Narae

A párna nyoma meglátszik az arcomon, az ágyneműk nagy részét ledobáltam az éjjel a padlóra. Rekord meleg volt, ennek ellenére úgy aludtam, mint akit kiütöttek. Egy alapos hideg zuhany után még vizes hajjal lemegyek a konyhába, kávét csinálok magamnak. Sikerült sokáig aludnom, viszont még így is van nagyjából egy órám, amíg Jeongguk ide ér. Már, ha nem fog késni.

Nem tudom, elmondta-e Hoseoknak, mi a tervünk mára. Mindenesetre, ma este majd én is megemlítem neki. Legalább Hoseok is látja, mennyire igyekszem.

Van időm felöltözni, összefogni a hajam és a második epres muffint eszem, mikor üzenetem érkezik.

„Itt vagyok."

„Te meg ki a fene vagy?"

„Jeongguk."

Nem emlékszem, hogy megadtam volna neki a telefonszámomat.

„Ki árult el?" – küldöm az SMS-t, érti, mire gondolok.

„Yoongi. Bebiztosítottam magam, már nem akar annyira kinyírni. Szereztem egy jó pontot nála."

Ráérősen felmegyek a szobámba, összeszedem a papírjaimat, egy üveg vizet és a tornazsákommal a hátamon belebújok a cipőmbe. Bezárom a házat, a Nap ilyenkor egyenesen az ajtó irányába süt, esélyem sincs menekülni a meleg sugarak elől.

Jeongguk a kocsinak dőlve vár, karba font kezekkel, minden jel szerint az sem zavarja, hogy megvárattam. Azanyósülés felé indulok, de megállít és felém nyújtja a kulcsokat.

- Te vezetsz.

- A városban kizárt. Előbb rá akarok érezni.

Felvonja a szemöldökét, amelyikben a piercing van. Oké, ez azért elég szexi.

Nem, egy fenét az!

- És hová vigyelek, ahol ráérezhetsz?

Felvetem az ötletet, hogy csak érjünk ki a városból és arra menjünk, amerre az itteni raktára van. Az az út sima, általában forgalommentes, vagy csak nagyon kevesen járnak arra. Jeongguk nem vitatkozik, beülünk a kocsiba és elindulunk. Az első piros lámpáig azon gondolkozom, mi legyen a következő lépés, elvégre utálok egy helyben toporogni, Jeongguk számomra még mindig szinte teljesen ismeretlen. Engedi, hogy vezessem a kocsiját, azok után, hogy tegnap azt hittem róla, örült a gokart pályás balesetemnek. Konkrétan kárörvendőnek neveztem, amin fennakadt, teljesen jogosan. Ha jobban belegondolok, nem igazán volt hozzám egyetlen rossz szava sem, mióta ismerem. Válaszol a kötekedéseimre, de csak mert szórakoztatja. Az ég világon egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe nekem. A francba, hát még az sem tekinthető valódi szalmaszálnak, hogy elnyerte a Nissant. Máskülönben nem indulnék a Szöuli hajszán.

Ideges leszek, amiért rájövök, Jeongguk tulajdonképpen eddig csak segített.

- Mondj magadról három tényt! – kérem meg rá, amint újra elindul a kocsisor.

- Utálok mindent, ami citrom ízű. Kiskoromban tűzoltó szerettem volna lenni és még egyszer sem fullasztottam le autót.

- Felvágós.

- De kamiont igen.

Ezt a képet próbálom elképzelni, ahogy Jeongguk egy kamiont vezet.

- Milyen jogosítványod van neked?

- Egyes szintű.

Ezen miért is lepődöm meg? Mert a fene se nézné ki belőle, hogy elvezetne egy kamiont, bármilyen teherautót, vagy mást, ami nem személygépkocsi.

- Tudod, mielőtt elkezdtem volna versenyezni, nekem is kellett egy első autó. Azt pedig valamiből meg kell venni.

- Őszintén szólva, amilyen pöcs kisugárzásod van néha, azt hittem, a szüleid tették alád az első autódat.

Jeongguk felsóhajt, sebességet vált és kikerül egy kis Mazdát.

- Nem, nem ők voltak.

- Támogattak a versenyzésben? Mit szóltak hozzá?

- Hát, nem sok mindent szólhattak hozzá, mivel nem ők neveltek fel. Nem ismerem a szüleimet.

Istenem, kérlek, mondd, hogy csak viccel! Nem is tudok hirtelen mit mondani, zavartan babrálom a rövidnadrágom alját és egyenesen előre nézek az útra. Ekkor érünk ahhoz a szakaszhoz, mikor helyet cserélünk.

- Na, gyere, futtasd meg a pacikat! – Jeongguk hangja nem árul el semmit, ugyan olyan, mint akkor, mikor kiléptem a házból. A szülei miatt a leghalványabb keserűséget sem hallom ki belőle. – Narae?

Kapcsolok, kiszállok a kocsiból és megkerülöm. Ahogy a vezetőülésbe ülök, a lábaim és a kezeim elzsibbadnak. Basszus, még el sem indultam!

- Jól vagy? – ezt nekem kellene inkább kérdeznem, de nem teszem. Bólintok, bekapcsolom az övet és addig nem vagyok hajlandó a sebváltóhoz nyúlni, amíg Jeongguk övcsatját nem hallom kattanni. – Ez a szakasz egyébként nyolcvanhárom kilométer hosszú, úgyhogy adj neki bátran.

- Esetleg valami, amit a kocsiról érdemes lenne tudnom?

- Nincsenek benne átszerelések a nitrón kívül. Amúgy meg van egy olyan megérzésem, miszerint nem szükséges téged felvilágosítanom, te már utána néztél ennek a modellnek.

Igaza van, megtettem. Az út szélén állunk, jön mögöttünk két teherautó, amiket megvárok, majd csak azután rakom sebességbe a kocsit, hogy elmentek mellettünk. Az ujjaim jéghidegek, a Subaru szépen araszol előre, amíg fel nem kapcsolok kettőbe, aztán három és a negyediket már úgy teszem be, hogy kezem-lábam remeg az izgalomtól.

- Nem lenne muszáj ezt hagynod nekem – mondom, ötödikbe váltok.

- Szerintem mindketten élvezzük. Nyomd neki, ne sajnáld! Nem tudsz kárt tenni ebben a kocsiban.

- Azt hiszed?

- Meg vagyok győződve róla. Nyugodtan engedd szabadjára! – céloz arra, hogy nyomjam meg a gázt, az út előttem tiszta, egyenes és kihalt.

A Skyline-on kívül nem vezettem mást, ez a Subaru az első.

Megint egy rohadt első.

Ellazítom a kezeimet, veszek egy mély levegőt és legyűröm a torkomat szorongató stresszt. Nehezen tudom rávenni magam, hogy ne a visszapillantó tükröt figyeljem és ne aggódjam túl a dolgot.

- Elég gyorsak a reflexeim, Narae, komolyan nincs okod félni.

A gázra taposok, a Subaru meglódul és felkapcsolom a hatodik sebességet. A hangja gyönyörű, szinte már nem is evilági. Kitapintom a nitró gombját a kormányon, Jeongguk ide szereltette be. A Skyline-ban az ablaktörlő helyén van a nitró, csak magam felé kellene húznom és a kocsi úgy lőne ki, mint a rakéta. Jeongguk észreveszi, hogy azt az átkozott gombot simogatom. Nem szól rám, nem mondja, szerinte mit csináljak, teljesen rám bízza a dolgot.

Már így is százkilencvennel megyünk, az eufórikus érzéstől mosoly terül el az arcomon, képtelen vagyok elfojtani. Tovább gyorsulunk, utolérünk egy másik autót, amit egy szempillantás alatt kerülök ki.

Elhaladunk a raktárhoz bekanyarodó földesút mellett. Az ujjam megint a nitró gombjára siklik, óriási a késztetés, nagyon erősen vágyom arra, hogy megnyomjam.

- Ha visszaérünk a városba, a következő tankolást én fizetem – ajánlom fel, nem is azért, hogy vitába szálljon velem. Úgy érzem, képes lennék mind a nyolcanhárom kilométert levezetni oda-vissza. Biztonságban vagyok, egyszerűen nem érhet semmi baj, sehol egy lélek, egy akadály, se esőfelhők. Az ég tiszta, azúrkék.

- Nem fog menni, minden kúton fehér kártyám van.

- Te most szórakozol velem? – a fehér kártya azt jelenti, hogy ingyen tankol, semmibe se kerülne neki, ha az utolsó csepp benzint is beletenné a kocsiba. – Hogyan? Hoseok csak egy kúthoz kapott fehér kártyát.

- Ismeretségi körök, Narae, ez a kulcsa mindennek. Hoseok annak a kútnak a tulaját is legyőzte, azért kapott tőle fehér kártyát. Ismerem a sztorit.

A Subaru mintha könyörögne azért, hogy nyomjam el a nitrót. Ezt persze nyilván beképzelem. Már azon a szinten vagyok, az eufóriától nem látok reálisan.

- Feltöltöttem, úgyhogy hajrá!

- Túl sok lesz.

- Miért lenne túl sok? – kérdezi kíváncsian, a sebességmérő áthalad a kétszázharmincon. – Még mindig nem adsz bele mindent. Megy ez jobban is neked, nem?

Milyen lenne egy ilyen kivételes alkalom régi emlékek nélkül? Valószínűleg majdhogynem hibátlan. Csak megint bevillan pár kép, automatikusan lassítani kezdem a kocsit. Jeongguk rám néz, de nem kérdez semmit. Fokozatosan térek vissza a harmadik sebességbe, így megint biztonságban érzem magam, amíg az emlékek okozta rosszullét el nem múlik.

Mennyi idő kell, amíg uralni tudom őket? Nem akarom, hogy a versenyen, vagy a további felkészülésben mindig akadályozzanak. A tegnapi ütközés se lett volna, ha tudom kezelni a dolgot. Átkozottul bosszantó!

- Pihensz egyet? – Jeongguk csak akkor szólal meg, mikor leállok az út szélén.

- Nem így terveztem... - dühös vagyok, mert magyarázkodok. Utálok magyarázkodni, neki meg aztán főleg nem akarok.

- Az élet nem csak abból áll, mit tervezünk mi. Bármi közbejöhet. Szívj egy kis friss levegőt!

Ezt sem kell kétszer mondania. Kiszállok a kocsiból, elsétálok pár méterre és a hevesen verdeső szívemet igyekszem csillapítani. Legszívesebben felhívnám Hoseok-ot, hogy itt vagyok a pusztában, jöjjön el értem. Viszont Jeongguk sem hiába van itt, én hoztam el magunkat idáig. Azért, mert megengedte.

- Köszönöm, egyébként – mondom neki, ahogy visszasétálok a kocsihoz. – Azt hiszem, mára ennyi elég volt.

- Rendben, hazaviszlek, ha szeretnéd.

Beleegyezek, nem erőltetem tovább a vezetést. Vajon mit gondolhat arról, mit műveltem idáig? Aztán arra gondolok, hogy nem kell számítania, mi a véleménye. Akkor is elindulnék a Szöuli hajszán, ha azt mondaná, pocsék módon vezetek. Jeongguk azonban ráérez arra, mi jár a fejemben.

- Hoseok nem tévedett, tényleg brutálisan jól vezetsz. Még ennyi kihagyás után is. A váltások nem tűntek fel, az első pillanattól kezdve tudtad, hogyan kezeld az autót. Amíg le nem lassítottál, nem láttam rajtad semmiféle bizonytalanságot.

- Kösz, de megtennéd, hogy nem dicsérsz?

- Nem azért teszem, mert a bugyidba akarok nyúlni. Tényleg így gondolom. Feltűnt már aznap is, mikor elhoztad a Nissant a tárolóból.

- Oké, jó – zavarba hoz, nehezen is titkolom.

- Az viszont tény, hogy a reflexeiden van mit javítani. A gokart pályán nem a legjobban használtad őket, de érthető, sok időt kihagytál – akarod mondani, rengeteget?

- Gondolom, Yoongi vissza akar még menni oda.

- Nem véletlenül kaptál piros kártyát. Úgy tudom, a következő négy hétben heti öt napot leszünk ott.

Azta! Jó tudni.

Beülök a kocsiba, még nem indulunk vissza. Jeongguk elintéz egy telefont előtte, én iszok és a nagy melegre való tekintettel felajánlom neki a fél üveg vizet. Elfogadja, megköszöni, aztán megissza. Rendesen. A szája hozzáér az üveg szájához. Inkább csöndben maradok, elrakom az üveget a tornazsákomba, hogy aztán a legközelebbi kukába hajítsam.

Dugóba keveredünk, dél után nem sokkal érek csak haza. Még egyszer megköszöntem a lehetőséget, Jeongguk biztosított afelől, hogy további három ténybe kerül, aztán újból átadja a kocsikulcsokat. Nem mondtam neki magamról több infót, intettem neki az ajtóból, de muszáj volt utána néznem, mielőtt kikanyarodott az utcából. Nem bírtam ki, túl szép a Subaru hátsója.

Még van időm, amíg a szüleim hazaérnek. Befűszerezem a húst és felszelem a zöldségeket. Nem tudom, anya hogyan szeretné megcsinálni, ezért csak előkészítem a hozzávalókat. A szobámra ráférne egy nagytakarítás, a fürdőszobára szintén. Neki látok, közben kitalálom, hogy miért is ne süthetnék valami édeset estére? Ha meg holnap úgyis találkozom a srácokkal, nekik is vihetnék.

Összedobálom a száraz hozzávalókat, épp a karamellás krémet keverem ki, mikor anya hazaér, apa pedig utána tíz perc különbséggel. Befoglaljuk a konyhát, beszélgetünk a mai napról. Arról persze nem, hogy egy Subarut vezethettem, ráadásul a nitrót is kis híján elnyomtam. A szüleim annyit tudnak, amennyit egyelőre egészségesnek gondolok. Azaz, hogy találkoztam Hoseok egyik ismerősével, aki mostantól velünk fog lógni a garázsban.

Hoseok ír hat előtt, megkérdezi, hozzon-e valamit. Mivel nemleges választ kap, a megbeszélt időpont előtt pár perccel meg is érkezik. Anyuék örülnek neki, mindig jól telik az idő, ha Hoseok itt van velünk. Apával bevonulnak a nappaliba, valami aktuális ejtőernyős balesetről beszélnek, még én is hallottam róla a rádióban délelőtt. A sütit beteszem a hűtőbe, segítek anyának megteríteni.

- Hoseok, egy pohár bort?

- Ma még vezetek, ha minden... - azt beszéltük meg, hogy a tóhoz megyünk. Ránézek, megvárom, amíg észrevesz és a fejemet rázom. – Itt lakom az utca végébe, végül is, mi baj történhet.

Apa megjegyzi, hogy ez még a kis távolság ellenére is felelőtlenség, de tehetünk egy kivételt. Azt nem tudja, mit jelent, ha Hoseok most iszik. Megint én fogok vezetni a tóig és vissza, a Nissannal megyünk és egy korty alkoholt sem fogok inni.

Asztalhoz ülünk, hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Mivel Hoseok, bár járt itt nálunk, a szüleimmel azonban nem találkozott mostanában, beszámol egy-két fejleményről, amiről apáék nem értesültek tőlem. Épp egy falat húst rágok, mikor anya felteszi a következő kérdést:

- Na, és, hogyan tovább ezután? Az illegális versenyek után belekóstolsz a legális formákba? – szeretem, amiért ilyen természetesen tudunk erről beszélni. A szüleim tisztában vannak vele, hogy ez egy hobbi, egy elég veszélyes és rizikós hobbi, de létezik, sokan űzik és Hoseok is köztük van. Már nem akadnak fenn olyan részleteken, miszerint rács mögött töltött pár órát, vagy rendőrök üldöztek egy csapat eszelőst a városban és valószínűleg Yoongi köztük volt. Felnőtt emberek, az életük a saját kezükben van, nem máséba.

Ezért gondolom azt, hogy azon se akadnának ki, ha közölném, mire készülök.

- Én abbahagytam a versenyzést, úgy érzem, kiöregedtem belőle.

Anya lopva rám sandít, mire veszek még egy kicsit a sült zöldségekből.

- Értem, akkor valami testhezálló munkát keresel, vagy mik az elképzelések?

- Az a helyzet, hogy jövő márciusban Osakába költözöm.

Félrenyelem a zöldségeket. Könnyes lesz a szemem, mire levegőhöz jutok, egy nagy korty vízzel igyekszem leküzdeni a falatot. Mindhárman engem néznek, de közülük is Hoseok az, aki a legtöbb aggodalommal a szemében figyel.

- Tényleg? És mi vett rá, hogy olyan messze menj innen? – apa remekül fogalmaz, valami hasonlót akarnék mondani én is, ha a torkom nem lenne olyan száraz, mint a sivatag.

- Kaptam egy álláslehetőséget. Autókat tesztelhetek, miután lejönnek a szalagról.

Anya egész finoman fogalmazott. Ennél testhezállóbb munka aligha akadna Hoseok számára.

- Miért vársz vele márciusig?

Hoseok rám néz, a pillantása több mindent elmond, a szüleim a felét sem értik meg.

- Van egy verseny, amin ott kell lennem. Megígértem valakinek, hogy végig mellette leszek és ezt mindenáron betartom.

Elmegy az étvágyam. Kirúgom magam alól a széket, felmegyek az emeletre és magamra zárom a szobámat. A szüleim nem buták, ennyiből is rájöhettek, hogy én nem tudtam Hoseok költözéséről. A többiek tudják? Nekik elmondta? Ha igen, akkor nekem miért nem?

Nem kell sokat várnom, Hoseok megjelenik az ajtó előtt.

- Hiába kérem, hogy nyisd ki, ugye?

El fog menni. Osakába! Még nincs olyan messze, ha azt nézzük. Repülővel nagyjából másfél óra. De miért így kell megtudnom? Miért várt ezzel ennyit?

- Mióta van ez így? – szólok ki neki, a hangom remeg a csalódottságtól. – Mióta tudod, hogy itt fogsz hagyni?

- Most az egyszer ne legyél ilyen önző, Rae! – a picsába, igaza van. Önző vagyok. – Két hónapja.

- Két kurva hónapja tudod? Miért nem mondtad el?

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a tóhoz és út közben megbeszélnénk ezt? Ahogy terveztük.

Pont Jeongguk mondta ma, hogy az élet nem csak abból áll, amit mi eltervezünk. Meg sem fordult a fejemben egy ilyen lehetőség, az főleg nem, hogy Hoseok ma este tudatja ezt velem, a szüleim előtt. Csak le kéne higgadnom. Az élet velejárója a meglepetés és fordított helyzetben tudom, hogy Hoseok támogatna engem. Most is épp ezt csinálja. Folyamatosan támogat.

Kinyitom az ajtót, Hoseok előttem guggol, még egy pohár víz is van mellette. Nyilván nem tudta, meddig kell győzködnie, így hát felkészült.

- Amíg oda nem érünk, ne szólj hozzám! – és ezt nem azért mondom, mert mérges vagyok rá. Nem haragot érzek. Szomorú vagyok. Holott az lenne a normális, ha örülnék, amiért ilyen jó munkalehetőséget kapott, nem? – Meg kell beszélnem magammal, hogy az élet ezt hozta.

- Sokat fejlődtél az elmúlt pár napban – nem csak a vezetésre érti, hanem arra is, amilyen módon kezelni próbálom az érzelmeimet. Ha ezt korábban lépi meg, biztos napokig nem szóltam volna hozzá. De a verseny miatt már érzem, milyen az, ha az embernek véges az ideje. – Sajn...

- Menjünk, mielőtt meggondolom magam.

- Nem tennéd.

Persze, nem tenném. Azért, mert róla van szó. Ha nem Hoseok lenne, az egész helyzet más fonalat venne fel.

Taehyung Toyotája áll a ház előtt. Gondolkodás nélkül megyek az anyósüléshez, Hoseok képes lesz arra, hogy innen hazavezessen ezen a pár méteren. A garázsban cserélünk, kézbe veszem a Skyline kulcsait, majd beülünk és egy szó nélkül hajtok ki az útra, még csak nem is hezitálok. A gondolataimat Hoseok tölti ki, itt ül mellettem ugyan, de hamarosan el fog menni. Messze lesz tőlem, messzebb, mint bármikor máskor. Elmegy. Én pedig itt maradok nélküle. 

°°°
Tök boldog vagyok, hogy ma is duplázunk. Ráfüggtem ennek a sztorinak az írására.
A fehér és piros kártya kitaláció, szerintem nem létezik ilyen, legalábbis nem néztem utána. Az Egyes szintű (Level 1) jogsi viszont real, ugyebár Yoongi-nak is ilyen van. Most az, hogy magyarra "fordítva" nekem Egyes szintű lett, részletkérdés. Jól hangzik így azért remélem. :D A lényeg meg van.
Nem kell nagyon utálni Rae-t a hisztijei miatt, megkezdődött a karakterfejlődés mindenkinél (de azt nem mondom, hogy sima ügy lesz, mert nem rám vall, tudjuk...).
Félretettem a Rekviem egy árulóért szinopszisának írását, nem bírom összehozni, hogy egy oldalban úgy megfogalmazzam a történéseket, ahogyan a kiadók kérik. Plafonon vagyok tőle. Még azt is bánom, hogy nem hagytam fent fanfic verzióban. De már mindegy. Szünetre tettem, majd neki látok újra, ha úgy érzem. Egyelőre a Seoul rush és a Dark vanilla lefoglalnak.