Narae

Ahhoz képest, hogy Taehyungot még nem láttam a garázsban eddig, elég otthonosan érzi magát. Régóta ismerhetik egymást Hoseokkal, de én ma találkoztam vele először. Bent ül az ócska kanapén, amit még Hoseok hozott ki, mikor rendszeressé váltak az együtt lógásaink. Amíg ő az autóját bütykölte, én a kanapén ültem és hosszasan, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, vagy autóztunk a városba. Rengeteget helyet neki köszönhetően láttam csak, holott születésem óta itt élek.

- Mi tart ennyi ideig? – csattanok fel, Taehyung nem felel. A járda szélén ácsorgok, nem bírok ülve maradni és csak várni, hogy Jeongguk végre ide érjen Hoseokkal. – Hol ismerted meg? – teszek fel újabb kérdést, Taehyung érti, kire gondolok.

- Három éve az Ilsani hajszán – jól emlékszem arra a két napra. Nem mehettem el Hoseokkal, pedig egy kezemen meg tudnám számolni, hány versenyén hagytam ki, mióta ismerem. Abban a két napban az ágyat nyomtam magas lázzal, nem bírtam felkelni sem. Ugyan megkértem, hogy szóljon egy haverjának, aki levisz és nem maradnék egyedül, Hoseok hajthatatlan volt. Cserébe minden felvételt megszerzett és visszanézhettem, ahogy másodikként ért célba, de úgy nem volt az igazi. – Elég hangulatromboló, hogy a Szöuli hajszán nem állhatok ki ellene. Jó kis verseny lett volna.

- Az mikor lesz?

- A következő év januárjában. Eltolt dátum, mert a szervezőket lecsukták.

Ez nem lep meg. Sok versenyző, akik illegálisan hajtanak az utakon, ideig-óráig rács mögött végzik, ha nem elég gyorsak. Bár kevesebb nitró van a rendőrautókban, így is könnyen rajta üthetnek az embereken. Hoseokot még egyetlen alkalommal sem kellett börtönben meglátogatnom. Mielőtt beérhettem volna a rendőrségre, valaki mindig kifizette az óvadékot és nem történt semmi komoly dolog. Másnap ugyan úgy kormány mögé ült.

- Ez volt az élete és most ilyen könnyen eldobta magától – még mindig nem akarom elhinni. Taehyung felmordul.

- Honnan tudd, hogy könnyen mondott le róla?

Igaza van, nem tudom. Semmit se tudok, mert Hoseok nem avatott be. Azt sem tudtam, hogy ő volt a kihívó és nem Jeongguk.

Az utca végén feltűnik két fényszóró.

- Na, végre! – sóhajtok fel, erre Taehyung is felemeli a fejét és kijön mellém.

A fekete Subaru tőlünk alig két méterre áll meg. Hoseok nem sokkal később kiszáll, az a fajta ragyogó vigyora terül szét az arcán, amit csak valódi jókedvében vesz fel. És ezt egyáltalán nem tudom hová tenni. Minden versenye végén láttam ezt rajta. De nincs több verseny, se a győzelem, vagy a majdnem győzelem okozta boldog mosolya. Ennyi volt, nem láthatom már ezek után. Abszurd kocsi nélkül látnom őt. Hol a Nissan Skyline? Hozzá tartozik, nem máshoz.

Közelebb lépek a Subaruhoz és mielőtt Hoseok vagy Taehyung megállíthatna, teljes erőből rácsapok az elejére. A motorháztetőnek ez meg se kottyan, de a két srác felszisszen.

- Narae, mi a fene ütött beléd? – Hoseok próbál elrángatni onnan, én viszont még egyszer rácsapok az autóra.

- Rohadék – sziszegem a fogaim között. A sötétített szélvédő mögött ülő sofőrnek címzem ezt a titulust. – Kibaszott rohadék.

Ekkor kinyílik a vezetőülés felőli ajtó. Mély levegőt veszek, ám a korábbi dühöm egy pillanatra sem illan el, nem váltja fel félelem vagy tisztelet. Csak még ingerültebb leszek, ahogy közelebbről is meglátom Jeon Jeonggukot. Pofátlanul fiatal, pofátlanul jóképű és pofátlanul tisztában is van vele. A nemtörődömség sugárzik róla, de azért felfedezem az arcán a türelmetlenséget és a nemtetszést is. Közelebb lép hozzám, én még mindig a motorháztetőn tenyerelek. Megcsillan a fény a szemöldökében lévő piercingen, rövidujjú pólója nem takarja az egész karját fedő tetoválásait.

- Lennél szíves levenni a kezed az autómról? – kérdezi higgadtan. Úgy mered rám, mintha egy döglött légy lennék a szélvédőjén, amit nehezen tud eltakarítani, mert az ablaktörlő sem ér el odáig. – Szépen kértelek.

- Pont leszarom. De egy feltétellel hajlandó vagyok rá – kihúzom magam, bár esélytelen, hogy egy magasságba kerüljünk. – Repülj neki egy fának hazafele menet!

- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – feleli, Hoseok ekkor ránt a karomon egy erősebbet és mellé kerülök, az erejétől hátra tántorodok. Végig néz rajtam, semmit sem tudok leolvasni az arcáról, de lehet jobb is. – Hoseok! – megint kezet ráznak, amitől kész vagyok elhányni magam. – Megtiszteltetés volt.

Hogy micsoda?

- Még van pofád megtiszteltetésnek nevezni azt, hogy elnyerted az autó...

- Narae! – Hoseok rivall rám, olyan hangnemben, amit még nem hallottam tőle eddig. Megütközve nézek fel rá. – Nekem is az volt, Jeongguk. Köszönöm.

Jeongguk biccent, Taehyung felé is, majd engem megjutalmaz egy újabb érzelemmentes pillantással és visszaül a kocsijába. Elhajt mellettünk. Addig állunk az utcán, amíg a motorhang el nem vész az éjszakában. Kirántom magam Hoseok szorításából és betrappolok a garázsba. Mindketten követnek, Taehyung mellém heveredik a kanapéra, Hoseok a Hondának dől.

Mit kellene mondanom? Szidjam össze, amiért nem avatott be és még mindig nem tudok semmit, vagy csak kérdezzek rá, mégis mi volt ez az egész és azután akadjak ki? Mielőtt eldönthetném, melyik opciót választom, Taehyung töri meg a csendet.

- Vissza fogom nyerni neked azt a kocsit – egyenesen Hoseokra néz, aki megrázza a fejét, de Taehyung hajthatatlan. – Minden azzal az autóval kezdődött. Téged illet, a tiéd.

- És ha azt mondom, hogy nem szeretném visszakapni?

- Akkor azt mondom, hazudsz – vágok közbe, Hoseok rám kapja a tekintetét. Még mindig látok benne némi haragot. Azért lenne, mert épp csak egy halovány kézlenyomatot ejtettem annak az átkozott Subarunak a motorház tetején? – Miért csináltad?

- Hiába mondanám el. Nem akarnád elfogadni az okot – talán nem téved. – Aludjunk rá egyet! Holnap érted megyek az óráid után. Hánykor végzel?

- Mégis mivel jössz értem? – a hangom lemondó, tényleg nem tudom megérteni, hogy van még benne ennyi életenergia. Az ő helyében én látni sem akarnék senkit. – Nincs kocsid.

Taehyung a zsebébe nyúl és átad Hoseoknak egy kulcsot. Felkészülten jött. Ő teljesen tisztában volt a verseny kimenetelével. Hogy lehet akkor ennyire nyugodt? Addig nézem, míg rá nem jövök, hogy Taehyung minden, csak nem higgadt. Belső harcot folytat, hogy ne kiabáljon Hoseokkal és ezt csupán a köztük lévő korkülönbség miatt teszi. Más különben már biztos üvöltene vele.

- A tank tele van – mondja, Hoseok hálásan néz rá. – Maradjon nálad, amíg... - amíg szerzel egy új autót? Amíg visszanyerem neked a Nissant? Bárhogyan is akarja Taehyung befejezni a mondatot, az a levegőben lebeg, ő pedig elhallgat.

- Egykor végzek, de ne gyere értem! – én éles vagyok, harapós és barátságtalan. Tudatlan, ebből fakadóan mérges, támadó. Hoseok összeszorított ajkakkal figyel, jól tudja, miért beszélek most így. Ahogy én meg azt tudom, hogy ennek ellenére ő ott fog várni az egyetem parkolójában, mire végzek.

˚˚˚

Az előadás utolsó tíz perce kínszenvedés. Lejegyzetelem a következő konzultációhoz szükséges tudnivalókat, aztán felállok és egyszerűen kisétálok, mielőtt a professzorunk elköszönhetne tőlünk. Utólag átgondolva nem volt a legjobb ötlet a nyári egyetem.

Ráérősen veszek két kávét, majd a parkoló felé indulok. Ahogy tegnap sejtettem, úgy is lett. Hoseok egy fehér Toyota 86 kormánya mögött ül, amint észrevesz a lépcsőn lefelé haladva, kiszáll az autóból és bizonytalan mosollyal üdvözölve elém siet. A kezébe nyomom a kávéját, ellépek mellette és szó nélkül beülök a kocsiba.

- Nem akarsz te vezetni? – kérdezi, hátha ezzel megpuhíthat.

- Taehyung nem nekem adta az autót.

- Narae... - beleiszik a kávéjába, a pohártartóba teszi, aztán elindítja a motort. Tudjuk, hogy nem ez a valódi oka annak, amiért nem vagyok hajlandó a kormány mögé ülni. – Kocsikázzunk!

- Felőlem – kinézek a mellettünk elsuhanó egyetem épületére. Látom, ahogy páran utánunk fordulnak, még egy Subaruhoz képest egyszerű Toyota is nagy figyelmet generál.

Ahogy kihajtunk a dugóból, Hoseok felkanyarodik egy olyan utcába, ahol eddig még nem jártam. Még akkor sem kérdezem, hová tartunk, mikor tényleg fogalmam sincs, merre visz ez az út. A rádió az egyedüli zajforrás, Hoseok nem próbál meg beszélgetni velem, amíg meg nem érkezünk a célba. Még további húsz perc, az autó pedig megáll. Körbe nézek, szinte kihalt ez a városrész. Előttünk több kilométernyi egyenes út, egy árva kanyar, vagy bukkanó sincs benne.

- Cseréljünk helyet! – ajánlja fel újból.

- Nem. Mondd el, miért kellett oda adnod az autódat Jeongguknak!

- Mert elnyerte tőlem, ez ilyen egyszerű.

Valóban az lenne? Mérgesen fújtatok, magamon érzem Hoseok tekintetét.

- De azt akartad, hogy ő nyerjen? Próbálkoztál egyáltalán? – más helyzetben a feltételezés is sértő lenne, miszerint hagyta, hogy legyőzzék, most viszont nem hagy nyugodni ez a kérdés. – Padlógázzal mentél?

- Mint mindig, Narae. Jeongguk autója jobb. Fényévekkel. Néha többet ér a felszereltség, mint a rutin.

- Ismerted őt, tudtad jól, mire képes. Taehyung azt mondta, esélyed sem volt ellene.

- Taehyung jól mondta.

- Akkor miért? – már kiabálok, nem érdekel az sem, hogy ez vele szemben tiszteletlenség. Hoseok öt évvel idősebb nálam. – Miért álltál ki ellene? Hogy akarsz indulni a Szöuli hajszán, ha nincs kocsid? Mert ez a Toyota viccnek is rossz, hiába kérnéd kölcsön Taehyungtól a versenyig... - úgy hallgatok el, mintha elvágták volna a torkom. Hoseok nem mosolyog, még a szeme sem csillog, pedig legalább az mindig szokott. Komolyan néz rám, azt várja, hogy kitaláljam, aminek már nyilvánvalóvá kellett volna válnia számomra.

- Nem fogom kölcsönkérni a Toyotát a versenyre – mondja, érzem, ahogy az arcom megrándul. – Se Jimin BMW Coupéját, vagy Yoongi...

- Az egy M2, talán lenne esélyed vele...

- Nem, Narae. Annak nincs esélye, aki nem indul.