daseot - öt

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟚𝟘.

Ten egyedül volt otthon. Vagyis Johnny-nál, de ő ezt a hatalmas házat tekintette otthonának. Nem is volt saját lakása Koreában. A nappaliban ült és egy tableten intézett dolgokat a főnökének. Unatkozott. Johnny-t nem látta az elmúlt három napban, csupán telefonon beszéltek kétszer, akkor is csak az elvégzendő feladatokról. Johnny most sem tartózkodott az épületben, de Ten-nek ötlete sem volt hol lehet vagy mit csinálhat.

Szépen ápolt körme hangos koppanással küldött el egy újabb e-mailt, melyben visszajelzett a következő szállítmány átvételére.

Kinyúlt az asztalon hagyott poharáért és egy húzásra ledöntötte a benne lévő vodkát. Az ital kicsit fejbe vágta, de nem zavarta túlzottan.

Dühös volt. Felejteni akart. Johnny figyelmét akarta. Visszakapni azokat az időket, mikor még szeretők voltak. Újra kiélvezni a chicagói szenvedélyes és forró estéket. Mikor még csak ők ketten voltak, teljesíthetetlen álmokkal, üres ígéretekkel és túl nagy szavakkal. Nem bánta, hogy hazugság lenne az egész, csak hadd érezze még egyszer Johnny puha ajkait a bőrén, hadd lássa a mérhetetlen vágyat a szemében, ahogy végigméri a testét.

Töltött magának még egy pohár töményet és egyből felhajtotta. A melegség a mellkasában halványan emlékeztette azokra az időkre. Egyelőre megelégedett ennyivel.

Az alkohol elálmosította. Nagyot ásított és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Ködös tekintetét végighordozta a szobán. Először nem is realizálta kivel futott össze a szeme. Gond nélkül fordult tovább, majd kapta vissza a fejét a másik férfire.

Ten nem látta Taeil-t többször, csakis azon a napon, mikor elaltatta. Nem is igazán számított további találkozásokra. Nem mehetett be a szobájába, de nem is állt szándékában. Haragudott rá. Mégis mit tudott az a mihaszna énekes, amit ő nem? Miért érte el a tudtán kívül, hogy az ő kőszívű főnöke egy aranyos kölyökkutyává változzon? De, ami a legjobban zavarta, az az volt, hogy neki miért nem sikerült? Hiszen keményen dolgozott az idősebb szerelméért.

- Mit keresel itt? Tudtommal a főnök nem engedte meg, hogy elhagyd a szobát. - Taeil is csak most vette észre a fiatalabbat. Szemei elkerekedtek és színtiszta félelmet tükröztek.

- Én... Ő... Izé... Jöttem... Szomjas voltam... - Az idősebb lehajtotta a fejét. Ten imbolyogva felállt és rábökött a másikra. A feje megfájdult a hirtelen mozdulatra, de sikerült egész értelmesen megszólalnia.

- Te! Te szökni próbáltál igaz? Ha ezt meg mondom Johnny mesternek, nagyon megbüntet! Háh! Most megvagy! Megzsarollak, mint Jaehyun szokta tenni az emberekkel! Mondj le róla, ő az enyém! - Taeil értetlenül figyelte a másik összevissza beszédét és bizonytalan mozdulatait. Az arca egyre forróbb lett, ahogy hallgatta a fiatalabbat.

Ten behunyta a szemeit és visszaroskadt a kanapéra. Talán nem kellett volna annyi meginnia abból az üvegből. Hasogatott a feje. És ezen egy cseppet sem segített, hogy Jaehyun erőteljes hangja megtörte a szoba eddigi nyugodtságát.

- Taeil! Ten! - Jaehyun dörmögése megfagyasztotta a levegőt. - Mi folyik itt? - Ten alig érzékelte, ahogy Taeil elsuhant előtte. A mámor elborította az agyát. Aludni akart. De nem tette, hanem lustán Jaehyun-ra emelte a pillantását.

- Taeil szomjas volt. - A benne lévő pia meggátolta, hogy érzékelje a legfiatalabb gyilkos pillantását.

- És te ezt elhiszed Ten? - Egyiküket sem érdekelte különösebben, hogy a legidősebb elhagyta a szobát. Két pillanaton belül úgyis elkapják az őrök és mozgásképtelenné teszik egy kis időre. - Ja, igen, hiszen részeg vagy. Elég ebből, szedd össze magad. Én addig visszaviszem Johnny-hoz Taeil-t. Ten. - A thai végre a fiatalabbra emelte a szemeit. - Fogadd el a dolgot végre. Csak magadnak okozol fájdalmat, ha folyton a múlton rágódsz. - Azzal Jaehyun intett a szobába lépő őrnek, hogy kövesse a kezében rongybabaként lógó Taeil-lel. Ten sokáig bámult még utánuk. Aztán felállt és lesodort a kávézóasztalról mindent és egy hatalmasat ordított. Elege volt, hogy mindenki próbálta neki megmondani mit kéne tennie. Ő csak szeretni akart, mint minden ember. Szeretni Johnny-t.

⪧ ○ ⪦

Moon Taeil megint mozgásképtelenül ült a habos ágy közepén. A derekát párnákkal támasztották fel, hogy ne csússzon le. Újra egyedül volt, mint az elmúlt három napon szinte végig. A gondolatai ezer felé cikáztak, de mindig ugyanarra jutott. El kell innen tűnnie.

Egy bő fél órával korábban elrontotta. Hiába lógott meg a szobából, elkésett. A részeges alak annyira meglepte, hogy mozdulni sem bírt. Ten, a kedves fiú a parkból. Mikor kifutott a nappaliból, ő is tudta, hogy még friss levegőt sem fog szívni, mielőtt elkapják. Tisztában volt vele, hogy most nem volt esélye. De a kétségbeesés, ami felemésztette üres óráit, késztette, hogy legalább megpróbálja. Hogy legalább kilépjen e közül a négy fal közül.

Mikor neki indult nem félt. Mélyen belül tudta, hogy senki sem bántaná. Már megtették volna, ha akarnák. Hiszen akkor sem bírt ellenállni, mikor ide került. A furcsa, fekete hajú férfi is megmondta. Próbálkozni is fölösleges. Gyengének érezte magát, tehetetlennek. De az aggasztó az volt, hogy jelen esetben ezek mind igazak voltak rá. Mert megint nem bírta megemelni a karját. Pont, mint mikor idekerült.

Egyetlen vigaszai a csodás kilátást kínáló ablakok voltak. Tökéletesen látta mögöttük a szabadságot, néha felszálló madárraj képében, néha a nap és a horizont találkozásában. Látta az üvegen a darabos visszatükröződését. Azt az embert, aki évekkel ezelőtt volt. A gimiből kikerült fiatalt, aki éjjeleket gyakorolt végig egy poros táncteremben, csakis azért, mert valakit nem tudott megmenteni. Mert tudni akarta, vajon az ő hangja, hány embert tartana életben. Egy akart lenni azok közül, akik tudtukon kívül segítettek az embereknek a lelki bajaikkal.

De ahogy az elmosódott tükörképét nézte, csak arra bírt gondolni, hogy most ő volt az, akinek segítség kellett. A karikák a szeme alatt, puffadt arca, kiszáradt ajkai mind egy összetört tinédzsert mutattak. Nem mintha egy szava is lehetett volna a „vendégségért". Johnny Seo mindenben a legjobban nyújtotta. Ételektől elkezdve, a tusfürdőn át a matrac puhaságáig, minden tökéletes és legfőképp Taeil ízlésének megfelelő volt. És ez - hiába akarta tagadni - lenyűgözte Taeil-t. Úgy érezte végre valaki figyel rá. Nem bízott a férfiben, nem értette pontosan hogyan került ide vagy miért, de jól esett neki, hogy Johnny látszólag gondolt rá.

Az ajtó hangos csapódása rántott ki a gondolatai közül. Csapongó gondolatainak főszereplője egy üveg borral és két pohárral viharzott be a szobába. A vékony poharak hangos koccanással landoltak a férfi első keze ügyébe kerülő felületen. Hamarosan a bor is csatlakozott hozzájuk. Johnny nagy levegőt vett és mintha csettintésre lenyugodott volna. Bár a viharos aura nem tűnt el körüle, az arcán teljes nyugalom látszódott. Lassú léptekkel ült le Taeil lábához, szembe fordulva az idősebbel.

Taeil agyát elborította a félelem. Színtiszta rettegés. Mióta elhatározta magát a szökésről, csakis Ten látványára hátrált egy pillanatra. De most még Johnny szemébe sem mert nézni.

- Hallottam rossz voltál. - Úgy érezte magát, mint mikor az édesapja elhordta mindennek, amiért azt merte mondani, hogy énekes lesz. - Pedig én kedves akartam lenni hozzád. Tényleg. Borozgatni, egy kicsit megismerni egymást. De úgy látszik neked nem ez kell. - Taeil tiltakozni akarta. Az agyában megjelent a kép, ahogy finoman kortyolgatják a kedvenc bordeaux-i borát. Valamiért kellemes érzés kerítette hatalmába. De mindez hiába, nem szólalt meg. - Lám, elvitte a cica a nyelved! Kár, szeretem hallgatni a hangod, de örülök, hogy tudod, mikor ne dühíts fel még jobban. - Semmi ilyesmiről nem volt szó. Csupán az ijedtség és a mázsás súly, ami az egész testét lefedte, túl sok energiát használt fel. - Ügyes csillagom. Olyan ártatlanul nézel rám, hogy szívem szerint hagynám az egészet, de sajnos felém ez nem így működik. - Ha Taeil eddig félt, akkor most szabályosan leállt a szíve és mégis a légzése a duplájára gyorsult. - Ma este együtt alszunk. - Azzal a lendülettel Johnny felállt és újra a kezébe vette a két poharat és a bort. Nem várt helyeslést, beleegyezést. Egyszerűen kijelentette a dolgot. Nem volt választási lehetőség.

Mikor két újabb egyedül töltött óra után, Johnny újra megjelent, Taeil tudta, hogy a férfi tényleg komolyan gondolta. Elegáns selyemhálóingben volt és otthonosan feküdt be a rémült idősebb mellé, aki kétségbe esetten próbálta mozgatni a végtagjait. De néhány idegesítő rángásnál többet nem ért el. Johnny pedig könnyűszerrel köré fonta izmos karjait és el sem engedte reggelig. Taeil pedig nem bánta annyira a dolgot, mint szerette volna.

⪧ ○ ⪦

Qian Kun homlokáról folyt az izzadtság. A holdfény bevilágított a viktoriánus ablakokon, ahol előző este nem húzta be a súlyos függönyöket. Az párkányon lévő dohánytálban még piroslott az utolsó cigaretta vége.

Az egyik szobalány fölsegítette rájuk a kabátjaikat, ők pedig kiléptek a hűvös februári időbe. Csak a lépcsőn mentek le, már várt rájuk egy autó, de Kun mégis a hölgy derekára vezette kezét, aki csak hálásan pillantott rá.

Az esti kék órában jártak, az égalja igazi indigó színben pompázott. Egy partira siettek, körülbelül egy egyórás állt előttük. A sofőr kinyitotta az ajtót, ők pedig beültek az autóba. A fekete, sötített ablakú kocsi elhagyta az udvart, de még az utcában másik kettő csatlakozott hozzá.

A hátsó ülésen kényelmesen elhelyezkedtek, Kun egyik kezét összefűzte feleségével. A nő vállára hajtotta a fejét, úgy bújt még jobban hozzá. Gyönyörű ruha fedte a testét, amelyet RenJun-nal választottak ki pár héttel ezelőtt, és amelyről ő a mai estéig semmit sem tudott. Kellemes meglepetés volt, mikor kedvese megjelent a lépcsőfordulóban ebben a földi csodában, ami elvonta a figyelmet már kerekedő hasáról, és inkább megnövekedett mellére terelte azt. Meztelen hátát teljesen láttatni engedte, amely egyre csak fantomképeket idézett Kun elméjébe.

A kocsi hangszóróiból egy kellemes férfihang szólt, lágy dallamú, szerelmes dalokat énekelt.

- Gege, emlékszel erre a számra? - Kun kérdőn bámulta a mellette ülő vérvörös ajakait. Az csilingelő nevetés közben mesélte el neki, hogy ez a szám szólt azon az estén, mikor hirtelen megkérte a kezét. Alig fogta fel mit mond neki szíve hölgye, csak az járt a fejében, hogy képes lenne meghalni érte. Akár napokig is elviselne embertelen kínzásokat, ha azzal megmenthetné az ő életét. Az a természetesség, amivel pedig végigsimított a közös kislányukon, egyre csak szerelmesebbé tette a férfit.

Az ablak előtt elsuhanó fények megsűrűsödtek, ahogy a belvárosba tartó útra ráfordultak. Semmiségekről beszélgettek, egyikük sem izgult az este miatt. Kirakatcsevegések, mások kibeszélése, lelkes bólogatás és a finom pezsgő már rég a hétköznapjaik részévé vált. Néha-néha váltottak egy-egy apró csókot, élvezték egymás csendjét is.

- Remélem tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, Yizhuo. Mindennél és mindenkinél.

- Tudom, Kun. Annyira szeretlek, hogy meghalnék érted. De ha ez bekövetkezik ígérd meg nekem, hogy nem hagyod egyedül a lányunkat!

- Ígérem, hogy nem hagylak meghalni.

Percekig bámulták egymás villódzó szemeit.

A táj egyre több felhőkarcolót vonultatott fel. Talán egy tíz percnyire voltak még a buli helyszínétől.

Hatalmas rántás és égető hőség. A betört ablakok szilánkjai összevissza karcolták hófehér bőrüket. A kocsi a feje tetejére fordult. Kun megpróbált kimászni a nyitott ajtón, egyik kezével ájult feleségét húzva.

Ahogy kijutott bicegve, de felállt és kissé meginogva, de ölébe emelte a lány testét. Botorkálva ment előre, de alig hét-nyolc lépés után egy erős energialöket leterítette a földre.

Két hónap múlva ébredt fel újra. Egy kórházi szoba sárga falát bámulta még két hétig, egyetlen látogatója jobbkeze volt, RenJun. Senki nem mondott neki semmit, arról, hol a felesége és a lánya. Az orvosok és nővérek mintha nem is hallották volna, hogy beszél, RenJun arcára pedig sötét felhők települtek, bárhányszor erről kérdezte és rendszeresen elszomorodott.

Szerencsésen megúszta a balesetet. A lábában megrepedt pár csont és a hátából elvileg tizenkét apró üvegszilánkot szedtek ki, illetve rengeteg vért vesztett, de semmi komolyabb baja nem esett. A hegek valószínűleg élete végéig megmaradnak, emlékeztetve arra az estére, de majd megtanul velük élni.

Még egy hét telt el, miután hazamehetett, mikor végre valaki megmondta neki mi történt a kedvesével.

Meghalt.

Még mielőtt kiért a mentő. A kislányukat sem sikerült megmenteni.

Zihálva ült fel az ágyában és egy percet sem várva sietett az ablakhoz. Kinyitva azt próbált oxigénhez jutni a szmogos, szöuli levegőből.

Megszámolni sem tudta hányszor álmodta az elmúlt félévben újra azt a borzasztó éjszakát. Mindig ugyanott szakadt vége. RenJun bejön a dolgozószobájába, leülteti egy székbe és gyorsan elhadarja mi történt három hónappal korábban.

Nem mintha ne emlékezne a folytatásra, a napokig tartó tagadásra, amely csak a temetés napján változik meg. A fehér virágokra és öltönyére. A síró vendégekre. A sírkőre, amelyre csak egy név van felírva, mégis két dátum. A maró fájdalomra, ami a mai napig nem enyhült egy kicsit sem.

Hiába a legjobb kurvák, ők sem tudják elfelejtetni vele szerelme mosolyát, nevetését és sírását.

Ősz elején rávette magát - RenJun segítségével - hogy elkezdjen továbblépni. Elköltözött Koreába, újra elkezdett foglalkozni a bizniszével és elment pszichológushoz.

A fiatalabb szerint ez sokat segít majd neki, de eddig csak azt érezte, hogy az idősödő nő csak ront a helyzeten. Minden találkozójukon arra kérte mondja el mire emlékszik az estéből, vagy épp meséljen a feleségéről. Aki meghalt.

Végiggondolva az életét, a könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcán.

⪧ ○ ⪦

𝟚𝟘𝟚𝟘. 𝕟𝕠𝕧. 𝟚𝟙.

Huang RenJun másnap reggel az ablakpárkányon találta főnökét. Arcára rászáradt a sírás nyoma, könnyen összerakta hát, hogy Kun megint újra álmodta élete legrosszabb napjait.

Egy szobalánnyal gyógyszert hozatott migrénre, majd óvatosan keltegetni kezdte az idősebbet.

Már reggeliztek mikor Kun egyszer csak beszélni kezdett. RenJun azt hitte valami gond van a kaszinókkal, vagy esetleg új fejlesztési ötlet jutott az eszébe, mindenesetre soha nem gondolt arra, amit az idősebb rázúdított.

- Azt hiszem, azért nem alszom jól, mert nem tudom kinek kéne fizetnie Yizhuo lelkéért. Érzem magam mellett esténként, hogy nem tud nyugodtan átkelni a túlvilágra. Érted miről beszélek, RenJun? - A fiatalabb készségesen bólintott, még ha kezdett is kételkedni a másik épelméjűségében. - Szeretnélek megkérni, hogy keresd fel a legjobb magánnyomozót Ázsiában és bízd meg a nevemben egy munkával. A pénz nem számít csak tudja meg ki tette ezt velem, velünk. Menj.

RenJun agyában a gondolatok egybefolytak míg elsietett Xiaojun-ért. Az idősebbet a privát edzőteremben találta meg, ahonnan legalább fél órájába telt elrángatni. De legalább ez idő alatt sikerült felhívni pár nagyhatalmú embert és információt gyűjtenie, nem kellett teljesen tudatlanul nekivágnia a városnak.

Civil ruhát húztak és autóba ültek. Xiaojun vezetett, RenJun a mobilján kereste meg, hogy juthatnak el a helyekre, amiket említettek neki a befolyásos gazdagok.

Mikor megkérdezte ki a legjobb nyomozó Ázsiában, egyetlen nevet kapott.

Liu YangYang.

Színes hajú fiatal, Kínából, akit nem vettek fel semmilyen rendőri továbbképzésre, még akkor sem, mikor, lassan egy éve, elkapta Peking legborzasztóbb sorozatgyilkosát. Nehéz munka volt, előtte sokan próbálták, de senki sem jutott semmire. Még egy átkozott hibát sem találtak, ez a bizonyos YangYang meg elkapta és börtönbe juttatta a nőt!

Tartózkodási helyét senki sem tudta, de valamennyien biztosak voltak benne, hogy jelenleg Szöulban van. Apró kocsmákat mondtak, parkokat, bátrabbak konkrét címet is ismertettek, esküdözve arra, hogy a fiúnak bizony itt van lakása. Nem volt mit tenni, végig kellett menni az összes helyen.

- Kit is keresünk pontosan? - Dejun indexelt és lekanyarodtak egy mellékutcába.

- Nem tudom. Liu YangYang-nak hívják, velünk egykorú. Elvileg színes a haja. Ennyit tudok róla.

- Ugyan RenJunie, sokkal többet tudsz te róla. Ha kéne most rögtön is tudnál kiselőadást tartani az életéből!

- Lehet, de ettől még nem ismerem meg! - Xiaojun nem válaszolt, csak előhúzott egy cigarettás dobozt és megkínálta a fiatalabbat, majd meggyújtott egyet magának. RenJun az ablakon bámult kifelé, nézte a szürke tízemeleteseket, ahogy a halványan szitáló eső még színtelenebbé teszi őket. A dohány illata megtöltötte a kocsit. Egyikük sem kapcsolt be zenét, csendben gondolkodtak a saját dolgaikon.

- Legalább azt mondd el, miért keressük! - RenJun újra a mellette ülőre függesztette tekintetét.

- Kun-ge utasítása. - Érzelmeit eltakarta, hangja semmilyenné vált.

- Tudod, hogy ez nem igazi válasz. Junie, mi történt? - Az álca jó volt, de nem eléggé. Túl régóta ismerték egymást. RenJun csak kezeibe temette arcát.

- Félek, hogy beleőrül Yizhuo elvesztésébe. Azt mondta érzi a lelkét esténként. Meg akarja bosszulni. A Liu gyerek a legjobb nyomozó a környéken, meg kell bíznom, hogy derítse ki, ki ölte meg a Hölgyet. - Újabb csend, nem néztek egymásra, csak hallgatták az esőcseppek monoton kopogását az üvegen. Dejun egy kicsit lehúzta az ablakát és lepöccintette a bagóját.

Perceken belül megálltak egy kopottas neon fényű night club-nál. RenJun egyedül szállt ki, de nem ment rögtön be. A hely a hetedik volt a listáján és az egyik legrosszabb. Koszos, nem túl bizakodó képet festett szétmatricázott ajtaja, amely a föld alá kalauzolta a vendégeket. Visszapillantott a kormány mögött dohányzó Dejun-ra, majd tovább emelte tekintetét az égre és elindult le a betonlépcsőn.

A bár belül sem nézett ki jobban, az a kevés ember, akik bent ültek pedig még jobban elvették a fiú kedvét a beljebb lépéstől. De onnan, ahol állt nem látta be az egész helyet, muszáj volt kitartania. Aminek meg is lett a gyümölcse, ahogy megpillantott a bárpultnál egy srácot. Igaz a haja közel sem volt színes, de a kisugárzása megért egy próbát.

RenJun milliószor csinált már ilyet, tudta mi a tuti taktika. Lenyugtatta magát és a lehető legtermészetesebben sétált oda az ismeretlenhez. Felült egy bárszékre, és intett a pultosnak.

- Add a legolcsóbbat! - Kun fizette minden kiadását, kérhette volna a legdrágább italt is, az sem kottyant volna meg a kártyájának. A férfi letett elé egy pohár szódát. Az arcán egy fintor jelent meg, de azért egy nagyot húzott a vízből. - Piára gondoltam...

- Kisfiúkat nem szolgálok ki! Még nem múltál el tizennyolc, biztos vagyok benne. - A másik fiú letette a poharát és kifordult székével.

- Yoon hyung, bőven elmúlt tizennyolc.

- Ismered? - A középkorú férfi arcán hitetlenkedés jelent meg, miközben megtörölte a kezét és az asztalára támaszkodott.

- Még nem. Liu YangYang vagyok, de gondolom tudod, ahogy én is elvégeztem a házit, Huang RenJun. - Kezet fogtak. - Miért vagy itt? Már nem dolgozom... Már ha lehet azt, amit csináltam munkának nevezni. - Olyan fájdalmasan nevetett fel, hogy RenJun majdnem rákérdezett a bajára. Azzal viszont minden esélyét eljátszotta volna, lehetetlen lett volna megállapodnia YangYang-gal.

- Ha utánam néztél, tudod kinek dolgozom. Ő szeretne veled üzletelni.

- Nálatok így mondják? Üzletelni? - A mosoly ráfagyott az arcára, hangja kifigurázta a másikat. A légkör egyre feszültebb és feszültebb lett.

- Igen, így. De tudod mi a jó az üzletekben? Hogy te is kapsz valamit cserébe.

- Nem kell a koszos pénzed! - YangYang felállt és megtámaszkodott RenJun két oldalán. A háta mögött a férfi is megmozdult, egyik kezével a pult alatt matatott. Fegyvert fog rántani. A reakció megelőzte a gondolatait. Két kezét az égnek emelte, megadta magát.

- Azért elmondom, mennyit kapnál a munkáért. Ami neked, mellesleg, pofonegyszerű. - A szám olyan halkan hagyta el puffadt ajkait, hogy nem volt benne biztos a másik hallotta.

- Mit kéne tennem? - RenJun nyeregben érezte magát, óvatosan leengedte a kezeit. Megnyalta az ajkát és egészen YangYang füléhez hajolt. Nem szólalt meg rögtön, néhányat belelehelt a fiatalabb fülébe.

- Azt hiszem... Ez nem tartozik rajtunk kívül másra... Yangie~... Itt vár kint minket egy kocsi, ahol nyugodtan beszélhetünk. Mond meg az őrangyalodnak, hogy nem kell rám fegyvert fogni, nem árthatok neked és nem akarja a vesztemet. Kun-ge szereti a bosszút, mert olyankor bármennyire kegyetlen lehet... - Lábujjhegyre állva puszit nyomott YangYang kiálló arccsontjára és ellépett mellőle. Elindult kifelé, fél füllel hátrafelé hallgatódzva. Egyszer csak két kar fonódott a derekára, szorosan passzírozva őt egy izmos mellkashoz.

- Nem hittem, hogy hármasban akarod... És amúgy a drága kis barátod nem lesz féltékeny? Hogy is hívják? Jaemin? Nehogy azt hidd, nem tudok róla.

- Sajna nem vagy az esetem, tárgyalni fogunk kint, de talán Dejun-t rátudod venni egy kis etye-petyére. Bár gyűlöli a nyomulós srácokat, mint te... Ki tudja? - Kiszakította magát a másik fogásásból és szembenézett vele. - Kint várlak. - Szavához hűen elhagyta a dohos helységet és rögtön bevágódott az egyik hátsó ülésre. - DJ mond, hogy van kézfertőtlenítőd! Hálás lennék érte.