Nem csalás, nem ámítás, ma duplázunk. ;)

Narae

Remeg a gyomrom, olyan érzésem van, mintha egy hullámvasút csúcsáról száguldanék le és nincs, ami megállíthatna. Összeszorítom a kezem, a kulcs belemélyed a bőrömbe, le sem veszem a szemem Hoseokról. Vicces, nemrég nem bírtam ránézni, most meg őt is kész lennék kinyírni, akárcsak az engem bámuló Jeonggukot.

- Nem – jelentem ki egyszerűen, a nyomaték kedvéért kétszer is: - Nem.

- Válaszokat akarsz, Rae? – Hoseok elém lép, nem tűnik úgy, mint aki jól szórakozik. Most nem mosolyog. – Azért hagyom abba a versenyzést, mert nekem már nem okoz örömöt. A csúcson kell abba hagyni és úgy szándékoztam kilépni ebből a körből, ahogyan azt mindig is szerettem volna.

- Egy előre lezsírozott vereséggel? – kérdezem daccal a hangomban, Hoseok a fejét rázza.

- Méltósággal. Az ok, amiért Jeonggukot hívtam ki az utolsó versenyemre, az az volt, hogy tudtam, tényleg mindent bele fog adni és én is mindent beleadhatok. A jelenlegi legjobbal szálltam szembe. Padlógázzal mentem, még a nitrót is elnyomtam, Rae. Úgy veszítettem, hogy közben tudtam élvezni a versenyt, tiszteltem az ellenfelem és ő is tisztelt engem.

- De ha most itt van a Nissan kulcsa a kezemben, miért hagytad, hogy elnyerje tőled? Nem értelek, Hoseok, egyszerűen felfoghatatlan számomra, amit csinálsz.

- Meg fogod érteni, tudom. Nem vagy te buta – összekócolja a hajam, odébb ütöm a kezét. – Csak túlságosan szereted a drámát.

- Nem fogok versenyezni – mondom a szemébe nézve. – Nem vagyok hajlandó rá.

Hoseok mély levegőt vesz, vigyorogva Jeonggukra néz, miközben kiveszi a kulcsot a kezemből.

- Mégsem tartunk igényt az autóra. Köszönjük az együttműködést és remélem...

- Egy nagy fenét! – visszaveszem a kulcsot, úgy szorítom a mellkasomhoz, mintha az életem függene tőle. Mindkét srác engem bámul, hátrálok is pár lépést. Újra a kocsit nézem, a szívem összeszorul a látványtól, ahogy magányosan, kihasználatlanul pihen a leghátsó sorban.

Igazságtalan, a plafonon vagyok a ténytől, miszerint Jeongguk csak így itt tartja.

- Miért cserébe vagy hajlandó visszaadni? – nézek a tetovált fiúra, aki összefonja a kezeit a mellkasa előtt, úgy tesz, mintha elgondolkodna.

- Kölcsönkapod. Ezt beszéltük meg Hoseokkal.

- Úgy értem, örökre. Örökre vissza akarom venni tőled, nem érdemled meg. Nem vagy méltó ehhez az autóhoz.

- Nem? Te talán az lennél?

Megint az emlékek. Elöntik az agyam, egy pillanatra leblokkolok. Hoseok kimondja a nevem, azt hallom, de csak Jeongguk kihívó arckifejezését látom magam előtt, miután visszatérek a jelenbe.

- Ki vele, mit akarsz érte?

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem buta – meglepetten fordul oda Hoseokhoz, hajszálnyi választ el tőle, kis híján kiszúrom a szemét a kulcsokkal. – Elnyertem az autót, de itt a sansz, hogy használd és indulj vele a Szöuli hajszán. Mivel én is indulok, egymás ellen fogunk versenyezni és a tét szintúgy a Nissan lesz. Ha te nyersz, a tiéd. Ha én nyerek, visszaszolgáltatod nekem. Ilyen egyszerű. Kapsz egy esélyt arra, hogy visszaszerezd, ahogyan te mondtad, örökre. Nem lesz több ilyen lehetőséged.

Jeongguk

Elég mókás nézni, amint Narae arca eltorzul a haragtól. Ilyenkor még az orrát is ráncolja, már megfigyeltem. Ezt mondjuk roppant módon aranyosnak találom. Farkasszemet nézünk, úgy tűnik, egyikünk sem hajlandó előbb elfordítani a fejét.

- Érted már, Rae? – még Hoseok sem tudja elérni, hogy a csaj figyelme másfelé irányuljon. Kész lenne megfojtani, erre magamtól is rájövök. – Nem versenyzek, ezért nem kell autó. Neked viszont kell és ki másnál lenne jobb helye a Nissánnak, ha nem nálad? Azok után, hogy az Imprezát összetörted...

Ez az a pillanat, mikor Narae elkapja rólam a tekintetét és Hoseok is elhallgat. Micsoda? Összetört egy kocsit? Ráadásul egy Subarut? Ezt a látszólag lényeges és nem kis titkot eddig nem tudtam. Úgy tűnik, nem is ez lesz az a nap, mikor valaki beavat abba, hogyan sikerült a lánynak az a baleset.

Várom, hátha még fültanúja lehetek egy nagyobb volumenű veszekedésnek, de Narae fogja magát és faképnél hagy minket, egyenesen a Nissan felé megy. Hoseok kiengedi a bent tartott levegőjét, látszólag megkönnyebbül. Nem nagyon, csak egy kicsit.

- Hogy történt a...

- Csak azért hoztam fel, mert tudtam, hogy ezzel ráveszem a dologra. Máskülönben Rae tényleg nem ült volna be az autóba – Hoseok komor, a lány irányába néz, aki már a kormány mögött ül, de még nem indította el a motort. – Ne kérdezd róla! Soha! Ha egyszer mégis rávenné magát, hogy beszél az incidensről, az rohadt kivételes eset lesz.

- Veled beszél róla?

- Nem, velem sem.

Valami nem hagy nyugodni, tesztelem Hoseok türelmét, rákérdezek:

- A kocsi összetérésén kívül más is volt, ugye? Nem csak annyi.

A pillanatnyi csöndet a Nissan motorjának búgása szakítja meg, Hoseok szája megrándul.

- Valóban más is volt. De eszedbe se jusson vele beszélni erről! Értesz engem? – ez az első, hogy így beszél velem. Persze nem hibáztatom, az előbb figyelmeztetett arra, mit szabad és mit nem, viszont sokkal érdekesebbé teszi ezt az egész szituációt az, hogy Narae nem úszta meg egy kocsitöréssel. Mi történt azon kívül? Ő nyilván sértetlenül megúszta, különben most nem lenne itt. – Egyelőre nem látok rá esélyt, hogy szándékozna megosztani veled bármit is. Szükségünk van rád, azonban jó lenne, ha tartanád a távolságot tőle. Narae felé kis lépésekben szabad haladni.

- Azt nevezed kis lépésnek, hogy csinos feneke alá rakjuk a Nissant, miután évek óta nem ült kormány mögött egy súlyos baleset miatt?

- Nem, ez momentán egy hatalmas lépés. Valahol el kell kezdeni.

Narae

Teljes erővel markolom a kormányt, mindkét kezemmel ráfogok. Hallom a motor búgását, érzem már most, mennyi erő van ebben az autóban és az én irányításom alatt áll. A sírás kerülget, viaskodik a hányingerrel. Vajon melyik győz előbb? Hoseok és Jeongguk nem mozdulnak onnan, ahol hagytam őket. A lábam a kuplung felett hezitál, jobb kezem a kézifékre téved és mielőtt átgondolhatnám, mit csinálok, kiengedem. Egyesbe kapcsolok, egész testemben remegek, a levegő gyorsabban távozik a tüdőmből, mint ahogy bejut.

Képes vagyok rá? Meg tudom csinálni anélkül, hogy ebben az autóban is kárt tennék? Magamat nem sajnálnám, de a Nissant nagyon is.

Nyolc hónapig kölcsön kapom? Csupán nyolc kibaszott hónapig, hogy aztán visszaadjam neki? Ennek az ég világon semmi értelme. Komolyan gondoltam, amit mondtam Jeongguknak. Nem érdemli meg ezt a kocsit. Rohadtul nem.

Gurulni kezdek, kikanyarodok a sorból és anélkül hagyom el az épületet, hogy ránéznék a fiúkra. A földesút is sima, könnyedén haladok rajta. A visszapillantóba nézek, mikor távolodni kezdek az épülettől. Látom a Toyotát, mögötte pedig nem sokkal lemaradva a fekete Subarut is. Ez legalább egyben van. Az enyém ugyan olyan királykék volt, mint a Nissan. Egy gyönyörű, minden tekintetben tökéletes autó, akárcsak ez, amit most vezetek.

A főúthoz érek, közel s távol sehol egy lélek. Szabad utam van, se Hoseok, se Jeongguk nem kanyarodik ki elém.

Csak a garázsig megyek. Ennyi. Ott lerakom az autót, aztán hazasétálok. Nem fog történni semmi baj, tudom, hogyan kell vezetni. Ráérek otthon kibukni, mikor nem látja más. Csak a garázsig, nem tovább.

A torkomban dobog a szívem, ahogy kihajtok az útra és kettesbe kapcsolok. Megy ez, Rae, megy ez. Hoseok türelmesen tartja a tempót, nagyjából velem egy időben rakatja a harmadik sebességet. A Nissan azt teszi, amit én akarok. Gyorsul, lassul, szépen halad és könnyedén negyedikbe kapcsolok. Kezd bizseregni a kezem, a karomban végig furcsa húzást érzek, hirtelen nagy adag oxigént szívok a tüdőmbe és fokozatosan fújom ki.

Az ötödik sebesség következik. Tudom, ha most felkapcsolok, az izmaim be fognak feszülni, hogy aztán a félelem helyét átvegye az eufória. Ha pedig az eufória elér, a hatodik sebesség jön és onnantól nem lesz megállás. Vissza akarom szerezni ezt az autót, nem Jeonggukot illeti, nem is engem, hanem Hoseokot. Annyi mindent adott másoknak, olyan sokkal ajándékozott meg engem is és igaza van, jelen pillanatban nagyon utálom, viszont kétségtelen, ha felgyorsítok, már csak ezért a pár percért is örökké hálás leszek neki. Ezekben a percekben nem fogok tudni gondolkodni, nem fog semmi más érdekelni, csak az út, a sebesség és az, hogy ezeken kívül számomra nem létezik majd más. Közel nyolc éve nem éreztem ehhez hasonlót. És bár rettegek attól, mi lesz, ha ki kell szállnom a garázsnál, a sebváltót ötödikbe teszem.

Ekkor hallom meg a hangosabb, hidegrázós dorombolást. Elég az oldalsó tükörbe néznem abban a pillanatban, hogy váltottam. Látom Jeongguk Subaruját, ahogy a másik sávba hajt ki, felgyorsít, majd minden további nélkül elhajt mellettem. Most megelőzött? Komolyan? Ez nem az ő pillanata, hanem az enyém. Ráadásul van pofája rám villogni. Hoseok nevet, látom a visszapillantón keresztül. A mosolya akkor lohad le és lesz hirtelen még szélesebb, mikor padlóig nyomom a gázt és hamarosan hatodik sebességbe kapcsolok. Ő is követ, jön utánam, Jeongguk nyomában haladunk. Nem tetszik, hogy előttem megy. Index nélkül kezdek bele az előzésbe, a hüvelykujjam rásiklik a nitró gombjára, de nem nyomom meg. Túl sok lenne. Beérem, mellé kerülök. Magamon érzem a tekintetét, amit nem viszonzok, csak felé mutatom a középső ujjam és elhajtok mellette. Az történik, amire számítottam, amit már régen is tapasztaltam. Úgy érzem magam, mintha repülnék. Ez a szabadság, nem más.

Mivel gyorsabban megyünk, hamarabb is érünk a városba. Lassítok, az sem érdekel, ha Jeongguk megint elém kerül. Épületek, emberek vannak körülöttem, ha túl gyorsan megyek, nagyobb veszélynek teszek ki mindenkit. Megállok egy piros lámpánál, páran a felsorakozott kocsikat nézik. Sok a jóból. Egy narancssárga Toyota 86, egy fekete Subaru és a Nissan. Nagy figyelmet keltünk. Épp ezért nem bánom, mikor végre zöld utat kapunk és következőnek már csak a garázsnál állok meg.

Taehyung ott van, az álla a betont súrolja, amint meglát minket. Kizökkenek. Felállok a járdára, de nem pazarolok több időt, azonnal kiszállok a kocsiból. A garázsból előbukkan Yoongi, meglepetten néz, viszont mikor Jeongguk is becsukja maga után a Subaru ajtaját, idegesen összepréselt ajkakkal megtorpan.

- Rae, gyere be, igyunk valamit! – szól utánam Hoseok, ám ekkor már majdnem elhagyom a ház környékét. – Beszélgessünk!

- A legkevésbé ahhoz van kedvem, hogy beszélgessek veled, Hoseok – kiáltom vissza neki, nem jön utánam. Se ő, se senki más. – Hagyj békén!

- Minden rendben volt, jól csináltad – erre megállok, szembe fordulok vele, de nem megyek közelebb hozzá.

- Kurvára nincs rendben semmi, bassza meg! – értem is, miért akadok ki ennyire, ugyanakkor felfoghatatlan az a düh, ami most bennem tombol. Elárulva érzem magam, holott pont azt történt, amire legbelül már azóta vágytam, hogy elhatároztam, nem fogok vezetni többé. Megtehettem újra. Eddig is lehetett, de nem voltam rákényszerítve. Ez a nap merőben más volt. Ez a helyzet, amibe Hoseok kevert, hosszú idő óta a legkegyetlenebb és a legcsodásabb is. Emiatt képtelen vagyok felfogni, nem tudok racionálisan gondolkodni. A sérelmeim beszélnek belőlem és tudom, hogy ezt ő is tudja.

- Menj, Narae, senki sem fog megállítani – szól oda Yoongi, sikerül teljesen elhitetnie velem, mennyire hidegen hagyja a jelenlétem. Ő nem ilyen. Csak beveti azt, amit Hoseok is. Ott rúg belém, ahol a legjobban fáj. – Már megszoktuk, hogy ennyire gyáva vagy.