hana - egy

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟘𝟝.

Nakamoto Yuta teljes nyugodtsággal nyomta meg a legfelső emeletet jelző gombot.

Csütörtök volt. Yuta ugyanis csak és kizárólag csütörtökön járt ebben a harminc emelet magas épületben.

A lift kellemes - máskor mindig idegesítő - hanggal érkezett meg az aulába. A férfi beszállt és még gyorsan küldött egy szívmelengető mosolyt a recepciósnak. A finom hölgy arca vörösben pompázott hiába járt már Yuta a 13 emeletnél. Sőt még a huszonhetedik emeleten is márványosan csillogott.

A felvonó újra csilingelt. Yuta kilépett az üvegajtaján és egyenesen indult el az apró mintás padlószőnyegen. Elment néhány rendezetlen íróasztal előtt és egy picit gyorsabban végigsétált a főfolyosón, amit egyik oldalról gyönyörű kilátású ablak határolt.

Délután hat óra körül járt az idő, de a tél közeledtével, ilyenkor már sötétség fedte az utcákat. A közvilágítás narancsos fénybe vonta az egész várost, kiegészülve az autók piros és fehér lámpáival.

A sejtelmes fény csak még inkább kiemelte milyen jóvágású férfi is Nakamoto Yuta. Markáns álkapocs vonala, telt ajkai, pisze orra és mélységes, barna szemei, amikben egy pillanat alatt vesztél el, mind nagyobb hangsúlyt kaptak. A fény hiánya elmélyítette vonásait, több és több kontrasztot vittek arcába. Észt és értelmet sugárzott. És egy aprócska felsőbbrendűséget. Munkába hordott fekete egyszerű öltönye, amely tökéletesen feszült formás lábain és illeszkedett széles vállára, megnyerőbbé tették bárkinél.

Ahogy elkanyarodott az út, Yuta egyre jobban szaporázta lépteit

Tudta, hogy akihez igyekszik haragudni fog rá, amiért idejött, de ő egyszerűen nem bírt tovább várni.

Egy kis előtérben lyukadt ki, középen egy méretes asztallal, rajta az eddig látott legnagyobb rumlival. Az akták trehányan egymásra dobva, ceruzák és tollak szabadon gurulva az asztalon, de ha az ember megfigyeli nagyon komoly rendszert vélhet felfedezni bennük.

Yuta ez előtt állt meg és kezdett alapos elemzésbe, míg egy halk "áúcs" nem hangzott az asztallap alól. Yuta felpillantott az olvasgatásból, ezzel egyidőben pedig feltűnt egy kócos kobak. A fiú nagyokat pislogott, nyakkendője nem volt jól bekötve és félre is csúszott. Kezében egy élénk tengerkék kihúzófilcet tartott, mint valami trófeát.

- Megvagy! - Boldog mosollyal nézett fel végre és vette észre az idősebbet. Arcát elfutotta a pirulás - pont, mint az előcsarnokban a nőnek - és habogni kezdett. - Na-Nakamoto-shi... Ohm... Miben se-segíthetek? - Próbálta elővarázsolni magabiztosságát, amellyel általában köszönti a vendégeket, de az előtte álló teljesen más miatt van itt, mint a többi hasonló férfi. És az a dolog mindent megváltoztat.

Yuta kicsit feljebb emelte szája jobb sarkát, a másik ügyetlenkedését látva. Ő bezzeg sosem tudna magabiztosságból hiányt szenvedni. Huncut hangsúllyal érdeklődött a titkártól, magában megkuncogva annak zavarát.

- Jung SungChan, ugye? Mr. Mark Lee-t keresem. Nincs időpontom, de ha említi neki, hogy én vagyok itt, biztos szívesen fogadna engem. Nem kérdezné meg? - Sungchan csak bólintott egyet, és elsietett, kezében még mindig a filcet szorongatva. Yuta jóval lassabban követte őt, arcán megint növekedett a görbület, ahogy arra gondolt néhány pillanat múlva kit is fog újra látni. Jobb kezét lezseren zsebébe csúsztatta, próbálta elfelejteni a hűvös érintést gyűrűsujján. Eszébe jutott, hogy a másik nem szereti, ha magán felejti a kecses ékszert, ezért szélsebesen lehúzta ujjáról és mélyen a zsebébe rejtette.

Nehéz faajtó magasodott előtte, amelyet kétség nélkül lökött be, tettével félbeszakítva a bent lévőket.

- ...mond meg neki, hogy menjen innen, este úgyis találkozunk. - Sungchan gyorsan meghajolt, és lehajtott fejjel hagyta volna el a termet, ha nem találkozott volna pár lépés után Yuta kemény mellkasával. Amaz elkapta mielőtt a földre esett volna és szorosan tartotta maga mellett.

- Ennyire hiányoltál édesem? - Nevetett fel jókedvűen, el is felejtve az előbb elhangzottakat. Sungchan feje egyre csak tüzelt, amely növelte a másik mosolyát. A titkár csak el akart tűnni innen, nyelje már el a föld, ő nem akarja látni, ahogy a főnöke egy házas embert csókol. Végre enyhült a szorítás a karján, ezért még egyszer meghajolt, majd ment is a dolgára. Hiába nem volt ötlete mi is lenne most épp az.

Az ajtó kis szellőt kreálva záródott be mögötte. Ahogy ketten maradtak Yuta öles léptekkel indult meg a fiatalabb felé.

Mark-nak sötét haja volt, gesztenye barna szemekkel, kemény tekintettel. Összeszorított ajkait kiharapdálta idegességében. Alacsonyabb volt Yuta-nál, és kevésbé izmos, de azért rajta se találni egy gramm felesleget sem. Arcélből ő is gazdagon kapott, kecses nyakát egy nyakkendővel koronázta meg. A kisugárzása ténylegesen királyos, mégsem lenéző. Egyszerűen tisztában volt azzal mennyi hatalmat kapott a szüleitől.

- Nem akarsz te is úgy elvörösödni, mint az a szőke? Irtózatosan édes lennél, drágám. - Yuta már a derekát ölelte, mikor heccelni kezdte a házigazdát.

Mark ma azonban nem szólt vissza. Máskor mindig epésen hozzáfűzött valamit a másikhoz és élvezni kezdték egymás ugratását. A szótlansága pedig elbizonytalanította a másikat. Jókedve, amit eddig gyűjtött lelohadni látszott.

- Minden rendben, szívem? - Hangjába aggódás vegyült, melegséget hozva az alacsonyabb szívébe. De megnyugvást nem.

- Nem hyung! - A megszólított egy percig sem habozott felróni tetteit az idősebbnek. - Nyomatékosítva megkértelek rá, hogy ne gyere be a munkahelyemre! Mindenki tisztában lesz vele, hogy mi is van köztünk és elveszítem azt a kevés tekintélyem is, ami van. És egyébként is...

- Mi egyébként is? - Yuta elengedte a derekát és szembe fordította magával. Szemeiben enyhe harag égett. Választ akart. Még ha fájt is mindkettőjüknek. Mark nagyot sóhajtott mielőtt kimondta volna azt, amit mindketten tudtak, de eddig nem mondtak ki.

- Yuta... Házas ember vagy. És nem én vagyok az élettársad, mégis velem töltöd majdnem az összes csütörtök estéd. Ha... Egyszer felróják ezt nekünk akkor mindkettőnk élete tönkre megy. Teljesen. Nem lesz olyan barátod, aki melletted állna. Ezért nem akarom, hogy ide gyere.

A csönd egyre csak nyúlt köztük. Yuta arca grimaszba fordult, a durcizás jelei megcsillantak szemében. Tudta, hogy előbb utóbb Mark a szemébe mondja, hogy a köztük lévő kémia helytelen. De a szíve mélyén remélte, hogy nem most fogja. Olyan jól indult az este. Boldog volt, hogy ide jön. Azt hittem a kisebb örülni fog neki. Nem akarta elrontani a hangulatot. Igazából a lelkének szüksége volt a másik érintésére. Érezni, hogy mellette áll. De úgy tűnik nem így van.

- Szólalj már meg... Vagy tudod mit? Ne mondj semmit. Felejtsük el. Örülök, hogy itt vagy. Miért jöttél eredetileg?

- Szerinted miért? - A sértettség egész lényéből áradt, sötét aurát kölcsönözve neki.

- Persze... - A másik aznap először végre elmosolyodott, miközben megforgatta szemeit. - Szerencséd, mert már csak egy e-mail megírása vár ma rám. A többit elintézi nekem Sungchan. A kocsidból meg majd felhívom Lucas-t. - Az idősebb még mindig sötéten bólintott. Sietve leült Mark székébe és ölébe húzta a fiatalabbat.

- Remélem, így is meg tudod írni azt a levelet... - Morogta bele a hátába. A válasz pedig egy sóhaj volt. Egy hatalmas, boldog sóhaj.

Tíz perc múlva Mark lecsapta a laptop-ja tetejét és egy gombot megnyomva behívta Sungchan-t, aki egy pillanattal később meg is érkezett. De ahogy megpillantotta főnökét a feje egy vörös rózsa színével kezdett vetekedni. Nehezen, de rászánta magát, hogy megkérdezze mire van szükségük, magában imádkozva, hogy a válasz ne egy "hoznál légyszíves óvszert" vagy hasonló legyen. Hála az égnek csak néhány szervezési feladat és szövegelemzés maradt rá. Gyors meghajlás után másodjára is kirohant a teremből.

A másik kettő jóval komótosabban hagyta el a szobát és kezén fogva sétáltak végig a folyosókon. Beszálltak a liftbe - minek újra idegesítően hangzott a csengése - és random témákról kezdtek beszélgetni.

- Hová megyünk, hyung? - Mark kíváncsién nézte a másik tarkóját. Yuta úgy bújt a nyakába, mint a legragaszkodóbb kiscica. Vagy oroszlán...

- Kibéreltem egy lakosztályt a kedvenc hotelünkben. Senki nem fog minket zavarni. Mit szólsz? - Csintalan vigyorral nézett rá a kérdezőre, majd óvatos csókot lehelt a másik gyenge pontjára. A válasz egy lagymatag sóhaj lett, amely még magabiztosabbá tette Yuta-t.

A megérkezést jelző hang rántotta vissza őket a földre, mielőtt a bekamerázott liftben estek volna egymásnak. Ahogy kiszálltak Mark jó egy lépést távolodott a másiktól és még az utcán sem ment közelebb. Mikor beültek az idősebb kedvenc élénksárga sportautójába, vakuk kattantak. Mark torkára felkúszott a jeges szorongás. Holnap megint rajtuk fognak csámcsogni az újságok. Biztos lesz, aki majd kijelenti, hogy járnak is. Gondolatai egyre sötétebbek lettek, fojtogatták. De, mint ahogy a nap kisüt a legnagyobb esők után is, úgy zúgott ki minden a fejéből, megérezve Yuta kecses ujjait a combjára kúszni.

Még akkor is csak arra tudott fókuszálni, hogy mit fognak majd a szoba sötétjében csinálni, mikor elkérték a szobakulcsot. Vagyis inkább egy lakosztályét.

A kacifántos, arany felvonó megérkezett, ők pedig megvárták míg egy kissé sápadt és izzadó férfi kilép a kabinból majd megáll tőlük pár lépésnyire és kezébe temeti a fejét. Ők beszálltak és az ajtó csukódása után rögtön egymás ajkainak estek.

Meg sem álltak reggelig.

⪧ ○ ⪦

Lee Taeyong, a férfi az előtérből, mindent bevetve próbálta szabályozni a légzését. Ám hiába bármi, egyre csak kapkodott a levegő után. Le kellett ülnie. Egyre kétségbeesettebben tépkedte ezüstös tincseit. Szokatlanul nézett ki Szöul egyik legelegánsabb hoteljében kibontott nyakkendővel. Sötét szemeit szorosan összehunyva rejtette el a világ elől, nem akarta, hogy meglássák a sarkaikban csillogó vízcseppetek. Az ülés segített neki visszaszerezni a lélegzése elvesztett kontrolját.

Az ülés segített neki visszaszerezni a lélegzése elvesztett kontrolját

Végül megacélozta tekintetét és kisietett az épület elé. Felhívott valakit és neki támaszkodott a háta mögött lévő falnak. Alig kellett pár percet várnia, de ez alatt is megjelent előtte néhány tinilány autógrammot követelve. Pedig ő nem egy híres színész vagy énekes. Ő csak Lee Taeyong. Vagyis, ha hihet a férfi szavainak, akkor nemsokára már Jung Taeyong.

Végre befordult a sarkon egy fekete sötétített kocsi. Taeyong elnézést kérve lépett ki a lányok gyűrűjéből és ugrott be a jármű anyósülésére.

- Végre! Csak nem akartak békén hagyni. - A visszapillantó tükörbe nézve köszönt a hátul ülőnek is. - Szia Jisung. Hogy-hogy te itt? - A kérdést már a sofőrnek intézte. Az csak megvonta a vállát és pusmogott valamit arról, hogy próbáljon meg máskor ő ellenállni a fiatal könyörgő szemeinek.

Útjuk a belvároson vezetett keresztül. Az esti, mozgalmas élet kezdett felpezsdülni, a bárok, szórakozóhelyek neon feliratai villódzva hívogatták a fiatalokat.

- Hogy ment? - Doyoung törte meg a csöndet, bár halkan tette fel a kérdést. Taeyong nem mondott semmit. Nem tudta mit mondhatna. Minden olyan fura volt. És félt is a másik reakciójától, mert hiába tagadta, fontos volt neki. Talán az egyik legfontosabb. Nem akart neki csalódást okozni. Márpedig ami a hotelben történt, minden volt, ami szégyenfolt marad a bőröd alatt örökre.

Fél hatra érkezett meg az impozáns főbejárathoz. Egy régi ismerőse kérte a találkozót, miért ellenkezett volna? Kicsit ugyan furcsállta, mert Johnny az utolsó pillanatokban üzent neki, hogy sajnos közbejött neki valami és nem tud személyesen részt venni a találkozón, de egy az egyben biztosította, hogy első emberét küldi maga helyett.

Magabiztosan lépte át a küszöböt. Biztos volt a visszautasíthatatlan ajánlatában, a sármjában, a győzelmében. Johnny Suh - vagy ha jobban tetszik Seo - minőségi kamerákat importált Amerikából. Taeyong jelentős összeget ajánlott volna neki, hogy legyen a végleges kamera biztosítójuk. Ők adnak egy kis kedvezményt, az ezüst cége, pedig mindent tőlük vesz meg. Kiváló és kedvező. Sokat túlóráztak a menedzserei, hogy tökéletesre csiszolják a szerződés szövegét.

Ez az érzése egészen addig a momentumig tartott, míg felért a megadott szobához. A legfelső előtti szint, legeldugottabb zugában vett ki Seo egy szobát a tárgyaláshoz. Illedelmes kopogása után egy sebes arcú férfi nyitotta résre az ajtót és kérdezte a nevéről. "Lee Taeyong vagyok, a TY Track Ent. igazgatója és alapítója." - hangzott a betanult szöveg. A férfi bólintott és teljesen kitárta a falapot előtte.

A szoba ahová belépett fényes volt. A bejárattal szemben ablak húzódott végig, elbűvölő kilátással a távolba. Középen, egy lépcsőfoknyit a padlóba süllyesztve állt egymás mellett két bőrkanapé köztük egy üveg dohányzóasztallal. A harmadik oldalról egy fekvőfotel és egy állólámpa határolta a nappali szerűséget.

A fotelben egy férfi nyújtózkodott, valami autós újságot lapozgatva. Az ajtónál álló torokköszörülésre felpillantott és gödröcskés mosollyal bámult az idősebbre.

- Lee Taeyong-shi, ugye? Jung Jaehyun vagyok, Mr. Johnny Seo képviseletében. Nyugodjon meg, a döntésképességem veri drága barátomét. Ha nem bánja rá is térhetnénk a találkozás okára, tudja nincs előttem az idő végtelen tengere. - Lehengerlő volt, Taeyong csak az ajkait tudta bámulni. - Elnézést, minden rendben? - Csak gyorsan bólintott egyet és előhúzta az aktáit táskájából. Gyorsan helyet foglalt Jung Jaehyun-nal szemben és vett egy mély levegőt. Már nem érezte magát nyeregben.

- Mint tudja, szeretnék hosszútávú szerződést kötni a SeoSuh márkával. Az ajánlatom a következő... - Jaehyun férfias ujja akasztotta meg a beszédben, ahogy szája elé került. Nagyokat pislogott az előtte ülő férfira.

- Lee-shi, várjon egy picit. Hová siet?

- De hisz maga mondta, hogy nincs ideje...

- Azért ennyire nem sürgős a dolgom. - Nevetett fel Jaehyun. - Sehun, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - Az ajtóban álló bólintott, meghajolt és távozott. Ketten maradtak. - Örömmel fogadjuk el az ajánlatát. - A mosolya töretlenül feszült ajkain. - Csak tudja... Mr. Seo-nak nem csak pénzre lenne szüksége... Szervezzen neki egy találkozót Moon Taeil-lel. Az énekessel. - Taeyong teljesen elvesztette a fonalat. Hogy jutottak el Taeil-hez a kameráktól? És mégis milyen kérés ez Johnny-tól? Muszáj volt visszakérdeznie.

- Már ne haragudjon, de mégis miért is kéri ezt tőlem Mr. Seo? Mi van, ha visszautasítom?

- Mr. Seo-nak megvan az oka arra, hogy öntől kérje a találkozót és amennyiben nem teljesíti a kérést, nincs szerződés. Ha jól értesültünk, az önnek kifejezetten rosszul jönne most, ezért úgy vélem nincs választása. - Jaehyun még mindig mosolygot. Még mindig látszódtak gödröcskéi, de most ijesztően hatottak Taeyong szemében. Mégis miért van oka tőle kérni találkozót? Hiába érdekelte annyira a válasz erre a kérdésre, tudta, hogy semmit nem szedne ki Jung Jaehyun-ból, csak ellenszenvet ébresztene benne, ami nem lenne a legszerencsésebb. Ugyanis Jung Jaehyun jól mondta. Gondban voltak. Szüksége volt egy biztos pontra az imbolygó hajón, valakire, aki nem hagyja el őt. Hogy meg tudja tartani a látszatott, hogy nincsenek pénzügyi problémái. - Van még egy mód az egyezmény nyélbe ütéséhez. - A másik sötét szemében apró őrült fény csillant, ahogy tetőtől talpig végigmérte Taeyong-ot. - Hozzám jön.

Taeyong tekintete üveges lett. Egy kínos, ideges nevetés hagyta el az ajkait és a szavak csak jöttek ki a száján, anélkül, hogy tudná mit is mond.

- M-maga megörült? M-miből veszi, hogy nem vagyok h-házas? - Az agyába még mindig nem sikerült feldolgozni mit mondtak neki az előbb.

- Sok mindent tudok magáról, Taeyong. Olyan dolgokat, amit a kis barátocskája, Doyoung sem. Többek közt azt is, hogy nincs szerelmi vagy szexuális kapcsolatban jelenleg senkivel. És hogy jobban érdeklődik a saját neméhez. De ne érezze magát kínos emiatt. Én is jobban kedvelem a vékony, aprócska férfiakat. Mint például maga. - Egy nyálas kacsintás csatlakozott a monológhoz. Taeyong feje olyan vörös színt próbált felölteni, mint amilyet ember még soha, teljes sikerrel.

- M-mégis milyen egy a-ajánlat e-ez? És mégis, hogy képzeli, hogy megkérdőjelezi a szexualitásom?

- Csak mondjon igent. - Nem akarta ebbe belekeverni Taeil-t. Szegény fiú a belét is kidolgozta neki, közeli barátokká váltak az évek alatt és alig volt olyan alkalom, hogy nem felelt meg Taeyong irreálisan magas elvárásainak. Megérdemelt pár nyugodt napot. De mégis miért menne bele ebbe az irreális házassági ajánlatba?

- E-esküszik, hogy m-megkötjük a szerződést? A-az én sz-szabályaim szerint? - Az agya végre elkezdett ellenkezni. Örült módjára ismételgette, hogy "ez baromság, tűnj innen, ezek betegek, ennyit nem ér ez neked!". A probléma az volt, hogy ért. Sokkal többet is. Döntött. Próbálta összeszedni magát, hogy nem dadogjon mikor kimondja bűvös szót. - Mondjuk azt, hogy b-belemegyek. - Elbukott. Megcsuklott a hangja, Jaehyun tudja, hogy gyenge. - Van néhány feltételem.

- Megbeszéltük, Jung Taeyong-shi. Nekem is vannak kéréseim, de ezeket ajánlom ne itt beszéljük meg. Hanem mondjuk szombat este egy étterembe. Tudok egy jó helyet. De mostmár intézzük el a papírokat.

Mindent aláírtak és induláshoz készülődtek. Taeyong épp a haját igazította meg a tükörben, mikor két kéz megragadta a vállát és egy picit arrébb a falnak taszította. Jaehyun karjai mellette maradtak, elzárva a menekülés lehetőségét.

- Tudod boldog vagyok, hogy ezt választottad és nem a találkozót. Ezt jobban fogom élvezni, meg aztán Johnny úgyis megkapja, amit kinéz magának. - Egész közel hajolt hozzá, lehelete csiklandozta Taeyong fülét, akit kirázott a hideg és hevesebben kezdett verni a szíve. - Nem tetszik a nyakkendőd, édes. - Azzal pihekönnyű csókot nyomot Taeyong felhevült arcára és kibontotta csokornyakkendőjét.

Taeyong lehajtotta a fejét. Úgy érezte a színes fények mind rajta mulatnak. "Hogy ment a találkozó, Doyoung? El vagyok jegyezve egy férfihoz, akivel ezelőtt sosem találkoztam. De legalább nem fogunk látványosan csődbe menni és megvédtem Taeil-t. Ja és többé nem tudok a szemedbe nézni." - ez lett volna az igazság és ezt is akarta válaszolni barátjának mégis teljesen más csúszott ki ajkain.

- Minden jól ment, megbeszéltük, amit kellett és aláírt mindent. Menjünk haza, mert meghalok a fáradtságtól. - Ezt mondta, pedig tudta, hogy egy pillanatra sem fogja éjjel lehunyni a szemeit.