rajtvonalnál állva ellenségek leszünk, amíg célba nem érünk.

- Nem tudtam, hogy te is indulsz – fogalmam sem volt róla, amíg meg nem láttam a hetes rajtszámot Seokjin Mercedesének oldalára ragasztva. – Már nem csak szervízes, de versenyző is?

- Nem fogok túlzásba esni, csak a hangulat miatt döntöttem így. Egyébként volt már róla szó, de te akkor épp sokkhatás alatt voltál egy pszichoterápia után. Én emlékszem.

- Mi van, Rae, beijedtél? – lök oldalba Nari. – Ha fogadnom kellene rátok...

- Egyrészt, a szervezők pártatlanok – kezdi Seokjin, Bom arca elvörösödik a méregtől, kis híján megpukkad. – Másrészt, ha elég logikusan gondolkodsz, nyilvánvaló, hogy Rae ellen nem lenne esélyem. Én javítottam fel az autóját, tudom, mire képes.

- Ahogy az is nyilvánvaló, hogy pofátlanul nagyképű vagy olyan munkára, amit nálad akár kevésbé képzett szervízesek is meg tudnának csinálni – Bom eddig bírta visszafogni magát. Úgy nézek kettejüket, mintha teniszmeccsen lennék. – Mondd csak, hol szerezted a papírodat? Melyik feketepiacon árulták?

- Ahol te vetted a jogosítványodat – Seokjin visszavágására nem számítok, elkerekedett szemekkel meredünk Bomra mindannyian. – De tudod, szemet hunyhatok a hamis okmányod felett, az sem izgat különösképpen, hogy így vagy szervező. Hétre ott leszek érted.

- Honnan tud...?

- Na, indulhatunk végre? – Seokjin körbe fordul, Bom elé lép.

- Kibaszott nagy seggfej vagy – mondja a szemébe. – Fél nyolcra gyere, nem te fogod nekem megmondani, mikorra készüljek el!

- Infantilis nőszemély – morogja Sekjin az orra alatt.

- Oké, indulás! – Taehyung oszlat szét minket, egy csapásra megszűnik az a szexuális frusztráció a levegőben, amit Bom és Seokjin produkálnak, mikor egy légtérben vannak, vagy csak szembe kerülnek egymással.

Beülök a Subaruba, a gondolatok egy pillanat alatt kiröppennek a fejemből. A Hajsza rajtvonala a város határán van, direkt nem a legnagyobb forgalom kellős közepén. A rendőrség sejthet valamit, ha nem másért, hát Namjoon jóvoltából. Emiatt nem lepne meg, ha fokozott figyelemmel kísérnék a közlekedést a mai napon, de aztán beugrik: Bom és Nari eltolták a dátumot. Ha Namjoon szólt is a rendőrségen, miután már nem volt szervező, illetve pusztán azért, hogy keresztbe tegyen nekem; azok az információk már elavultak.

Nem csapunk nagy figyelmet, mialatt a rajthoz tartunk. Egymás mögött megyünk, én Taehyung Hondája mögött haladok, Seokjin a Subarum hátsóját láthatja. A visszapillantó tükrön keresztül farkasszemet nézek vele. Ahogy bekerül a látóterembe egy Maserati, jobbról becsatlakozik hozzánk egy éjfekete Porsche és a következő körforgalomtól velünk együtt halad az egyik legszebb, legrikítóbb Subaru BRZ is, akkor kezdem érezni igazán, hogy az adrenalin lüktet az véremben. Rengeteg olyan autó érkezik, amelyiket nem utcai versenyzésre találták ki és sejtésem szerint elég hamar le fognak morzsolódni a kanyaroknál. De úgy tűnik, itt nem mindenkinek a győzelem a lényeg. Aki valamit is ért a Hajszához, az tudja, mivel van esélye.

Ami meglep, mikor oda érünk a rajthoz és kiszállok a kocsiból, az a zene. Körbe nézek az indulókon, a szemeim rögtön Hoseok-ot keresik. Nem fogom látni, nincs itt. Most nem a Skyline vonzza a tekinteteket. A férfiak többsége a rajtvonalnál sétálgató Narit nézi, hirtelen rájövök, hogy nincs, mi rám vonja az emberek figyelmét. Nincs itt Hoseok, se Jeongguk, akit szintén mindenki ismer. A rajtszámom az egyedüli, ami igenis felkelti az emberek érdeklődését. Nem tettem meg korábban, ma azonban kiragasztom a Subaru oldalára.

- Megkérjük az indulókat, hogy álljanak készen! – egészen elképesztő, Bom hangjára a nagy tömeg valamennyire elhalkul. A zene is megszűnik, a régebbi Hajszák hangulata jelenik meg.

Szakadó esőben várunk. Nem számít az, ki honnan rajtol. A Hajsza alatt nincs egyetlen biztos pont sem a győzelemre. Úgy lehet esélyt adni magunknak, ha el tudunk indulni. Az egyetlen módja, hogy esélytelenné válj, az az, ha lefagysz.

Még egyszer hátra nézek, Taehyung és Seokjin már az autóikban ülnek, védve vannak az esőtől is. A lassan besötétedő égbolt terpeszkedik felettem, villámokat és mennydörgést zúdít rám, emlékeztet arra, mi történt régen. Reszketni kezdek. Még mindig nem a félelem az oka. Egyre jobban izgulok és egyre többször villan be Namjoon arca.

Beülök a kocsiba, bekapcsolom a biztonságiövemet és az ablaktörlőket. Résnyire lehúzom az ablakot, megmarkolom a kormányt és a bal lábammal benyomom a kuplungot. Látom, amint Nari felém néz, mire sebességbe teszem a kocsit és várok.

Eltompul a hallásom. Lüktet a fejem. Lüktet az egész testem, érzem a szívverésem, hallom a dobbanásokat, amit zúgás követ. Emlékek lepnek el és én hagyom, hadd jöjjenek. Egytől egyig mindegyikkel szembe nézek, szinte az egész eddigi huszonöt évem egy szempillantás alatt pörög le előttem. Mennyit vártam erre! Ó, de mennyit! Nem csupán a Hajszára. Erre az érzésre, ami megfoghatatlan. Az ujjaim körbe fogják a kormányt, a szívem felugrik a torkomba és élek, olyannyira élek, mint régen, az első győzelmem után. Mint akkor, mikor Jeongguk először csókolt meg. Annyira élek, mint az összes eddigi elsőnél.

Ez is egy azok közül. Az első Hajszám egyedül. Az első Hajszám Hoseok, Jimin és Yoongi nélkül. Az első olyan Hajszám, aminél a rajtot jelző karmozdulat előtt az agyamat elönti a pánik és azt hiszem, mégsem vagyok képes rá. Majd aztán a képzeletem játékot űz velem, hallom Jeongguk nevetését, látom Hoseok mosolyát, érzem Jimin ölelését. Yoongi szeretetteljes, rosszalló pillantással nézne rám: „Kislány, ez komoly?" Igen, teljes mértékben. Az az egy, rövid pillanat lendít át. Nincs többé Namjoon, nincsenek lövések, nincs vér, nincs bujkálás, se menekülés. Nem futok tovább, mert nem akarok.

Nari meglendíti a karját.

A fülem kipattan, a látásom kiélesedik, a tüdőmbe levegő szalad.

Aztán az adrenalin a tetőfokára hág és rátaposok a gázpedálra.

***

Nem bírtam ki. Mivel nem fejeztem be 100%-ig, de ahhoz bőven elég, hogy két részletben feltegyem, ezért kiraktam ezt. A második része ennél is hosszabb lesz, elkapott a gépszíj, az az igazság.

Elnézést kérnék azoktól, akik egy részben szerették volna elolvasni. Nincs bennem tartás, minden azonnal kell. :)

ui: nem néztem át, ahhoz túl izgatott vagyok. Majd holnap.