-Adok három csokibékát, hogyha odaadod a mindenízű drazsét. - George csillogó szemekkel, a száját nyalogatva pakolta a szőnyegre a három csokibékát.

Ana száját húzva méregette a felkínált csokoládékat, majd Fredre pillantott. A másik vörös hajú fiú töprengve ült mellette és a trágyagránátokat számolgatta, amikre az Abszol Úti kirándulás során tettek szert. Mrs. Weasley tudta nélkül, természetesen.

-Áh. Három túl kevés. - jelentette be végül és elvigyorodott. - Kérek ötöt.

-Nem adok ötöt. - vágta rá rögtön George és összefonta a mellkasa előtt kezeit. - Négyet.

-Hatot? - Ana nagyon élvezte a Weasley ikrekkel való üzletelést.

-Négyet. - ismételte George.

-Hatot. Különben megeszem az egészet. Még Frednek is adok. Vagy Ronnak?

-Négyet. - erősködött tovább George, de ekkor kinyílt a szobájuk ajtaja. Fred rémülten lökte a trágyagránátokat az ágy alá, George nadrágja zsebébe tömte a kipakolt csokoládébékákat, Ana pedig gyorsan a háta mögé rejtette a mindenízű drazsét.

Az ikrek szobájának ajtajában viszont csak Charlie arca jelent meg. Ana fellélegzett. George pedig látva a bátyjukat, visszapakolta a szőnyegre a csokoládébékákat.

-Mit csináltok? - kérdezte érdeklődve Charlie, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

-Üzlet. - felelte rögtön George vigyorogva. Az idősebb Weasley elnevette magát és lehuppant Fred ágyára.

-Üzlet? - ismételte meg és vigyorgott. Ugyanolyan Weasley vigyora volt mint testvéreinek és kényelmesen eldőlt az ágyon.

-És te? - kérdezte szenvtelenül Ana, miközben ő is előhúzta a mindenízű drazsét háta mögül. Ana szerette Charliet. Jófej csávó volt. És a sokadik bátyja a Weasleyk között.

-Anya elől menekülök. Véletlenül megmondtam neki, hogy nem áll szándékomban befejezni a Roxfortot.

-Király. - vágta rá rögtön Ana. Charlie elnevette magát rajta, George viszont döbbenten vigyorgott.

-Hova mennél?

-Romániába. A sárkány kutatáshoz nem kell RAVASZ. Elég csak az RBF. Az pedig már megvan. Sőt. Kiválót kaptam LLG-ből, szóval semmi akadálya, csak-...

-Anya tuti nem engedi. - jegyezte meg döbbenten Fred és elvigyorodott. - Jöhetünk veled?

-Elmegyünk sárkány csemegének. - jegyezte meg lelkesen Ana is, Charlie csak nevetett újra, de nem válaszolt.

-Még elsőéves sem vagy Lupin.

Ő csak vállat vont. Különben utálta, mikor a Weasley le "Lupinozták". Mindenki tudta, hogy Mr. és Mrs. Weasley a gyámjai voltak, mert a szüleit elvesztette. De miután Anát hidegen hagyta a múlt. A lehetséges szülei, akikre nem is volt szüksége soha, mert ott voltak neki a Weasleyék... Utálta, mikor lelupinozták.

-Nem vagyok Lupin. - morogta az orra alatt és hátrtúrta fekete haját. George elmosolyodott. Fred pedig rögtön kontrázott.

-Igen Charlie! Fogd be! Nem beszélhetsz így a hugunkkal!

Charlie nevetett, ahogy fejen találta egy párna George ágyáról, felkapta és markába gyűrve Anának dobta. Túl jól kviddicsezett. Telibe találta Anát.

-Hé! - nevette Ana és sietve George mögé ugrott további támadások elkerülésének érdekében.

A nagy jókedvű párnacsatának Mrs. Weasley vetett végett. Aki úgy rontott be a szobába, mint igazi lovag a várak ostromának idején.

-Vacsora! - kiáltotta rögtön, és prüszkölt, mert az egyik kiszakadt párnából hulló lúdtoll belerepült a szájába. - Hé!

George pedig az ellopott Mindenízű drazsét ügyesen cserélte ki az öt csokoládébékára, míg Ana Freddel birkózott.

***

Mags még integetett. Sokáig integetett. Egészen, míg Mr. és Mrs. May apróra nem zsugorodtak a távolodó peremen. Akkor már csak némán állt a vonat szűk folyosóján és tekintetével csendesen követte az elsuhanó tájat. Anglia gyönyörű volt.

A vonat indulásának előtti éjszakáján egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Egész éjszaka az ablakban ült, takaróba bugyolálva és a csillagokat figyelte. Nehéz szomorúság ült rajta. Vagy csak inkább szorongott az ismeretlentől.

De eljutott idáig. Már a vonaton volt. Görcsösen szorítva ládájának fogantyúját. Torka úgy szorult össze, ahogyan a keze a kis bőr fogantyún, ujjai remegtek és hevesen dobogó szívvel állt egyedül a két vagont elválasztó kis térben. Nem akart elindulni. Helyet találni magának. Biztos volt benne, hogy már nem maradt üres kupé. És hogyha nem volt üres kupé... Szóba kellett állnia emberekkel.

Idegesen próbálta legyűrni a torkában összegyűrődött kemény csomót és könnyes szemekkel bámult ki az ablakon. A vonat suhant. Sebesen, zakatolva. Hatalmas zöld területek között. Szántóföldek, erdők és rétek mellett suhant át. Mags pedig száját rágva, lecsorgó könnyekkel bámulta a suhanást. Az eszeveszett suhanást.

Mark viszont sehol sem volt. Eltűnt a sok hollóhátas barátja körében. És Mags nem haragudott rá ezért. Annak ellenére, hogy mennyire rettegett az emberektől. És attól, hogy teljesen egyedül maradt egy ismeretlen világban.

Fél óráig ácsorgott tehetetlen csendjében az ablak mellett. Fél óra múlva viszont mégjobban megrémült a gondolattól, hogy a kalauz rátalál és leküldi a vonatról, hiszen nem talált magának ülést és-...

Maggie remegő lélegzeteket vett, az új tallárjának ujja sarkával kitörölte a könnyeket az arcából és nehéz léptekkel megindult az egyik irányba. A kis plüss, kötött mackó ott lapult a ládája alján. De tudta, hogy milyen ferde szemmel néznének rá a nagyok... Az új évfolyamtársai... Pedig minden porcikája vágyott arra, hogy mellkasához szoríthassa a régi játékot. Amit még a szüleitől kapott talán.

A szülei...

Maggie csendben, tallárja ujját gyűrve remegő ujjai között, elindult a szűk folyosón, maga mögött húzva a nehéz ládát. Majdnem akkora volt a láda, mint ő.

Nagyot nyelt és az arcába hulló szőke tincsek mögül félénken pislogott be a fülkékbe, amik mellett elhaladt.

Minden fülke tele volt. Az egyikben hugrabugos lányok ültek. Mind felsőbbévesek. És összedugva a fejüket vihogtak. A másikban pedig vegyesen ültek fiúk és lányok, de mind végzősök lehettek és összeszokott vigyorral beszélgettek.

Maggie lámpalázasan, remegő térdekkel vonszolta a hatalmas ládát maga mögött. És egy idő után már nem is mert bepillantani. Valaki mindig észrevette és végignézte, amíg el nem tűnt a fülke elől.

Ahogyan végighaladt az első vagon folyosóján és látta a sok felsőbb éves, sok-sok összenött barátokat... Úgy döntött, hogy megkeresi Markot. Vagyis legalább őt, vagy egy fülkét, ahol vele egykorúak is lehettek volna. A felsőbb évesek még mindig rémisztőbbek voltak, mint a saját évfolyamtársai... Például az a fiú az Abszol Úton.

Edwin.

Maggie szíve megdobbant és mégjobban megrémült attól az érzéstől, hogy hirtelen minden porcikájával azt kívánta, hogy találja meg Edwint. Mégcsak nem is ismerte. Mégis. A gondolat, hogy megtalálja és egy fülkében üljön vele, felmelegítette a rémülettől jegesedett mellkasát.

Végre elérte a második vagont is. És kutató, óvatos tekintettel folytatta nehézkes útját. Markot viszont sehol nem találta. Mark eltűnt. Örökre. Pedig Mark megígérte neki, hogy ott lesz neki és fogja majd a kezét az elején. De Mark eltűnt.

Mags szipogott és rémülten törölte le újabb könnyeit szeplős arcáról. De a gondolattól, hogy mások is észrevehetik könnyeit... Csak még jobban megrémisztette. A mugli iskolában utálták. Mindenki utálta őt. És nevettek rajta. Elgáncsolták a folyosón és elvették a cuccait. Kinevették a rajzait... És egyszer bezárták a takarítószertárba. Mert mindig sírt. Túlságosan könnyen rémült meg mindenkitől. És mindentől.

Lesütött szemmel, megszaporázta lépteit. Az új lakkcipő, amit direkt a Roxforti tallárjához kapott puhán süllyedt bele a szűk folyosó vörös szőnyegébe. Felpillantott. És elfelejtett sírni.

Az előtt a fülke előtt haladt el, amiben...

Teljesen tele volt. Talláros fiúk és lányok ültek benne. Zöld nyakkendőben. Aki pedig nem viselt még tallárt, drága öltözetben trónolt a vonat puha ülésén. Aranyvérűek lehettek mind. És mardekárosok. Maggie rémülten pislogott be. Tele volt felsőbb évesekkel. De az ablak mellett.

Edwin.

A fiú most nem tűnt olyan felszabadultnak, mint mikor először találkoztak. Mosolygott és bár gödröcskéi elmélyültek, ajkai kedves tökéletességgel ferdén rajzolódtak. Valahogy más volt. Egyik lábát feltette az ülésére és térdére könyökölve bámulta a vele szemben ülő felsőbb éveseket. Azok felnevettek valamin, amit a középen ülő, széles vállú, idősebb srác mondott gúnyos vigyorral. Edwin pedig csak kelletlen mosollyal bólintott neki és kibámult az ablakon.

Maggie csak ácsorgott a fülkéjük előtt teljesen megfeledkezve magáról és figyelte a mardekárosokat. Vagyis inkább Edwint. Örült, hogyha Markot nem is, legalább talált végre egy ismerős arcot.

Mégha csak egyszer is találkoztak... És ő nem is szólt a fiúhoz.... Mégis úgy érezte, hogy megmondhatatlan biztonságot érzett attól, hogy csupán látta.

-Hé! Mit nézel? - Maggie szeme kikerekedett. A fiú akinek a viccén nevettek, most egyenesen rá bámult. Magasnak és erősnek tűnt. Összevonta bozontos szemöldökét és összeszűkítette fekete szemeit. Villogó, fekete szemei voltak. Mint egy sárkánynak.

Mags kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Még akkor sem tudott sokszor megszólalni, mikor az emberek barátságosan közelítették meg... De mikor egy emberszerű, sárkány tekintetű, hatalmas mardekáros bámult rá.

-A kis sárvér... Csatlakozni akarsz? - kérdezte gúnyosan a fiú és felemelkedett a székéről. Az összes fülkében ülő diák szeme rátapadt. Magsra.

Maggie hevesen kapkodta a levegőt. És szemében szúrni kezdtek a könnyek.

Jajj ne. Sírni fog! Méghozzá ilyen emberek előtt.

Zihálva, rémülten bámult rá az ablak mellett ülő Edwinre. Edwin sápadtnak tűnt és kisöpörte csokoládébarna fürtjeit szeme elől.

-Marcus-... - kezdte rögtön, ahogyan elszakította a tekintetét Maggieról.

-Hé picinyem, ne pityeregj. - gügyögte felé a Marcus névre hallgató fiú és elindult, hogy kinyissa a fülke ajtaját.

Mags csak állt ott. Lefagyva. Potyogó könnyekkel. Lábai földbe gyökreztek.

-Flint! Ne bántsd már. Mindjárt összepisili magát. - egy ötödévesnek tűnő, nagyobb darab lány vihogott fel. És vele nevetett pár társa is.

A fiú nem nevetett velük. Csak bámult rá. Élesen, villogó szemeivel. És kezével elhúzta a kupé ajtaját. Maggie rémülten hátra lépett, de háta a szűk folyosó falának ütközött.

-Akkor pisilje csak. - a hatalmas fiú ádáz vigyort villantott rá. Maggie csak a fejét rázta. Már alig kapott levegőt. Ő már lépett volna ki a folyosóra mellé, amikor is felgyorsultak az események. A lány még röhögött rajta. De Mags a széles váll felett látta, ahogyan Edwin felugrott helyéről. A mellette ülő fiú elkapta a karját, de a másikban...

Edwin kezében ott szorította a varázspálcáját.

-Ne bántsd! - vágta rá rögtön sűrűn pislogva. Megköszörülte a torkát és csálén elmosolyodott. - Khm. Kérlek?

A levegő kihűlt. A Mags előtt tornyosuló fiú leplezetlen döbbenettel bámulta Edwint. Ahogyan a kupéban ülő mardekárosok is szintúgy.

-Ülj vissza Ed. - nyögött fel a mellette ülő fiú, aki elkapta a karját is.

-Ejnye Black. Nekünk nem barátkoznunk kéne? - dünnyögte a hatalmas fiú, akit Flintnek szólított az ötödéves lány. Ez a Flint most végre nem Maggie fölé magasodott. Hanem kiismerhetetlen pillantással, szemöldökráncolva figyelte Edwint, aki még mindig ráemelte a pálcáját.

-Tedd le a pálcádat Black. A végén kiszúrod valaki szemét. - jegyezte meg végül rosszindulatúan Flint és halkan hozzátette. - Fogadjunk, hogy használni sem tudod. Első éves sem vagy még. Tedd el.

-Nem. - vágta rá rögtön Edwin és zavartan elnevette magát. Mags nem értette, hogyan tud nevetni egy ilyen helyzetben. - Előbb nyugodj le.

-Párbajozni akarsz? Velem? - morogta veszedelmesen Flint és szemeit összehúzta. - Nem akarsz te engem ellenségednek Black.

-Én-... - kezdte Edwin, de az ötödéves lány halkan sziszegve a szavába vágott.

-A szüleink talán szeretnek téged Black, de ne hidd, hogy nem tudjuk, ki volt az apád és miket tett. Ha barátkozni szeretnél velünk, jobban teszed, ha visszaülsz a helyedre és meghúzod magadat.

Mags kerekre tágult szemekkel bámulta Edwint. Az arca teljesen megváltozott. Minden kifejezés eltűnt róla, ijesztő szárazsággal sütötte le a szemét.

-Nem vagyok az apám-... - kezdte volna halkan, de ekkor éles kiáltás szelte át a folyosót.

-Flint! Mégis mi folyik itt?! - magas vöröshajú alak suhant feléjük. Maggie könnyei pedig abban a pillanatban végigfutottak arcán, felszántva szeplőit. De most már a megkönnyebbülés miatt folytak könnyei. A fiú, aki feléjük sietett magas volt, erős, zömök és izmos. Vörös hajától teljesen olyannak tűnt, mint egy rakéta...

Mellkasán pedig a prefektusok kitűzője csillogott. Maggie annyi könyvben látta már a mintázatát. És Mayék is sokat meséltek neki a prefektusokról. A diákok kisfőnökeiről...

-Még el sem kezdődött az idei év, de már kevered a szart? - mikor odaért hozzájuk, szikrákat szóró szemekkel, keményen bámult rá Flintre, akinek az arca elsápadt a dühtől.

-Nincs jogod így beszélni velem, te véráruló-...

-Nálad pedig miért van pálca? Tedd el. Hogy hívnak? - a vörös hajú prefektus végig sem hallgatta Flintet, csak Edwinre meredt.

Edwin megköszörülte a torkát és végül farzsebébe süllyesztette a varázspálcáját.

-Hogy hívnak? - ismételte meg szigorúan a prefektus.

-Edwin Black. - válaszolta óvatos vigyorral Edwin és megdörzsölte tarkóját. Arcán pedig szétszórt vigyor rajzolódott. - Most bajban vagyok? Öhm... Professzor... Vagyis... Prefektus Úr... Mr... Mr. Prefektus?

Maggie csak bámult rá. Egy prefektus előtt is olyan... Olyan egyszerűen vigyorgott. Nem volt pimasz. Nem volt semmi gúnyos benne. Természetes, kedves, vidámsággal és szétszórtsággal, nevetett fel az idősebbre.

-Black? - kérdezett vissza megütközve a prefektus. - Black? Mint Black?

-Igen. Black. - válaszolta a szájába harapva Ed. És Magsra pillantott. Majd zavartan elnevette magát. - Nem öltem meg senkit.

A prefektus szeme összehúzódott. A kupéban pedig fagyosan összepillantottak a mardekárosok.

Mags nem értette, miért volt mindenki ilyen ideges körülötte. Egészen addig, amíg a prefektus halkan meg nem szólalt.

-Black... Mint Sirius Black?

Sirius Black...

Maggiet kirázta a hideg, ahogyan rádöbbent a prefektus jeges viselkedésének miértjére. Mindenki tudta a varázslóvilágban, ki az a Sirius Black. A tömeggyilkos. Tágra nyílt szemekkel bámult fel Edwinre. Aki kinyitotta a száját, majd bezárta. És némán rápillantott.

-És ha igen? Mit vagy úgy oda Weasley? - Flint szólalt meg hirtelen. És elvicsorodott. - Ez nem a te dolgod. Húzz el.

A Weasleynek nevezett kihúzta magát. És csak ellenségesen rájuk bámult.

-Nem érdekel. Még egy esélyed van Flint és nem úszod meg. Te pedig-... - Weasley most Edwinre nézett, aki elhúzott szájjal, némán állt a kupé közepén. - Ne merj pálcát rántani senkire, érted?

Maggie nem tudta mire vélni a fiú ellenségességét Edwin irányába. Mégha bármi köze is volt ahhoz a Blackhez... Edwin nem volt tömeggyilkos. És Edwin csak őt védte meg.

Megvédte őt...

Mags elnyílt ajkakkal kapta fel a fejét, utoljára meg akarta pillantani Edwin különös szürke és aranybarna szemeit, de a fiú csak lezuhant az ülésére és maga előtt összefonta karjait. Távoli kifejezés költözött különben vidám arcára és komoran figyelte az elsuhanó tájat. És ha az ő szemét nem is... Egy fekete, villogót megtalált.

-Szerencséd van. - sziszegte Flint neki és hátat fordítva, utoljára ocsmány pillantást küldve Weasleynek, becsukta maga mögött a kupé ajtaját.

Maggie lesütötte a szemét, mert érezte magán a prefektus tekintetét és lopva kitörölte könnyeit szeméből.

-Mardekárosok. - szólalt meg halkan Weasley. A hangja teljesen megváltozott. Nyoma sem volt az ellenségességnek. Szemében kialudt a dühös tűz. Meleg barnákkal meredt le rá és óvatosan mosolyodott el. - Pöcsfejek. Vigyázz velük.

Maggie némán bólintott és füle mögé gyűrt egy szőke tincset. Weasley megvakarta szeplős orrát, majd tanácstalanul körbepislogott.

-Miért nem vagy a fülkédben?

Maggie nem mert válaszolni. Csak nagy szemekkel, óvatosan pislogott fel Weasleyre. A fiút úgy tűnt nem kezdte el zavarni szótlan társasága.

-Van helyed? Nincs? Keressünk egyet? Segítsek? Éppen szünetet kaptunk. Szívesen segítek. - azzal Weasley már meg is ragadta a ládáját és elindult. Maggie döbbenten és megszeppenten követte. Szíve pedig ámulattal telt meg a prefektus irányába. Olyan kedvesen és figyelmesen bánt vele.

-Ez a dolgunk, azt hiszem. - Weasley kedvesen nevetett. És miközben Maggie előtt ment, ládáját húzva, bebámult a fülkékbe. - Charlie Weasley, amúgy.

A bemutatkozása olyan könnyed és laza volt. Maggie pedig megköszörülte a torkát.

-Margaret May. - súgta. Charlie Weasley hátrafordult.

-Hm? - valószínűleg nem hallotta. Maggie elvörösödött. Utált hangosan beszélni. Hallani a saját hangját.

-Margaret May. - ismételte halkan. Weasley nézte őt. Egy pillanatig azt hitte, hogy nem hallotta, de aztán arcán mosoly terült szét és kedvesen bólintott.

-Örvendek a találkozásnak Margaret May.

Maggie arca még könnyes volt, de óvatosan, remegő ajkakkal visszamosolygott és mint ügyetlen, gyámolatlan kiskacsa, Charlie nyomába lépve ő is be-be pillantott fülkékbe.

-Ezek nagyon tele vannak. - jelentette ki a nyilvánvalót Charlie Weasley, amikor a vagon végére értek. A következőbe léptek. - Nyugi. Biztos van valahol hely, csak meg kell találni.

Charlie Weasley kitartóan sétált előtte. Könnyed, magabiztos léptei voltak. Felemelt állal. Maggie nem tudta, nem-észrevenni, ahogyan sok lány utána fordult a kupéjában. Valószínűleg nagyon népszerű diák lehetett. És jóképű is volt. Magas és izmos. Maggie szeretett a szerelemről álmodozni. Két emberről. Csak a sajátját mindig olyan semilyennek találta.

-Ó nézd! Mit szólsz hozzájuk? - Maggie felkapta fejét. Charlie megtorpant előtte. És fejével egy közeli kupé irányába intett. Maggie rémülten, felgyorsuló szívdobogással követte pillantása irányát.

A kupéban vele egyidősnek látszó diákok ültek. Pár lány és pár fiú. A legidősebb is csak egy évvel lehetett csak idősebb. Halkan, beszélgettek egymással. Óvatos érdeklődéssel. Legalábbis ezt a sajátos kifejezést tükrözte az arcuk. És volt még két szabad hely a kupéban.

-Na? - Charlie kedvesen mosolygott rá. - Vagy keressünk még?

Maggie titkon nagyon szeretett volna, egy teljesen üres kupét találni. Csenddel és magánnyal. Hogy lenyugodhasson. De látva Charlie Weasley kedves segítőkész mosolyát... A fiú valószínűleg akkor is kutatott volna vele tovább, ha már nem lett volna ideje rá. És bármiről is kapott szünetet... Maggie úgy érezte, nem szabad tovább húznia a prefektus idejét.

Úgyhogy nemet intett fejével és óvatosan a ládája felé nyúlt, hogy bekopogjon a kupéba. De Charlie előrelépett és utoljára rámosolyogva elhúzta az üvegezett ajtót. Maggie azt hitte sírva fakad a hálától, hogy nem neki kellett benyitnia és megszólítania a bent utazó diákokat.

-Sziasztok! - kezdte Charlie. Laza kedvességgel. És nekidőlt a kinyitott ajtónak, hogy az ne csukódjon vissza. - Foglaljátok a helyet valakinek, vagy-...

-Nem. Nyugodtan beülhettek. - vágta rá rögtön az egyik fiú, ugyanolyan barátságosan, ahogyan Charlie megszólította. Weasley pedig hálásan mosolygott.

-Akkor ezt felteszem-... - olyan könnyedén ragadta meg Mags ládáját és fél kézzel feldobta a poggyásztartóra. Majd hátrafordult felé. - Megleszel?

Maggie némán bólintott. És csak ámult a vörös hajú hihetetlen önzetlenségén.

-Najó. Én akkor megyek, megmenteni még pár elsőévest.

Charlie nevetett és kedvesen megdörzsölte fél kézzel Maggie szöszke fejét, miközben már kilépett a kupéból.

-Sziasztok!

A kupéban valahányan visszaköszöntek neki, majd Charlie ahogyan jött, úgy távozott. Végigsietve a folyosón. Vörös tincsei pedig izzottak a napfényben, mint a rakéta.

Maggie sápadtan, rémülten húzódott be az idegenekkel teli fülkébe. Mindannyian őt szuggerálták. Némán ült le az egyik szabad helyre és rémülten felpillantott. A fiú, aki Charlieval beszélt, most őt nézte és kedvesen pislogott rá. Majd előrehajolt és felé nyújtotta jobbját.

-Cedric Diggory.

Maggie félszegen, óvatosan fogadta el a bájos mosolyú srác kezét. Halványan visszaszorította és egy pillanat erejéig felpillantott a szemeibe. Sötétszürke szemei voltak. Bársonyzöldes csillogással keverve.

-Margaret May. - súgta némán. Az ablak mellett ülő lány közelebb hajolt, hogy hallja, de valószínűleg a fiún kívül egyikük sem hallotta nagyon. De csendben maradtak és mosolyogtak rá.

-Elsőéves, ugye? - kérdezte a Diggory mellett ülő lány és mikor Mags félénken és kelletlenül bólintott, barátságosan mosolygott felé. - Én is. Már nagyon izgulok. Főleg a beosztás miatt!

-Én tuti, hogy hollóhátas leszek. - mosolygott egy másik lány, Maggie mellett ült. Arca lámpalázas izgatottságban lángolt és ránézett Magsra. - Minden könyvet elolvastam a Roxfortról, amit csak a szüleim könyvtárában találtam.

-A szüleidnek van könyvtára? - kérdezte közbe lelkesen Cedric Diggory. A lány pedig felnevetett és kezébe temette arcát.

-Igen. Tele könyvekkel. 

⭐⭐⭐

Boldog új évet mindenkinek! 

Hogy vagytok? Meddig maradtatok fennt? Hogy ünnepeltétek? 

Jajj, nem tudom ti hogy vagytok vele, de ma nekem beütött a titpikus, szünet végi apokaliptikus, világvége hangulatom. Úgyhogy inkább publikálok, hátha segít a pánikomon :] Remélem, hogy segít :']

Nem szeretem a listákat, de idén próbáltam összeállítani egy bakacs-listás izét, ti szoktatok ilyenkor célokat kitűzni? Mik az idei fogadalmak? 

Najó. Most nem dumálok sokat, mert én is sietek amíg még van szabadidőm, meg végre meggyógyultam, úgyhogy kimerészkedek a szobámból :3 

Nagyon-nagyon remélem, tetszett a mai rész is. Magsék ezennel elindultak a Roxfortba és nem sokára már meg is érkeznek. Szerintetek ki melyik házba kerül? Vagy melyik házba reménykedtek? Milyen "roxforti pályafutást" képzeltek el ennek a háromnak? Ja igen. És végre felbukkant Ana is. Remélem szeretni fogjátok őket, legalább annyira, ahogyan én teszem, a megalkotásuk óta. 

(Elkezdjek ömlengeni újra arról, hogy már megint mennyire köszönöm? Najó. Kezd unalmas lenni, ugye? ELÉRTÜK KEREKEN A 100 kattintást! :D 20 csillag?! és nem hiszitek el, de már most egy csomó "lista", vagy hogyhívják a hashtegeket... Haha mindegy... De eszméletlen, hogy mennyi helyezést besöpört, pedig alig egy hetes az egész... Köszönöm srácok, ti vagytok a legjobbak :D)