Goo sokáig nem mutatkozik. Már éjfélre jár az idő. A hálószobában vagyok, magam sem tudom miért, de a falnak dőlve bámulom az ágyat, amire rávetül a holdfény. A csöpögő csap hangját hallom csak, idegesít, mégsem visz rá a lélek, hogy kimenjek és elzárjam. Arra számítok, hogy Goo jelenléte nélkül a szellemek ismét elkezdenek kopogni a falakon, vagy tárgyakat mozgatni a lakásban. Az utóbbira nem kerül sor, azonban a kopogás hajnali egy felé elkezdődik.

Nem mozdulok a faltól. Pislogok párszor, mikor már muszáj és eltelik még nagyjából fél óra. Goo ekkor mutatkozik a délelőtt történtek óta először. Ott áll a szoba ajtajában, csak néz és nem tesz semmit azért, hogy a szellemek abba hagyják a kopogást. Egy-egy nagyobb zaj, ami puffanásra emlékeztet, néha kiránt a merengésemből, de leginkább Goo az, aki miatt már nem a saját gondolataimba merülve meredek az ágyra. 

A szoba levegője lehűl, feláll a karomon a szőr. 

- Miattad van ennyire hideg - szólal meg Goo. - Igaz, a szellemek miatt valamennyire csökken a hőmérséklet, de ezt leginkább az érzelmek befolyásolják. Azért fázol, mert érzem a depressziódat, ami most sokkal erősebb, mint eddig volt. 

Magamban azt kívánom, bár örökre véget érne ez az egész. Múljon el, hogy ne érezzek semmit. 

- Ne merj még egyszer a halálra gondolni! 

- Ne mondd meg nekem, mit csináljak! - válaszolom. - Arra gondolok, amire akarok.

- Azzal semmit se oldanál meg, ha megölnéd magad. Segíthetek neked - mondja halkan. Ezektől a szavaktól sokkal idegesebb leszek. - Pszichológia szakot végeztem, tudod. Beszélgethetnénk, segítenék rendbe tenni ezt a káoszt a lelkedben. 

- Nincs káosz a fejemben. 

- Nem is a fejedről beszéltem. 

- A lélek itt van - mutatok a koponyámra, Goo megrázza a fejét.

- Nem - jobb kezét a mellkasához emeli, oda, ahol a szíve volt egykor. - A lelked itt van. 

Goo felsóhajt, aztán egy egészen emberi mozzanatot látok tőle: leül az ágyam szélére. 

- Amilyen mélyen benne vagy ebben, azt hittem, a tagadás fázison már túl lendültél. 

- Nem akarok beszélni erről, főleg nem veled. 

Az ellenségeskedésemre a szeme se rebben, ám minél elutasítóbb vagyok, annál hidegebb lesz a szobában. Nemsokára arra eszmélek fel, hogy két kézzel próbálom átölelni magam és látszik a leheletem. 

- Azt hiszem, sikerült megtalálnom az összefüggéseket. Persze vannak hézagok, amik biztosan nagyon fontos részletek lennének, de magamtól nem jövök rájuk - Goo nem adja fel, tovább beszél. - Megcsaltak téged. A volt barátnőd összefeküdt az egyik legjobb barátoddal és ebből merítesz a dalszövegeidhez. Ugye tudod, hogy rengeteg szakítós dalt írnak manapság? A nyolcvan százalékát kiteszik a felhozatalnak és rémesen unalmasak már. De te jó vagy abban, amit csinálsz, Yoongi, van érzéked hozzá. Írhatnál valami mást, valami olyat, ami...

- Akkor most pszichológus vagy, vagy producer? -fintorodom el, mire Goo mit sem törődve a hangnememmel, egyszerűen hátra dől az ágyon. Egy szellem lány fekszik előttem kiterülve és lógatja a lábát az ágyam szélén. 

- Leszek a pszichológusod, ha megkérsz rá. Nem fogom rád erőltetni, de lássuk be, szükséged van segítségre. A halál... - elharapja a mondatot, aztán mély levegőt vesz. - Lehet, hogy megoldásnak gondolod és sokan mások is így vannak vele. De mielőtt meghaltam volna, sosem éreztem ezt a fajta magányt. Ez ellen nem lehet mit tenni, itt tényleg nincs veled senki. Persze mondhatod a többi szellemet, viszont ezek nem interakciók, nem olyan hús-vér kapcsolatok, amiket te még megélhetsz. Beszélgetünk egymással, semmi több. Kóválygunk a két világot elválasztó vonal mentén és nem tudunk egyik irányba se lépni. Megragadtunk, ide vagyunk száműzve. Ez még egy szellemnek is hátborzongató. Felér egy kínzással, Yoongi és ezt te nem akarhatod magadnak. Senkinek se kívánom. 

- Muszáj levegőt venned, vagy ez csak megszokás? - terelem a témát, Goo arcára kiül az őszinte döbbenet. 

- Hallottad egyáltalán, amit mondtam neked? - hallottam, csak próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne. - Nem, nem muszáj. Ez csak megszokás. Nem lennék még jobban halott, ha nem lélegeznék - macskakörmöz a levegőbe az utolsó szónál. - Visszatérve a...

- Miért érzed azt, amit én érzek?

- Mondtam már, fogalmam sem volt arról, hogy ez lehetséges. Tehát azt sem tudom, miért az. 

Goo felül az ágyban, törökülésbe helyezkedik. 

- Komolyan gondoltam, amikor...

- Nem akarok erről beszélni - vágom rá, újabb fokokat esik a hőmérséklet. - Nem állok rá készen és fázom is. 

Mindig is tartottam attól, hogy akár egy szakmabelinek, akár a barátaimnak kiteregessem az érzéseimet. Mégis mit csinálnának vele? Bólintanak rá, vállat vonnak és közlik, hogy hát, haver, ez szívás? Akárhányszor eljátszottam a gondolatával, mindig ide lyukadtam ki. A másik véglet a gyógyszerezés volt. A pszichiáterek kedvenc megoldása. Nekem azonban tiszta fejre volt és van szükségem ahhoz, hogy dalokat írjak és ne csavarodjak be attól, mert szellemeket látok. 

Az érzéseim az enyémek. Képtelenség, hogy mindazt, ami bennem van, meg tudjam fogalmazni és azt valaki tényleg meg is értse. Erre most van valaki, aki érzi az érzéseimet, csak nem tudja kibogozni őket.

Goo azonban nem  a barátom. Ő csupán egy szellem, aki kért tőlem egy szívességet és igencsak azon van, hogy ezt viszonozza. Én segítenék neki, hogy véget érjen a kálváriája a földön és tovább léphessen. Ő meg azon segítene, hogy rendezzem az érzéseimet és én is léphessek előre. Mindkettőnknek a tovább lépésről szólna az egész. Az útjaink pedig hamarosan, egy éven belül elválnak. Ha elég ügyes vagyok és hamarabb kiderítem, ki ölte meg, akár még előbb is. Nem lennék szívbajos, ha a határidő előtt szerződést kellene bontanom és ráfizetnem a költségekre. 

- Diamond life Lover boy - először nem hiszek a fülemnek, mikor meghallom Goo hangját, ahogy halkan énekelni kezd. Értetlenül bámulok rá, de ő nem törődik velem. - He moves in space with minimum waste and maximum joy - feláll az ágyról, elfordul tőlem és a fejében szóló dallamra ringatni kezdi a csípőjét. - City lights...

- Mit csinálsz? - lehelem a szavakat, a szemeim kiguvadnak a csodálkozástól. Ez egy éles váltás és nem tudom, mit kezdjek vele. Mi ütött belé? 

- And business nights...

Még a szemét is lehunyja, magában mosolyog. Úgy énekel tovább, mintha ott sem lennék, vagy legalábbis egyáltalán nem zavartatja magát a jelenlétem miatt. Minden szavát tisztán értem, egyre hangosabban énekel. 

- No place to be ending but somewhere to start - hirtelen felém fordul, a haja száll körülötte a levegőben és rám kacsint. A szám tátva marad. - No need to ask he's a smooth operator... Ó! - kizökken, meglepett pislogását viszonozom. - Már nem fázol, ugye? 

Ekkor tűnik fel, hogy a szoba levegője újra elviselhető, sőt melegebb, mint Goo felbukkanása előtt. 

- Fázol? - kérdezi újra.

- Nem.

- Remek! - csapja össze a két tenyerét. Szóval ez volt a célja. Felmelegíteni a levegőt azzal, hogy javít a kedélyállapotomon. Ehhez pedig az éneklést választotta. - Ez az egyik kedvenc dalom. Mi a tiéd? 

Nem válaszolom meg a kérdését azonnal. A figyelmemet megragadja az a csillogás, amit a szemében látok. Aztán felfogom, mit is hallottam az előbb. Goo tud énekelni, méghozzá nem is akárhogyan. Egy kósza ötlet fordul meg a fejemben, szinte teljesen elfeledteti velem a tegnap történteket. 

- Van egy... - ellököm magam a faltól, elsietek Goo mellett a nappaliba. Kotorászni kezdek az asztalon a sötétben, nem tudom, éppen melyik papír kerül a kezembe. Mielőtt elindulnék a kapcsolóhoz, Goo elintézi, hogy legyen világítás. - Kösz. Szóval itt van ez - megtalálom a dalszöveget, oda nyújtom Goo felé. - Fel... felénekelnéd? Nem kell az egészet, csak néhány sort. 

- Your shadow embraces, but you're not here, Just the ashes of our past, buried deep in fear - motyogja az első két sort. - Ez túl melankolikus. De egynek jó.

- Egynek jó? 

- Aha, a terápia alkalmával kielemezhetnénk a dalszövegeidet is. Azokból sokat meg lehet tudni.

Pislogás nélkül meredek rá, Goo összepréselt ajkakkal próbál rám mosolyogni. Én vagyok az, aki most összerakja az egyet meg a kettőt.

- Azt mondtad, nem erőlteted rám, mégis zsarolsz.

- Nem zsarolás ez - tiltakozik. - Cserekereskedelem. Valamit valamiért. Jártál már piacon, Yoongi?

- Ha leülnék veled terápiás beszélgetésekre, akkor felénekled a dalaimat? Ezzel én duplán jól járnék, te viszont nem.

- Emlékszel, mikor azt mondtam a lépcsőházban, hogy fáj, mennyire mély depresszióban vagy? - elhalványul a jókedve, az én pillanatnyi lelkesedésem is alább hagy. - Szó szerint értettem. Fájdalmat okoztál vele. 

Ez még mindig hihetetlen.

- Neked sem lesz könnyű dolgod kideríteni, mi történt velem. Talán így kellően viszonozhatom a kért szívességet - mosolyodik el, összefonja kezeit a mellkasa előtt. - Az, hogy nekem fáj, egy dolog. Furcsa, mert eddig nem voltak ilyen értelembe vett érzéseim, de neked sokkal rosszabb. 

Kinyújtja a kezét a dalszöveg felé. Keserű, elfogadó pillantással nézi, ahogy az ujjai egyszerűen átsiklanak a papíron. 

- Nekem ez itt nem élet, neked viszont még lehet jó életed - pillant fel rám. Hosszú pillái vannak. Az alsó ajka pedig teltebb, mint a felső. Férfi vagyok, még ha egy romokban heverő, megkeseredett férfi is, ahogy Jae mondta. A szépséget azonban észreveszem. Nem mindig, de általában igen és értékelem. 

- Még nem állok rá készen - ismétlem, amit mondtam korábban. 

- Van időnk. 

Egy évünk van. Nézőpont kérdése, hogy ezt soknak, vagy kevésnek érzi-e az ember. 

Goo megigazítja magán a kardigánját, újból azt a dalt kezdi dúdolni, amit énekelt. Az ablak felé lépked, hagyja, hadd ülepedjenek le bennem a dolgok. Talán ő is el tud fáradni idegileg, bár ebben nem vagyok biztos. Viszont fáj neki, ha nekem is fáj. Ő mégsem emiatt akar segíteni nekem. 

Nézem az alakját, ami a lámpafényben hol sárgásabb, hol fakóbb. Attól függ, merre járkál éppen a lakásban. Ahogy elkezdenek csillapodni az érzéseim és valamelyest lehiggadok, úgy az ő vállai is ellazulnak. Az ablakon néz kifelé, akármit is lát a sötét éjszakában, az megragadja őt. Egy csendes lélek, aki szabadulni szeretne, mert az a világ, az én világom egy börtön a számára. Csakúgy, mint nekem a saját gondolataim. 

- Goo - szólítom meg, a válla fölött hátranéz rám. 

- Igen?

- A Softcore a kedvenc dalom. The Neighbourhood. Ismered őket? 

Megrázza a fejét. Ebben a fényben most úgy néz ki, mintha tényleg fáradt lenne. Aztán bevillan, miért van ez: azért, mert én is fáradt vagyok. 

- Mutasd meg, miután kialudtad magad - kéri, az alakja halványodni kezd. - Pihenned kell, mielőtt még átesel a holtponton. 

***

Múltkor azt mondtam, teáznom kellene, mert valamit elkaphattam. Hát, akármi is volt ez, egy hétre rendesen kidöntött. 

Vártam, hogy újra itt legyek és most igyekszem kibírni ébren az este 10-kor kezdődő időmérőig. Aludhatnék is, de prioritások vannak, ugyebár.

Kellemes hétvégét kívánok nektek! Pihenjetek sokat! :)