Narae

Yoongi nem hazudott, tényleg nem jött utánam senki. Hoseok sem próbált meg elérni, se üzenet, se hívás nem érkezett tőle. A lehető legnagyobb igyekezettel foglalom le magam, tanulok a vizsgáimra, az egész házat kitakarítom, még a műhelyben is felsöprök, holott rég volt ennyire tiszta az a helység. A garázsban lévő polcokon is elpakolok, lenyírom a füvet, elmegyek bevásárolni. Utolérem magam a tananyagokkal, megfőzök estére, hogy anya már ne foglalkozzon ezzel, de nem érem el a kívánt hatást. A gondolataim minduntalan visszatérnek oda, mikor a Nissant vezettem. Szinte nyolc év kihagyás után először ültem kormány mögött és ez nem hagy nyugodni.

Négy nap telik el így, a negyedik este már úgy érzem, be fogok golyózni. Az ablakon nem jön be szellő, nincs semmi légmozgás. Sóhajtva vetem le magam az ágyra, annyira melegem van, hogy még a lepedő is a bőrömhöz tapad. Az ilyen meleg, nyári estéken szoktunk elmenni Hoseokkal az egyik közeli kis tóhoz. Ő eljön értem, bepattanok mellé, aztán meg sem állunk odáig, az egész éjszakát ott töltjük a vízparton és a légkondis autóban beszélgetünk. Ezen az estén Hoseok nem jön el értem. És nem esik nehezemre bevallani, hogy hiányzik.

Éjfél múlt negyven perccel, de el tudom képzelni őt a garázsban, miközben azon a rozoga kanapén ül, sörrel a kezében. Nélkülem. Holott nekem is hűtött be sört, hagyott helyet a kanapén és bármikor kész lenne elindulni velem valahová.

A telefonomért nyúlok, belépek a hívásnaplóba. Hoseok volt az utolsó, aki hívott, az ő száma van legfelül. Rázom a lábam, amit csak akkor szoktam, ha valami miatt nagyon ideges vagyok. Ismerem őt, már több, mint tizenkét éve. Fel fogja venni a telefont és Rae-nek fog hívni. Ha nem így történne, akkor egyértelmű lenne számomra, mennyire elszúrtam mindent azon a napon, mikor ott hagytam őket a garázsnál.

- Rae?

A hangja álmos, kétségtelen, sikerült felébresztenem. De nem tévedtem, Rae-nek hívott.

- Furcsa téged az ágyadban elképzelni. Nincs ehhez még kicsit korán?

- Hát, korán van, az tény.

Igaz, ha úgy vesszük, reggel van. Vagy éjszaka. Attól függ, ki honnan nézi.

- Nem lenne kedved elmenni a tóhoz? – kérdezem félve, mert még mindig rám vághatja a telefont. Azok után, amit értem tett, én pedig tiszteletlen voltam vele szemben, minden joga meg lenne hozzá. Nem hibáztatnám. Megért engem, van számára ésszerű magyarázat, amiért azt teszi, amit tesz. Az a szomorú, hogy én is felfogom és értem, de nem merem elfogadni. Ez az igazság. Félek.

- Tíz perc és ott vagyok érted.

A hangja mosolyról árulkodik és ez némileg segít megnyugodnom. Megszakítja a hívást, mire felpattanok és készülődni kezdek. Nem akarok izzadtan beülni a Nissanba, ezért egy gyors hideg zuhany után öltözöm csak fel. A fürdőruhámat veszem alulra, aztán felkapom a tornazsákom, egy törölközőt és lesietek a lépcsőkön. Amint kiérek a ház elé, Hoseok befordul a sarkon. Megáll közvetlen előttem, de a Toyotával jött. Értetlenül pislogok rá, nem értem, miért Taehyung autóját hozta el.

- Nem szállsz be? – hajol ki az ablakon.

- Miért ez? Hol van a Skyline?

- A garázsban.

A fejemet rázom, nem mozdulok a kocsi felé.

- Menjünk a Nissannal! Ha már nálad van, miért ne lehetne...

- A kocsit te kaptad kölcsönbe, Rae. Neked kell vezetned, amennyiben tényleg azzal akarsz elmenni a tóhoz.

Tudhattam volna! Már mikor megláttam a Toyotát, összeállhatott volna a kép. Hoseok nem fog ilyen könnyen eltekinteni a tervétől. Miattam csinálja. Értem teszi ezt, hálásnak kéne lennem. Az is vagyok. Mindig hálás vagyok azért, hogy Hoseok a barátom. Nála jobbat nem is kívánhatnék. Csak ne lenne ennyire számító! Ott fog meg, ahol tudja, hogy el is tud kapni és megtart. Ha nem vezettem volna haza Jeongguk tárolójától a garázsig, ha nem lenne az a gondolat elültetve a fejembe, miszerint én nyerhetem vissza tőle a kocsit, most biztosan bemenekülnék a házba.

A tornazsákot szorongatom, teszek egy lépést a Toyota felé. Hoseok tudja, hogy nyert.

- Cseréljünk autót!

˿˿˿

Ismét a kormány mögött ülök, végig haladunk az utcánkon és áldom az eget, amiért Hoseok még egy kicsit csendben van. Mikor elhagyjuk a házunkat, lekanyarodok a főútra, majd addig gyorsítok, amíg negyedikbe nem kapcsolhatok.

- Milyen érzés? – szólal meg Hoseok előbb, minthogy én bocsánatot kérhetnék tőle. – Őszintén, Rae.

- Semmihez sem fogható, te is tudod.

Éjszaka van, korom sötét. Ezen az úton, ahol haladunk, még közvilágítás is alig van. Erdős terület vesz körül minket, pont emiatt nem szeretnék száguldozni.

- Bocsánatkéréssel tartozom neked – mondom, Hoseok rám néz. Én az utat figyelem, lekapcsolom a távolsági fényszórót, amíg el megy mellettünk egy szembejövő. – Csak nem bírom el azt a súlyt, amit rám raktál.

- Ki mondta, hogy egyedül kell cipelned? – annak ellenére, hogy még aznap sem sírtam, mikor eljöttem tőle, sőt az elmúlt pár napban sem, most vészesen közel kerülök hozzá. – Az ellen nem tehetsz semmit, hogy én beleuntam a versenyzésbe.

- De mikor? Sosem említetted.

- Ez évek alatt alakult ki. Mikor már nem jelent olyan kihívást a versenyzés, nem tudok újat tapasztalni... Az ember belefásul ebbe, Rae. Nem akartam addig várni, amíg már nyűg lesz számomra egy-egy megmérettetés. Persze teljesen nem tudnám elvágni magam a vezetéstől, továbbra is valamilyen szinten közöm lett volna hozzá. De miért ne lehetne így?

- Hogy engem is belerángatsz? – lelassítok egy kanyarnál, amit beveszek, majd tovább haladok a mellékúton. Még nagyjából tíz perc és megérkezünk.

- Ha jobban magadba nézel, te is tudod, hogy nem kell téged annyira rángatni.

Megint igaza van.

- Nyolc év kihagyás után ennyi idő...

- Ne keresd a kifogásokat, Rae! Ez nem vall rád.

- Jeongguk mennyit tud? – egy pillanatra felé fordulok, Hoseok vállat von. – Remélem, nem mondtad el neki azt a napot – a hangom suttogássá halkul, rászorítok a kormányra és az autó is lassulni kezd.

- Nem tud róla. Bár, ha rákeresne az interneten, vagy az ismeretségi körében tenne fel kérdéseket, biztosan kapna válaszokat. De én nem mondtam el neki és figyelmeztettem rá, hogy eszébe se jusson faggatni téged.

- Hoseok...

- Nem szükséges tudnia erről. Ez nem lényeges eleme a felkészülésednek. Soha nem kényszerítenélek arra, hogy beszélj arról a napról, mert ott voltam és láttam, ahogy utána is melletted voltam végig, figyeltelek és tudom, milyen traumát okozott. Ha mégis beszélnél róla, azt megteheted velem, vagy Nam...

- Ne! – beletaposok a fékbe, a Nissan kerekei csikorogva állnak meg az aszfalton. – Kérlek, ne!

- Semmi baj, Rae! – lefogja a kezem, mielőtt kiszállhatnék a kocsiból. – Vegyél egy mély levegőt! Még egyet!

Hoseok kivételesen nem mondott igazat. Ha az ember traumával küzd, annak igenis az az egyik módja, hogy beszél róla. Nyugtatni próbál, kivárni azt a pillanatot, mikor előhozakodhatna vele, miszerint mégsem ártana, ha valakivel átbeszélném. Régen szó volt terapeutáról, a szüleim is sokáig próbáltak meggyőzni, de nem engedtem.

- Helyet cseréljünk? Elvezetek a tóig, ha szeretnéd – Hoseok lassan leengedi a kezünket, ám ahogy lepillantok magunk közé, látom, amint az én ujjaim fonják körbe az ő csuklóját. – Akarsz még a tóhoz menni?

- Igen.

A következő pár percben némán haladunk, továbbra is én vezetek. Elérjük a tópartot, megkeresem a szokott helyünket és leparkolok a bokrok mellett.

Sekély a víz az első pár méteren. Hoseok fürdőnadrágra vetkőzik, én is megszabadulok a rövidnadrágomtól és a pólómtól, majd hirtelen a lábaim a levegőbe repülnek, ijedten sikítok fel. Hoseok a vállára kap, úgy indul meg be velem a vízbe. Sikerül átmenetileg elfeledtetnie az út utolsó harmadát, lehűtjük magunkat és közben küzdünk a szúnyogok ellen.

- Ezek a dögök megesznek – lecsap egyet a karján, én a víz felszíne alá menekülök előlük.

- Hozhattunk volna valamit enni – felbukok a levegőre, Hoseok állig merülve kémleli az eget.

- Van a táskámban vaníliás keksz. Crown Sando.

- Hogy mi? – a kedvencem, tudja jól.

- Bepakoltam még aznap, mikor ott hagytál minket a garázsnál. Reméltem, hogy lesz ilyen meleg a héten és nem bírod ki nélkülem...

- Hiányoztál. Ezt akarod hallani? – lefröcskölöm, nevetve indul meg felém, hogy megint elkapja a derekam. – Engedj!

- Fogsz még utálni, de a tény az tény, te vagy a legjobb barátom, Rae.

- Még nem mentem bele abba, hogy versenyezzek.

- Persze, én is teljesen megbarátkoztam a helyzettel, miszerint Jeongguk tárolójában fog porosodni a Skyline. Ha te is, akkor már ketten vagyunk.

Sűrű, cifra szitkokat vágok a fejéhez, Hoseok ezen is jól szórakozik.

- Nem akarod egyből beadni a derekad, érthető. Nem is vártam, hogy majd rögtön a nyakamba veted magad örömödben. Azt viszont tudnod kell, a többiek már benne vannak.

- Micsoda? – magyarázatot várok, Hoseok viszont megindul a part felé. – Ezt meg hogy érted?

- Gyere, együnk kekszet. Már biztosan megolvadt rajtuk a csokimáz.

- Hoseok! Jung Hoseok! – kiabálva megyek utána egy darabig, aztán bokáig süllyedek az iszapba, ahogy elér a felismerés. Yoongi azért volt a garázsnál azon a napon. Ő tudott róla, Hoseok beszélt vele. – Kiket takar az, hogy „a többiek"?

Kiveszi a táskájából a kekszes dobozt, leül vele a fűbe.

- Jimin, Yoongi, Taehyung, Jeongguk...

- Jeongguk? – csapok le a névre, keksszel tele tömött szájjal meredek Hoseokra. – Még azon kívül, hogy nagylelkűen oda adta a kocsit?

- Igen, még azon kívül is.

Nyelek egy nagyot, Hoseok felém nyújt egy üveg vizet.

- Ez logikátlan. Ha indulnék is a versenyen, a többiek szintén. Miért segítenének abban, főleg Jeongguk, hogy győzzek, ha egyszer ez egy verseny?

- Ne aggódj, mindent bele fognak adni, mikor majd oda kerül a sor. De akkor izgalmas a versengés, ha az ellenfelek közel teljesen egy szinten vannak. Neked gyakorlásra van szükséged, kijöttél a rutinból és az idő is véges.

- A Nissan a tét.

- Ahogy mondod. De a kocsi egy dolog. Te is tudod, amik a legfontosabbak és a legtöbbet számítanak, azok a sofőr képességei. Lehet egy kitűnő, minden szempontból tökéletes, maximumra fejlesztett szörnyeteg alattad, ha képtelen vagy kezelni és jól vezetni. Egy autó megfelelő sofőr nélkül nem ér semmit.

Még két kekszet eszek meg, leülök Hoseok mellé és hátra dőlök a fűben. Csillagos az ég, tiszta. Sehol egy felhő.

- Mi van akkor, ha nem igénylem Jeongguk segítségét?

- Elárulnád, miért ilyen ellenszenves neked? Mondott neked valamit, amiről nem tudok?

- Elnyerte tőled a Nissant.

- Azért, mert gyorsabb volt nálam – vágja rá, dühösen felsóhajtok. – Rae...

- Az a nap az oka. Tudod, miért nem vagyok képes elviselni, ha nála van az autó. Tudom, hogy tudod, Hoseok.

Készen állok. Ha kell, elfutok, amennyiben megint megpróbál ennél többet beszélni a balesetről. Vagy vízbe fojtom. Belemarkolok a fűbe, gyökerestül kitépek egy maréknyit.

- Akkor szerezd meg, hogy a tiéd lehessen! Indulj a Hajszán és nyerd vissza tőle!

- Az enyém? Te miről beszélsz? – felülök, szembe fordulok vele. – Neked nyerném meg, ha indulnék a versenyen.

- Nem, jól hallottad, Rae. Abban az esetben, hogyha nyersz, a Nissan hozzád kerül, te leszel a tulajdonosa. 

***

Mikor elkap a hév egy történetnél, a többi háttérbe szorul. Jövő héten lesz folytatás a Dark Vanillához is, de egyelőre csak a Szöuli hajszával tudok foglalkozni. Sorry not sorry. Annyira benne vagyok, hogy nagyon.