Narae

Ha úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, amit Hoseok mondott, akkor nem is mondta ki, igaz? Ezzel a gyenge, nevetséges magyarázattal nyugtatom magam, hátra dőlök az ülésben, de nem vagyok képes rá nézni. A körülöttünk elterülő üres placcot figyelem, mintha bármi érdekeset felfedezhetnék. Eltelik fél perc. Aztán még egy. Számolom fejben a másodperceket, ujjaimmal az ajtón dobolok és nem mozdulok.

- Rae, én ezt már eldöntöttem.

- Mit? – mereven bámulok egy út szélén heverő kavicsot. Figyelemre méltó, baromi izgalmas kavics. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Nem fogok indulni a...

- Ha be mered fejezni a mondatot, Isten látja lelkem, megfojtalak – egyre idegesebb vagyok, körmeim az ülést kaparják. – Az agyadra ment a tegnapi vereség. Megbántad, ugye? Semmi baj, Hoseok, megkeressük Jeonggukot és vissza szerezzük a Nissant.

- Semmit sem bánok, Rae, egyedül csak azt, hogy nem tettem meg ezt előbb.

Hirtelen fogom magam, kiszállok a kocsiból és rávágom az ajtót. A szívem hevesen ver és nem tudnám szavakban kifejezni, mit is érzek pontosan a visszavonulásával kapcsolatban. Sokkal többet annál, minthogy sajnálom és nem akarom. Rengeteg érzelem kavarog bennem, de amint arra gondolok, mi mindentől fosztana meg engem is, ha többé nem versenyezne, a következő gondolatom az, hogy mennyire önző vagyok.

Hoseok kinyitja az ajtaját, utánam jön. Megérzem az ujjait a csuklóm körül, azonban elrántom tőle a kezem és csak nagy erőlködések árán tudom lenyelni a könnyeimet.

- Taehyung is indulni szeretne ellened a Szöuli hajszán. Ne szúrj ki vele! – mondom, kezeimet összefonom a mellkasom előtt.

- Túl fogja élni, ha nem én fogom legyőzni, hanem te.

Bennem reked a levegő, a harag olyan szintekre csap fel bennem, amit régen éreztem. Hoseok pontosan tudja, mennyire abszurd, amit mond. Mégsem látom az arcán azt, hogy visszaszívná, vagy ki akarná javítani magát.

- Bocs, biztosan úgy értetted, hogy majd Yoongi legyőzi.

- Nem. Jól hallottad, amit mondtam, Rae. Te fogod legyőzni Taehyung-ot és...

- Vigyél haza! – szakítom félbe, nem engedem tovább beszélni. – Most azonnal vigyél haza, Hoseok!

- Ahhoz neked kell vezetned a Toyotát. Különben itt éjszakázunk a pusztában.

Elfogynak a szavaim, egyre világosabbá válik, mi Hoseok terve és nem hagyom, hogy elérje a célját. Teljesen elment az esze.

Elindulok a város felé, a két lábam visz előre és nem érdekel a srác, akit magam mögött hagyok. Megyek, egyre gyorsabban, mígnem meghallom a felém közeledő autót. Hoseok mellettem halad, a lehúzott ablakon át beszél hozzám.

- Szeretném, ha végig hallgatnál! Évek teltek el azóta, Rae. Már majdnem nyolc év. Itt az ideje, hogy visszatérj. Nem kell tovább úgy tenned, mintha nem érdekelne a versenyzés, mert baromi rosszul hazudsz.

- Mi a franc ütött beléd? – kiabálok rá, Hoseok megáll az autóval. – Először szándékosan kiállsz egy olyan idióta ellen, akivel szemben sanszod sem volt a győzelemre és ezt tudtad jól. Aztán jössz ezzel a hülye „itt az ideje visszatérni" dumával nekem. Ráadásul te többé nem versenyzel. Van fogalmad róla, mennyire csalódott vagyok?

A csalódottság ide kevés. Dühöt érzek, minden kavarog bennem, ami negatív, de főleg a félelem. Nem tetszik, ahogy Hoseok rám néz. Nem akarom látni a szemeiben a megértést.

- Azért vagy csalódott, mert rettegsz attól, amire vágysz. Közben meg azt érzed, megfosztalak a lehetőségtől, hogy közöd legyen a versenyekhez.

- Akkor ne tedd!

- De hisz pont ez az, Rae. Nem teszem, nem fosztalak meg tőle. Épp ellenkezőleg.

Ennyi, betelik a pohár. Készülök minden sértést a fejéhez vágni, hogy emlékeztessem rá, mit készül eldobni magától, mikor Hoseok telefonja megszólal. Egy pillanatra a kijelzőre néz, hálát adok az égnek, amiért fel is veszi a hívást. Alig hallok belőle valamit, a szívverésem dübörgése elnyomja a zajokat, attól félek, el fogok ájulni. Rég volt szerencsém ilyen nagy fokú stresszhez. Hogy én beüljek a Toyota kormánya mögé? Vagy egy másik autóba és még vezessem is? Na, azt már nem!

- Találkozóm lesz valakivel, jó lenne, ha visszaindulnánk a városba – a hangja megváltozik, már nem ingerült, én viszont még mindig robbanni tudnék. Nagyon kevés választ el a sírástól. – Ülj be, Rae! Nem kell vezetned, csak ülj be végre!

Vonakodva teszek eleget a kérésének. Bekapcsolom a biztonságiövet, felfelé pislogok, hogy a könnyeim még egy kis ideig ne szabaduljanak el. Ha lenne csak halvány sejtése arról, mennyi emléket idézett fel bennem ezzel a vitával, talán Hoseok is belátná, milyen rossz ötlet volt ez az egész. A veresége, maga a tény, hogy kihívta Jeongguk-ot és kvázi tálcán kínálta neki a Nissant. Meg van hibbanva.

- Holnap nincsenek óráid – közli, nem kérdezi. Hoseok fejből tudja az órarendem. – Ráérnél délelőtt?

- Mire? – a hangom alapján sem vagyok nyugodt, ez azonban őt nem zavarja.

- Szükségem lenne a segítségedre.

- Taehyung nem ér rá?

- Ami azt illeti, nem – fogadni mernék, hogy meg sem kérdezte tőle. – Érted megyek fél tízre.

Nem marad erőm egy újabb szájaláshoz, csak lehunyom a szemem és próbálom figyelmen kívül hagyni a folyamatosan kínzó gondolataimat. Hoseok nem könnyíti meg a dolgom. Ahogy az sem, hogy egy Toyotát vezet, nem pedig a Nissan Skyline-t. Ebbe soha nem tudnék beletörődni.

˿˿˿

Semmi kedvem a garázsban tölteni az időt, nézni azt, ahogy Hoseok rendbe teszi a polcokat, elpakolja a már nem használt alkatrészeket és közben az a levakarhatatlan, vidám vigyor játszik az arcán. Nem fér össze a fejemben azzal, aminek tegnap a szemtanúja voltam.

Egész este a régi felvételeket nézem vissza, nem válogatok közöttük. Hoseok szinte minden versenyét megnyerte, de sosem lett öntelt, nem vágott fel az eredményeivel. Élvezte a kihívásokat, érdekelték az újoncok, szívesen váltott velük pár szót, vagy hívta át őket sörözni a garázsba. Persze ritka volt, ha az első alkalmat követte egy második. Többnyire mi voltunk csak, néha Yoongi és Jimin is átugrottak, de általában nem maradtak sokáig. Ők vajon mit szóltak ahhoz, hogy a barátjuk eljátszotta az egyetlen autóját, méghozzá tudatosan? Yoongi vérmérsékletét ismerve ő biztosan tartott neki egy fejmosást. Legalábbis remélem.

A műhelyben vagyok másnap reggel, apám előző esti káoszát takarítom össze. Olajfoltos a pólóm, egy csíkban gépzsír van az arcomon, de Hoseok cseppet sem tűnik meglepettnek, mikor meglát. Türelmesen a falnak dől, amíg végzek, nem siettet és nem is szakít félbe holmi köszönéssel. Elteszem az utolsó szerszámot is, aztán felmegyek a szobámba, hogy átöltözzek. Az arcomat mosom, Hoseok közben utánam jött és a fürdőből kilépve őt találom az ágyamon. A földön heverő laptopomat nézi, meg a mellette lévő DVD tokokat. Mindre rá van írva a verseny neve, a dátum Hoseok nevével együtt.

- Rae, amiket tegnap mondtam, azt én mind...

- Komolyan gondolod? – nézek rá az ajtóból. – Majd kihevered. Kész vagyok.

Előre indulok, Taehyung Toyotája természetesen ott vár minket a ház előtt. A város azon részére tévedünk, ahol nem sűrűn fordulok meg. Nem lakik erre ismerősöm, tudtommal ez amolyan gazdag-negyed. A házak nagyok, tágasak. A miénk is elég nagy, kényelmesen elférünk benne a szüleimmel.

- Hová megyünk? – a hangom unott, de közben kíváncsi vagyok, mi az, amit Hoseok el akar intézni és egyedül kevés hozzá.

Bekanyarodunk egy szürkére festett, a mi házunkhoz hasonlóak két emeletes palotához, majd a Toyota leáll.

- Tégy meg egy szívességet és maradj a kocsiban, amíg vissza nem érek! – mondja Hoseok, aztán már ott sincs, nagy, sietős léptekkel a ház bejáratához megy.

Várok, nézem az ajtót, vajon ki lép ki rajta, miután kopogott és csengetett is. Rá jellemzően nem tudja megvárni, míg az egyikre jön válasz, szeret biztosra menni. Anyám gyakran kitér a hitéből, mikor Hoseok ráfekszik a kapucsengőre, holott előtte a kopogásával a fél utcát már felverte.

Csak kinyílik a bejárati ajtó és...

- Te utolsó szemétláda! – nem tudom, kinek is címzem pontosan ezt a kedves jelzőt. Hoseoknak, vagy az előtte álló Jeongguknak.

A fiúk nem néznek felém, én viszont azon vagyok, hogy minél nagyobb lyukat égessek Jeon Jeongguk homlokába a tekintetemmel. Egy pillanatra visszalép a házba, magához vesz egy kulcsot és Hoseok mellett haladva hátra mennek, ahová én nem látok el. Fittyet hánynék Hoseok kérésére, nyúlok a biztonságiöv csatjáért, de ekkor megjelenik ő és futva teszi meg a kocsiig a távot. Beül mellém, elindítja a motort. Nyitom a szám, hogy kérdezzek, viszont a fekete Subaru kigördül elénk, mi pedig követni kezdjük, szorosan a nyomában haladunk.

- Te most szórakozol velem? – csattanok fel, rámutatok az előttünk haladó autóra. – Mi folyik itt?

- Kötöttem egy üzletet Jeonggukkal. Most egy részét lerendezzük ennek, ennyi. Apropó, az utálatoddal nem mész semmire. Ha még nem vetted volna észre, kicsit sem hatja meg.

- Hát, az nem az én problémám. Minek üzletelsz még vele a tegnapelőtti húzása után?

- Nem volt semmiféle húzása, Rae. Ha majd lenyugszol és hajlandó leszel higgadtan megbeszélni a dolgokat, szólj!

- Miféle dolgokat? Nyilvánvalóan...

- A Szöuli hajszáról beszélek.

Eléri, hogy befogjam a szám. Erről a legkevésbé sincs kedvem beszélni. Oda nyúlok a műszerfalhoz, bekapcsolom a légkondit és a rádiót is, hogy minden lehetséges zajt elnyomjon. Kifelé haladunk a városból, nem csupán pár percig, hanem majdnem fél órán keresztül. Erdős, lakatlan területeken haladunk át, az út itt sima, nincs egyetlen kátyú sem az aszfalton, vagy váratlan bukkanó. Észreveszem, hogy a jobb lábfejem akaratlanul is előrébb mozdul, mintha gázpedál lenne alatta. Halkan szitkozódom, Hoseok féloldalasan rám pillant.

A Subaru befordul egy földes útra, aminek mentén több nagyobb épület is van. Gyáraknak nézem őket először, de van, amiben úgy tűnik, laknak. Még bő tíz percig haladunk, már nem látom Szöul épületeit, ha visszanézek a város irányába. Most először járok errefelé, ez számomra ismeretlen terület. Végre valahára megállunk, Hoseok leállítja a kocsit. Mindketten kiszállunk, tőlünk pár méterre Jeongguk ugyan így tesz. A nyári szellő belekap a hajába, érzem, ahogy az arcom fintorba rándul.

Körbe nézek. Egy hatalmas létesítmény előtt állunk, fekete öntött vas kerítéssel van elhatárolva tőlünk és felfedezem a kamerákat is a környező villanyoszlopokon. Maga az épület fehér, olyan, mintha egy raktárt lenne.

- Miért vagyunk itt? – fordulok Hoseokhoz, ő csak int a fejével, hogy menjek utána. Jeongguk előttünk megy, oda lép a kerítéshez és a zsebéből előhalászott kulccsal kinyitja. Nyitva tartja, amíg én is bemegyek, hallom a lépteit mögöttem, ahogy jön a nyomomban. Ráz a hideg a környéktől, kietlennek tűnik, túlságosan messze van a várostól.

- Nem gondoltad meg magad? Biztosan csak az az egy kell? – néz Jeongguk Hoseokra, mielőtt beüti a kódot ahelyett, hogy kulcsot használna a nyitáshoz.

- Egyelőre igen, de majd Narae dönt.

- Mi van? – örülnék, ha világosan és érthetően beszélnének. – Elmondaná valaki...

- Sok mindent szerettem volna elmondani neked, Rae, de az van, hogy a verseny óta veled képtelenség normálisan beszélni. Tegnap próbáltam, emlékszel? – Hoseok feltartja a kezét, Jeongguk még nem nyitja ki az ajtót. – Ezután még több kérdésed lesz és meg fogom válaszolni őket akkor, ha majd nem akarsz mindenáron átmenni rajtam egy kamionnal. A te érdekedben csináljuk ezt.

- Mindig ilyen nehezen kezelhető? – szólal meg Jeongguk szórakozott hangon, egyből rákapom a tekintetem.

- Pofa be, Brian O'Conner!

Hoseok a vállaimra teszi a kezét, megvárja, amíg ránézek.

- Hálás leszel nekem ezért. Még nem most és utálni akarsz majd, de hálás leszel. Előbb, vagy utóbb.

Mintha ez lenne a végszó, Jeongguk kinyitja az épület ajtaját, Hoseok pedig bemegy előttem, egyedül én maradok kint. A kíváncsiságom amúgy is győzne, ha már idáig eljöttünk, látni akarom, mi van a falak mögött. Viszont még mielőtt emiatt tehetnék egy lépést, az orromat megcsapja egy ismerős, imádott illat. Nem is egy. Ez több. Rengeteg illat egyszerre, egyveleget alkotnak. Fel sem fogom, mikor megmozdulok, átlépem a küszöböt és egy olyan mennyországba csöppenek, amit az agyam nem képes felfogni. Ez a látvány, az illatok, az összhatás...

- Menten elcsöppenek – suttogom megigézve, szemeimet az autók sorain legeltetem. A gumiabroncs és a benzin aromájától a hideg futkos rajtam. Ez rengeteg kocsi. Négy oszlop, nyolc sor. Harminckét jármű áll előttem, egyik szebb, mint a másik.

Uram anyám, az egy BMW M5? Mind gyönyörű, szavak nincsenek rájuk. Tökéletes állapotban, frissen fényezve és úgy felsorakoztatva, mintha egy autószalonban lennék. Az összes szép, de a leghátsó sorban lévő királykék színű Nissan Skyline erősen magára vonzza a szemem. Az Hoseok Nissanja!

- Tessék, határozott időre. Ahogy megbeszéltük – Jeongguk átnyújt valamit Hoseoknak, aki viszont nekem adja a kezébe kerülő kulcsokat.

- Gyerünk, Rae! Nem tudok két autót vezetni.

- Mi? – egyetlen pillanat alatt lever a víz és izzadni kezd a tenyerem. Az eddigi csodálat és bódulat elmúlik, úgy mered Hoseokra, mintha nőtt volna egy második feje is a nyakán. – Mi a franc van?

- A Nissan a tiéd. Innentől számítva körülbelül nyolc hónapig.