Narae

A folyamatos változás idejét éljük. Minden napban van valami új és nem minden esetben jelent ez jót. Az időnk eközben vészesen fogy és mialatt a kórház folyosóján, sietős léptekkel haladok Jeongguk szobája felé, minduntalan csakis arra tudok gondolni, hogy elég volt. Nem szeretnék több időt pazarolni. Nem rekedhetek meg, lépnem kell végre és most...

- Jeongguk!

...egy hatalmas lépést teszek előre.

- Rae! – a mosolya nekem szól, a hangja is, a figyelme, az ébersége. – Hát itt vagy!

Megfogom a kezét, az ujjaim reszketve fonódnak az övéi közé. Nem olyan hideg és sápadt, mint volt. A sérüléseitől eltekintve, Jeongguk élettel telinek tűnik, de ez leginkább a szemeiből sugárzik. Abból, ahogy rám néz.

- Ne haragudj, amiért nem voltam...

- Butus Rae! – a hangja ugyan olyan, ahogy a fejemben is hallottam múltkor. De most valódi, hasonlóan szeretetteljes. – Te voltál az utolsó gondolatom.

Valaki fogja a szívem, kifacsarja, aztán kiteszi száradni a szikrázó napsütésbe.

- Az első is – teszi hozzá, időt sem hagyva arra, hogy megpróbáljam elfojtani a könnyeimet. – „Vajon hol lehet Rae?"

Hoseok és Taehyung beköszönnek, de hagynak egy kis távolságot, így szinte alig hallják, amit mondunk egymásnak. Ekkor tűnik fel, mennyivel közelebb hajoltam hozzá, pislogni se merek. Lélegzet visszafojtva várom, hogy újra megszólaljon.

- Bevallom, egy nővér megmondta, kik jártak nálam. Beszélt egy betegesen aggódó és sápadt lányról, aki szinte oda kövült a váróban lévő székhez és...

- És annyira szerelmes beléd, hogy... - még a beszédre sem vagyok képes, pedig sok mindent szeretnék mondani neki.

Homlokomat az övének döntöm, gyengéden elsimítom a haját a homlokából, mint tegnap, mikor altatásban volt. Óvatosan megérintem a nyakát, a mellkasát. Érzem a szívverését.

- Egy normális életet szeretnék élni veled – végül sikerül kimondanom, Jeongguk türelmesen várja, hogy folytassam. – Szeretném, ha elmennénk Oszakába, miután felépültél, lezárult a Hajsza és nincs más, ami itt tartana bennünket. Szeretném, ha... - veszek egy mély levegőt, elképzelem magunkat a képzeletbeli jövőben. Úgy, ahogyan vágyom rá. - ...melletted lehetnék a másik feled. Ha összeköltöznénk, csinálhatnék neked reggelit, te idegesíthetnél főzés közben, aztán unalmas filmeket néznénk, szeretkeznénk...

- Már együtt élünk, Rae – szakít félbe somolyogva, nehezen tartja vissza a nevetést. Ennek ellenére komolyság csillan a szemében és tudom, hogy egyre gondolunk. A szívem feneketlen katlan és úgy tűnik, még mindig képes vagyok egyre jobban és jobban szeretni őt. – Mondtam már, bárhová is mész, veled tartok. Ami a Hajszát illeti...

- A Hajsza miatt nem kell aggódnod – szól közbe Hoseok. – Nari és Bom intézkednek, Rae egyedül fog versenyezni.

- Engedélyezték? – Jeongguk élénkebb lesz, mocorogni próbál, de nem igazán sikerül neki.

- Igen, a mai nap gyakoroltunk is, míg te itt lógattad a lábaidat – Taehyung vigyorogva, finoman megpaskolgatja Jeongguk csupasz vállát. – Remélem, nem én leszek a következő a sorban, aki kap egy golyót.

Néma csend követi a kijelentését, mindenki arca elkomorul.

- Yoongi azt mondta, vége van – szólalok meg.

- Mintha ezt már hallottuk volna – dünnyög Taehyung az orra alatt és bár ne lenne ennyire igaza! Hoseok azonban előre lép, felénk mutatja a telefonját. Dae-Jung üzent neki:

„Nincs az az ügyvéd, amelyik ki tudná húzni JiHo seggét a szarból. Megtalálták az embere ujjlenyomatait Yoongi autójában, enyhítés érdekében újabb vallomásokat tett. Részletek később. Megnyugodhattok! Jeongguk-nak jobbulást, Rae-t várom a holnapi terápiára."

- Lesz miről beszélgetnetek – Hoseok megsimítja a fejem, hagyja, hogy még jó párszor újra elolvassam az üzenetet.

- Őt sem látjuk többé? – kérdezi Jeongguk, Yoongi-ra céloz.

- Nem tudom – felelem, a korábban kapott üzenetre gondolok. – Valószínűleg nem.

Nagyjából további húsz perc jut nekünk, aztán egy ápoló bejön, hogy Jeongguk-nak pihenésre van szüksége és jó lenne, ha holnap visszajönnénk. A búcsúzkodás nem az erősségem, ami azt illeti, nehezebbnek is érzem, mint eddig.

- Egyébként én észrevettem valamit – lép mellém Taehyung, mielőtt kimennénk a szobából. – Rae, te nagyon nyálas lettél. Nem voltál ennyire szirupos, mikor megismertelek.

- Azon a versenyen találkoztunk először, amelyiken Jeongguk elnyerte a Skyline-t. Mit vártál?

- Igaz, ez sok mindent megmagyaráz.

Megtorpanok az ajtóban, engedem, hogy Taehyung és Hoseok kicsit lehagyjanak maguk mögött. Hátra nézek Jeongguk-ra, ő fáradt mosollyal néz engem.

- Szeretlek – mondom hangosan, jól hallhatóan.

- Én is szeretlek, Rae – feleli. A szívem langyos pocsolyává olvad. – Holnap találkozunk.

- Nem azért fogok indulni a Hajszán, hogy megnyerjem – teszem még hozzá. – Én...

- A Skyline kiemelt helyet fog kapni az oszakai telephelyen.

Beletelik három másodpercbe, mire felfogom, amit mond.

- Rohadék vagy – emlékszem, ugyan ezt mondtam rá a legelső találkozásunkkor, csak akkor nem voltam ennyire szerelmes belé.

- De a te rohadékod – kacsint, a tüdőm pedig végre valahára újra elkezd dolgozni.

◦◦◦

Nem otthon alszom, nem is Jeongguk házában, hanem Hoseok ágyában. Nem bírok ébren maradni, míg befejezi a pakolást, holott alig néhány óra választ el minket attól, hogy induljon a gépe. Mikor felriadok, Hoseok az ágy mellett ül, kényelmetlen pozícióban alszik. Jobb keze félig a feje alatt, félig az én kezem mellett van.

Egy nagyobb bőröndöt visz csak magával, minden más marad ebben a házban. Tudom, hogy nem fogja eladni. Ahhoz túl sok minden köti ide és kicsit olyan, mint Jeongguk: mindig van egy B terve. Ha valami történne Oszakában, Szöulba bármikor vissza tud jönni.

Amire nem gondolok, az Hoseok ébresztője. Hajnali kettőkor szólal meg, ő maga pedig cseppet sem tűnik kipihentnek.

- Kérhetek tőled valamit? – szólalok meg, miközben a konyhában pakolunk. – Ígérd meg, hogy folytatni fogod a terápiát! Keress egy pszichológust, ha Dae-Jung-ot nem gondolod erre megfelelőnek!

- Dae-Jung minden szempontból megfelel. Távterápiát fogunk alkalmazni, már beszéltem vele erről. Nem kell aggódnod.

- Komolyan?

- Igen, komolyan.

Lekapcsoljuk a villanyokat, kihúzunk mindent a konnektorokból és már csak annyi van hátra, hogy Hoseok bezárja a ház ajtaját.

Én vezetek a reptérig, a Subaru csomagterébe pakolunk be. Nem vagyunk késében, út közben azonban hallgatunk, mindketten csöndben vagyunk és csak a Feelings szól halkan a háttérben. Szöul fényei elsuhannak mellettünk, hamarosan pedig megpillantjuk a reptér sziluettjét. Összeszorul a torkom, igyekszem nem kétségbeesni.

- Nincs semmi baj, Rae! – észrevehette az érzéseimet, amik minden bizonnyal az arcomra vannak írva.

- Sajnálom, amiért nem tudlak úgy elengedni, hogy ne kelljen még egy kis ideig szenvednünk – mondom ki azt, amin rágódom. – A bíróság...

- Túl leszünk rajta – a hangja távolinak tűnik, de látom a szemem sarkából, mikor egyenesen felém fordul. – Együtt. Ahogy mindig.

- Együtt – ízlelem a szót, a szapora szívverésem elkezd csillapodni. – Ahogy mindig.

Meg kell várnom, amíg Hoseok elintézi a beszálláshoz szükséges formaiságok sorát, aztán szorosan mellette haladva, reszkető lélegzetvételekkel kísérem ki a repülőgéphez. Többen is várakoznak rajtunk kívül. Van, aki a gyermekét öleli, más a telefonját bújja, vagy épp hívásban van valakivel. Vegyes érzelmeket látok az embereken és én egy vagyok azok közül, akik szeretnék, ha ez a gép még egy kicsit nem szállna fel. Csak egy újabb perccel később, majd még egy és még...

- Kinyitották az ajtót – mondja Hoseok. Ráfogok a kezére, kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. – Tudom.

- Hoseok...

- Én is ugyan azt érzem. Rettegek és nem tudom, pontosan miért, hisz jössz majd utánam. Vicces, mert pont én mondogattam állandóan, hogy nem kell aggódnod és nincs mitől félned. De én is félek.

- Ezerszer hallottad tőlem, mennyire fontos vagy nekem – felé fordulok, kívülállók azt hihetik, szerelmes pár vagyunk. És talán, egy másik életben vagy más körülmények között azok is lehetnénk. – Ezért csak annyit mondok, hogy hamarosan találkozunk. Nem mondhatok többet, különben elsírom magam.

- De hiszen már sírsz.

- Nem igaz!

Nevetve törli le a könnyeimet, majd magához von és szorosan megölel. Átkarolom, arcomat a mellkasába fúrom. Ez tényleg pokolian nehéz.

- Inkább csak az új élettől rettentünk meg.

- Azt mondod? – kérdezem, pár pillanatig határozottan hallom a szívverését. – Igazad lehet.

- Azt szeretném, ha elindulnál a Hajszán – megpuszilja a fejem búbját. A kabátját markolom, nem merek felnézni. – És tudd, bármi lesz is, senki nem volt még nálam büszkébb rád!

Még hallom, ahogy egy lágy „kedvesem, Rae" elhagyja a száját, majd kénytelen lefejteni magáról a kezeimet, mert muszáj beszállnia, rá várnak. A pulóverem ujjával megtörlöm az arcom, hűvös szél próbálja kicsípni a bőröm. Hoseok távolodik tőlem, felfelé lépdel a lépcsőkön és közben egyszer hátra néz rám.

- Menj! – suttogom magam elé. – Kérlek!

Innentől már nem látom őt. A gép hamarosan felszáll, Hoseok pedig távolodik, egyre messzebb van tőlem, míg nem marad velem más, csak a házkulcs, amit a tenyerembe nyomott. Kettő van, évekkel ezelőtt már kaptam tőle egyet, ahogy neki is van kulcsa a szüleim házához. De ez más. Adhatta volna Narinak, esetleg Taehyung vagy Jeongguk részére nálam hagyhatta volna. Viszont nekem adta ezt is, mintha az egész itteni életét rám bízná.

Visszamegyek a házba. Csak akkor jövök rá, miért lettem két kulcs tulajdonosa. Egy rövid, cetlire írt pár sor ad rá magyarázatot:

„Ha bármikor szükséged lenne egy helyre, ami egyedül a tiéd. Ide bármikor haza jöhetsz. Érezd otthon magad!"

- Mint mindig – válaszolom a leírt szavakra, majd zsebre teszem az egyik kulcsot, a másikkal pedig bezárom az ajtót és elindulok a kórház felé.

Nincs több idő, amit elpazarolhatnék a semmittevésre vagy a várakozásra. Évekig vártam. Holnap eldől, megérte-e. Huszonnégy órán belül kiderül, sikerül-e bizonyítanom és szembe megyek-e azzal, amit Namjoon belém táplált azokban az években, amikor együtt voltunk. Lehetek-e annál több? Már az vagyok. Amire a leginkább vágyom, az az, hogy ezt meg is mutathassam.

***

Azért az milyen szép már, hogy a Szöuli Hajsza pont a 60. fejezetre esik majd. :)