És...

Egy-két-há'... Egy-két-há'...Egy-két-há'... Még-két-há'... Jobb-két-há'... Bal-két-há'... Még-két-há'... Öt-két-há'... Még-négy-há'... Ráp-ráppá-ráp-páppá...

-Au!

Egy-két-há'... Egy-ké-...

-Szállj le rólam!

Ed behúzta a nyakát, ahogyan a kis habos-babos ruhájú lány kiszakította magát a gyenge szorításából.

-Nem tudsz táncolni! - csipogta élesen, majd felszegte az állát és tovadöcögött.

Ed ottmaradt. Körülötte pár lusta aranyvérű varázsló és boszorkány keringett a kellemes, vontatott zenére.

Nem nagyon szerette a bálokat.

Főleg az ilyeneket.

Ott ácsorgott egyedül hagyva a bálterem közepén... Tisztára izzadt a ruhájától, amit Narcissa... A nagyságos asszony... Szépen szólva is rákötözött. Sok-sok réteg volt. És nagyon izzasztó az augusztus elsejei naphoz.

A legrosszabb része a fehér selyem csokor volt, amit Narcissa talált ki neki. Úgy érezte magát, mint a festményeken látott, lemúlt korok kisgrófjai... Csak ő nem volt... Sem lemúlt korú... Sem pedig kisgróf.

Hát...

Millicent valóban nem jött vissza.

Pedig Ed nem volt annyira rossz táncos...

Csak kíváncsi volt a reakciójára a lábtiprás kapcsán...

Megigazította a selyem taréjt a nyakában, amitől úgy érezte harminckilenc fokos lázig melegedett és körbepillantott.

A kis Dracoval bezzeg táncolt Millicent.

Ő csak sóhajtott. Nyilván.

Két lépésre tőle Narcissa és Lucius keringtek drága bársony ruháikban. Túlcsillogva a teremben tartózkodó összes másik varázslót.

Ed újra és újra tétován végigfuttatta a tekintetét a termen.

A nyári bál... Sok aranyvérűt bevonzott. Főleg azért, mert Malfoyok vállalták el a szervezését idén.

Luciuson gőgös mosoly virított. Nyoma sem volt az ellenszenves, gúnyos utálatnak, amit Ed hetekig hallgatott tőle a fényes társaság kapcsán.

Na nem mintha Ednek mondta volna... Ednek soha nem mondott semmit. Lucius utálta. Ez biztos volt.

Ha nem lett volna Black, valószínűleg már rég kirúgta volna.

Tekintete megakadt végre azon a két emberen akik után nagyon forgolódott. Benedict Bole ott állt a süteményekkel megrakott asztalok mellett... És kifinomultan fonta kezeit össze mellkasa előtt. Olyan volt mint egy szobor. De kék bársonytallárjában inkább az apjára emlékeztette Eddiet.

Ed látva őt... És a mellette süteményt majszoló Aiden Puceyt, aki viszont pofátlanul, direkt csámcsogott az édesség felett.

Mindketten viszonozták tekintetét. Aiden biccentett, Benedict pedig csak elmosolyodva felvonta a szemöldökét.

Szórakozottan vigyorogott és a mulattatásuk kedvéért vigyázba vágta magát. Fel az áll, egyenes a hát... Kéz a csípőn... A másik a könyökön...

Benedict lehajtotta a fejét és vigyorgott, ahogyan Ed lehunyt szemekkel elmélyülten pörgött a saját tengelye körül.

Egy-két-há'... Egy-két-há'...

De ő maga is nevetett. Még akkor is, mikor észrevette magán Lucius jeges szürkéit.

Akkor gyorsan leiszkolt a táncparkettről és míg Lucius gyilkos szemekkel, kritikusan bámulta még a lélegzetvételeinek is mozdulatát, Ed már tenyerébe nevetve fékezett le mellettük.

-Na? Millicent nem táncolt veled? - kérdezte Aiden vigyorogva és eltűntetett még egy csokoládés-meggyes süteményt. Ed irígykedve nézte jóízű csámcsogását. Még a meggyet is olyan finoman cuppantotta be...

-Nem. Draco jobban elbűvöli. - Ed nevetett. Ő mindig tudott. Bár nem is igazán érdekelte a kicsi habos lány. Jobban érdekelték a csokoládés sütik, amik mind előtte sorakoztak, több arany tálcán, kis halmokba rakosgatva, egész sütemény tornyok... Mind Dobby csinálta őket...

-Nem is tudtam, hogy ti is eljöttök.

-Nem jókedvből. - dünnyögte rögtön Benedict, aki szintén nem ért egy újjal sem a süteményekhez. Feszélyezett pillantást vetett Aidenre.

-Mi van?

-Nem akarsz kicsit hangosabban csámcsogni? - kérdezte nem túl kedvesen a legifjabb Bole fiú. Aiden csak tovább csámcsogott. Majd fojtott hangon közelebb hajolt hozzá. Ed is hegyezte a fülét, mondandójára.

-Direkt csinálom. De látszólag a szüleimet nem érdekli.

Benedict biccentett. Már nem volt több kikötése, Ed viszont csak a táncolók felé fordult. Valóban. A Pucey házaspár nem törődött sokat Aidennel. És ezért még jobban irigyelte barátját.

-Nem akarsz enni Eddie-fiú... Kopog a szemed érte-... - szólította meg Aiden. Benedict halkan húzódott el tőlük, hogy eleget téve apja intésének odamenjen bűbájoskodni egy csoport, csevegő aranyvérű asszony közé.

-Nem... Teljesen tele vagyok. - vigyorgott Ed lámpalázsan. Aiden viszont válaszul csak tányérjára halmozott egy csomó csokoládés pitét és rávigyorgott.

-Na persze. Na menjünk.

Aiden jól ismerte.

És Ed ezért hálás is volt.

Elmenekülve a tömött bálteremből, siettek át sok-sok, tágas, hideg termen... Mind a Malfoy kúriához tartozott.

Ed szobája is.

Ed maga is a Malfoyokhoz tartozott.

-Kösz. - nyammogta később zavart vigyorral. Aidennel bezárkóztak Ed szobájába. A sok zöld és fekete színárnyalatban ücsörögve, Aiden tányérjáról majszolva Dobby édes csokoládés süteményeit... Már annyira a selyem-taréj sem volt elviselhetetlen.

-Szerintem nagyon nem szép, hogy a Malfoyok nem engednek enni titeket az édességekből. - jegyezte meg Aiden szemrehányóan és eldőlt az ágyon.

-Hogy több maradjon a vendégeknek.

-De a vendékeg sem esznek! - fakadt ki grimaszolva Aiden, majd felemelte fejét a párnáról. - Maradt még a meggyesből?

Ed nevetett. És a tenyerébe nyomta a süteményt.

Mégha gombóc is volt torkában, az este többi része felől...

Ugyanis Lucius és Narcissa ünnepélyes bejelentést terveztek a Roxforti levelének megérkezését illetően...

Aidennell és a süteményekkel... A helyzet korántsem tűnt vészesnek.

***

Pörgött...

Pörgött és pördült... Felugrott és visszazuhant.

Gyönyörű smaragdszínű fűbe süppedt vissza mezittelen lába, majd újra felugrott és megpördült.

-Maggie! Ne menj messzire!

A hang... Ó a hang...

Olyan kedves volt... Olyan selymes... Olyan... Finom és... Felért egy simítással a karján és egy kósza csókkal a homlokán.

-Maggie várj!

De ő csak röppent... És pördült.

Majd újra elrugaszkodott és újra megállt pörögni.

Még hallotta a nevetését.

Nem tudott megállni.

-Maggie! Várj! Gyere vissza!

Nem tudott megállni. Aztán férfi kiáltott utána. Hangja rekedt volt, érces, mégis mély és bársonyos.

Arcán könnyek csordultak le.

Nem tudott megállni.

-Várj!

Nem volt benne biztos, hogy tényleg kiáltott-e... De a saját hangja még visszhangzott pici szobájában. És arca még nedves volt, mikor jeges verejtékben úszva, fulladozva összekuporodott ólom súlyú takarója rejtekében.

Maggie szerette magát összehúzni. Minél kisebbre.

Még akkor is, ha a takaró alatt még kevesebb levegője volt. Még kevesebb tere...

Mintha az ágyhoz kötötték volna. A nagy, súlyos takaró.

Remegve kászálódott ki alóla... És mikor lehullott róla a takaró, Maggie remegő szájjal, csorgó könnyekkel guggolt le az ágya alá és kotorászni kezdett.

Jajj ne...

Eltűnt...

Eltűnt...

Már a pánik lángjai marrták torkát, mikor izzadt ujjai belegabalyodtak és beletapadtak a bőr jellegzetes csúszós anyagába.

Reszketve húzta ki az ágy alól a hatalmas bőrdzsekit és patagzó könnyekkel burkolózott bele.

Jó volt benne.

Hatalmas volt a bőrdzseki. Nagyon-nagyon nagy.

És Maggie sosem tudta, miért nyugodott meg tőle olyan könnyen. Attól, hogy olyan hatalmasan fonta körül... Ölelte körbe... Vagy mert annyi év után is ugyanazt a bőrös-füstös-ápolt-mentás-kutyaszőr illatot árasztotta magából... Vagy pedig...

Vagy pedig azért, mert talán az apukájáé lehetett egyszer.

Maggie csorgó könnyekkel húzta magán össze újra és újra görcsös apró ujjaival a nagy bőrkabátot és felpillantott. A tetőtéri szobácskájának az ablakából, mindig rá látott a csillagokra.

Szerette otthonát. Szerette May-éket. Ők egy tökéletes család voltak.

Még akkor is, ha Maggie elrondította a képüket.

Ő nem volt... Hát... Tökéletes. Főleg nekik.

De ezt ők is tudták. Mégis szerették.

Ez nagyon furcsa volt tőlük.

És túl kedves.

Egész éjszaka a csillagokat bámulta, de valahogy mégis elaludt. Ezt abból tudta, hogy mikor egy különösen hosszúra nyúlt pislogás után felnyitotta szemeit, már aranyszínű napsugár aranyozta meg apró szobáját.

-Maggie! Kelj fel, reggeli! - Mayéknek volt egy másik gyerekük is. Mark. Ő vérszerinti fiuk volt, Mags mostohatestvére. Mark is olyan habitusú volt, mint a szülei.

Óvatosan kopácsolt az ajtaján, mert nem tudta, hogy Maggie fent volt.

Aztán abbahagyta a kopogást és tovább állt.

Maggie pedig álmosan dörzsölte apró arcát, apró kezeivel és kibújt a hatalmas bőrkabátból. Óvatosan csúsztatta vissza az ágya alá. Féltett, biztonságos helyére.

Sosem ismerte a szüleit. Sem az apukáját, sem pedig az anyukáját. Egészen pici korába került a Salisburyben épített árvaházba. Minden amire emlékezett a varázsló árvaház előtti időkből teljesen elhalványodott. Valahol emlékezett az édesanyja hangjára és talán az apukájéra. Néha elképzelte az ölelésüket. A nevetésüket. Az életüket együtt. És a döntést, amiért ő mégis árvaházba került.

Talán nem szerették őt... Talán nem volt tökéletes a szüleinek... Talán rossz kisgyerek volt... Talán...

Az egész élete csak egy "talán" volt. Mayék örökbe fogadták. És szerették. De az ő szeretetük más volt. Maggie nem tudta viszonozni a szeretetüket. Nem ők voltak az igazi családja. Bármennyire imádták őt... Bármennyire törődtek vele, nem tehettek róla, hogy a szívében ott maradt egy örök űr...

Erről csak ő tehetett. Ő, Margaret. Ő tehetett arról, hogy homályba vesző, emlékfoltjait a rég elfelejtett életének... Örökre őrizte magában. Erről csak ő tehetett. Ő volt a hibás, hogy nem látta Mr. és Mrs. Mayben saját magát... A szüleit... Az új szüleit... A jobb szüleit. Akik jobbak voltak az igaziaknál, mert nem dobták el. Megtartották és szerették... És mégis.

Gonosz dolog volt olyanra vágyni... Olyanra várni, ami már sosem lehetett az övé. Sosem lehetett az övé. Gonosz dolog volt a valóság helyett a gyönyörű álmait figyelni. Egy férfiról és egy nőről, akik imádták őt és azt mondták, hogy a sajátjuk. Hogy Maggie az övék. Mindig is az övék volt és mindig is az övék lesz.

Minden ami belőlük maradt... Egy kabát volt. Egy régi, nehéz bőrdzseki, örökké hűlő illatával és egy masnis maci, amit a kezében szoríthatott, mikor a szülei az árvaház küszöbén hagyták. Legalább a nevét tudta. És az igazi születési dátumát is. Ezt nekik köszönhette. Gondoskodtak róla. Mégha a vezetéknevét már lefelejtették a pergamenről, amit a nyakába kötöttek azon az őszi napon... Mint a kutyáknak.

Maggie csonkának érezte magát.

Megfosztottnak. Mindig figyelte a játszótéren a vele egyidős gyerekeket. Mindenkinek volt anyukája. Mindenkinek volt apukája.

Csak neki nem.

Megállt a konyhaajtóban és figyelte a tűzhely körül sürgölődő Mr. May-t. A mostoha apját. Mr. May szerethető férfi volt. Művelt, higgadt és kedves. Igazi hollóhátas. És annyi könyve volt. Maggie tőle kapta a csillagászatos és gyógynövényes könyveit. És nem mellesleg egy bájital készítő cégnél dolgozott. Olyan egyszerűen keverte ki a nehéz gyógyszereket és Maggie szerette figyelni komfortos és ügyes mozgását a konyhában is. Lengette a varázspálcáját és pontos adagokat öntött ki mindenből.

Két mozdulat és isteni palacsinta illat töltötte meg a konyhát.

-Jajj Mags! De jó, hogy felkeltél! - Mrs. May mosolyogva lépett mellé és Mags megrezzent. Hangos volt és hirtelen a felbukkanása. - Hogy aludtál? Kérsz teát? Ma megyünk az Abszol Útra, mit szólsz gondoltam vehetnénk először varázspálcát és-...

Mrs. May kedvesen magyarázott neki és vállát simítva előre tolta a reggeliző asztalhoz. Mark már ott ült. Lábát lóbálva csámcsogott a palacsintán. Kávét ivott és a Reggeli Próféta szókereső játékát bújta, tinta pacákat ejtve a pergamenen, fejtette meg a rejtvényt.

Maggie hagyta magát tolni. A kedves lelkesítés fülében doromboló masszává gyúrta magát és nem tudott figyelni Mrs. Mayre, aki annyi mindent mesélt neki. Csak az összeugró gyomrára. Márciusban kapta meg a levelét... Ó a levelet. Felvették őt is a Roxfortba. Egy hatalmas iskolába. Egy varázsló iskolába. Mark is odajárt. És a May szülők is annó. Nem akart menni. Rettegett tőle. Végigolvasott minden könyvet, amiben csak talált említést a Roxfortról és minél többet tudott meg új iskolájáról, annál több rémképek gyűrődtek fejében.

Roxfort... A képeken látott száztornyú, ősi kastély... Igazi vár... Erődítmény... Annyi varázsló és boszorkány járt oda tanulni... Sok-sok tehetséges aranyvérű... És nem aranyvérű... Annyiféle. Mags nem akart odamenni. Félt tőle. Félt a sok varázslótól. Félt a sok-sok szigorú tanártól... A nagy kastélytól... A négy háztól... A félelmetes igazgatótól... Dumbledoretól... Akit az újságokban látott néha. Magas volt, ősz hajú és szakállú... Rettenetes varázsló. Maggie rettegett. Mindentől. Még a saját árnyékától is. Nem bírta elképzelni mi lesz vele a Roxfortban.

Mr. és Mrs. May nem mehettek vele a Roxfortba. Sőt... Fél évig nem is láthatták volna egymást, ha ő elutazott volna.

Mark egy évvel volt idősebb nála. És egy egész évre eltűnt, mikor először ment a Roxfortba...

Félelmetes volt.

-Más szóval a remél... Négy betű... - nézett fel rá Mark. Mags felpillantott. Jól kiszakította gondolatai közül. És Mark látva elámult arcát magyarázatképpen hozzátette. - Nincs sok már hátra... Ha jól csinálom, ma egy Bathilda Bircsók idézet jön ki... Szóval a remél más szóval... Négy betűs és-...

-Hisz. - szólt közbe Mrs. May és miközben letette Mags elé a teát belesandított a szókeresőbe. - Összepacázod Mark. Nem lehet szépen elolvasni.

-Én el tudom. - vágta rá rögtön Mark és már írta is be a szót. - Köszi Anya.

Maggie pedig csak ült csendben, minden szó nélkül és belekortyolt a menta teába. Ő sosem beszélt sokat. Nem szerette hallani a saját hangját. De Mayék szerették őt így is.

Nem sokkal később már Mr. May is csatlakozott hozzájuk. Letette a frissen készült palacsinta halmot az asztal közepére és helyet foglalt.

-Én ma álmodtam... Tudjátok mit? - kezdte beszédesen és eperlekvárral kente meg a palacsintáját.

Mags szerette az idilli reggeliket a May házban. Mindig megadták a módját. Arról nem is beszélve, hogy Mr. May úgy tudta tálalni az ételt, hogy attól az ember szájában összefutott a nyál. Megint. A reggeli napsütésben Mr. May az eperlekvártól csöpögő édes palacsintának a tetejére még szórt pár édes húsú, piros, erdei bogyót. Finom mézet csöppentett rá és még eperlevelet is biggyesztett a remekmű tetejére. Aztán pedig felszelte a késsel és csukott szájjal élvezetteljesen, kényelmes tempóban ízlelgette a palacsintát.

Maggie is rögtön éhesebb lett. És zavart mosollyal nyúlt a kakaókrémért.

Érezte magán Mrs. May szeretetteljes tekintetét. Mintha csupán a szemével simogatta volna... És előre nyúlt, hogy elé tegye a csokoládés bödönt.

-Vettem neked újjat Maggie.

-Köszönöm. - súgta némán Mags és szeme csillogott az ámulattól. Mark csak nevetett rajta.

Szépen reggeliztek. Mark végzett a szókeresővel. És mint kiderült, elrontotta... De nem bosszankodott, csak nekiállt palacsintát enni. Mrs. May kávét szürcsölt és a pergamenjeiket analizálta szemüvege mögül, Mr. May pedig részletekbe menően elemezte különös álmát a borzzal. Maggie csendben ült közöttük. Figyelte őket a csokoládés palacsintája felett és óvatosan mosolygott. Még az orra is csokis lett. Csak akkor ugrott össze a gyomra, mikor Mrs. May felnézett a pergamenekből.

-Reggeli után öltözünk és megyünk az Abszol Útra. - Mr. May rögtön abbahagyta a beszélő borz személyiségének elemzését és rögtön felé fordult. Maggie pedig elpirult. Azon kapta magát, hogy mind a hárman rá bámultak.

-Az első éved Maggie... Hát hihetetlen nem?

-Várod már az Abszol Útat?

-Először az egyenruhát vegyük meg, vagy a pálcát? Szeretnél új könyveket, vagy Mark régi könyvei jók? Mit szólnál valami év-kezdő-ajándéknak? Vehetünk egy új gyógynövényes könyvet... Vagy valamit a csillagokról? Vagy egy nagyon szép ruhát? Vehetünk neked egy cipőt? Egy olyan virágosat, ami tetszett...

Maggie csak pislogott. Egyre pirosabban. És aprónak érezte magát. Mark már azt részletezte, hogy milyen a Roxfort, míg Mr. May arról faggatta, hogy melyik tantárgyat várja leginkább... Mrs. May pedig egyszerűen be volt zsongva a vásárlás izgalmától.

Kicsit örült, hogy a nagy izgalmukban elfelejtettek várni rá, hogy igazából is válaszoljon... Csak beszéltek felé. Kedvesen, érdeklődve és lelkesítően. Engedelmes mosollyal nézett a kis családra. Nem akarta elrontani a kedvüket azzal, hogy ő nem szeretett volna a Roxfortba menni.

Az indulás elhúzódott. És Maggie nem bánta ezt, mert valóban nem akarta sürgetni az indulást. Aztán mégiscsak elérkezett a pillanat, hogy már az előszobában tömörülve húzták a cipőiket. Mark egy új seprűért kunyerált és Mags tudta, hogy Mrs. May meg fogja neki venni az új seprűt. Mark nagyon lelkes rajongója volt a kviddicsnek, mint minden varázsló fiú. És egészen jó is volt belőle... Mégha otthon nem is volt esélye gyakorolni. Rettentő lelkesen álmodozott a Roxfort kviddics csapatáról, egész nyáron Maggie majdnem mást sem hallott felőle, csak az álmát, hogy ő is tagja legyen a hollóhát csapatának. Végülis. Már nem volt elsőéves.

Mayék ugyanis Londonban laktak. És London külvárosának is azon részén, ahol különösen sok mugli, avagy varázstalan ember élt. Sőt... Kicsit megkergült mugli között éltek ők. A Privet Driveon ugyanis még az előkertekben növő fűnek is tökéletesnek kellett lennie.

Maggie elsőként lépett ki az ajtón. Zavartan, megilletődötten és gyomorgörccsel. Nem szeretett volna találkozni egy szomszéddal sem. Minden szomszéd vagy szörnyen kritikus és goromba volt... Vagy pedig túlságosan kedves és erőszakosan nyomulós fajta. Mindig a haját dicsérték. A csodaszép, aranyszőke, derékig érő haját. És őt magát. Mindig arról fecsegtek, hogy milyen szép. Maggie ilyenkor a föld alá akart süllyedni. Ő nem volt annyira szép, hogy a Privet Drive csodájaként olvadozzanak felette a felnőtt nők...

-Készen állsz? - kérdezte vidáman Mark. Mosolyából ítélve valószínűleg sikerült a seprű-kunyeráló akciója.

Maggie és Mark ketten álltak a ház előtt. És Maggie csak lesütötte a szemét. Hála Merlinnek Marknak elég volt ennyi. Ismerte. Emiatt pedig bátorítóan és óvatosan kezét a vállára tette.

-Én is féltem kicsit az első évemtől.

Úgy beszélt, mintha annyira nagy lett volna már. Pedig mégcsak a másod évét kezdte. De Maggie értékelte a bátorítását és hálás mosolyt engedett meg magának. Csendben álltak megint és Mark átmeredt az utca másik oldalára. Szemben Dursleyék laktak. Mrs. May mindig panaszkodott Mrs. Dursleyról. Állítása szerint a mugli nő igazán elviselhetetlen volt. És mindig bámult rájuk. De Mark pillantását követve Mags örült, hogy nem látta az ablakban a fejét. Mindig bámulta a szomszédokat, bármit csináltak.

-Kocsival megyünk. Hoppanálva nem tudunk ám csomagot szállítani.

Mags tudta, hogy Mr. May igazából csak indokot keresett a kocsizáshoz.

Mayék bár aranyvérűek voltak, nagyon rajongtak a mugli dolgokért. Ezért is éltek szívesen a muglik lakta területen. És ezért vezettek mugli háztartást elektronikus eszközökkel... És Mr. May ezért szeretett annyira vezetni is.

Szóval beszálltak mind a négyen a kis kék autóba és már süvítettek is.

Mags hátul ült, Markkal. És csendben bámulta az elsuhanó London elmosódó képeit. Sosem hagyta el igazán Mayék házát. Minden szabad idejében otthon ült, vagy pedig a közeli könyvtárba ment könyvekért. Volt egy rövid időszak, amikor elkezdett a mugli iskolába járni. De borzasztóan sült el a kísérlet. A mugli gyerekek utálták. Utálták és furának tartották. Nem csak azért, mert ő Mags volt... Egy kiskorú boszorkány... Hanem azért, mert csendes volt, szelíd és óvatos. Ezt utálták benne. Nem volt olyan, mint ők. Maggie pedig félt tőlük.

Nem tartott sokáig kisiskolás pályafutása... Mr. és Mrs. May tanította őt írni, számolni és olvasni. Mégha olvasni már egészen apró korában megtanult.

Nem mentek sokat. Maggie még gondolatai sűrű erdőjében barangolt, mikor a kis kék kocsi lefékezett a Foltozott Üst ütött-kopott, máló, lerongyolódott kocsmája előtt. 

⭐⭐⭐

És voilá. Ha már kezdtétek volna hiányolni, íme. Az első fejezet, egy új mérföldkő. 

Boldog Karácsonyt kívánok ezennel mindenkinek :] 

Húú... Nem is tudom mit írjak ide alulra most, annyira hozzászoktam, hogy az Elizabeth alá irkálok... A 100-valahányadik fejezetek alá és erre most... Még csak nem is kétjegyű a szám, amit publikálok(majd lesz olyan is;)... Kicsit fura, meg kell szoknom még. 

Szóval egy pompás, teljesen új kezdet ez. Megint nem szórakozok prológusokkal, meg bevezető fejezetekkel, úgy döntöttem, majd megismerjük őket az akció közben. 

Remélem továbbra is velem tartotok, igyekszem nem csalódást okozni. :] 

Kívánom, hogy mindannyiótoknak gyönyörű Karácsonyotok legyen és pihenésben gazdag szünetetek. Nekem a kikapcsolódásban benne van, hogy írok még pár fejezetet, ha van rá kereslet. Bátran sikítsatok érte én pedig nem leszek rest. 

Jajj. Annyira izgulok, hogy hogy tetszik-e. Tudom, nem nagy dolog... Mert "jajj csak egy új könyv, semmi különös"... De... Uuuu... Rendesen félek, hogy hogy fog nektek tetszeni ez az egész-... De nagyon boldog is vagyok, hogy végül úgy döntöttünk, legyen folytatás. Ettől függetlenül tényleg izgulok, tetszeni fog-e nektek... Az "új"-valamennyire új, de valamennyire mégis régi- szereplők... A sztorivonal... A lehetséges fordulatok? Jujj... Najó. Rátok hagyom, aztán ha van kedvetek ne felejtsétek el kifejteni majd nekem. Bármit. Még ha kritika is, éhezem rá :] 

Najó. Kezd sok lenni a duma. (Ezt is írjátok meg, egyáltalán van szükség ömlengésre, vagy csak legyen "néma" befejezése a fejezeteknek?). Sok-sok kérdés. Bocsánat. Befejeztem :D

MÉGEGYSZER NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

(Hogy tetszik Maggie? Kicsit Ed is felbukkant ám, de mindenkinek bőven lesz szerepe, ígérem... Ezt is fejtsétek ki hihi... Najó. Nem kell semmit sem kifejteni, elég nekem egy kis szívecske, vagy egy feltartott hüvelykujj... Vagy csak egy mosoly. De nem kunyerálok semmiért sem. Az a lényeg, köszönöm, hogy ma is velem tartottatok. A legnagyobb ajándék:) ❤️