A griffendél klubhelyisége volt talán a világ legkényelmesebb és legotthonosabb terme, amit Mags valaha tapasztalt. Mark már eleget mesélt a hollóhátasokéról, reménykedve, hogy Mags is oda kerül... De ahogy Charlie Weasley vezetésével átlépték a Kövér Dáma éneklő portréját... Maggie úgy érezte, honvágyát csillapította a hely vörös varázsa. Minden kényelmes volt. Minden puha, vörös és meleg volt a griffendél klubhelyiségében. A kandallóban ropogtak és lobogtak a narancssárga lángok, a falakról neves varázslók és boszorkányok portréi és poszterei lógtak, volt pár régi kép, régi griffendéles diákokról, volt egy sarok, tisztelegve a régi kviddics-csapatok előtt is. A helyet puha szőnyegek fedték és telepakolták hatalmas puha, fotelekkel és kanapékkal.

Különben a szobáik sem voltak ám rosszak. Külön lakosztálya volt a fiúknak és külön a lányoknak. Maggie egy szobába került az új osztálytársaival. Vagyis azzal a kettővel, akiket szintén a griffendélbe osztott a Teszlek Süveg. Anabelle Lupinnal és Katie Bellel. Maggie miután csendes és visszahúzódó lány volt, miközben kipakolta a ládájából a dolgait baldachinos ágya éjjeliszekrényére és a ruháinak fenntartott ruhás szekrénybe, csendben hallgatta a beszélgetésüket.

Katie Bell, barna hajú, sötét zöld szemű lány volt. Kicsit úgy nézett ki mint egy kisegér, nagy fülei miatt. Kedves volt és figyelmes... Legalábbis Mags így érezte beszélgetésüket hallgatva. Anabelle Lupin viszont nyers volt és kicsit erőszakos. Furcsa dolgokon nevetett. Úgy nézett ki mint egy kishercegnő. Hófehér bőrével... Tökéletes, pisze orrával... Olyan volt mintha igazából kifaragták volna valami márványkőből. Ténylegesen úgy nézett ki mint egy tökéletes festményen egy kiskirálynő.

Maggie először akkor mert megszólalni, mikor már mindannyian az ágyukban feküdtek és jóéjszakát kívántak egymásnak. Na akkor Maggie is óvatosan kinyitotta száját és halk hangon szép álmokat kívánt új lakótársainak.

És lehunyta a szemét, de hiába.

Egy órás forgolódás után, óvatosan kikászálódott az ágyából és masnis maciját szorongatva, lábujjhegyen kiosont a szobából. A bezárt baldachinok mögül egyenletes szuszogás szűrődött ki, ami azt jelentette, Magson kívül jól aludtak mind a ketten.

Maggie leosont a csigalépcsőn. Senki sem hallhatta lépteit és megérkezett a griffendél klubhelyiségébe. Egy lélek sem volt ott, teljesen üres volt, Mags pedig maciját szorongatva végül elindult az ablak felé. Nagy, díszes, csúcsos ablakot nézett ki magának, vörös-fekete csíkos, puha beülővel párkányán. Bekuckózott és orrát a hideg üvegnek nyomva, figyelte az éjszakai birtokot. Gyönyörű volt és nyugodt. Közben átölelte a kis plüss macit és ahogyan a sötét fű-tenger hullámzását figyelte... Álmodozni kezdett.

Mags nagyon szeretett álmodozni. Csak úgy mindenről és ugyanakkor semmiről. Egymagában ücsörgött a griffendél néptelen klubhelyiségében.

Szóval a szülei is Roxfortosok voltak... Talán itt is ismerkedtek meg... Vagy csak utána? Vagy már előtte? A szülei... Merlinre... A szülei ugyanazokat a folyósókat járták, amiket ő is fog... Ugyanazokban a termekben tanultak... Ugyanazzal a vonattal utaztak, mint ő Mags is...

Még sosem érezte magát ilyen közel hozzájuk. És a kényelmes ablakpárkányon kuporogva, homlokát a hideg üvegnek döntve felpillantott a csillaos égre is. Az éjszakai ég tiszta volt. És a csillagok is fényesebbnek tűntek mint bármikor.

Maggie elmosolyodott.

Ha a szüleit el is vesztette... Ha meg is haltak a varázsló háborúban... Roxfortosok voltak.

-Mi a fenét csinálsz itt?

Mags összerezzent és ijedten pillantott a hang irányába. Anabelle Lupin maga előtt összefont karokkal, felvont szemöldökkel lépett le az utolsó lépcsőfokon és ellenszenves pillantással bámulta őt.

Talán nem tetszett neki Mags régimódi, földig érő, bő hálóingje... Vagy csak pusztán a jelenléte...

Maggie kinyitotta volna a száját, de végül nem jött hang a torkára és csak lesütötte a szemét. Már azt hitte, hogy Anabelle le fogja szídni, vagy visszaküldi... E helyett Anabelle Lupin közelebb lépett hozzá.

-Szép a hajad. - jelentette ki hirtelen. Mags felkapta fejét. És arca felforrósodott. Biztos volt benne, hogy elvörösödött. Sokan dicsérték már őt... De az, hogy az új szobatársa tette ezt... Zavartan és szégyenlősen mosolyodott el.

Lupin valószínűleg azért vette észre, mert most kiengedte derékig érő, hosszú, szőke tincseit a nap közben hordott két copfból. Lupin még nézett rá egy darabig, majd biccentett.

-Én léptem. Majd reggel találkozunk May. - azzal sarkon fordult. Maggie figyelte, ahogyan megindult a klubhelyiség bejárata felé. Rövid nadrágot és egy hatalmas, kviddicses férfi pólót hordott pizsamaként.

-H-hova mész? - Mags hangja halk volt és maga is megdöbbent, milyen könnyűnek érződött megszólítani Anabellet. Lupin is meglepetten reagált. Egész vacsora alatt egy szót sem szólt.

-Te tudsz beszélni? Vagyis... Khm... - vigyorodott el megrökönyödötten Anabelle, majd megvonta a vállát. - Le kell csekkolnom a házirendet. Hogy aztán szépen pontról pontra szeghessem meg. Jössz?

Maggie megrémült Anabelle tervétől. És attól mégjobban, hogy két perccel később már mögötte osont a kihalt folyosókon.

Ő nem olyan volt mint Lupin. Ő nem szegett soha szabályokat. De valahogy Anabelle olyan könnyen rávette, hogy kövesse. Olyan hívogató volt Lupin barátsága... Olyan hívogató volt, hogy Anabelle nem volt ideges attól, hogy nem beszélt sokat. Beszélt ő Mags helyett is.

***

"Kedves Mr. Malfoy! Rossz híreim vannak, mert nem mardekáros lettem... Mitöbb..."

Ed felszisszent és szórakozott vigyorral átsatírozta a leírt sort. Majd új pergament húzott maga elé és gyertyája fényében, tollával állát csiklandozva elgondolkozva méregette az üres pergament.

Mégis, hogyan írhatta volna meg Malfoyéknak, hogy már a sokadik csalódást készült okozni nekik...

Tényleg ki fogják nyírni. - ezen akaratlanul is olyan jókedve támadt. Halkan nevetve dőlt hátra a székben és lábát felhúzva, térdére hajolt.

Talán, ha Narcissának írt volna először... De ha Narcissának ír, az lesz Lucius baja. Akkor már két baja is lesz... Hogy nem őt értesíti elsőként... És hogy még mindig hugrabugos.

Edwinnek nagyon tetszett az új sorsa. Reggel még elképzelni sem tudta, hogy beosztják a hugrabugba, este pedig már bizony ott ült a hugrabugos fiúk hálókörletében. Kicsit magányosnak érezte magát, hiszen a hugrabugos osztálytársai között ő volt az egyetlen fiú, így saját szobát kapott. De nem panaszkodhatott. A baldachinos ágy, a sok-sok növény a szobában, az íróasztal és a szekrények... Mind neki voltak. Minden sárga volt, vagy barna... Kivéve a növényeket, azok mind zöld színnel varázsolták el a szobácska meghittségét.

De Malfoyék tényleg ki nyírhatják. - ez volt az igazság. A hugrabugba a sztereotípiák szerint a hülyék kerültek. És a mardekáros, aranyvérű társadalom valószínűleg nem tudott csak úgy szemet hunyni felette.

De a hugrabugban nem hülyék voltak. Sőt. Mikor végre megenyhültek körülötte új háztársai... Zseniális és elmés varázslókkal és boszorkányokkal ismerkedett meg. Szó sem volt hülyékről, vagy nyálasokról. A hugrabugosok kedvesek voltak. Kedvesek és Edwin úgy érezte, hogy jó helyre került, mert tényleg nyílt szívvel fogadták őt maguk között.

Már csak egyetlen egy probléma maradt fent. Márpedig, hogy a hírt Malfoyékkal is közölni kellett.

Ki tudja... Talán örülni fognak. - Edwin újra jókedvre derült. Szórakozottan szemezett a pergamennel és a tollal, majd végül megköszörülte a torkát és felkapta a pennát.

Mire befejezte rövid levelének tökéletesítését, keze tele volt tinta foltokkal.

Már csak el kellett küldenie. Aidan, jó mardekáros barátja még a vonaton elmagyarázta neki, merre találhatja a bagolyházat és bár Ed a második percben elfelejtette az útvonalat, arra emlékezett, hogy valahol fent lesz...

Ed szeme megakadt szobája egyik, kör alakú, hatalmas ablakán. Az ablak kör alakú üvegében faágak nőttek, a keret felé kígyózva és mögötte... Az ablak mögött magas, fekete fűszálak ringatóztak az éjszakában.

Öt perc sem kellett.

Edwin már a szekrény tetejéről lépett át az ablak bő párkányára. Nem volt nehéz kinyitni a kis, aranyszínű kilincset és szeplős arcát megcsapta az éjszaka hűs, kristálytiszta levegője.

Ed szerette az éjszakát. Márcsak azért is, mert az éjszaka mindig a szabadság édes ízével kecsegtetett. Malfoyéknál mindig éjszaka tudott igazán, nyomtalanul elszökni a magas, meredező, fekete kúria nyomasztó falaitól. Elszökni.

Mezittelen talpa alatt meghajlottak a harmatos fűszálak és Ed csillogó szemekkel megállt a Roxfort sötét falának tövében. Visszapillantott. A nyitott ablakra. És az ablak mögött rejlő új otthonára.

Mellkasán nem voltak súlyok. Hirtelen messzinek tűnt az asztalon összetekert levél, Malfoyéknak címezve... Malfoyék... Ők még messzibbnek tűntek.

-Szabad vagyok. - nevette el magát döbbenten Ed és vigyorogva körbepillantott a néma, éjszakába burkolt birtokon. Üres volt. Csendes. Békés... És gyönyörű.

A fű, ősi, fekete tengerként hullámzott az óvatos, finom szél ujjai alatt. A hatalmas tó, messzi kristályszínű felszíne lassan fodrozódott és néha a partjain álló magas fák is megbólintották lombjukat. A csend körbeölelte Eddiet. Halkan sziszegett, zümmögött, neszezett körülötte a természet. Olyan volt, mint Malfoyék birtoka... De még annál is jobb. Ed itt nem látott falakat. Magas kaput. Nem látta a hófehér pávát, aki ezüst fénnyel járta a kertet és... És ez többé már nem a Malfoy kúria volt. Megérkezett a Roxfortba.

Ed lába a sárba süppedt, ahogy lassan, de biztos léptekkel elindult. Előre. Minden apró nesz a széles, füves birtok szélénél húzódó erdő felé vonzotta őt. Szíve megugrott a gyönyörűségtől és lehunyt szemekkel, nevetve hagyta, hogy az éjszakai szellő arcát simítsa hűvös ujjaival.

Léptei felgyorsultak. És már csak rohant. Tetszett neki. Tetszett neki a Roxfort.

Az erdőhöz érve, első dolga volt, orra bukni az egyik fa kiálló gyökerében. Vidáman tápászkodott fel. Pizsamája saras lett és ahogy nevetve dörzsölte arcát, azt is összemaszatolta.

Egyre sűrűbb lett az aljnövényzet és az erdőben még sötétebb volt mint a nyílt mezőn. Ed izgatottan lépkedett beljebb és tekintete meg-megakadt az apró kis élőlényeken. Kicsi sün dugta ki nedves orrát egy sűrű bokor aljából... Máskor csiga mászott a nedves fatörzsön. Ed csillogó szemekkel sétált közöttük. Az eleven, éjszakai erdő megigézte. Olyan volt akár Malfoyéknál... Csak másabb... Másabb... Békésebb... És még szabadabb.

Már egészen sokat lépdelt a fák között, mikor megpillantotta az első apró varázslényt. Ed szemei tágra nyíltak a gyönyörűségtől és csodálattól, majd óvatosan közelebb kúszott hozzá. Apró bólintér ácsorgott egy magas tölgy tövében. Nem ijedt meg közeledésétől, ő is kíváncsinak tűnt, de mielőtt Ed elmélyült volna az elemzésében...

Hangos vakkantás szelte át a némaságot és hatalmas kutya bukkant fel a semmiből, letarolva Edet és mielőtt kinyithatta volna szürke-és barna szemét, nagy adag kutyanyálat kapott szeplős arcára. A bólintér sebesen eltűnt.

-Hé! - nevette Ed és próbálta eltolni a hatalmas kutyát. De az állat csak szuszogott, vidáman nyüszített és farkát csóválva, rátehénkedve csak nyalta arcát. Száraz-nyálas nyelvével. - Szia... Te nagy behemót!

Ed nevetett és kezét belemélyesztette a nagy vadkutya rövidre nyírt, puha szőrébe. Talán nem is volt olyan vad. Igazán gondozottnak tűnt. Még nyakörv is csilingelt vastag nyakában.

-Hol hagytad a gazdádat? - kérdezte tőle kedvesen a fülét vakarva. Nagy, nyomott arca volt a behemótnak, de mikor pajkos, hegyes füle mögött simogatta Ed, megszelidülve nyújtózott bele az ölébe. Jólesően mormogott és fejét Ed sáros pizsamával fedett combjára borította. Ed lenyűgözötten babrált az állat szőrével és sietve próbálta megfigyelni a nagy kutyát. A pizsamája elázott a nyálától, ami folyamatosan csöpögött nagy szájából.

A kutya válaszul csak újra vakkantott.

***

Maggie azt hitte rögtön sírva fakad. Szája remegett, szemében összegyűltek a sós cseppek, keze és lába reszketett és görcsösen szorította kis plüssmackóját kezei között.

Meg sem érkezett a Roxfortba, de már ki is rúgják.

Torkát folytogatta a kétségbeesés ismerős, kemény marka. Érezte, hogy csak gyűlt benne. Lassan, sűrűn gyűlt benne a rémület és az elborzadás. Már csak a megfelelő pillanat kellett, hogy kiboruljon belőle és zokogva rogyjon össze. Anabelle előtt. Anabelle biztos csak nevetett volna rajta. Anabelle menő lány volt. Vagány és bátor.

Anabelle.

Maggie némán szipogva és könnyeit nyelve felé fordult.

Anabelle mellette állt. Arcán magabiztos kifejezéssel, maga előtt összefont karokkal. Dacos és pimasz félmosoly ült száján és szenvetlenül nézelődött McGalagony irodájában.

-Mi van? - kérdezte hirtelen. Mags összerezzent és kerekre tágult szemekkel gyorsan elkapta róla szemét. - Mit bámulsz May?

-Egy pisszenést se! - Maggie megint összerezzent és legördültek az első forró cseppek arcán. Nem tudta mitől félt már... Talán mindentől.

Anabelletől. A gonosz és hangos szellemtől, aki fejük fölött üvöltözött, mikor megpillantotta őket a kihalt folyosón... Hóborc. McGalagony szigorúan elűzte a gonosz szellemet, de Maggie gyomra még mindig görcsben állt attól, hogy milyen csúnya dolgokat üvöltött neki a kopogó szellem. Félt a sötéttől is már. Csillagok nélkül minden matt fekete volt. Ismeretlen és szörnyű. Félt McGalagony irodájától. Két gyertya világította meg a rendezett helyiséget. Félhomály volt. De a falról, minden mozgó, valaha itt tanult osztály rábámult fekete-fehér mozgolódó fényképéből. És félt magától McGalagonytól is. Aki akkor tért vissza a néma irodába, mikor Anabelle újra hozzá szólt.

Szigorú arca félelmetes kifejezést öltött. Szája összehúzódott, pengevékonnyá. Homloka ráncba szaladt, szeme villámokat szórva összeszűkült, ahogyan átpásztázta őket. Maggie szipogva szorongatta a kis plüss medvét. A horgolt mackót. És nyelni sem bírt, mikor McGalagony ránézett. Maggie szipogva hajtotta le a fejét és csendesen sírva fakadt.

-Maguk... - susogta az igazgatóhelyettes. Hangja még a felhevült parázsnál is jobban sercegett. Éles volt, halk és minden benne volt. Minden düh, minden fenyegetés. Villogó szemekkel, asztalára támaszkodva, hajolt feléjük. - Maguk-...

Maggie halkan pityergett, maciját szorongatva. Ő mindig a legjobb és legrendesebb lány volt. Még sosem szídták le. És McGalagony... Hirtelen olyan érzése volt, hogyha a szülei ismerték volna és látták volna abban a pillanatban. Maggiet. A griffendél legújabb tanulóját. Még csak nem is a hollóhátban. Már az első éjszaka az igazgatóhelyettes előtt állva, büntetésért várva... McGalagony fenyegető szeme... Az édesanyja is biztos így nézett volna rá... Merlinre... Milyen borzasztó gyerek. Nem is érdemel hát szülőket!

-Bocsánat. Még nem szoktunk hozzá az új szabályokhoz. - jegyezte meg lazán Anabelle és hanyagul hátralökte fekete haját szeméből. Maggie könnyei függönyén keresztül döbbenten bámult rá. Anabelle ugyanolyan magas volt mint ő... Mégis. Sokkal nagyobbnak tűnt. Hegyes, fitos orra volt, szeplőkkel pöttyözve. Tökéletesen fehér bőre. Gőgös arcán pedig tökéletes, tündéri ártatlansággal, nyílt szemekkel bámult McGalagonyra. Mags látta, ahogyan egyre nagyobbra nyitotta, hatalmas, aranybarna szemeit. Anabelle tudott kiskutya szemet csinálni. Úgy nézett ki, mintha tényleg csak eltévedt volna.

Maggie megborzongott.

Anabelle pontosan pár pillanattal előbb, ravasz vigyorral jegyzetelte ki Friccs házirendjét és bejelentette, hogy hány trágyagránát van a bőröndjében. Ugyanaz a kisördög most mellette, ártatlan, kiskutyaszemekkel, édesen mosolygott a házvezetőjükre.

Maggie még sírni is elfelejtett.

-A szabályokat ma este kétszer mondtuk el! - sziszegte dühösen McGalagony, aki nem látta Anabelle arckifejezését, mert fiókjába túrta csontos ujjait. - Maguk... Nincsenek itt még fél napja sem, de már itt állnak az asztalom előtt. El sem kezdték az iskolát és már keverik a bajt, mégis mit gondolnak? Hová kerültek?

Maggie, hogy elfojtsa feltörő zokogását, gyorsan szája elé ölelte maciját. Szegény horgolt, öreg mackó rögtön összemaszatolódott könnyeitől.

-Ezt a viselkedést itt nem tűrjük el. Figyelmeztetem magukat, hogy egy hajszál választja el magukat az azonnali felfüggesztéstől. - sisteregte a professzor, miközben izzó szemekkel a fiókjában kotorászott. Úgy tűnt keresett valamit...

-Ha a piros könyvet keresi Tanár nő, az ott van. - jegyezte meg könnyedén Anabelle és az asztal felé eső széle felé intett. Bőrkötéses, piros könyv feküdt a gyertya árnyékában. McGalagony felkapta a fejét és a félhomályban, aranyra festett arccal rámeredt Anabelle könnyed alakjára. Anabelle csak elmosolyodott. - Fred és George azt mondta, hogy mindig abba tetszik írni a szabályszegéseket.

McGalagony szája újra összepréselődött. Csak egy csík maradt belőle és megragadta a könyvet.

Nem szólt semmit, csak kinyitotta, fellapozta és mikor elérte az első üres oldalt előre nyúlt pennáért.

Maggie szipogott és úgy érezte, lassan már az ájulás kerülgeti.

-Mi a neve? - McGalagony megállt az írásban és szemüvege mögül szigorúan Anabellere meredt.

-Nekem? - Maggie tudta, hogy a lány komolyan csinálta. Hirtelen nagyon lazának és idegtépőnek tűnt. Gőgös vigyorral kihúzta magát és fél kézzel nekitámaszkodva az asztalnak szemtelenül visszakérdezett.

Olyan volt mint egy neveletlen felnőtt. Egy gőgös, unott, kiskirály... Kiskirálynő. Maggienak nem tetszett ez. Mcgalagony rezzenéstelenül figyelte a fekete hajú griffendélest.

-Anabelle Lupin, tiszteletére Tanárnő. Csak önnek, csak most. - Maggie döbbenten bámulta Anabellet. Könnyed, hízelgő stílusát. Úgy viselkedett, mintha már minden az ő kezében lett volna. Rémülten fordult vissza McGalagony felé, várva, hogy a Tanárnő feldühödik és kicsapja mindkettejüket... Kemény haragra gerjed és felemeli hangját.

Maggie megijedt, ahogyan rájött, hogy McGalagony szoborrá dermedten, kitágult, szemekkel bámulta Anabellet. Úgy nézett ki mint Maggie, mikor életében először rábámult a sötét folyosón feléjük közeledő Hóborcra. Színtiszta döbenettel, lenyűgözöttséggel és rémülettel. McGalagonyban nem volt rémület. Csak előrébb hajolt és szemét Anabelle magabiztos, gőgös arcára tapasztotta.

Az üres lapon pedig egyre dagadtabb lett a tinta paca. McGalagony csak összehúzta a szemét és Anabellet figyelte.

-Lupin? - ismételte meg végül és megköszörülte a torkát. Visszahúzódott a székébe... És mintha... Maggie úgy érezte, mintha hirtelen zavarba került volna. Már nem tűnt olyan rettenetes dühösnek és szigorúnak. Mintha hirtelen... Mintha hirtelen visszahúzta volna karmait és lenézett az összepacásodott oldalra.

-Ja. L-el, U-P-I-N. - ismételte Anabelle, akinek nem tűnt fel McGalagony döbbenete. Talán nem is döbbenet volt... De Maggie tudta, hogy fontos dolgot látott. Ahogyan a szigorú, jeges arc Anabelle miatt valamiért olyan furcsán rezdült. Homályosnak tűnt McGalagony előtte. Szeme már nem hányt éles szikrákat. És furcsán lassú mozdulatokkal írta le a paca alá Anabelle Lupin nevét. Már ott volt a lapon. És a tanárnő mégis felnézett.

-Anabelle? - kérdezte halkan és szemét Anabellere tapasztotta.

-Igen. Két L-lel. És a vége 'belle' és nem 'bell'. Egy 'n' és két 'l' és 'e'-vel a végén. - bólogatott nyugodtan Anabelle.

-Szép neve van Lupin. - sóhajtotta McGalagony és befejezte az 'n' betű ívét. Furcsán fátyolosnak és lemondónak tűnt. Maggie egyre furcsábban érezte magát. Valamiért úgy kezdte érezni, hogy már régen nincsen szó büntetésről és éjszakai kóborlásról...

-Kik a szülei Lupin? - érdeklődött McGalagony. Ana tartása hirtelen feszült meg és arca vicsorba torzult.

-Nem mindegy?

McGalagony felpillantott a papírból. Maggie figyelte őt és látta, hogy nem tűnt sértettnek a hangnem iránt. Sőt. Fürkésző pillantással figyelte a mellette álló Anabellet.

-Sajnálom Ms. Lupin. De levelet kell küldenem a gondviselőjének.

Mi? Gondviselő?

Maggie döbbenten kapta fel a fejét és Anabellere bámult. Mi? Milyen gondviselő? Mi van a szüleivel?

Maggie keserű boldogságot kezdett érezni... Talán Anabelle is elvesztette a szüleit? Nincs egyedül ebben a sorsban? Meg tudják hát talán osztani sorsukat? És ha Anabelle is keresi a sajátjait? Kereshetik együtt a családjaikat.

-Mit bámulsz? - sziszegte Anabelle rábámulva. Maggie pedig lesütötte a szemét. Hülye ötlet volt. Anabelle kihúzta magát és felemelte az állát. - Mr. Weasley és Mrs. Weasley gyámsága alatt állok, ők a szüleim, köszönöm szépen.

McGalagony némán bólintott és felírt valamit a könyvbe. Hirtelen már nem bámult úgy Anabellere. Részvétteljesen elfordult és Maggie szíve kihagyott egy ütemet, mikor McGalagony ránézett.

-Ön?

-Margaret May. - súgta még a nyári szellőnél is halkabban Maggie. Hangja elcsuklott és szinte semmi nem maradt belőle. McGalagony közelebb hajolt.

-M-margaret May. - susogta rémülten Mags és majdnem kiejtette kezéből a macit.

-Nagyon halkan beszél. Mondja hangosabban, kérem. - szólt rá McGalagony és még közelebb hajolt.

Maggie arca végtelenül rózsaszínűvé színeződött és újra kinyitotta a száját.

-M-margaret-...

-McGalagony professzor asszony! - Maggie összerezzent, mellette Anabelle összeráncolt homlokkal kapta fel a fejét. Az iroda ajtaja hangosan nyikordulva tárult ki és befurakodott rajta a hatalmas ember. Maggie tudta, hogy Hagridnak hívják... Ő kísérte őket a csónakokhoz, a csónakoktól pedig a Nagyteremhez.

-Hagrid... - húzta ki magát szigorúan McGalagony és letette a pennát. - Mégis minek köszönhetem, hogy-...

Hagrid nehezen, de befurakodta magát az ajtón, amit nem az ő méretére szabtak-mert mégis ki szabott volna ilyen hatalmas méretekre ajtót-. Felegyenesedett, kihúzta magát, megsimította kócos, sötét szakállát és hátra pillantott válla felett.

-Gyere csak. - Maggie rémületét zavarodottság nyomta le. Maciját szorítva, még mindig halvány piros orcával pillantott Hagridra.

-Ha nem látná Hagrid, éppen komoly papírmunkát végeznék és szabnék ki büntetőmunkát, nem érek rá az új állataira, sajnálom, de-.... - kezdte McGalagony, de hirtelen elhallgatott. Tekintete felvillant. Szája összepréselődött. Maggie riadtan fordult vissza Hagrid felé, házvezetője kemény, szigorú arcmozdulatát realizálva.

Hagrid mögül. Hatalmas óriás alakja mögül. Az árnyék sötétjéből ugyanis... Ekkor egy nyakigláb alak lépett ki. Maggienek megállt a lélegzete. Míg McGalagony felől halk szisszenés ütötte meg a fülét.

-Maga!

Nagyon aprónak tűnt Hagridhoz képest, de Maggie a saját méreteivel tisztában, tudta, hogy legalább egy fejjel magasabb lehet nála-na nem Hagridnál.-. Kócos, bodros, fodros, göndör haja volt. Sötét csigákban, gubancokban meredezett össze vissza. Sötét loknijai olyanok voltak mint a polip karjai. Csak úgy nyúltak minden irányba. Mezitláb volt. Kicsit csoszogott. Kicsit megbotlott, ahogyan előlépett. Felemelte egyik kezét. És vidáman integetni kezdett. A helyzet borzasztóan komikus és komolytalan volt.

-Jóestét Tanárnő!

Anabelle Maggie másik oldalán felhorkantott és kezébe nevetett. Maggie nem tudta eldönteni, vajon mitől kerekedett ilyen jókedve. McGalagony kiábrándult, dühtől sápadó arcától, Edwin Black csálé vigyorától, vagy Hagrid beletörődött, elengedett "én próbálkoztam" üzenetet sugárzó kifejezésétől. Talán mind a háromtól.

McGalagony pislogás nélkül bámulta a mókás karaktert, aki könnyedén szabadult be, fagyott kemény helyzetük, sötét barlangjába. Edwin felmosolygott Hagridra és elindult a Tanárnő asztala felé.

-A Tiltott Rengetegben találtam meg Professzorasszony. - jelentette Hagrid brummogva és kelletlenül.

McGalagony alakja, mintha megnyúlt volna. Maggie legalábbis így érezte. Szemei összeszűkltek, majd kitágultak. Orrjukai is mintha két mérettel bővebbnek tűntek volna a dühtől... És ahogyan kinyitotta a száját. Mags nem csodálkozott volna, ha üvölteni kezd.

-A Tiltott Rengetegben? - súgta éles, halk hangon. Maggie gyomra összezsugorodott és oldalra sandított. Edwin mellette állt meg. És közelebb érve a gyertyafényhez... Maggie jobban szemügyre tudta venni.

Tényleg nem volt rajta cipő. Mitöbb. Minden ami rajta volt az egy fehér-nagyon vékony fekete csíkokkal átszabott, pizsamafelső volt és a hozzátartozó alsó. Edwint itt ott sár-foltok maszatolták. Jellemzően a pizsamája térdén volt egy barna folt, a felsőjén is színeződött pár... Mags csak azt nem értette, hogy hogyan lett sártól maszatos az arca is.

-Eltévedtem. - felelte rögtön könnyed és édes mosollyal. Csálé mozdulattal söpörte hátra fürtjeit arcából.

-Eltévedt. - ismételte rezzenéstelen dühvel McGalagony. - Eltévedt...

-Pontosan, ahogy mondja kedves Tanárnő... - nevette el magát Ed és zavartan a tarkójához nyúlt. Majd ugyanazzal a mozdulattal fel és megdörzsölte sötét, bongyor fürtjeit. - Izé... Szóval... É-én csak levelet akartam küldeni...

-Levelet... - McGalagony arca egyre sötétebbnek tűnt. Riasztóan összehúzta szemeit és még a pennáját is letette. - Levelet...

-Levelet bizony! De még milyen levelet... Csak... Hát izé... Otthagytam az asztalon, mikor kimásztam az ablakon és-... - Ed nevetett. És hadart valamit arról, hogy majdnem ledöntött valami szekrényt... Majd már valami bólintérről beszélt és a bólintér után elkezdett valamit hadarni a Tiltott Rengetegről... Meg valami kutyáról... És arról, hogy nem direkt... Nem direkt keveredett bajba... Hanem véletlenül és nem is volt szándékos és-...

Maggie némán döbbenten bámulta Edwint. Még lélegezni is elfelejtett. Alig bírta követni őt és a mondandóját, elvesztette a fonalat a levélírásnál. Edwin pedig csak mosolygott. És beszélt. Beszélt, beszélt, beszélt és beszélt.

Miamerlin.

-Ez bolond. - dünnyögte mellette fojtott hangon Anabelle. Maggie nem értett vele egyet. De inkább nem mert megszólalni és csendesen visszapillantott Edwinre. A fiú elképesztően szórakozott arcot vágott és kellemes, izgatottsággal hadart össze-vissza. Nem jött zavarba a két felnőtt tekintetétől. Sőt. Mintha azt sem vette volna észre, mekkora bajban vannak.

Maggie most a felnőttekre vezette óvatos, félénk pillantását. Hagrid még mindig az ajtóban tornyosult. Tanácstalanul vakarta meg fejét és összenézett McGalagonnyal. Aki íróasztala mögött magasodva, elcsendesülve figyelte Edwint. Hirtelen már nem tűnt olyan szigorúnak. Sőt. Tekintetében volt valami egészen más.

-Black-... - szólalt meg halkan. Ed rögtön csendben maradt és zavart mosollyal bámult fel rá.

-Igen professzorasszony? - Mags ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Edwin egészen hasonlít Anabellere. Kopé, ártatlan mosollyal bámult fel McGalagonnyra. Ugyanolyan kedves, angyalisággal, mint amilyet Anabelletől látott.

-Maga hugrabugos, igaz?

-Hm. A süveg a griffendélbe akart tenni, de nem akartam szóval-... - motyogta csendesebben Ed. Kicsit megváltozott a fecsegős, mosolygós stílusa. Esetlenül dörzsölte meg göndör tincseit.

Maggie azon gondolkodott, hogy miképpen lehetett megkérni a süveget, hogy hova tegye az embert... De Anabelle felkapta a fejét.

-Te meg vagy húzatva? Mi bajod a griffendéllel? - esett neki rögtön és szeme megvillant. - Nem elég jó neked? Nem elég aranyvérű neked, Black?!

-Elég legyen. - szólt rá McGalagony rögtön és megint dühösnek tűnt.

-Nem érdekelnek az aranyvérűek! Hé! - Ed füle egészen kipirult a sárga félhomály fényében. És zaklatottan rázta meg a fejét. Fürtjei csak úgy lobogtak. Mint egy kutyának. Egy puli kutyának.

-Na persze. - horkantotta Anabelle rögtön. Szeme csillogott a felháborodottságtól. - A Malfoyokkal élsz az apád pedig egy-...

-Elég legyen! - Maggie összerezzent. McGalagony hangja éles volt és orkánként kavarta fel a csendes irodát. Anabelle rondán nézett Edwinre, de becsukta a száját és maga előtt összefont karokkal fordult a házvezető irányába. Maggie szomorúan figyelte Ed keserű mosolyát, keze megremegett, ahogyan kisöpörte szeméből tincseit. Szeme... Különös szemei, a szürke és barna tekintete megakadt Magson. És Maggie egyre szomorúbbnak érezte magát, főleg mikor Ed rávigyorgott. Esetlen, keserű, széles vigyor volt ez.

-Mit képzel magáról Lupin? - förmedt rá Anabellere McGalagony. - Hogy mer így beszélni az osztálytársához?!

-Semmi baj. - szólt közbe Ed gyorsan és felmosolygott McGalagonyra. - Semmi baj professzor.

-Nem. Lupin kérjen bocsánatot Blacktől.

-Bocsánat. - dünnyögte morcosan Anabelle, miközben Ed halkan motyogta, hogy "Tényleg nem kell Tanárnő, ez-...".

McGalagony most Magsra nézett. Mags nem szólt egy szót sem. Csendben ácsorgott az asztal előtt. Kicsit úgy nézett ki mint egy igazi angyal. Apró volt, fehér, hosszú hálóingben, maciját szorítva. Hófehér, sápadt, porcelánbőrén csak úgy csillogott a gyertyafény. Nagy ezüst szemeivel, pedig csendes szomorúsággal bámulta a kialakult jelenetet. Haja mézszőke, ezüstös derengésben, dús hullámokban hullott alá. Talán a derekáig is leért. Gyönyörű hajzuhataga volt. Az egész lány nagyon szép volt. Apró, pici és törékeny. Pont mint...

-Margaret, igaz? - Mags felkapta a fejét, mikor a nevét hallotta. Edwin elnémult. Anabelle pedig felpillantott McGalagonyra. Aki kiismerhetetlen pillantással figyelte Mags rózsás arcát. Igazán ijedtnek tűnt a tekintetétől.

-I-igen? - nagyon halkan beszélt. És apró ujjai kifehéredtek, ahogyan a kis mackót szorította. A kis masnis mackót.

-May, igaz? - Mags tanácstalan rémülettel bólintott, McGalagony pedig némán sóhajtott és végre nem nézte tovább őt. Helyette Anabellere és Edwinre pillantott. - Maguk hárman... Mégis mit kezdjek magukkal?

Anabelle újra angyali mosollyal pillantott fel. Mosolya gödröcskés volt, aranybarna szemei pedig csak úgy csillogtak. Edwin zavart vigyorral dörzsölte meg kunkori, sötét fürtjeit. Mags ajkait rágcsálva, bizonytalanul pillantott fel a házvezetőnőre.

-Merlin édes szakállára-... - bukott ki minden váratlan következtetés nélkül McGalagonyból. Elszörnyedve kapott halántékához és tekintetével Anabelle és Edwin ugyanolyan, ártatlan, gödröcskés vigyorát figyelte. Maggie nem értette mi történt. A professzor felnyúlt és idegesen masszírozni kezdte orrnyergét. - Mégis-...

Hagrid pedig mély, brummogó vigyorral, megvonta a vállát mögöttük, ahogyan McGalagony arca egyre fehérebb lett.

-Én figyelmeztettem Professzorasszony, kérem. Mondtam, hogy baj lesz ebből... Én meg mondtam... 

⭐⭐⭐

Hello-helloooo. 

Szóval úgy hiszem hivatalosan is elkezdték Roxforti pályafutásukat a srácok és... Hogy is mondjam... Nem kellett huszonnégy óra, hogy már magukra haragítság McGalagonyt... És ami azt illeti... Edwin már a Tiltott Rengeteget is megjárta szóval... Úgyhiszem nem állhat semmi sem az útjukba, ha arról van szó, hogy megtalálják a leggyorsabb utat a kirúgáshoz... De nyugi. Azt hiszem Minnie kedveli őket eléggé ahhoz, hogy elnézze a lökött társaságukat. Vagyis. Hármojuk közül, azt hiszem Ana és Ed a legdurvább. 

Mags inkább csak egy nagy szemű ürlény, két lábbal a föl színe fölött. :] Jajj nagyon szeretem őt. Túlságosan magamra emlékeztet... Najó. Nem választhatok kedvencet... Ellenben veletek. Nyugodtan válasszatok kedvencet és... És bátran véleményezzétek a hármasukat... 

Najó. Most nem szabad sokat fecsegnem, mert késésben vagyok... Szóval csak annyi, hogy írtó hálás vagyok, hogy egy újabb részig velem tartottatok... Nagyon-nagyon remélem, hogy el is nyerte a tetszéseteket és... Bármi van, tényleg... Legnyugodtabb szívvel írjátok meg kommentben. Panasz, észrevétel... Ha valami tetszik, azt is... Ezek éltetnek. Ti éltettek hahaha :] 

Szép délutánt mindenkinek. Remélem, jól vagytok és jól telik ez a napos vasárnapi délután. 

A kövi fejezetben pedig végre feltűnik egy régen látott barát. :] Lehet tippelni, de annyira nem nehéz, ígérem :D <3

Oooo és egy kis ízelítő... Igaz annyira nem izgi, de a kövi rész kicsit ilyen Roxforti, chilles rész lesz. Hogy jobban ismerkedhessünk velük :3 

"-Finom a kakaó? - érdeklődött kedvesen és Mags bátortalanul bólintott.

A kakaó igazából mennyei volt. Finomabb, mint bárhol máshol, de nem merte ezt hangosan elismerni."